Konzervatív cölöpök

Vasárnap még úgy tűnt, hogy a Pride elmúlt. Egyébként tényleg vége az ideinek. De ez, mint szinte az várható volt, korántsem szegi a kedvét azoknak, akik a téma kapcsán szeretnék megkapni azt a pár pillanatnyi népszerűséget. A humanizmus jegyében kár lenne ezt a jogot megtagadni Felföldi Zoltántól. Már csak azért sem, mert egy egész fajta nevében nyilatkozik. Szerinte.

A fajta, szerinte, a konzervatív fajta. Így biológiai érdeklődésem teljében kezdtem olvasni. Várva az antropológiai leírását annak, hogy első ránézésre miről ismerszik meg a volt lakitelki polgármester képviselte genetikai entitás. Aztán kiderült: legfeljebb arról, hogy önmagát tekinti etalonnak. Lenézve, vagy inkább zsigerből kirekesztve mindenki mást. A konzervatív fajta ezek szerint ego-, és cezaromán lenne? Komoly kérdés. Amit valószínűleg a magukat konzervatívoknak vallóknak kellene egymás között tisztázni. Beleértve azt is, hogy a Homo nemzetség külön faját, a sapiens faj egyik alfaját képviselik-e? Mert ennek alapvető tisztázásig még az is kérdéses, hogy a Felföldi-fajta embernek vagy esetleg csak hominidának tekintődjön-e? Valamint az is bizonytalan, hogy a most publikált nyolc tétel tulajdonképpen kire, kikre is vonatkozik? Ahogy az, is hogy miért nem hét az a nyolc. A hét sokkal közelebb lenne a népi hagyományokhoz. De lehetne kilenc is, ahogy Jézus kilenc boldogság-tételt fogalmazott meg (Mt 5 3-11). Bár a kilencedik közvetlenül a tanítványoknak szól, és nem általános tétel. Úgyhogy inkább nyolc az a kilenc. Így Felföldi Zoltán talán a konzervatív boldogság-tételeket adta közre.

A legelső, különben nagyon helyesen, megadja a fogalmi keretet. Tagadva a „meleg” szó használatát, és globálissá téve a „homoszexuálist”. Azért persze megkérdezhetnénk a heteroszexualitás bajnokát arról, hogy milyen kapcsolatnak tekintené egy nők iránt vonzódó nő kapcsolatát egy nőként viselkedő férfival. Noha, gyaníthatóan a válaszban dominálna az „öőőö...” és az „izé”. Már csak azért is érdekes lenne a kérdésről alkotott vélemény, mert a második tételben közli, hogy a homoszexualitás abnormális. Amiből persze nem következik semmi. Egyszerűem azért, mert a „normális”-„abnormális” kifejezéspár csak egymáshoz képest értelmezhető. Ráadásul mindkét oldal csak címkézi a másikat. Magát tekintve „normálisnak”. Elfeledkezve arról, hogy az ember alapvetően egy hordában élő főemlős. Mely hordában annak idején is meg lehetett a nagyon fontos szerepe a tényleges szaporodási közösségből való kivonulásnak. Ha nem így lett volna, akkor az evolúció ugyanolyan ritkává gyérítette volna az ilyen jellegű determinációkat, mint ami a spontán mutációk gyakorisága. Ez olyan 10^(-14) 10^(-10) közötti nagyságrendben szokott lenni az élővilágban. Ami alapján nagyjából 10.000.000.000 – 100.000.000.000.000 emberből egy lenne homoszexuális. Plusz-mínusz egy nagyságrend. Amiről tudjuk, hogy nem így van.

Innentől Felföldi azon tézise, hogy „teljességgel alkalmatlan az élet továbbvitelére, és abnormális, mert gusztustalan és életidegen, és a normális embernek ettől teljesen felfordul a gyomra”, inkább a baromság kategóriába esik. A faj, és nem a szexuálisan önző egyed, továbbvitelében nyilvánvalóan van evolúciós előnye a homoszexualitás jelenlétének. Talán éppen az, hogy azoknak az utódoknak a továbbgondozását szolgálta, akiket a nemi szervükkel gondolkodó alfaszereplők eldobtak. Genetikailag sem tekinthető teljesen életidegennek, mert akkor az evolúció dobta volna ki. Marad a gyomor. Amiből legfeljebb az következik, hogy az ex-polgármester nem szeretne egy férfivel egy ágyban tölteni egy légyottot. Azonban érdekes lenne egy másik számot is ismerni. A Földön, vagy akár csak a közvetlen környezetében előforduló olyan nők számát, akik viszont Felföldi Zoltánnal nem szeretnének egy ágyban ébredni. Ha ezek száma nullánál nagyobb, akkor vajon ebből az is következik, hogy mindenki, aki nem fekszik le Felföldivel, az gusztustalan és életidegen szexualitással bír? S ezeket vajon szelíd rábeszéléssel győzné meg a konzervatív észosztó, vagy az erőszak is beleférne?

