Dúró Dóra marketing-kampányához

Forrás: Wikipédia

Megjelent egy műmeséket tartalmazó, szándékai szerint a másságokat bemutató könyv. Azon persze lehetne talán vitatkozni, hogy a másság mihez képest az. Az azonban ettől független, hogy a kiadást gondozó Labrisz Leszbikus Egyesület igazán komoly köszönettel tartozik Dúró Dórának. Könnyen lehet ugyanis, hogy önmagában ez a kiadvány pont arra a sorsra jut, mint megannyi alternatív mesekönyv, illetve a gyerekeknek szánt egyéb nyomtatvány. Porosodva végzi egy raktár sarkában, billegő asztal alatt, vagy egy nagy dobozban a pincében. A könyv nyilvános ledarálása azonban alapvetően átírta a sorsvonalakat. Miközben néhány egyéb, elsősorban politikai, pontot is tisztázott.

Nem Dúró Dóra esetében, mert az ő politikai, és alig-humanitárius nézetei eddig is ismertek voltak. A gyermekek, és félre ne értsük, a tőle távol álló, és számára idegen gyermekek iránti becsípődése sem új. Mármint az a fajta becsípődés, hogy köze ugyan nincs hozzá, de belebeszélni, minősítgetni azért kellően vastag bőrrel látták el. Legyen az rajz, vagy akár a menekültek gyermekeinek szegregációja. Új motívumként azonban megjelent egy könyv nyilvánossá tett ledarálása. Ami, a miniszterelnök szavait idézve, kétségtelenül egy vörös vonal átlépése. Igaz, Orbán Viktor nem a szélsőjobbtól nem idegen könyvdarálásra, esetleg majd égetésre értette a vörös vonalat, hanem szerinte a könyv hágott meg egy, a fejében egészen biztosan meglévő korlátot. Miközben a kormányfő, tulajdonképpen, csak hozta a szokott formáját. Azzal, hogy megfogalmazásában világossá vált: vannak a magyarok, és vannak az "ők". A mindenkori mások, akik tulajdonképpen nem is a nemzet részei, hanem homoszexuálisok, zsidók, vagy az éppen aktuális "mások". Akiket a "magyarok" megvédenek, vagy akikkel szemben toleránsak. Melyből világos, hogy csak a hithű orbanista az igaz magyar. Legfeljebb még néhány széljobber, neonáci, fajgyűlölő, és szélsőségesen szex-fetisiszta, illetve foci-drukker felvételt nyerhet. Főleg, ha zsebre dugott kézzel is messzebbre tudja köpni a szotyi-héjat.

Egyébként érdekes lenne tudni, hogy Orbán Viktor mesélt-e a gyermekeinek? Ha pedig mesélt, akkor mit? Illetve, utána elbeszélgetett-e a gyermekeivel, hogy a mesét a való világtól nyilvánvalóan elválasztó olyan elemek, mint a csodacsizmák, a sokfejű sárkányok és társaik ténylegesen elválasztó szereppel bírnak. Nem csak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is. Akkor, amikor a nem egyszer tényleg horrorisztikus, anti-humánus motívumokkal átszőtt történeteket nem elsősorban a kisebb gyermekeknek mesélték. Akkor, amikor a mesélő egyfajta "használati utasítást" is adhatott. Akár a tanulságok levonásában is segítve a hallgatóságot. Mert a mese alapvetően interaktív műfaj. A masélő, és a közösség is részei a történetnek. Azt csak egészen ostobák hihetik, hogy a mese önmagában tanít moralitásra, humánumra, vagy éppen a moralitás elhagyására, megalázásra, erőszakra. Bár nem vizsgáltam, de nem lennék meglepve, ha jelentős átfedés lenne ezek, és azon szülők között, akik odalökik a gyereket a digitális nörsz elé. Amiből a gyerek legfeljebb azt tanulja meg, hogy egy távirányítóval, játékkonzollal az azonnali igénykielégítés lehet az osztályrésze.

