Orbánia pávai kettőse

A pávatánc nem egészen tudom, hogy milyen ritmusra táncolódik, és egyszerre hányan kellenek hozzá. Bár, mint azt a miniszterelnöktől tudjuk, ő ebben profi. Így igazán hagyatkozhatunk rá. Márpedig szerinte, és kedvenc Századvég-főnöke szerint láthatóan egy emberes tánc, de a tudathasadás elengedhetetlen kellék a profi műveléshez.

G. Fodor Gábor esetében ez viszonylag egyszerűen tetten érhető, hiszen saját blog-bejegyzésében hívja fel táncra az olvasókat. Itt először a „baloldali sajtómunkások” kedvéért összeszedi mindazokat a sajtó-értékeléseket külföldről, amelyek Orbán pillanatnyi szerencséjét méltatják. A devizahitelek forintosításának ugyanis nagyjából szerencse-faktornyi köze lehet a svájci nemzeti banknak abbéli döntéséhez, amivel a lovak közé dobták a gyeplőt. Egy esetet leszámítva. Azt, hogy Orbán Viktornak a múltkori családlátogatás alkalmával valaki megsúgta Svájcban, hogy nagyjából milyen gazdasági döntések várhatóak. De, bizonyítékok híján, ezt hagyjuk ki a számításból. Maradjunk a szerencsénél. Kevésbé látszik sikamlósnak, s G. Fodor bejegyzése szempontjából nincs is jelentősége. Pávatáncilag nincs. Azt ugyanis senki nem vitatja, hogy az ott említett Financial Times, Economist és a többiek valóban közölték azokat a gondolatokat, amelyek idézésre kerültek. Az azonban egy érdekes állapot lehet, közel a manifeszt skizofréniához, hogy a most idézett források jó részét simán lesöpörték az asztalról, amikor a magyar kormányzat orbitális baromságairól írtak. Ahogy az is kevés visszhangot kapott a magyar sajtóban, hogy annak idején a The New York Times is megemlékezett a Kósa-Szijjártó páros forintingatási akciójáról.

G. Fodor költői felszólítására, miszerint „Van kérdés?”, valójában ez irányban lehetne tudakozódni. A saját blogján az említett úriember például kifejtős esszét írhatna arról, hogy milyen érzés lehet egyedül kettőst táncolni? Ugyanott kitérve arra, hogy mennyit kell keresni, és abból mennyit kell félretenni ehhez a tánchoz? No meg ahhoz, hogy eközben valaki teljesen hülyét, hiteltelen szakmai nullát csináljon magából. Mert azt nem vitatom, hogy minden diktátornak szüksége van talpnyalókra, de diktátori talpnyalónak lenni nem nyugdíjas állás. A történelem tanúsága szerint nem. Mert a gerinctelen lojalitás értékes, de egy idő után kellemetlen is lehet. Még akkor is, ha a jelen napok pillanatiban maga Orbán Viktor erősítette meg: a pávatánca valóban egyszemélyi kettős tánc. S nem azzal, hogy szerinte most olyan szerénynek kellene lennie, mint az ibolya. Ez ugyanis egyértelmű szóvirág. Még akkor is, ha feltételezem: ismeri az ibolyát. Mint olyan kis, liláskék virág izét, amit jól nevelt férfiak olykor csokrétában adnak a hölgyeknek. Szóval: elhiszem, hogy Orbán Viktor látott már ibolyát. Legalább fényképen. De a „szerénység” az ő esetében csak leírt karakterek halmaza, amit a nyilatkozat kedvéért kimondani is megtanult.

Az azonban már egy sokkal érdekesebb tünetegyüttes egyik részhalmaza lehet, amikor olyanokat fejteget az Európai Unión belüli migrációval kapcsolatban, hogy: „egy, közös akarattal létrehozott gazdasági téren belül mozgunk”. Tehát szó nincs szerinte arról, hogy az EU-n belül „A” országból „B” országba menetelők kivándorlók lennének. Így aztán meg is nyugodhatunk abban, hogy bár nagy baromságot mondott a bevándorlókkal kapcsolatban, a későn mozduló ellenzék a kormányfő fenséges árnyékára vetődött. Ha azonban komolyan venné bárki azt, ami Orbán Viktor magyarázkodásából, a korábbi kijelentések élének tompításából következne, akkor nyilvánvalóan nem csak a Londonba és máshova irányuló magyar gazdasági exodus, de az ide érkezők sem számítanak bevándorlóknak. Az EU-n kívüli országokból érkezők esetében pedig majd a nagybecsű vezár kegye fogja eldönteni, hogy ki a gazdasági menekült, és ki az, aki az életéért futott. Elvégre, mivel a megélhetéséért munkát fog keresni, az utóbbiakra is pillanatok alatt rásüthető, hogy tulajdonképpen gazdasági menekült.