A többi tétel zöme ezek alapján szinte szóra sem érdemes. Mert több részben a kormánypropaganda egyes elemeit, a közképviselt szemellenzők finom-beállítási használati utasítását böfögi fel. Két szemlélet azonban csak megér pár gondolatot. Az egyik, hogy a nemi identitásukban nem Felföldi-fajtájúakat eltiltaná néhány foglalkozástól. A listába bekerült a tanár, a színigazgató, és a miniszterelnök (mit tudhat Felföldi Orbánról?). De vajon miért maradtak ki például a papok? Esetleg ezer más foglalkozás képviselői? Holott a papokról hallhatott valamit, mert olyasmit ír egy ponton, hogy „szerzetes és házas ember sem lehet valaki egyszerre”. Azt pedig tudjuk, hogy a rendi homoszexualitás olykor előfordul. Annyira, hogy Umbert Eco is megemlékezik róla a „A rózsa neve” című művében.

Az a tétele pedig különösen messzire vezetne a konzervatív hominidának, hogy „a homoszexuálisokkal munkájuk során kapcsolatba kerülők lelkiismereti aggály esetén ne legyenek kötelesek végrehajtani bizonyos – munkájukból egyébként adódó – feladatokat”. Az égő házba berontó tűzoltó tehát először kérdezze meg a füstmérgezéstől ájult sérültet, hogy milyen a szexuális orientációja? Esetleg vezessék be a ruhán alkalmazható megkülönböztetést? S tessék mondani: az első internálótábor Lakitelken lesz? S tessék mondani: a táborparancsnok Felföldi lesz?

Azért, ha tényleg cölöpöket kellene leverni, akkor egy bunkó, Felföldi személyében, már van hozzá.

Andrew_s

Mollivirus sibericum: a 30 ezer éves vírusok óriása

Mollivirus sibericum.
Fotó: Matthieu Legendre et al. Forrás: Sci-News

A szibériai permafrost, az örökké fagyott „talaj” alighanem még sok meglepetést tartogat a biológia múltjából. Különösen a mikrobiológusok számára. Azon egyszerű okból következően, hogy a mikroszkópikus szervezetek jobban bírják az extrém viszonyokat.

Még azok is, amelyeknek a szaporodásához, életéhez valamivel több kell, mint a puszta örökítő-anyag. Nem véletlen, hogy baktériumok, egysejtűek, illetve vírusok esetében látszik ígéretesnek az egykori élővilág tagjainak újra-élesztése. A legújabb ebben a társaságban a Mollivirus sibericum, amely „működését” tekintve vírus, azaz sejtparazita. Ugyanakkor, az eddigi vizsgálatok alapján, igazi óriást fedeztek fel ezzel a vírussal. A felfedezést ismertető közlemény alapján ez a vírus ugyanúgy az Acanthamoeba nevű egysejtű élősködője, mint néhány más, korábban, és szintén a permafrostból mintában talált, vírus. Ugyanakkor a mindössze 523 fehérjét kódoló 650 000 bázispárnyi örökítő-anyaga nem mutat rokonságot a kortársaként, de korábban felfedezett Pithovirus sibericum-mal.

A felfedezést tevő francia kutatók (Matthieu Legendre és munkatársai) közlése alapján az életmódja sem. Amennyiben sejtmag-élősködő, és nem az amőba citoplazmájában szaporodik. Ezzel az életmóddal közelebb áll a herpesz-kiütést és szemölcsöt előidéző „modern” vírusokhoz, mint a másik említett vírus. Amely életmódja inkább a himlővírusokéval rokonítható. Az áj óriásvírus ugyanakkor arra is példa, hogy már a pleisztocén vírusainál is előfordult a horizontális géntranszfer. A gazdaszervezettől, esetünkben a Acanthamoeba castellanii -tól átvéve géneket. Ha úgy tetszik egy igen korai, az emberi történelmet megelőző, GMO-val állunk szemben. A vírus szerencséje lehet, hogy akkor nem volt, aki traszparensekkel tiltakozzon.

