Shortolt szavahihetőség.

Az IMF úgy tűnik olyan mumus, melynek értékelése akár naponta is megváltozhat. Orbán Viktor szemléletvilágában mindenképpen, mivel az éppen aktuális hír az, hogy mégis meg fog szerinte születni a megállapodás hazánk és a valutaalap közt. A miniszterelnök ugyanakkor nyilvánvaló utalást tett arra, hogy a maga részéről tényleg elhiszi azt, amit mond. Ez a korábbi írásban felvetett személyiségi zérópontot elérésének kérdését már csak azért is aktualizálhatja, mivel a hazai miniszterelnök bejelentése feltételezi azt, hogy a másik fél csak az ő feltételei szerint ülhet le tárgyalni. Olyan ez, mint amikor annak idején begépelte valaki a „iddqd” kódot a DOOM című játékban. Azonban jelen nemzetközi helyzetben talán nem ilyen egyszerű a „God mode” elérése.

Szóval, különösen az azeri fiaskó, na jó politikai fiaskó, árnyékában lehet azért kérdéses, hogy mennyire ad az IMF a magyar miniszterelnök szavára. Elvégre az nem kérdéses, hogy ha valakivel leül majd tárgyalni az biztosan az aktuális miniszterelnök, és annak meghatalmazott közgazdasági nyelve lesz. Már akkor, ha leül tárgyalni. De legyünk optimisták, hogy leül. Ekkor a hazai valuta talán újabb erősödésbe kezd. Talán, mert a pénzpiacok esetében is lényeges kérdés a bizalom, mely könnyedén elerodálódhat akkor, ha egy ország miniszterelnöke pávatáncos szerepjátékként kezeli az egész ország kül-, és gazdaságpolitikáját. Melynek esetleges összefonódásai szinte folyamatosan újabb és újabb kérdéseket vethetnek fel. Akár olyanokat is, melyekből egy egész csokorra valót nyújtott be baltás orrgyilkos kiadatása kapcsán Molnár Csaba, DK-alelnöke. Nem kis részben a Közgép Zrt. esetlege szerepét firtatva az Azerbajdzsánban kilátásba helyezett beruházások kapcsán. Mert az talán még az országok közti kegypénz-kifizetésnél is kínosabb lehet, ha valami személyes baksisgyűjtés derülne ki a fogolymutyi hátterében. Miközben könnyen lehet, hogy ezek megmaradnak továbbra is a találgatási tartományban. Elvégre van az a pénz, amiért korpásfejű strómanokat is lehet találni. S van az a szint, aminél lejjebb küzdeni a szavahihetőséget nehéz.

Így aztán más tekintetben is maradnak a találgatások. Például arra nézve, hogy az IMF-tárgyalásokkal kapcsolatos pávatánc vajon mutyikapcsolt, vagy nem mutyikapcsolt. Függetlenül attól, hogy Orbán Viktor személyes nagy machinátori meggyőződése vagy esetleg a környezetének egyfajta sugalmazása mondatta ki vele azt, hogy a nem létező feltételek nyomán nem köt megállapodást az IMF-el. Jelek szerint a személyes meggyőződés dominál, mert miért ne ehetne egy olyan helyzet, amikor valaki már csak abban a feltétel-listában hisz, amit ő maga állít elő abban a hiszemben, hogy a másik fél még véletlenül sem fogja megcáfolni. Bármilyen udvariasan, „jelentős pontatlanságként” hivatkozva, is közli azt, hogy a kormányzati, miniszterelnöki szivárogtatás saját kútfőből csöpögött ki. Miközben az egész huzavonának van egy elég gyorsan lemérhető hatása. Nevezetesen a nemzeti valuta árfolyamán lemérhető hatása, amit jól mutatott, hogy Orbán Viktor megállapodás-ellenes 2012. 09. 06.-i nyilatkozata nyomán gyengülésbe kezdett a forint.

