Templomot, ezeret

Balog Zoltán templomot avatott. Mondjuk, egy lelkész esetében ez nem annyira újdonság. Magyarországon egy miniszter esetében sem. Mármint egy olyan miniszter esetében, aki különben nem a műemlékvédelmi munkásságáról vált a legismertebbé. De aligha vitathatjuk el tőle az ambíciót, hogy egyszer vallás és közoktatásügyinek hívják majd a tárcáját. Ha nem is éppen a szekularizáció példájaként.

Amikor tehát egy „gyalog” miniszter alapjában véve egyházi személy, és templomavatásokra jár, akkor ez a kormányzat részéről világos kinyilvánítása az egyház és állam összefonásának. Amelyhez csak adalék a kormányfőnek a korábbi KISZ-tagság után megtalált hitélete. Nem V. I. Leninben, hanem az egyházban való hit fellelése a sifonérban. De ez természetesen a magánügye. Ahogy a futball iránti szenvedelme is a magánügye maradt volna. Abban az esetben, ha nem a köz egyéb teendői elől von el százmilliárdokat a hobbi kiszolgáltatására. Mint ahogy érdekes lenne tudni, hogy vajon az állami pénzes-ládának mennyibe fájt az az ezernél több templom, melynek kárpátiai felújításával a laposelemügyi miniszter villogott. Mert valahogy az az érzés gyötör, hogy nem a perselypénzből fedezték az MTI közleményében szereplő 1018 templom felújítását. Ami még így is megérhette esetleg. Feltéve, hogy pontos számítások állnak rendelkezésre a felújítás következtében megnövekedő egyházi turizmus bevételeiről.

Fogadjuk el, jobb híján, hogy vannak ilyen számítások. Akkor is, ha Balog Zoltán erről nem beszélt. Csak olyasmiről, hogy a sok-sok templom felújítása valami „lelki éhséget” mutat. Habár, gyarló emberként, inkább beruházói pénz-éhség jutna inkább eszembe. Esetleg kommunikációs éhség. Ami kicsit talán rokonítható a lelki éhséggel. Amennyiben a kormányzat sok tagja lélekben rohadtul éhes az egyházban hívők szavazatára. Akár az egész Pannon-medencéből. De akkor, ha rá szavaznak, akkor valószínűleg bárhonnan. Ami alighanem mindent megér. Még az amolyan lelki stadionépítést is, mint amelynek egyik hakni-állomásán Balog teljesítette a fellépést. Illetve Tuzson Bence, a most avatott templom térségének fideszes országgyűlési képviselője. Mert a miniszter nem jár egyedül.

Kell neki a szódavíz, illetve a kísérő. Aki a jeles alkalommal felolvasta Orbán Viktor üzenetét a tisztelt, és hőségben dinsztelt egybegyűlteknek. Szintén az MTI közelménye szerint ekképpen: „A lelki adományok ugyan különfélék, a lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Ezekkel a szavakkal kérjük Isten áldását új templomukra és az ünneplő gyülekezetre. Soli Deo gloria”. Amely rövid, de velőtlen üzenet legalább nem is titkoltan üres halmaz. Mármint mondanivalótól mentesre kitakarított betűhalmaz. Talán az utolsó köszöntést leszámítva. Amely szó szerinti fordításban valóban nem lenne kirívó. Elvégre az, ha csak istené a dicsőség, tényleg kit is zavarhatna. Alkalmasint persze egy olyan mellékzöngével is felszerelve, hogy minden, ami történt csak Isten dicsőségére történt. Aki tehát ezt követően a közpénzt firtatja a lelki éhség kapcsán, az minimum istenkáromló. Mert egy az Isten, és Orbán az ő földi képviselője?

A másik mellékzönge az lehetne kifejezés valójában a protestáns reformációval kötődött össze szorosabban. Ez valószínűleg zavaró egy református hitet megtalált embernél. Meg egy református lelkészből zakkant miniszternél sem. Apróbb szépséghibája lehet ennek a történetnek, hogy a most felszentelt templom a dunakeszi Szent Péter és Pál templom. Mely nem egy református, hanem egy görögkatolikus hitközösség temploma.

Andrew_s

Bonyhád nem Szent Ferencnek való vidék

El Greco: Ferenc és Leo testvér

Akár a két ünnep közti uborkaszezonnak is betudható lehet, hogy egy fura kis helyi illetőségű hírre kaptam fel a fejem. De talán a Karácsony utózöngéje is belejátszik, ha az ember felfigyel egy egyházi illetőségű furcsaságra. Mert az, amikor egy templomhoz nem valami bűncselekmény miatt hívnak rendőrt, hanem egy hajléktalan miatt, mégiscsak inkább furcsa.