Azért persze még lehet racionalitása a tiltakozásoknak. Bár erről a közlemény nem szól. S nyilvánvalóan nem is a sarkon kellene ehhez aláírásokat gyűjteni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a vírus jellemzéséhez biológiai minta kell belőle. Azaz szaporítani kell tudni. Ez esetben, jelesül, egy olyan amőba-fajban, amely a talajokban ma is közönségesen él. Egyfajta élő kövületként fogyasztva a talajba került szerves anyagokon élő baktériumokat, gombákat. Fontos szerepet játszva a talajok természetes életében. Az is logikusnak tűnik, hogy egy ősrégi talajminta mikrobiológiai feldolgozásakor elsősorban a talajlakókra és azok élősködőire „lőnek”.

De az is nyilvánvaló, hogy a kutatói felelősség is hatalmas lehet ezekben az esetekben. A rokon, és esetleg fertőző, amőbafajok, és az ősvírusok viszonya éppen úgy rejthet meglepetéseket, ahogy az ősleletek akár véletlen kereszteződése a talaj-amőba jelenlegi élősködőkkel. Miközben mindazt a tudományos hasznot sem szabad „leírni”, ami az egész élővilág fejlődésének jobb megértését szolgálhatja. Beleértve a ma veszélyesnek ismert vírusok jobb megismerését, fertőzési „rendszerük” kialakulásának jobb megértését is.

Andrew_s

Dougal Dixon: Az ember az ember után

A GMO-kkal kapcsolatban nem egy esetben egyfajta pánikkeltés zajlik. S ez akkor is igaz, ha tudjuk: a genetikai változtatások lehetősége alól az ember sem kivétel. Az emberi genom is alakítható. Ha ehhez hozzávesszük a műszaki és sebészeti technológiákban rejlő lehetőségek tárházainak bővülését...

A történet két évszázad múlva indul, amikor világosan látszanak a lehetőségek mind más bolygók benépesítésére, mind a Föld változásainak szorítását tekintve. Nem feledve, hogy a természetes élővilág könnyen a végzetes elszegényedés útjára is léphet. Érthetően felélénkülhetnek a kutatások speciális „emberek” megalkotására. Benépesítendő a tengereket, és alkalmassá válva akár az űrben végzett munkára. Ráadásul a nehézkes védőöltözetet is nélkülözve, Az utóbbi esetben a szaporodás képességének hiánya sem akadály. A speciális létformák egy részének ugyan lehet hátránya, hogy csak lombikban és „gyárakban” alakíthatók ki, de ez nem okoz problémát. Amíg hozzáértő genetikusok élnek, és a high-tech üzemek funkcionálnak.

Amikor az emberi civilizáció összeomlik, és a genetikai tervezők utódai földművesekké, majd egy kihaló faj egyedeivé válnak, akkor elszabadul az evolúció. A genetikailag átalakított „emberek” utódai immár az eredeti terv-céloktól függetlenül, a biológiai szabályszerűségek hasára alakulnak tovább. Elfoglalva azokat az ökológiai fülkéket, amelyekből a technológus Homo sapiens kiüldözte az eredeti „lakosokat”. Kialakulnak a tundrákat benépesítő formák, és a tengerhez tervezett vízi-ember is önálló fejlődési utat jár be. Elkezdődik a hominidák fejlődésének új korszaka. Az ember utáni emberek kora. Hatalmasokkal és törpékkel. Növényevőkkel és élősködőkkel. Megannyi ember-utód. Abban a korban, ahol a gondolatkísérlet szerzője már ismeretlen, a genetikai terezőket elfeledték, a biológia, illetve az evolúció pedig tesz a dolgát. A Földön. Mert természetesen az űrbe távozottak, a kolonizálók utódai is alakulnak. Talán jobb eséllyel megőrizve a műszaki technológia egyes elemeit.