S itt érkeztünk el a találgatások mezejére. Mert az egyértelmű, hogy az IMF-levél nem szeptember elején érkezett az országba. Így az a lista sem okvetlenül aznapi kreálmány, amire hivatkozva Orbán Viktor nyilatkozott. Márpedig az, aki közvetlenül a nyilatkozat publikálása előtt jelentős mértékben vásárolt például eurót, az akár egy napon belül is megfialhatta a befektetést. Mondhatni azt is, hogy komoly spekulációs haszonra tehetett szert a miniszterelnök szavahihetőségének kárára. Így aztán könnyen meglehet, hogy a következő ellenzéki kérdéscsomag már más kapcsolatok feltárására irányul majd. Bár, akár a banktitokra hivatkozva, alighanem nehéz lenne konkrét információt begyűjteni arról, hogy vajon a miniszterelnök környezetében, esetleg a frakcióülést, vagy a miniszterelnöki nyilatkozatot előkészítők közül ki vásárolt nagyobb mennyiségű külhoni valutát a forintot rontó szavak publicitása előtt. Noha akkor talán arra is választ kaphatna a köz, hogy a miniszterelnök, akarva, vagy befolyás hatására, kinek a kedvéért stuccolta tovább a szavahihetőségét. Arra meg ne is gondoljunk, hogy akkumulátortöltése alatt, egy más élőlényekkel kísérletileg működő, kézivezérléses rendszert építettek bele a miniszterelnökbe. S ő ebből csak annyit érzékel, hogy a hangok mit mondnak, mit csináljon. Mert rossz lenne az, ha valaki más tudná a „God mode” kódját az ország-vezetéshez. Még akkor is, ha a távirányító nem a vezetés fejéhez, hanem zsebéhez csatlakozik.

Simay Endre István

Egoterek a sarctér felett.

Forrás: http://www.flight404.com/

A centrális erőterekkel általában az a gond, hogy szinte egyenes utat jelenthetnek a személyi kultusz felé. Elvégre a legcentrálisabb legerőterebb mégiscsak az, ha valaki egyedül képviseli ezt az erőteret. Aztán koncentrikus körökbe rendeződhetnek a kegyencek különböző rétegei. Az éjjeli-sikálótól a fő kóstolómesterig. Virtuálisan, átvitt értelemben vagy szó szerint. A történelmi koroktól függően. Jobb esetben úgy, hogy abból az istenadta népnek is van valami haszna, míg ellenkező esetben az erőtér egotérré alakul. A centrális alfa elszigetelődik a valóságtól, időnként elüvölti magát, hogy hadba kell vonulni. A piszkos munkát meg elvégzik a hatalmi hagyma héjain leledzők. Miközben szép csendben újabb erőterek alakulnak ki.

Nem egy esetben akár káosszá alakítva azt, ami olyan snájdig rendként indult. Elvégre, hol van az előírva, hogy az egotéri centrumnak következetesnek kell lennie? Na ugye, hogy sehol. Ő azért centrum, mert alfa és ómega. A pórnépnek meg azon kívül, hogy jól szabályozott formában engedelmeskedik, és olykor valami szavazásszerű közfeltapsolással jelét adja elragadtatásának, nem igazán van köze az egészhez. A hatalmi elit központja jól el van magában is. Öntörvényei szerint alkot törvényeket, és meg van arra is a garnitúrája, hogy minden egyes sóhajtását paragrafusokba foglalják. Ezt a modellt a történelem számos helyére és időszakára ráhúzhatnánk, és legfeljebb a vezért hívnák különbözőképpen az el első polgártól a császárig vezető skálán. Bár hívhatják végső soron akár miniszterelnöknek is, mivel a nem a szómágia, hanem a cselekedetek döntenek. A hasonlóság a hazai miniszterelnök hasonló tartalmú egykori kijelentésével csak az álvéletlen műve. Csak annyira véletlen, mint hatost dobni a cinkelt kockával. Márpedig a hatalmi kocka sokszor elég cinkelt. Néha akár kívülről is ellátva súlyfelesleggel. Aztán azt elnevezik korrupciónak akkor, ha valaki nincs benne, és lobbi-tevékenységnek akkor, ha baksis üti a markát. Így például a Közgép Zrt. testre szabottnak tartott szerződéseit is kívülről és belülről biztosan másként ítélik meg. Belülről esetleg csak egy „kaparja magadnak, nagyobb leszel” jelszavú mozgalom egyik állomása. Mely mozgalom már szinte a miniszterelnöktől függetlenül is működik.