Az előzőek fényben nem vitatva azt sem, hogy egy a tolerancia-nevelést zászlajára tűző mesekönyv is lehet kontraproduktív. Akár több okból is. A mese elhangozhat olyan körítéssel, amivel a visszájára fordítható. Kihangsúlyozva az orbáni szemléletben is megnyilvánuló elhatárolást. Azaz: "vagyunk mi, és vannak azok, akikről ezek a mesék szólnak". Akik nem olyanok, mint a magát alanyi jogon "normálisnak" tartó mesélő. De maga a meseszövés is lehet visszás. Ha érezhető benne a meseszerűség, akkor a mese világát nem közelíti, hanem távolítja. Vele távolítva mindent, ami a szövegben szerepet kap. Végső soron szintén nagy lépést téve a "mi" és az "azok" elkülönítése felé. Miközben, ha nem vélik el a mese szövege a valóságtól, akkor a "valóság márpedig más" felismerésének pillanatában repülhet a könyv, és vele megannyi magasztos eszméje pókhálósodni a sarokba.

Mindez azonban elsősorban szülői felelősség. Az is, hogy leüljön a gyermekkel megbeszélni a mesét. Bármelyiket. Ez egyáltalán nem az a terep, ahol egy politikusnak túl sok keresnivalója lenne. Egyiknek sem. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a szülő csak kipipálja a gyermekkel töltött időt, amikor szimbolikus okokból választ mesekönyvet, akkor az egész pont azt a lényeget veszti el, amivel segíthetne a gyermeknek megélni az életét. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a gyermek a meg-, és kibeszéletlen rettegést éli meg egy Grimm-mesétől, vagy a meg-, és kibeszélhetetlen másságok feletti értetlenség okán fogja mindez taszítani.

Andrew_s

Korhatár-karikák a könyvtárban

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat utolérte látszólag a naptár átka. A Népszabadság híre április másodikán dobta be a köztudatba, hogy korhatárossá válik a könyvkölcsönzés. Pedig a hír simán beillene egy bolondok-napi tréfának. Nehéz is szabadulni a gondolattól, hogy esetleg tényleg az.

Habár a tudósításból megtudhatjuk, hogy Dippold Péter könyvtárigazgató (FSZEK Központi Könyvtár) is megszólalt, illetve Szakmári Klára, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnöke is állást foglalt az ügyben. Tehát mégsem vicc lesz ez kérem. Ugyanakkor a könyvtári szabályzat 4.2.d pontja is ezt írja: „Gyerekolvasójeggyel 0-10 éves korig csak a korosztályi érdeklődésnek megfelelő, gyermekkönyvtári állományba sorolt dokumentumokat lehet kölcsönözni”. Világos, egyértelmű megfogalmazás? Egy fenét! A 0. évben például viszonylag kevés gyerek iratkozik be. Habár, ha a könyvtár is olyankapós lesz, mint a bölcsődék, akkor még ez sem kizárt. Elég egy törvényt kilobbizni a kötelező könyvtári tagságról, és menni fog ez, mint a karikacsapás. Amellett, hogy kifejezetten érdekelne a „gyermekkönyvtári állományba sorolt” dokumentum, mint olyan. A saját valamikori, különben nem létezett olvasónaplómat például nem akarnám a fentiek szellemében közzé tenni. Már csak azért sem, mert Rejtő Jenő művei kiemelt helyet foglalnának el a sorban. Ha nem is emlékszem arra, hogy pontosan hány éves és hány napos voltam, amikor elkezdtem olvasni azokat.