De ezt természetesen nem tudhatjuk. Ahogy nem tudhatta biztosan Dougal Dixon sem az 1980-as évek vége fele. Azonban mégis érdemes lehet belelapozni abba a könyvbe, mely „Man After Man: An Anthropology of the Future” (Ember az ember után, azaz a jövő antropológiája) címmel jelent meg 1990-ben. Már csak azért is érdemes lehet belelapozni, mert szigorúan az ismert evolúciós szabályszerűségek nyomán próbálja felvázolni azt, ami tulajdonképpen akár a sci-fi műfajába is sorolható. Nem véletlen, hogy olyan nagyság írta az előszavát, mint Brian W. Aldiss. A könyv ugyanakkor gazdagon illusztrált lapok, és Philip Hood képei, segítségével röpíti el az olvasót az ember utódai által uralt világba. Abba a korba, amelyben a földi körülmények már drasztikusan megváltoztak az általunk ismert világhoz képest.

Innen nézve a könyv egyik nagy hátránya, hogy magyarul nem jelent meg. Míg olvasgatva és felette elgondolkozva mérhetetlen hozadéka lehet annak, hogy bevillantsa a tudatunkba: személyesen csak pillanatfelvételek vagyunk a Föld történetében.

Andrew_s

Hordában széthordott génjeink

Forrás: Galaktika.hu

Az emberi géntérkép feltárása igen komoly etikai dilemmákhoz vezethet, mivel egy lépéssel közelebb hozhatja a mindennapokhoz a galtoni eugenikát. Márpedig az embernemesítési kísérletek rossz emlékeket idéznek a történelmileg nem is távoli múltból. Ugyanakkor a „másik oldal” a genetikai régészet, vagy régészeti genetika valamint az eredetkérdések újragondolása nem különben vethet fel etikai kérdéseket.

Akár azt is, hogy meddig szabad elmenni azon az úton, melyet Madách Imre zseniálisan megsejtett. Azt írván az „Ember tragédiájában” a teremtés kapcsán, hogy: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi”. Ami látszólag a klónozásra jobban illene, de például a neandervölgyi emberrel kapcsolatban már felmerült a reprodukálásának a gondolata. Aminek az alapja éppen az, hogy a csontmaradványokból igen jó minőségű géntérképek állíthatók össze. S éppen ezek alapján az is megállapítható, hogy a közös ősökkel rendelkező Homo sapiens korántsem vetette meg a neandervölgyiekkel kialakított szaporodási közösséget. Ahogy, mint az már több éve tudjuk a kutatások alapján, a gyenyiszovai emberrel sem. Végső soron tehát, mint azt a még újabb vizsgálatok rámutatnak a három eddig is ismert Homo-nemzetségbeli faj, illetve egy további, leletekkel nem, csak a genetikai hagyatékból azonosított negyedik szolgáltatta a ma ismert emberpopuláció közvetlen génforrását.

A genetikai átfedésekkel egyben azt is jelezve, hogy őseink igen kiterjedt körben kerestek, és találhattak szex-partnert. Megtörve a genetikai izolációhoz vezető utat. Ahhoz ugyanis, hogy egy faj önálló legyen, ahhoz nyilvánvalóan szükség van az izolációhoz. Igaz ez az emberre is, mint biológiai fajra. Ez az izoláció többféle is lehet, melyek egyikének nyilvánvaló formája a földrajzi elkülönülés. Ami, mint arra Darwin klasszikus megfigyelései is rámutattak, életmódbeli, illetve szocializációs izolációt, például az udvarlási szokásoknak a párválasztást izoláló átalakulását is maga után vonhatja. Az emberősökre az életmódbeli elkülönülés a jelek szerint nem volt egyértelműen jellemző. A termékeny utódokat eredményező fajközi szexualitás azt jelzi, hogy a genetikai elkülönülés sem volt teljes. A földrajzi akadályokat a horda-vándorlások során lassan, de biztosan leküzdötték az eszközhasználatban is jeleskedő vándorló „egységek”. Maradhatott volna a szocializációs eltérés, mint izolációs tényező. Azonban mind a távoli rokonok megfigyelése, mind a jelen háborúi azt mutatják, hogy ez nem játszik. A szomszéd hordát lerohanó csimpánzok, és a szomszéd területeket megszálló csapattestek egyaránt magasról tesznek az udvarlási szokásokra. Miközben a szomszéd nőstényeit, hölgyeit magukévá teszik. Miért pont a Homo-fajok korábbi hordái lettek volna különbek? Ahogy a még korábbi elődök, az afrikai ősök sem lehettek sokkal válogatósabbak. A 2011-ben publikált eredmények alapján mintegy 35 ezer évvel ezelőtt arrafele is olyan komoly genetikai keveredés következett be, aminek hatását a mai napig őrzi a bennszülött lakosság.