A másik oldalon pedig ott sorakoznak a miniszterelnök azon megnyilvánulásai, amelyekkel a szélsőjobb előtt rángatja az EU-szkeptikus madzagot. Az ugyanis nem rémlik, hogy Orbán Viktor elítélte volna az EU-s zászlók kitiltását a Parlamentből. Ahogy Kövér másik megnyilatkozása, a világháborús víziók miatt sem szóltak szalagcímek a kormányfői tiltakozásról. Nemkülönben Szaniszló Ferencnek a szintén világháborút, és az egész EU-tól való elszakadást idéző kijelentései miatt. Amivel kapcsolatban az sem kifogás, hogy az egy TV-műsorban hangzott el. Azt követően, hogy Orbán Viktor szerkesztőségi eligazítást tartott, semmiképpen sem kifogás.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy a miniszterelnöknél is valami sajátos tudathasadás van. Amikor kritikát kap az EU-ból, akkor akár ultranacionalista, háborúhoz közeli retorikát is megenged magának, míg abban a pillanatban, amikor szájon csapják, akkor mindent másként kell nála érteni. Bátran megmagyarázva, hogy amit maga mondott, az sem úgy van: „Tecciktudni tanitónénik, bácsik, én nem úgy gondoltam, hogy mindenkinek ló..t hátulról, mert én csak lótenyésztés jelentőségére és az ahhoz szükségesekre akartam emlékeztetni”. Bátran kiállósan. Ahogy bátran bevállalja a kormányzati döntések következményét. Öt év kormányzás után is az elődjére mutogatva. Pávatáncosan. Egyedül is kettőst járva.

Andrew_s

Orbán antimesés pávatánca.

Pávaszemekkel a tükörbe.
Forrás: részben http://www.colblindor.com/

 Az ATV honlapján közölt hír szerint Orbán Viktor szerint sincs átütő siker már hazánkban. Ez, annak függvényében, hogy a legutóbbi hírek szerint hivatalosan is recesszióba süllyedt a gazdaság, legfeljebb a gazdaságért felelős miniszternek lehet újdonság. Na meg persze a miniszterelnöknek és a szóvivőknek és a hívek belső körének, akik még legutóbbi időben is arról beszéltek, hogy minden a legnagyobb rendben, csapataink harcban állnak és csak taktikai visszavonulás zajlik. Ja, bocsánat, ez egy másik hadjárattal kapcsolatban volt a hivatalos kommunikáció. De annyi áthallás van az utóbbi időben a régebbi korok felé, hogy szinte már keverednek az idősíkok.

Így tulajdonképpen üdvözölni is lehetne, ha az ATV hírének címének megfelelően tudomásul venné a miniszterelnök, hogy nincs átütő siker a hazai gazdaságban. Nem azért, mert ettől sokkal boldogabb lenne bárki is, de legalább megcsillanna a remény, hogy az akkumulátorok feltöltése sikerrel járt. Annyiban legalább, hogy a hazai gazdaságpolitika visszatér a realitások színpadára. Ez ugyanis reményt adhatna arra is, hogy a gazdaságpolitikai realitások feltérképezését a szociálpolitikai, belpolitikai és általában azoknak társadalmi folyamatoknak a felmérése követheti, melyek feltérképezése nélkül nehéz lenne valós eredményeket várni hazánkban. Némi szkepticizmusra ad azonban okot az a másik hír, mely szintén az ATV honlapján vált olvashatóvá, és a miniszterelnöknek a nagyköveti értekezleten nyújtott teljesítményéről szól. Többek között olyan kijelentéseket téve, aminek alapján a „történelem kirúgta a hónunk alól azt a mankót”, amitől azt tehettük volna, amit a többi európai ország. Ami részlegesen biztos igaz, viszont azért az utóbbi időben a pótmankó-nyújtó szervezetet ugyebár Orbán Viktor zavarta el néhány salerrel, taslivel, kokival, miegymással.