Különösen, mivel a mozgalom jelszóalapító atyája, Lázár János, a Fidesz egykori frakcióvezetője, megannyi egyéni indítvány beterjesztője, vagy beterjesztetője felbukott az irányítás magasabb polca felé. Közvetlenül lehetőséget kapva, hogy közvetlen közelről akár a kollegák nyakán is rajta tartsa a papírvágó kézi készüléket. Amivel bármikor kivághatja azokat a papírokat, melyből kinek haszon, kinek csőd jön ki. Mert miközben a belső Orbán-csapat ott a centrális magon ücsörögve tényleg el van azzal foglalva, hogy olykor kiad egy közleményt, mond valamit, amitől vitustáncba kezd a gazdaság, a tényleges hatalmi centrum mintha kissé átrendeződne. A gazdasági hatalmat ugyanis nehéz elképzelni egy olyan gazdaságirányító kezében, akit nem, vagy csak fenntartásokkal szabad mikrofon közelébe engedni, és aki valami gazdasági harctérként látja a világot, és benne szűkebb környezetünket. Márpedig Matolcsy György már többször megfutotta ezeket a köröket, melyek legutóbbika szerint most éppen az eurozóna két évtizedes belharcát vizionálta. Amivel gondolom nincs egyedül, mivel az ország önjáró szabadságharcáról is tudhatunk Orbán Viktortól. Igaz, erre sokan már csak mélán legyintenek, de biztos van egy pont, ahonnan már a tények sem érdekesek annyira. Olyasmik, mint például a folyamatos beruházási visszaesés, a recesszió, az IMF-tárgyalásokkal való legutóbbi felsülés. Elvégre ezek egy olyan eszmei síkban zajlanak, melytől ugyan megnyomorodik az ország, de a vezér szintjétől messze elmarad.

Így aztán kell is egy alternatív hatalmi centrum, ami alkalmas, vagy alkalmasnak hiszi magát az operatív cselekvésre. Beleértve a tevőleges hatalomgyakorlást és a gazdasági erőkoncentrálást egyaránt. Lázár János az erre való törekvésének nyilvánvaló jelét adta már frakcióvezetőként, és kellően arrogánsan cinikus ahhoz, hogy magasabb poszton se feltétlen szakítson a saját árnyékával. Átugrani úgysem fogja tudni. Aztán persze előfordulhat, hogy miközben lesz egy előretolt miniszterelnök, aki eljátsza a politikai pofozóbáb szerepét, s jobb és balfelével olyanokat mond, ami szerinte a népnek tetsző, a háttérben más hatalmi leosztások kezdenek kialakulni. Az erre utaló jelekben sem szegénykedik a hazai politikai kommunikáció. Mert egyre inkább némely kormánypárt közeli cégekre vetül az üzletkötési levajazások árnyéka, miközben a pszeudoegyenruhás kvázisereg is köszöni jól érzi magát. Azokon a gyűléseken feltétlenül, vagy csak az időjárástól befolyásoltan, ahol a rendőri erők inkább védik a betiltott gárdára megemlékező neogárdát az ellentüntetőktől, mintsem a betiltásra emlékeznének és annak legalább szellemében eljárnának az egyenruhaszerű burkolatban felvonulók ellen. Ellenben legalább demonstrálják, hogy például a Jobbik, és vezetője Vona Gábor által pártolt szélsőséges szervezetekkel kapcsolatos miniszterelnöki véleményt mennyire lehet komolyan venni. Pont annyira, ahogy két pofonnal haza vannak zavarva. Meg annyira, amikor a neohorthysta szoboravatások kapcsán egy szóban kifejezhető vállvonogatásra sikerült Orbán Viktornak ragadtatnia magát.