S itt kezdődhet az ahol a felelősség tisztán természettudományi szintjének vége, és kezdődik a társadalomtudományi felelősség. Még akár ugyanannál a tudósnál is. Mert az egyik oldalon ott van a genetika tudományához hozzáadott érték. A másik oldalon pedig ott van a potenciális muníció a fajelméletek hívőinek. Akkor is, ha adott esetben csak demagóg, tudományos összefüggéseiből kiragadott féligazságokat hangoztatva lehet meghülyíteni a szerényebb képzettségű közönséget. Kifejtve, hogy az egyik fajhibrid mitől kevésbé hibrid, mint a másik. Elméleteket gyártva arra, hogy az afrikai, kelet-ázsiai populációk mitől jobbak, vagy rosszabbak, mint a drasztikus genetikai sodródáson átesett, és így elszegényedett észak-európaiak. Egy füst alatt fétisként kezelve mindaddig a DNS-vizsgálatokat, míg a befogadó közegnek szinte fogalma sincs arról, hogy miként lehet ezt a helyén kezelni. Például arról, hogy szó nincs a modernkori országhatárokkal modellezhető genetikai térképről. Lévén, hogy az emberi géntérkép a jelenkori populációra vonatkoznak. A maga komplex szaporodási közösségének teljességére. Amiben nincs egyértelműen jobb, vagy rosszabb genotípus. Lévén, hogy az evolúció nem percéletű politikai rendszerekben, hanem évezredekben, fajok túlélésében, illetve eltűnésében „gondolkodik”.

Akkor is, ha a teljes élővilág „külhoni” eredetű, és akkor is, ha a pánspermia elmélete tokkal-vonóval téves. Bár, a földi élet biokémiai szinten megfigyelhető „unalmas” egyformasága valószínűbbé teszi a külső eredetet. Azonban élővilág és nem fajszinten. Bár éppen az ember esetében fel-felbukkannak azok az elméletek, melyek a Föld szempontjából import-árúként kezelik a bolygón. Azonban, mivel biokémiailag mi sem térünk el a többiektől, ez csak egy közös ősforrás esetében állna meg. Az egyik ezzel a külső eredettel foglalkozó könyv éppen a közelmúltban jelent meg. Többek között a napsugárzás iránti érzékenységet hozva fel az idegen eredet mellett. Ami, tekintettel a pigmentáltabb bőrű fajtársakra, inkább látszik egy modern árjaelmélet elméleti megalapozásának, mint könnyen emészthető realitásnak. Ami a fajszintű betelepítést nem zárja ki teljesen. Bár, akkor már valószínűbb egy csimpánzalapú irányított-mutációs kísérlet, mivel elég régóta ismert a Pan troglodytes, de még inkább a Pan paniscus, illetve a Homo sapiens közeli rokonsága. De ez csak további etikai kihívásokat jelentene. A rasszizmus iránt fogékonyaknak meg további töltényeket.

Andrew_s

DNS-be kódolt etikai fejtörő.

Forrás: Galaktika.hu

Az emberi jogok helyzete a világon elég rózsásnak tekinthető akkor, ha a rózsa színét nem firtatjuk. Mert helyenként igencsak gondok vannak akkor is, ha a rabszolgát nem hívják szó szerint rabszolgának, és pincérként munkakönyvezik a prostituáltat. S a publikálttá vált esetek alighanem a valóság jéghegyének a csúcsát képviselik ahhoz képest, ahogy az emberi jogok helyzete áll a világ számos pontján. Ilyen helyzetben felvetni, hogy mi lenne a helyzete egy ősembernek manapság, meglehetősen fantasztikus ötletnek tűnhet.

Az is. Nem véletlen tehát, ha magyar nyelven a Galaktika oldalán olvasható a hír arról, hogy felmerült a neandervölgyi ember genetikai rekonstrukciója. Annak a közleménynek az alapján, mely alapvetően már csak egy vállalkozó kedvű nő jelentkezésétől teszi függővé a 33 ezer éve kihalt emberág újraszületését. A szó szerinti újjászületését, illetve újjá szülését. A technikai részletekről lehet olvasni a jelzett közleményekben, és ismerve például az ember genetikai térképezésének sikerét, a mesterséges kromoszómák létrehozásának lehetőségét nehéz lenne egyértelműen lehetetlennek elkönyvelni a sikert. Annak a sikerét, hogy a régészeti leletekből kivont és az emberi genom megfelelő helyére beépített DNS-szekvenciák felhasználásával rekonstruálható mai emberrel párhuzamosan is létezett, de már kihalt ág. A felmerülő kérdéseken elgondolkodva azonban akkoris csak nyerhetünk ezen, ha a közlemény eltúlzottnak bizonyul utólag. Sőt,még akkor is, ha hamisnak bizonyul.