Talán több mint tíz éves, de ez sem biztos. Ellenben nem kellett kölcsönöznöm a köteteket, mert otthon megvoltak. Miközben emlékszem arra, hogy annak idején a Karinthy Frigyes úton, a Szabó Ervin könyvtárban volt gyermek-olvasójegy és volt gyermek-részleg ehhez. Számos könyvet ott ismertem meg, és több műfajba is sikerült belekóstolnom. Így utólag nem tudnám megmondani, hogy mi volt a korosztályi érdeklődésem. A „Népek meséi” sorozat például kifejezetten beletartozott, ahogy a magyar népmesék köre, és az eredetileg aligha gyermekmesének született Grimm-világ is. Tudom, mostanság is ezeket emlegetik. Mármint az utóbbiakat, mint igazi horror-meséket. Nem mintha Andersen vagy Ernst Theodor Amadeus (aka Wilhelm) Hoffmann történetei minden tekintetben a felhőtlen vidámság hirdetői lennének. A régi szanszkrit gyűjtemény, a „Hulladémon huszonöt meséje” pedig kifejezetten a sajátos művek körébe tartozik. Az azonban közös mindezekben, hogy aligha tudná épeszű pedagógus megrajzolni a „korosztályi érdeklődés” határait.

Már csak azért sem, mert ilyen valójában nincs. Az olvasnivalók kapcsán sokkal általánosabb lehetne az az irányelv, hogy a gyermek bármit olvasson nyugodtan, ami a keze ügyébe kerül. Nem valószínű, hogy 9-10 évesen a „Kémiai kislexikon” fogja megérinteni a lelkét. De talán nem is ez a lényeg. Sokkal lényegesebb az a szocializációs hatás, ami rászoktatja: a szemén keresztül nagyon érdekes, betűk által közvetített, információk hatolhatnak be az agytekervények közé. Akár egy külön, és csak neki szóló, saját világot is felépítve. Amiben minden mesehős pont olyan, amilyennek neki „megfelel”. Nem korosztályi érdeklődésről kellene tehát beszélni, hanem korosztályi szocializációról. Arról a folyamatról, amelyben az olvasmányok, beleértve a meséket is, nagyon fontos, a személyiség, a moralitás fejlődésében kulcsfontosságú szerepet játszanak.

Ezt az optimista olvasat szerint ostobaság, pesszimistábban nézve szimpla gonoszság a könyvtári szabályzat szlogenje alapján szabályozni. Ráadásul a személyre szabott érdeklődés legjobb ismerője a szülő, a gyermekkel napi kapcsolatban álló tanár. Amiben hatalmas segítség lehet a könyvekkel napi kapcsolatban levő könyvtáros. Személy szerint sokat köszönhetek a könyvtárosoknak. A gyermek-könyvtárban, majd később az egyetemen egyaránt. Egy, a gyermekek százait „átbocsátó” könyvtárostól elhangzó, felhúzott szemöldökű kérdés arról, hogy: „Ez biztosan érdekel?” ezerszer fontosabb lehet, mint megannyi falra kilógatott szabályzat.

Azonban az is biztos, hogy az ilyen szabályzatok nagyon jól szolgálják a szellemi ketrecek kialakítását. Adott körnek csak adott olvasnivalót engedélyezve. Ma még csak a gyermekeknek és életkor alapján. De mikor jön majd rendelet az aznap az adott beosztásban olvasható, illetve kizárólag olvasandó brossurákról. Mert hatalmi igény szemmel láthatóan volna rá. S akkor, ha sikerül kitiltani Kurt Vonnegut, Aldous Huxley, George Orvell, Thomas More műveit is, talán fel sem tűnik majd. Amikor a könyvtárban az olvasójegy nem a tagdíj befizetésének igazolását, hanem a jegyre előírt könyvek körét beszabályozását fogja szolgálni.

Andrew_s

Jacob Grimm emlékére

Forrás: Wikipedia

A mesék jelentőségét az ember életében gyakran alulbecsüljük. Holott nagyon jelentős lehet a gyermek szellemi érésben, mint a felnőttek kikapcsolódásában egyaránt. Nem egy esetben alapvető erkölcsi értékeket is átörökítve a generációk között. Erről korábban már irogattam, tehát nem is részletezném. Megemlíteni is csak azért érdemes, mert másfél évszázada halt meg az európai meseirodalom egyik nagy alakja.