Márpedig ez azért is kellemetlen lehet, mert miközben a retorika szintjén természetesen demokraták a Fidesz-ben előfordulók, és maga Orbán Viktor is, a gyakorlat erre éppen úgy rácáfolhat, ahogy arra is, hogy a centrális erő tulajdonképpen ki által képviselt. A szavak és a beosztás szintkén a miniszterelnöknél. Annál az Orbán Viktornál, akinek a szava annyit ér, mint azt annak az IMF-nek a kiebrudalása megtörtént, akinél most nem győz kuncsorogni. Akármi is van a melldöngetés visszhangjaiba belekiabálva a hordóról. Egyszerűen azért, mert a pénzcsap odaát van. A magyar gazdaság, az unortodox, matolcsysta ámokfutásnak köszönhetően, meg a tündérmese békájának a feneke alatt. Amikor azonban a szavak függönye mögé nézünk, lehet, hogy azt látjuk, hogy a valós hazai gazdasági hatalom néhány cégvezető, például Simicska Lajos kezében van, és Matolcsy György adóötletelésének csak az a szerepe, hogy biztosítsa azt a sarcot, ami ennek fedezeteként rendelkezésre áll. A valós politikai hatalom pedig egyre inkább Lázár János kezében látszik összpontosulni. Az arrogáns decibelküzdelem szintjén, és nem a beosztásból fakadóan. Ahogy az már a lex-Antallné kapcsán is felvethető volt, de szinte nap-nap után látszik. S persze ott van egy egyre kettősebbnek tűnő karhatalmi centrum. Ha rendőri erőket, illetve az általuk olykor vigyázott gárdaszervezeteket tekintjük, akkor ez a hatalom egyre inkább megosztódni látszik a Pintér-Vona páros tagjai között. Már ami a befolyási tereket illeti. 

Kialakítva azt a potenciális hatalmi elitet, mely lehet, hogy alkalmas lehet az orbáni vezetés leváltására, de akikkel nem okvetlenül jár az ország jobban. Ellenben esetleg bevíve egy új hasadási rést a kormányzati hatalom rendszerébe. Ez ma még nyilvánvalóan nem „játszik”, mivel Orbán Viktor helyzete jelenleg sem populizmusában, sem pozícionálisan megkérdőjelezett. Bár az olyan külpolitikai baklövések, mint az azeri baltás gyilkos kiadásának köszönhető elszigetelődés, kétségtelenül erodálhatja ezt. Ugyanakkor látszik az a vonulat, mely egy olyan hatalmi tengely felé látszik eltérülni, mely kiszorítja azokat, akik megpróbálnak valami szakmaiságot becsempészni a rendszerbe. Ahogy, mint az például a Hoffmann Rózsával szembeni kritikák fogadtatása mutatja, Pokorni Zoltán is egyre inkább marginalizálódik. Nem kizárva, hogy mindez Orbán, mint centrális vezető tudtával és beleegyezésével zajlik. Miként egy fórumhozzászólásban megfogalmazódott, egyfajta hatalmi versenyeztetésként, ahol a potenciális utódlás van a mézként a madzagon. Ha így van, akkor ez legfeljebb a tünetlicit része lehet, mivel ezt a szellemet sem lehet majd többet visszagyömöszölni a palackba. Egy füst alatt akár az egész kormányzópártot egyre inkább a hatalomcentralizáló szélsőséges lejtőre csúsztatva, melynek tünetei mintha már felsejlenének. Miközben számos „mérsékeltnek” tekinthető politikus esetleg magától távozik a Fidesz környékéről. Míg mások vagy elmerülnek a lobbi-harcokban, vagy radikalizálódnak. Ami eközben szinte egyedül stabilnak látszik, az egy olyan sarctér, melynek megfinanszírozása egyre nagyobb terheket ró arra a társadalomra, mely egyre inkább egy egymással foglalkozó hatalmi centrum alá kerül beszorításra. Csikorogva, de nagyrészt építve azokra a reflexekre, mely évtizedek távolából köszön vissza.

Simay Endre István

Sajtó és kalapács.