A Tolnai Népújság számolt be arról, hogy a bonyhádi katolikus templom előterét megszállta egy hajléktalan. A leváló talpú cipőjében fázott az Isten-adta. Van ez így akkor, amikor a tél kicsit megcsikorgatja a fogait, és fagypont alá száll a hőmérséklet. Azt talán a bonyhádi pap is tanúsíthatná, ha darócruhában és saruban tenne egy kört a környékben. Akár alamizsnát is osztogathatna. Követve a pápai alamizsnást, akinek a hírek szerint igen csak van dolga a Vatikán környékén. De elismerem, Bonyhád nem a Vatikán, és az ottani pap sem egyenlő a pápával. Azért azt a sarus körsétát megtehetné. Gyanítható, hogy visszatértekor nem igazán állna meg a templom előterében, hanem diszkó-drogot rágcsáló egereket meghazudtoló tempóban érné el a fűtött szobát, és a meleg vízzel telt kádat. Amelynek előterébe nem hívták be a hajléktalant.

Holott akár a lábát is megmoshatta volna valaki. Akár a helyi érdekű pap is. Mert a kereszténység még erre is ismer példát. Nem kisebb jelentőségű férfiú térdelt le lábat mosni annak idején, mint Jézus. De elismerem, hogy Jézus nem azonos a bonyhádi templom egyik alkalmazottjával sem. Így aztán nem is várok el tőlük semmit, ami Jézus-nak akár természetes is lett volna. Kár is lenne. Ahogy valószínűleg V. Bonifác pápáról sem sokat hallottak. A VII. században, 619. Szentestéjét megelőző napon felszentelt 69. pápa egyik, évszázadokra kiható döntése volt a templomi menedékjog elveinek lefektetése és a menedékjog meghirdetése. Ennek mozgatója a pápa szempontjából, valószínűleg, a bűnösök megtérési jogának, illetve a vendégjognak az egyfajta kiterjesztése lehetett. A templomi menedékjog mindaddig védelmet jelentett a bűnösnek a világi hatalmak ellen, míg Isten házában tartózkodott. Az pedig az egyház befolyásának a mértékét jellemezte, hogy ezt a világi hatalmak tudomásul is vették.

Az tehát szinte biztos, hogy annyiban mindenképpen meghallgatták Bonyhádon a mai magyar hatalmi hangokat, hogy a szegénység bűn. Akkora bűn, amihez képest lopni, csalni szinte semmiség. A megfagyás pedig arrafele kisebb fenyegetettséget jelent, mint a tolvajt lefülelni akaró, kézlevágást is ismerő középkori karhatalom. Másként aligha magyarázható, hogy a szegényeket, bűnösöket is felkaroló Jézust szavaiban követő egyház egyik templomából rendőrökkel dobassanak ki egy hajléktalant. Aki nyilván nem szent, de a rendőrök aligha a szekszárdi hajléktalanszállóra vitték volna, ha a mínuszokban elkövetett fázáson kívül más is felróható neki. Mert a történet ebből a szempontból „happy end”-es. A hajléktalant a marcona járőrök fagymentes fedél alá kísérték.

Így a templomot nyugodtan bezárhatták az arra illetékesek. Biztosítva az utóbbi gesztussal, hogy még véletlenül se fordulhasson elő hasonló incidens. Azért, a kereszténység alapelveiről akár csak olvasva is, kérdésként remeghet a fagyos levegőben, hogy vajon érdemes-e még Isten eme kicsinyes házát kinyitni valaha. S arra a kérdésre sem lenne kevésbé érdekes a válasz, hogy amennyiben Jézus jelent volna meg darócgúnyában, akkor vajon őt is elhajtották volna a templomból? Esetleg azt is, aki az éjszakát imával kívánta volna ott tölteni? Assisi Szent Ferenc is mehet a levesbe. Ugyanakkor nincsenek természetesen illúzióim. Még abban a tekintetben sem, hogy a hazai közállapotok ismeretében kell-e zárni a templomokat. De talán, néha, amikor a jégfarkasok vonyítanak az éjszakában, talán néhány egyházfi legalább megpróbálhatná komolyan venni annak a vallásnak a tanításait, amelynek templomában szolgál.

Mert még azt hihetnénk, hogy a mai katolikusokra általában jellemző a szenvtelenség, a Jézust is fagyhalálba űzni képes közöny, a csak külsőségeiben érdekes, másoknak demonstrálva megélt vallásosság. S, hát..., ennyi. A hírben ennyi van, vagy ennyi sincs. Legfeljebb a helyi közösség, még megkérdhetné a papot, hogy miként is van ez? De ez már egy másik, tényleg a helyi lelkiismeretek eredőjét érintő történet.

Andrew_s

Persely-páter

Köll! Hát nem értik?
Fotó: MTI - Bruzák Noémi

Felújították a Kálvin téri református templomot, és ennek alkalmából ünnepi istentiszteletet tartottak. Ezen felszólalt Balog Zoltán is, mely felszólalása több tanulsággal is szolgálhat. Leginkább arra nézve, hogy a tervezők és építészek kiváló munkát végeztek. De erről kicsit később.

