A sértett gátőr uniós panasza

Orbán Viktor, az immár hagyományosnak tekinthető beszédében sértettségének adott hangot az Európai Unióval kapcsolatban. Kiemelve azt a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában, hogy a gránitmintás zsírkő újrafaragására is az EU miatt van szükség. Mert különben hozzá sem kellene nyúlni szerinte. Tulajdonképpen az Alaptörvény az úgy van jól, ahogy van. Csak azok a fránya külföldiek. Azok tehetnek mindenről.

Így arról is, hogy immár ötödször kell módosítani az Alaptörvényt. Ezúttal valóban nem kis részben azért, mert komoly észrevételek érkeztek. Aki emlékszik még azokra a kirohanásokra, hogy „mutassák meg a bajos részeket”, az nyugodtan kipipálhatja: megmutatták. Most pedig, hogy megmutatták, és javításokat kell eszközölni, most ez a baj. Jól látható tehát az a folyamat, amelynek során a miniszterelnök a saját hibáiért is pofozó-bábúnak használja azt a szövetséget, amelybe különben annak idején népszavazással, önként lépett be az ország. Orbán Viktor talán még arra is emlékszik, hogy a csatlakozási tárgyalások korábban, őt sem nélkülözve indultak el. A későbbi elutasítás tehát sokkal inkább mást látszik tükrözni. Azt, ami alapján mindaddig az EU híve, amíg ebből neki, barátainak vagy üzletfeleinek haszna származik. S azonnal szabadságharcossá öltözik át, amikor a haszon nem mérhető pénzben vagy hatalomban.

Erről árulkodik az a retorikai fogás, amely szerint „mivel Magyarország sok fronton vív harcot”, ezért engedményekre jogosult. Az ugyanis a feledékenységre van bízva ezek szerint, hogy annak idején az első Békemenetet gyakorlatilag az EU ellen szervezték. No meg persze egyfajta közösségi pótcselekvésként. Orbán Viktor szerint tehát a több front egyikének túloldalán maga az a szervezet áll, amelytől most erre hivatkozva engedményeket szeretne kapni. Gyakorlatilag azt mondva: „Adjatok pénzt magatok elleni harcomhoz!” Tartalékban, készenlétbe helyezve természetesen azokat a szólamokat is, amely szerint az EU tehet majd mindenről. Legfeljebb arra engedve licitet, hogy kit néz tollasabb hátúnak. Az EU tisztségviselőit és szakértői, vagy az itthoniakat. Miközben persze érdemes megtekinteni a többi frontvonalat is. Különösen, mivel ezek némelyike erősen kérdéses lehet.

Például még emlékezhetünk arra, hogy univerzális gátőri tevékenységét minősítve Orbán Viktor gyakorlatilag háborús retorikát alkalmazott az árvízzel kapcsolatban. Az árvíz ellen ugyanis szoktak eredményesen védekezni, hatásosan felkészülni, de győzelemre állni nem igazán. Az ember természet elleni háborúját ugyan jelezhetik a szélsőséges természeti jelenségek, de az árvíz ellen háborút csak ostoba ember vív. A való életben ugyanis aligha vízdémonok rohanása az ár. Így a miniszterelnöki varázszokni sem riasztja el. Ez a frontvonal tehát olyan frontvonal, amin a miniszterelnök szerepe legfeljebb a magamutogatásra korlátozódhatott. Amire különben számos olyan híradás is példa lehetett, amelyek szerint kifejezetten a civil összefogások, az önkéntes munkák eredményét „nyúlta le” a kormányfő. Erre a médiaháborúra hivatkozva tehát ugyancsak értelmetlen lehet engedményeket kérni az EU-tól. Megértést talán. De az, aki sallereket osztogat, az ne akarjon utána megértést. Ez nagyjából ugyanaz a kategória, amit Esztergom kapcsán Váczy-Hübschl István írt: „azt egyszerűen sutttyóságnak hívják, akárki csinálja”.

Azért persze nagy igazsága van abban Orbán Viktornak, hogy számos frontvonalon csatában áll. Legtöbb csata olyan azonban, amit jó lett volna a kirobbanása előtt megvívni. Így például most, hogy a trafikok kapcsán komoly csatára, magyarázkodásra számíthat, kétségtelenül jobban eshetett a gátakon sétálgatni. De alighanem jobb lett volna, ha erre a csatára azért nem kerül sor, mert nem alakul ki a politikai korrupció, és a kampánypénzek előmosásának gyanúja. Az esetleg feltámadó lelkiismeret elleni csata azonban aligha az EU kompetenciája. Bár az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem is hivatkozott a lelkiismeretére. Az általa említett csata frontvonalai a rezsicsökkentés és a méltányos közteherviselés koordinátarendszerében értendők. Amelyek nyilvánvalóan legalább egy ponton összeérnek.

Ott, ahol az unortodox workfare, Orbán Viktor és Matolcsy György egyik kedvenc vesszőhintalova billeg. A rezsi csökkentésének elképzelése ugyanis nyilvánvalóan olyan szolgáltatásokat érintenek melyek költségcsökkentése az igénybevételtől is függ. Akinek nincs cipője, nem érdekelt a cipőtisztítás árában. A mélyszegénység határán élőknek szinte indifferens a kikapcsolt gáz ára. Ellenben a megélhetési költségek, a tényleges rezsi mértéke lényeges túlmutat ezen. A kormány tehát elsősorban nem a rezsi csökkentéséért, hanem a szolgáltatók ellen hirdetett csatát. Miközben szó nincs arról, hogy a jövedelmek növekedjenek tömegesen a nyomorszint fölé. A hatalomnak ugyanis teljesen megfelel az, hogy megélhetésében kiszolgáltatott emberek fölött hatalmaskodva, kegyként juttasson morzsákat. Beleértve a megélhetési szolgáltatásokat, majd a temetést is. A közrabszolga-programok fizetéseire kényszerítve sokak megélhetési alapjait. Ebben tehát Orbán Viktor valójában a nyomor-retorikához, és alattvaló-tartáshoz kéri az EU segítségét.

Méltányos közteherviselésnek gondolva azt, ami szerinte az. Amivel kár lenne vitatkozni. A rabszolgatartó számára teljesen méltányos az, hogy számára mindent, a rabszolgának semmit. Az orbanista méltányosságot tehát nem feltétlenül sérti az „nekünk mindent, nektek meg coki” személete. Erre nézve is ott van árulkodó jelként Orbán Viktor tervezett felköltözése a Várba. Jelezve az alattvalóknak, hogy uruk immár a Parlament fölé emelkedik. Tulajdonképpen akár a rég vágyott prezidenciális rendszer bevezetéseként is értelmezhetően. S végtelenül megsértődve azon, hogy van olyan, akiknek nem tetszik. Akár határon belül, akár határon kívül.

Andrew_s