Forrás: http://gizmodo.com/

 A szegény sajtót még az ág is húzza. Nagyjából ezt a képet lehetne mondani annak a vitának kapcsán is, amit a Közgép Zrt. hirdetésének megjelenése gerjesztett a baloldalhoz tartozó médiavilág lapjainak hasábjain. Most eltekinthetünk attól, hogy a nyomtatott sajtóról általában is szkeptikus hírek keringenek. Eltekinthetünk, mivel az internetre-költözés tendenciája korántsem hat az újdonság varázsával. De azért is, mert a lap költségeinek fedezeteként szolgáló hirdetésen keresztül az internetre is követheti a hirdető az adott sajtóterméket. Márpedig a hirdető az kell. Akkor bizonyosan, ha a tulaj nem tud alternatív támogatási forrásról gondoskodni. Függetlenül attól, hogy ezt politikailag, vagy presztízsszempontok generálta okokból teszi.

Ez van. A sajtótermékek, ha azt nem hobbiból készíti valaki, mint a blogok jó részét, pénzbe fájnak a kiadónak. A nyomtatott verziók akár többe is. Mondhatnánk úgy is, hogy a sajtó a piac kalapácsai alatt edződik. Szűkebben véve, és különösen a nyomtatott lapok esetében sokszor a hirdetési piac kalapácsai alatt. Ebben sincs sok újdonság, és egyes szektorokban ennek okán már szűntek meg kiadványok, míg mások időlegesen akár meg is erősödhettek a hirtelen piaci átrendeződések következtében. Ezt annak idején, közel tíz éve, például az informatikai kiadványok esetében is meg lehetett figyelni. Érdemes lehet azonban talán Faklen Pálnak az egykori Új Alaplap főszerkesztőjének megállapítását idézni a nemzetközi statisztikák alapján, hogy „a hirdetési visszaesésnek semmi köze a lapok példányszámához, olvasottságához”. Tehát már tíz éve, egy szűk spektrumot nézve is megállapítható volt, hogy a lapok gazdálkodását a hirdetéseken keresztül befolyásolni képes kiszavazó rendszer nem szigorúan csak és kizárólag az olvasottságot, a hirdetési hatékonyságot veszi figyelembe akkor, amikor közvetett sajtóbefolyásról eshet szó.

Márpedig, ha a politikától többé kevésbé mégiscsak független informatikai iparra jellemző volt akkor ez a megállapítás, akkor különösen érvényesnek tekinthető lehet a politika iparában érdekelt orgánumokra. S ez lehet az a pont, amiért érthetően megbirizgálta a biztosítékokat a kormányhoz egyértelműen közelinek tekinthető Simicska Lajos féle Közgép Zrt. közeledése a baloldali lapokhoz. Nevezetesen a Népszavához, mely egyértelműen az MSZP lapjaként ismert. Noha például Andrassew Iván annak idején korántsem a felhőtlen MSZP-Népszava kapcsolatról emlékezett meg. Nyugodtan mondhatnánk persze, hogy ez már a múlt. Ha nem is tíz éves, de közel egy hónapos történet. Amiért most mégis érdemes talán ismét leporolni, azok a Népszabadsággal kapcsolatos, napokban esett, történések. Azok, melyek a lap eladása körül láttak napvilágot, és szintén nem minden előzmény nélküliek. A Népszabadság eladása körüli találgatások, majd az eladási találgatások cáfolata mintegy két éves történet. Az azonban biztosnak látszott, hogy a Ringier AG-nak esze ágában sincs a kizárólagos tulajdonlás kétes, de költséges babérjaira törni.