Márpedig a szembenézést lehet, hogy nem ártana a tükörrel kezdeni, és mindaddig meg sem állva ezzel az akcióval, amíg nem sikerül felelősségáthárítás nélkül bevállalni azt, amit elbakizott. A hibahalmazba beleértve azt is, hogy a végletekig kitart a Matolcsy Györggyel fémjelzett gazdaságpoltika mellett, és azok mellett az elvek mellett, melyek szociális szétszakadáshoz vezet. Miközben teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy az unortodox munkaerő-politika, a közmunkára alapozott teljes foglalkoztatás fikciója meglehetősen visszás állapotokat eredményezhet. Ez utóbbiról, a foglalkoztatás bővíthetőségének diszkrét bájáról különben a Heti Válasz jegyzetírója szólt nem minden fenntartás nélkül. Így tulajdonképpen egyet lehetne érteni azzal, ahogy az Index aposztrofálta Orbán Viktor beszédét, miszerint az arcméret csökkentése esetleg hasznos lehetne. Ám ennek elég komoly akadálya lehetne az, hogy arcvesztés nélkül ezt nagyon nehéz lenne kommunikálni. A miniszterelnök ugyanakkor eddig szinte profi módon igyekezett sikerpropagandával körbevenni mindazt a kasztosító oktatáspolitikát és, részben a közmunkaprogramok következtében, akár egész társadalmi rétegek végletes leszakítását. Ezután kiállni azzal, hogy „bocsánat, tévedtem”, meglehetősen nehéz feladat lenne.

Azt hiszem, balgaság lenne ezt elvárni egy olyan vezetőtől, aki hosszú időn keresztül a csalhatatlanság messianisztikus nimbuszát igyekezett kiépíttetni maga körül. Miközben maga is belesétált a saját kommunikációs csapdájába. Különösen, mivel egyszerre próbálta most is azt kommunikálni, hogy legyen kisebb a mellény, és azt, hogy Magyarország remekül teljesített a válságban. Egyben mindjárt az EU-ra tolva a felelősséget azzal, hogy abban a válságban, amit nem mi okoztunk. Ám hallgatva azokról a problémákról melyeket önerőből sikerült generálni. A kialakított csapdából visszakozni azonban emberileg olyan feladat lehetne, hogy a miniszterelnök alighanem folytathatná a biciklizős akkumulátortöltést, ha megtenné. Amellett az is erősen kétséges, hogy még ebben az esetben is milyen mértékben kellene feladnia a pozícióit, ha végül megtenné. Még abban az esetben is, ha egy darabig biztosan működhetne az a megoldás, hogy a beosztottak közül néhányan menekülés közben pozícionálisan hátba lövik saját magukat. A nyakukba vart felelősséggel együtt ugorva a pártpolitikai várárokba. Azzal, hogy rosszul értelmezték a miniszterelnök szavait, és ezért rosszul vitték a szót. A külföldi kormányok meg azért értették félre a tasliosztogatós hatalomkoncentrációt, mert a külképviselők hibásan kommunikálták, és ezért értelmezési hiba alakult ki. Az azonban kétséges lehet, hogy ennek mennyi értelme lenne akkor, ha az adórendszer ötletszerűsége és kiszámíthatatlansága megmarad. Bár az is kétségtelen, hogy az időszaki felelősségáthárítást lehet úgy is tálalni, hogy a vezér körbenézett, megtalálta a felelősöket, és példásan kirúgta az ajtón. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a vesztes csata után a tábornokot ugyan felelősségre vonták, de tulajdonképpen feláldozták annak védelmében, aki a hadjáratot kitalálta.

Orbán Viktor esetében tehát tulajdonképpen alighanem hiábavaló elvárás lenne azt hinni, hogy megszűnik az egykulcsos személyi jövedelemadó, több pénz kerül a felzárkóztató képzésekre, és szakítani kell pár kedvenc gumicsonttal, Természetesen ez nem jelenti azt, hogy személy szerint nem örülnék mindennek. Ugyanakkor a recesszióba fordított magyar gazdaság a megfinanszírozhatóságot is kérdésessé teheti. Ahogy már felmerülőben vannak a magyar piac temetésének gondolatai is. A korábbi kirohanások a nemzetközi befektetők, vagy a multik ellen például, komoly rombolást vihettek végbe a bizalom terén. Esetleg, miként a Szolidaritás Ifjúság megfogalmazta, a hülyének nézési koefficiens nő nagyra. A bizalmat pedig mindig könnyebb eljátszani, mint megszerezni. S persze a hazai bizalmat is olyan intézkedések terhelik, mint például a magánnyugdíj-pénztárak körüli mesék, a permanens fülkeforradalom szabadságharca, a belügyi feszültségek, az adórendszer bizonytalansága. Így sajnos egyáltalán nem kizárt, hogy Orbán Viktor a jelenlegi nyilatkozatokkal egyáltalán nem a tükörbe nézést vezette be, hanem csak az általa is elismert sokkulacsos pávatánc egy újabb állomása.

Simay Endre István