Mindenek előtt arról, hogy eszembe sincs kétségbe vonni az egyházi építészet évszázados jelentőségét. Sőt! A hit jelentőségét sem. A hit tényleg nagyon fontos. Ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogy azt az egyházak elképzelik. Egy ügyben, de még egy Istenben hinni sem jelent azonosságot az egyházakban és az egyházi személyekben való hittel. De még a vallásokat felváltó, vagy az azokat a napi hatalmi érdekekből felhasználó politikai ideológiákban és az azok képviselőiben való hit közé sem tehető egyenlőségjel. Így a Karácsonyhoz egyre közelebb kerülve talán érdemes megemlékezni arról, hogy Jézus a maga idejében sokkal inkább vallási reformer, mint vallásalapító volt. A tanításai nyomán kialakult vallás kereteit sokkal inkább Péter, Pál és András alkották meg. Mígnem aztán összehívtak egy zsinatot, ahol a közkézen keringő tanításokat átfésülték, megcenzúrázták, a maradékot kötetbe rendezték, és az egészet egy államhatalmi ideológia megalapozására használták fel. A hivatalos keresztény egyházak és a hatalom összemosódása tehát korántsem mostanság keletkezett. Ám ettől még létezett a történelemben, és éppen a csodálatosan megépített és korántsem olcsón kivitelezett egyházi épületek demonstrálják annak a tételnek a hamisságát, amit az Emberi Erőforrsáok Misztériumának főigazgatója adott elő.

Balog Zoltán ugyanis azt fejtegette, hogy: „Az egyház ugyanis sohasem magának kér”. Ami így, általánosságban nem igaz. Nyilván vannak egyházak, szerzetesrendek, amelyek nem elsősorban maguknak kérnek, és ismertek azok is, amelyek mesés vagyont halmoztak fel. Mondhatnánk persze, hogy a hely, és az esemény kapcsán nyilván a reformátusokra gondolt. Azonban egy minisztertől, akinek a szavát, ím szerteszét idézik több distinkció, valamint világos beszéd várható el. Különösen egy olyan politikai helyzetben, amikor egy párt és az abból szelektált kormányzat magának vindikálja a jogot annak eldöntésére, hogy mit tekintsenek egyháznak egyáltalán. Nem egy esetben éppen azoktól a gyülekezetektől tagadva meg az egyházi státuszt, amelyek valóban sokat tesznek a betegekért, a szegényekért, fiatalokért és öregekért, hajléktalanokért. Nem egyszer éppen azokért, akiket a kormányzat simán az út szélén hagy és még beléjük is rúg. Ellenben szívesen látnám, amint Balog Zoltán pusztán lelki kenyéren éli túl a telet egy köztéren felállított fűtetlen, de közszemlére alkalmas helyen. Igazolandó, hogy neki az is elég. A fizetését pedig addig is osszák szét a környék hajléktalanjai között.

De régi tanítás, hogy ne kívánd felebarátodnak azt, amit magadnak nem szeretnél. Így el is állok a fenti ötlettől. Az ehhez hasonló demagógan cinikus véleményeket meghagyom Balog Zoltánnak, aki már két éve is azt fejtegette, hogy a szegény családok puszta rosszindulatból nem taníttatják a gyermekeiket. Mondjuk Svájcban. Orbán Viktor lányának évfolyamtársaként. Úgyhogy Balog Zoltántól nem idegenek az erős falak. Továbbá az erős korlátok sem. Még akkor sem, ha aligha a saját belső korlátaira gondolt, amikor az erős falak és a hit szükségességét emlegette. Mint olyan kellékeket, amelyek Budapesten okvetlenül szükségesek. Ahogy valószínűleg még csak nem is arra célzott, hogy milyen erős falak épültek ki az emberek, az egyes társadalmi csoportok között. Olyan falak, amelyek felépítésében és körbeárkolásában a kormányzatnak elévülhetetlen érdemei vannak. S olyan falak, amelyeket csak erős hittel, és még erősebb szemellenzővel lehet csak nem észrevenni. Nem vitatva el Balog Zoltán lelkész úrtól a kiváltságot, hogy ő rendelkezik az ehhez szükséges erős hittel és szemellenzőkkel is.

Függetlenül attól, hogy a Kálvin téren álló templom felújítását nem sajnálom, ahogy szívesen elidőzök más templomokban is. Ha bejutok. Akár, mint turista. Az is lehet, hogy Szabó István püspök úrnak igaza van abban, hogy a templomnak eleddig háromszor kellett volna összedőlnie. A II. Világháború végén, Budapest ostromakor, majd ’56-ban, amikor szintén lőtték a környéket, és akkor is, amikor a négyes metrót építették. De nyugodtan hozzátehetnénk a negyedik alkalmat is. A bevezetőben említett tervezők, építészek remek munkájának eredményeként ugyanis most sem dőlt össze. Még Balog Zoltán templomavató haknijának hatására sem. S attól sem, hogy a püspök úr megfogalmazása szerint a „a kormányzat nagyvonalú támogatásának” hála nem dőlt össze. Mondjuk 1945-ben? Esetleg 1956-ban? Az imák hatását nem vitatom. Kell is, ha a protokoll-nyalások hatásától is meg akarják védeni az épületet.

Andrew_s