De a jelen időhöz visszatérve, először a Magyar Nemzet oldalán olvastam, hogy Csintalan Sándor megvenné a Népszabadságot. Ennek kapcsán talán tekintsünk el attól, hogy a potenciális lapvásárló, ténylegesen vagy rámondva, volt már szinte mindenhol bármi azon az úton, ami az MSZP-képviselőségtől a HírTV-s műsorvezetőségen keresztül vezetett. Ha azonban a Ringier AG nem jelképesen, egy euróért, válna meg a politikai napilaptól, akkor talán még azok a kérdések is jogosak lehetnek, hogy ki állhat az ügylet mögött. A Varánusz szerint akár Simicska Lajos strómanjaként is lehet Csintalan Sándor az ajánlattevő. Ennek igazolódása azért is felkavarhatná azt a korántsem álló vizet, mivel a jelenlegi kormányzó hatalomhoz közeli torkokból éveken át az dübörgött elő, hogy a baloldal uralja a médiát. Márpedig érdekes pluralizmusnak lehet az is tekinthető, ha az állami, és közgépes hirdetések, illetve a Fidesz-delegáltaktól túlsúlyos Médiatanács árnyékában tekintünk a politikához közeli kiadványokra. Ez persze nem okvetlenül fogja befolyásolni a Ringier AG szándékát, mivel ettől még kalapács alá kerülhet az általa tulajdonlott Népszabadság-pakett. Mondván, hogy üzleti befektetőként kiszáll a ringből, és itthon üssék egymást az érdekelt felek, ahogy akarják.

Mert miként az üzleti szféra más területén, a lapkiadásban sem igazán gátolhatja meg a kormányzat erőnek erejével, hogy a tulajdonos ne vonuljon ki. S itt maradásával bármi áron finanszírozza a veszteségeket. Hacsak a presztízs valami okból úgy nem kívánja. A Népszabadság esetében pedig úgy tűnik, hogy nem kívánja. Marad tehát az a lehetőség, hogy az MSZP él elővételi jogával, és ahogy a Népszava oldalán is írják, beelőzné Csintalant az üzletben, Megszerezve Népszabadság Zrt. 70,5 százaléknyi tulajdonát, és kiegészítve az MSZP-hez közeli Szabad Sajtó Alapítvány már meglevő 27,3 százalékos tulajdonrészét. Ez azonban ugyanannak a kérdőjelnek a kitételét indokolja, ami korábban is megjelenhet a kalapács felett. Ha ugyanis az eladási ár nem névleges, tehát az üzlet nem politikailag motivált, akkor nem Csintalan Sándornak, hanem Szabad Sajtó Alapítványnak kipengetni azt az összeget, amire majd a kalapács lecsap. Márpedig a jelen információk szerint ennek az alapítványnak nincs olyan cége, mely sorra nyerné a testhez alakított kormányzati tendereket. Marad tehát az a pártkasszához közeli pénzforrás, melynek szűkösségével volt indokolható többek között a Népszava-Közgép hirdetési megállapodás. A hivatalos sértődésektől eltekintve persze. De mindenképpen sajátos képet festve a politika-közeli sajtó azon szegmenséről, melyben az MSZP, mint ellenzéki párt egyik lapját a kormányközeli Közgép Zrt. támogatja meg, míg a másikat megveszik, mielőtt a jobboldal csapna le a Csintalan bal kezében maradt kalapáccsal. Nem mellesleg felhajtva az árat a Ringier AG számára, ahol nevető harmadikként röhöghetnek azon, hogy itt, a recesszió kellős közepén, mi mindenből csinálnak presztízskérdést.

Simay Endre István

Szóvivői időzavar.

TV-csatornát és kifliket látok...
Forrás: http://www.cypressnorth.com/

A Közgép viselt dolgairól szóljon a nóta? Vagy csak annak vezetőjéről? S ki rendelt ilyen zenét? Olyan kérdések, melyekre nyilván pártállástól és a rendelkezésre álló tényektől függően fognak majd a politika egyes szereplői választ keresni, és akár megtalálni azt. Még akkor is, ha földhöz kell majd vágni az aktuális kristálytükröt, melyből valahogy nem az aktuálisan elvárt választ akarják a hangok megsúgni. Aztán van, amikor megpróbálnak egyes politikai szerepkők a hangoknak súgni, vagy a hangokat hallatni, hogy más fejében súgják meg az elvárt reakciót. Gondolom, ez utóbbihoz hasonló szerepe lehet egy pártszóvivőnek.