A klónozás lehetősége ugyanis jelenleg is adott, miközben a reproduktív klónozás szinte mindenütt etikai aggályokat vetett fel, és így hivatalosan tiltott. Így egy ilyen projektben részt vevő kutatónak és kísérleti anyának egyaránt komoly etikai, és szakmai ellenállással kell számolni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem egy esetben még a rokonsági béranyaság sem mindenütt és mindenki számára elfogadott. A pénzért való anyasági vállalkozás pedig még komolyabb falakba ütközhet. Hallhatunk érveket a szegénység etikailag meg nem engedhető kihasználását támadó, illetve a másként gyermekre nem számítható házaspár reprodukciós jogát megtámogató érveket egyaránt. A mérlegelés alighanem nehéz falat lehet sokaknak, és nem egy esetben az érintettség is belejátszik a mérlegelésbe. Holott nem is egy másik emberfajról, hanem „csak” személyes, vagy gazdasági problémával küzdő fajtársainkról van szó. Az etikai fejtörő első akadálya tehát mindjárt a neandervölgyi gyermeket kihordó béranya kiválasztása, vagy akár jelentkezésének elfogadása körül ott ágaskodik.

Amikor ezen túl jutunk, akkor ott van magának a gyermeknek a sorsa. Milyen jogokkal ruházza, ruházhatja fel a társadalom? Embernek tekinthetjük, és érvényesülhet-e rá például a szabad párválasztás és a reprodukció joga. Olyan körülmények között elgondolkodva ezen, hogy még sérült embertársaink esetében is felvetik sokan ennek a jogpárosnak a megvonását. Ha ugyanis a neandervölgyi embert ebből a szempontból embernek tekintjük, akkor ki légyen a párja. Az ugyanis szintén etikátlan lehet, ha újra próbálnánk a keveredési teóriát a gyakorlatban, Azt, miszerint nem elfogyasztotta, kiszorította, hanem beolvasztotta a Homo sapiens a konkurenciát. Így aztán mindjárt különnemű testvérkéről is illene gondoskodni a rekonstruált csemetének. A csemetéknek, akik felnövekedése esetén aztán persze jönnének a további kérdések.

Mondhatni csőstől jönnének, mivel igencsak gondot jelenthet az is, ha nem annyira eszes, mint amennyire jelen fajtársaink hiszik magukat. Ebben az esetben ugyanis pillanatok alatt alávetett, rabszolga-szerepben találnák magukat. Miután persze egy emberi állatkertben kicsodálkozta rajtuk magát mindenki. Tekintve azonban, hogy nem maguk akartak rekonstruálódni, a ketrecbe alighanem a létrehozójukat is oda kellene tenni. Ami persze mit sem csökkentené a morális aggályokat. Mely aggályokat az sem csökkentené, csak fokozná, ha eszesebbnek bizonyulnának, mint jelen fajtársaink. Mert még ebben a helyzetben is az intelligenciára alapozó projektek agy-rabszolgáivá válhatnának. Cseppet sem téve boldogabbá a moralisták zömét, de valószínűleg a neo-neandervölgyieket sem. De mindezek a kérdések csak éppen hogy szerény mintái azoknak a kérdéseknek, melyek felmerülhetnek.

Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mi értelme lehet felvetni ezeket egyáltalán? Nos, véleményem szerint akár még a mostanában sokat emlegetett etika-órákon is értelmezhetőek lehetnek az így felmerült kérdések. Az adott, és reálisnak kezelhető példát egyfajta keretlazító példaként kezelve ahhoz, hogy egy kicsit magunkon is elgondolkozzunk. Akár csak az előbb felvetettekkel kapcsolatban megparaméterezve etikai mércénket a rabszolgasággal, a béranyasággal, örökbefogadással, rasszizmussal, elnyomással és az emberi jogokkal kapcsolatban. Éppen azért, mert mindezek tekintetében nem egy esetben igencsak feketébe hajló rózsák jellemzik a mindennapok gondolkodását.

Andrew_s