Nem önjelölt tündérmese-felelőse, hanem a tényleges mesék, tényleges nagy művésze. A teljes nevén Jacob Ludwig Karl Grimm Berlinben, 1863. szeptember 20.-án került át végleg abba a mesevilágba, melynek nem is olyan régen filmmel is adózott rendezőként Terry Gilliam. Bemutatva a testvérpár teremtette egyfajta álomvilágot, mely talán nem is annyira a gyermekeknek, mint a felnőtteknek született. A hazánkban „Grimm” címmel vetített „The Brothers Grimm” a sajátos humora dacára szintén nem kifejezetten a kisgyermekeknek való. Nem kis részben éppen amiatt a sajátos humor miatt, ami nem véletlenül lehet ismerős még akár a „12 majom”-ból is, és aminek igazi megnyilvánulása a rendező aranycsapatát a Monthy Python-t idézi. Miközben persze a Grimm-mesék sok szempontból tényleg nem a kisgyermekkorra valók. Elég a sokat emlegetett „Jancsi és Juliska” történetére gondolni, mely az elveszettség-élménnyel akár valóságos horror lehet egy kisebb gyermek számára.

Miközben ebben, de számos más mesében is megjelenik a szerző széles körű ismeretanyaga a jogról, történelemről, vagy akár a mítoszok világáról. Ami szintén nem véletlen, mivel a, Wilhelm -öccsével, meséiről ismertté vált Jacob Grimm különben jogászként is működött és történészként sem volt eredménytelen. Ennek ellenére valóban leginkább az általa összegyűjtött és részben általa is írt történetek miatt vált ismertté. Mondhatni világszerte ismertté, mivel a Grimm-testvérek meséit számos nyelven is elolvashatják a kicsikés nagyok egyaránt. Magyarra a mesevilág iránt érdeklődők számára ugyancsak jól ismert Benedek Elek fordította. Ebben az interpretációban érhetők el a Grimm-mesék az elektronikus könyvtár „polcain” is. Bár nyomtatott formában is számos generáció növekedett fel a Grimm-meséket olvasva, hallgatva.

Így Jacob Grimm halálának évfordulóján igazán megérdemelhet a mesevilág nagy alakjának emléke egy kis kitérőt a mindennapok forgatagából. Azért, hogy ki-ki belelapozzon az európai kultúra eme nagy fejezetébe. Ha pedig a mesevilág és a valóság között áthallásokat észlelne, akkor járjon utána.

Andrew_s

Mese, mesélés, etika.

Forrás: www.fanpop.com

A mese a gyermeki élet fontos tényezője, de a felnőttek számára sem képvisel idegen világot. A különbség inkább csak az, hogy a felnőttek többnyire önkiszolgálóak, és egy, már kialakult, saját ízlésvilág mentén válogatnak. Bár, ha a például a filmek, színdarabok világára gondolunk, akkor még ebben az önkiszolgálásban sem lehetünk teljesen biztosak. Kicsit azt képviselik, mintha a felnőtt is magában hordozná a mesehallgató gyermeket. Azt, akinek felolvasták, megmutatták, elmesélték a nagybetűs Mesét. Azt a mesét, aminek, mint arra számosan rámutattak már a gyermeklélektannal foglalkozó közül, egyszerre van szórakoztató és kapcsolattartó szerepe is. De van még valami. Valami, ami kicsit túlmutat ezen, és egyfajta értékkészletet ad tovább a generációk között.