Gondolom ezt Selmeczi Gabriella megnyilatkozásai alapján, melyek alapján olykor olyan érzések kevereghetnek, hogy valahogy fordítva sikerült a kristálygömböt a vödörbe tenni, és a kimászó köd megüli az idősíkokat. Erre legjobb példa éppen a minap az LMP tüntetése kapcsán tett nyilatkozatainak egyike. Történt ugyebár, hogy az LMP jó ötletnek tartotta a nagy melegben a Közgéphez láncolni magát. Elvégre van, aki ezt gazdaságilag teszi, és van, aki éppen ez ellen a gazdasági összeláncolódás ellen láncokkal kíván tiltakozni. Mondván, hogy „csak a láncaikat veszíthetik” a nagy melegben, és ekként felszabadulva mehetnek is majdan a hűvösre. Ez utóbbi ténykedés a rendőrség feladata, hiszen egy kerítéshez láncolódott aktivista sokkal fenyegetőbb jelenség, mint mondjuk a gárdának hűséget esküdők a Hősök terén. De ezen kár is polemizálni. Így alakult, és az egyes akciók hosszabb távú hozadékát majd kimeregetik a történészek az idő hordalékából.

Aztán jött a párszóvivő, és nyilatkozott. Ez így is dukál, hiszen a szó már csak olyan, hogy vinni kell, ha vinni kell. Tehát jött, vitte, és szétszórta az igét. Az olyan mondatokon is lehetne persze a káka csomóit keresni, hogy „Az LMPolyan gazdasági érdekcsoportok zsebében van, melyek az utóbbi időben visszaszorultak”, de felesleges. Nem azért, mert az ilyen mondatokat igazolni, bizonyítani is illene, hanem másért. Például azért, mert az ilyen bizonyítási macera, mint azt a szakdolgozat-ügyben is láttuk, elég távol esik a szóvivő asszonytól. Annyira, hogy ilyen kislányos csacskaságokkal nem is foglalkozik. Meg különben is. Nem nyomozó hatóság, hogy igazoljon bármit is. Neki a szót kel vinnie, ha beleszakad is. Más a röhögésbe akár. A hivatalos szövegben ugyanis van egy olyan kitétel, miszerint „Selmeczi Gabriella közölte az LMP-s politikussal [SchifferAndrással], hogy ha nincs önálló javaslatuk, elképzelésük az életről, akkor sem ilyen látványos akciókkal, leláncolásokkal kell felhívni a figyelmet, hanem a Parlamentben kell dolgozni”. S ezzel tök egyet is lehetne érteni. Főleg a végével.

De vajon a szóvivő asszony melyik idősíkon tartózkodott akkor, amikor Orbán Viktor, és csapata távollétével tüntetett a parlamenti munka ellen. Nem egy-egy alkalommal, ami a nyári vanilia-szalmonellával is magyarázható, hanem rendszeresen. Rendszeresen meg csak nem kapta el a hasmenés az egész frakcióját? Ráadásul évekig. Aztán persze rögtön utána meg lehetne kérdezni azt is, hogy a leláncolás mitől rosszabb, mint a kordonbontás. Főleg, ha utána, miniszterelnökként hitet tesz a közbiztonság növelésére. Ami szinte biztosan növekedett is. Valahol biztosan. Valahol talán két héten belül is. De ez megint csak elkalandozás lenne. Márpedig lekalandozni az idősíkokról, és úgy tenni, mintha a Fidesz ellenzéki magatartása egy másik dimenzióban történt volna, szóvivői kiváltság. Ha pedig már Selmeczi Gabriella is összekalandozta a múltat és jövőt, akkor majd talán kp valami nyugis megbízást, amihez nem kell érteni a kommunikációhoz. Ahogy volt szóvivőtársa, aki a gazdaságnak bevitt mélyütés után most gazdasági bizottságokban múlathatja az időt. Igaz, a nyolc gazdasági vegyes bizottság élére került Szijjártó Péter nem a párt, hanem maga Orbán Viktor személyes szócsöve volt. Így Selmeczi Gabriella mégsem kaphat nyolc állást, és talán egy TV-csatornával is meg kell majd elégednie. De ezt majd megmondja a jövő. Ha addig el nem ejtik.

Simay Endre István