Ahogy annak idején talán a tűz körül kuporgó törzs tagjai között egyfajta értékközvetítők lehettek a szájról szájra terjedő, és nemzedékek láncolatát összekötő történetek. Mert az, aki valaha mesélt egy gyermeknek, szinte biztosan érezte, ahogy az egyes történeti szálak óhatatlanul képviselik a pozitív, illetve a negatív értékeket. Szélsőséges példája ennek, ahogy sok mese alapján szinte megesküdhetnénk rá, hogy a legkisebb királylány egyfajta univerzális értékmérő. Olyan érték, ami önmagában méltó a megszerzésre. Akkor is, ha maga az olyan próbák forrása, amin felnőttként elgondolkozva annak megalázó, embertelen, vagy egész egyszerűen irreális voltán, aligha szeretnénk belefogni. A mese ugyanakkor elemelkedik ettől, és sajátos módon olyan absztrakcióhoz vezet, hogy a királylány megszerzendő kezének értéke felülír mindent, ami az ahhoz vezető úton vár a próbák teljesítésén fáradozó szemében. Minden kellemetlent, minden varázslatost, és mindent, amit a racionalitás elutasít. Ugyanakkor az is biztos, hogy mindez egy később, immár felnőttként nagyra értékelt etikai normává transzformálódik. Tulajdonképpen az ilyen jellegű mesefordulatokban tetten érhető az, amit nagyon leegyszerűsítve áldozatvállalásnak nevezhetnénk. Annak az előkészítése a gyermeki gondolkodásban, hogy igenis vannak olyan értékek, amikért felnőttként is tűzbe megyünk. Ha az immár nem is a legkisebb királylány. Hacsak nem a család királylánya, vagy királyfia, amennyiben a gyermekek bizony szinte abszolút értékként szerepelnek sokak számára. S inkább azt tekintik erkölcsileg, etikailag kirívónak, valamilyen szinten embertelennek, ha kiesnek ebből az értékpozícióból.

The Addams family
Forrás: panelsonpages

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy számos olyan mese, vagy mese gyanánt elmondott történet van, melyekben nem érhető ilyen egyszerűen az a norma, aminek közvetítésében részt vesz. Akkor azonban, amikor egy szülő, nevelő, vagy tanár mesél, mindenképpen a maga kommunikációját is hozzáadja a történethez. Alkalmazkodva akár tudat alatt, a metakommunikáció szintjén ahhoz, amiről futólag volt szó korábban. Ahhoz, hogy a mesélőnek magának mi képviseli a pozitív, vagy a negatív szálat a történetben, melyikhez társít követendő vagy elutasítandó viselkedésmintát, értékrendet. A gyermek tehát a mesék alapján óhatatlanul egy erkölcsi, etikai értékrendet is megtanul. Leegyszerűsítve, megtanulja azt, hogy a mesélő szerint mi jó és mi rossz. Mégpedig olyan módon, ami egyben a felnőtthöz, mint igazodási ponthoz, való alkalmazkodás részeként épül be a gyermek gondolkodásába. A metakommunikációval magyarázható módon akkor is, ha a „mesélés” még sokkal inkább képeskönyvből való beszéd, mintsem valódi mesélés lenne. S akkor is, ha később, a szöveges mesék korszakában már a képektől elvonatkoztatva adja át a felnőtt társadalom a történeteket. Az, hogy eközben általános értékrendek közvetítődnek, sokszor fel sem tűnik. Annyira triviálisnak tekintjük ezeket, hogy erre alapozva, és megfordítva az értékrendeket film-forgatókönyvet lehet írni. Gondolhatunk például az „Addams family” címen ismert filmekre. Amikor is a mások által elutasított a norma, megjelenve a mesélés során, sajnálandónak ábrázolja a „Jancsi és Juliska” boszorkányát. A filmen szórakozva talán bele sem gondolva, hogy mennyire egyszerűen ébreszthetne rá bárkit arra a nagyon egyszerű jelenségre, hogy bizony, a mesehallgatás során megtanuljuk, hogy a „gonosz boszorkány” márpedig rossz.

Az persze egy megint más kérdés lehet, hogy a mesék negatív hőseivel szemben szinte minden megengedett. S csak reménykedhetünk benne, hogy az ezt hallgató gyermek, a valóság és a mese kettős világában megtanulja elkülöníteni a két világot. Mert azért érdemes megtanítani azt is a gyermeknek, hogy a mese erkölcsisége nem teljes mértékben csereszabatos a hétköznapi világéval. Még akkor sem, ha nem egy esetben a történelem erre sokszor rácáfolni látszott. Akkor, amikor a vélt vagy valós ellenségek megsemmisítésén fáradoztak eleink. De ettől függetlenül, sokszor tapasztalhatjuk, hogy a mesék hőseivel való azonosulás segít az olyan emberi értékek kialakulásában, mint például az empátia. Éppen a már említett kettős világban való eligazodás támogathatja az érő szellemet azon az úton, hogy a másik ember „világát” is létezőnek fogadja el. A maga értékeivel, nézeteivel, és „koordinátáival”. Ezek azonban már olyan komplex értelmezési tartományai a meséknek, amihez bizony szükséges a mesélő által biztosított, és az ő személyes kommunikációjában megnyilvánuló „használati utasítás”. Amiért pedig többször kiemeltem a mesélőt, az nem véletlen.

Annak hiányán, pontosabban a személyes kommunikációjának hiányán érhető tetten az, amit a digitális gyermekmegőrzők kártételeként szoktak emlegetni. Holott sokszor nem az a televíziós mesenézésben a legnagyobb probléma, hogy egyfajta konzervet ad, vagy félelmetes. Ha szellemi vagy vizuális konzervet keresünk, akkor a képeskönyv, vagy akár a mesekönyv is tekinthető annak. S félelmetességben sem feltétlenül maradnak le meséink, vagy történelmi történeteink a filmekben láthatótól, vagy az interneten olvashatótól. A probléma a másodlagos kommunikáció, az értelmezés hiánya. A filmekben feltrancsírozott rajzfilm-szereplő esetén nem igazán fog senki odaszólni, hogy „ugye, te ezt nem csinálnád?”. A film megy tovább, és minden, a gyermek számára elfogadott személytől érkező, etikai normaközlés nélkül fogják feltrancsírozni a következőt is. Akár nem kevésbé irreális keretek között, mint a mesekönyvekben. S még a jobbik eset, ha egészen irreális körülmények között. Mert akkor legalább arra van esély, a felnőtt kontroll-kommunikáció hiányában, hogy a hétköznapokban való visszaigazolódás hiánya legalább a kettős világ-mércét képes lehet megtanítani a gyermeknek.

Az elmondottakból az is következik természetesen, hogy a filmek, még a legostobábbnak tűnő filmek sem önmagukban károsak. Az teszi károssá, ha a gyermekkel foglalkozó sajnálja az időt arra, hogy odaüljön, és a közös program örömét is odaadja a távirányító mellé. No meg persze ennek következtében a közös megbeszélés lehetősége előtt is elvágja az utat. Mert neki magának fogalma sincs arról, amit a gyermek látott. Az a probléma, ami a gyermeknek a látottak alapján felmerül, számára nem probléma. Ellenben roppant idegesítőnek élheti meg a kétségtelenül előforduló irracionális történések elmesélését. Így nem csak, hogy nem segít egyfajta etikailag, emberileg emészthető keretbe helyezni a látottakat, hanem még el is idegenedik a gyermektől. Óhatatlanul egy olyan, akár önerősítővé váló spirál beindulása előtt is megnyitva a kapukat, mely végletes károkat okoz a gyermek érzelmi fejlődésében. Például, mert olyan pozitív megerősítést ad, amely a „hagyjál békén” mentén jutalmaz. Bezárva a gyermeket egy olyan világba, amiből kitörni önerőből szinte csak véletlenül sikerül, és akkor is gyakran agresszív utakon törve át a falakat. S alighanem ez az, amiért sokan a filmeket teszik felelőssé a gyermekek elidegenedett erőszakosságáért. Holott azok is csak éppen olyan „képeskönyvek”, melyekből nyomtatott formában mesélni szoktunk. Nem a film tehet arról, ha az a gyermekkel közösséget nem vállaló, azt ignoráló felnőtt beszélő képeskönyvként és gyermekpásztorként használja.

Simay Endre István