Charlie Hebdo: Beton-lazagne

Talán még emlékeznek többen arra, hogy egy marék fegyveres betört egy szerkesztőségbe és tüzet nyitott mindenkire, aki ott volt. Azokra is, akiknek köze sem volt a szerkesztőség munkájához. Aztán talán arra is, hogy a lap kiadói igyekeztek ebből a legnagyobbat kaszálni. Most ismét a halottak sírján táncolva törtek újabb babérokra.

Aki a fentiek alapján a Charlie Hebdo-ra tippelt az nyert. Annak idején a mohamedánokat hitükben sértő rajzokban látták a legjobb módszert a népszerűség hajhászására. Ami akkor, ha a társadalom egy része elindul a szélsőségek felé, talán elég jó üzlet. Elvégre legalább a szélsőjobb olvasótábora veszi a lapot. Bár, a kiadót akkortájt fenyegető csődhelyzet nem azt mutatta, hogy a Charlie Hebdo említett törekvése egy sikervállalkozás lett volna. Azért serényen dolgoztak. Egész addig, amíg az említett fegyveresek ólomosztásba nem kezdtek. Ami, és ezt azért kiemelném, akkor sem bocsánatos, ha akármilyen rajzok jelentek meg akárhol. A halottak elnézést sem tudnak kérni, és a gyilkosság mindig visszavonhatatlanul kitöröl egy életet az emberiség nagy könyvéből. Egyáltalán nem véletlen, hogy a halott mindig is bírt egyfajta emelkedett státusszal. S sajnos az sem, hogy a halott meggyalázása nem egy esetben volt eszköz a közösségek megtörésére. Nem egy esetben vallási közösségek megtörésére. 2015 januárjában nem véletlenül igyekeztem az áldozatokra is ráterelni a figyelmet. Még ekkor is, ha a szerkesztőség rajzolói taplók voltak.

S nem abban az értelemben figyelmeztetni arra, hogy a halott tiszteletet érdemel, ahogy például a magyar miniszterelnök „figyelmeztetett”. Aki Párizsban járva inkább az új ellenségkép kialakításával, mintsem a gyásszal volt elfoglalva. Ahogy az sem igazán tetszett, hogy a kiadó inkább még egy bőr lehúzását gondolta ildomosnak a halottakról. Akiket a média már eléggé megnyúzott addigra. De érthető. A lövöldözés egyik legnagyobb haszonélvezője a kiadó volt. Ha tetszik „eltakarította” az egyre kevésbé vállalható rajzolói gárdát. Egyben, mint az lövöldözés egy éves évfordulójára kiderült, megmenekült a csődtől is a lap gazdája. A politika, pontosabban az ellenségképekre vágyó politika, is profitált belőle. Egy percig sem vitatva azt sem, hogy sok, sokkal jobb szándékú embert is elsodortak az események és a pillanatnyi indulatok. Olyanokat, akik különben szinte biztos nem szerveznének zenés pikniket. Mert józanabb pillanataikban tudják: emberségükben sértené a holtak hozzátartozóit. Ahogy emberi mivoltában sértő az a humor, ami fogyatékosokkal viccel, vagy bárki legbelsőbb hitét figurázza ki. Amiért okkal mondhatta Karinthy: „Humorban nem ismerek tréfát”.

A látszólag nagyon hosszú felvezetést azért tartottam szükségesnek, mert a Charlie Hebdo szerkesztősége láthatóan továbbra is abból kíván hasznot húzni, hogy átlépi azt a határt, ahol a humor már nem humor. A BBC számolt be arról, hogy legutóbb az olasz földrengések áldoztainak a sírján sikerült pikniket ülni. Laza egyszerűséggel egyfajta beton-ember lazagne gyanánt ábrázolva az egészet. Ami biztos roppant vicces. Párizsból nézve. Úgy, hogy egyik rajzolónak sem kell odamennie, hogy tíz körömmel kaparja ki a gyermekét, vagy legalább a holttestét a romok közül. Vagy akár a szőrös gyereket. Bár, szerintem, Párizsból nézve sem túl vicces. Inkább bunkó. Még akkor is, ha ezért nem fognak lőni.

De biztos van egy réteg, a suttyóké, akik majd pénzzel honorálják az előadást. A Charlie Hebdo kiadója meg láthatóan az maradt, ami volt. A mások hitén, problémáján, kárán, halálán élcelődő kufárok klubja.

Andrew_s

Istenek? Ugyan! Az üzlet az üzlet!

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásnak a héten lesz az évfordulója. Az eset kapcsán a The Guardian angol nyelvű honlapján közöltek egy összeállítást, melyben van pár olyan adat, kép, fordulat, ami mellett nehéz lenne úgy elmenni, hogy ne conteo-kat idéző gondolatok jussanak eszünkbe. Esetleg, a magyar fejleményekre is hatással levő emlékekkel vegyítve.

Az utóbbiak nem is csak a Charlie Hebdo-hoz kötődnek, ahogy közel egy éve is sejteni lehetett. Akkor, a támadás akár csak közvetett, haszonélvezőin töprengve azt vetettem billentyűzetbe, hogy „a terrortámadás jó ok az iszlám közösségek, és a „többiek” közé éket verni”. Márpedig akár a hazai eseményeket, a közgyűlöletkeltést figyelve is megállapíthatjuk: sajnos működött a kristálygömb-effektus. Hónapokig nézhette az arra fogékony ökölrázó azokat a magyar nyelvű plakátokat, melyeket elvileg a magyarul különben aligha tudó menekülteknek tett ki a kormányzat. Állítólag nekik. Aztán hónapokig szólt a mantra: az iszlám kultúra rossz, a keresztény kultúra mindenek feletti. Fogékony talajra pottyanva minden olyan egybites kultúrahősnél, aki elfelejtette: a magyarokra annak idején igencsak kényszeres templomépítéssel, és ha kellett, deressel kényszerítették rá a kereszténységet. Annak a nyugati integrációnak az érdekében, amit megkövetelt az akkori reálpolitika, és amit ma megtagad a magyar irreálpolitika.

Ugyanakkor az akkor leírtakból több más kérdés is nyitott maradt. Míg mások lassan bezáródnak. Az utóbbiak közé tartozik annak a megválaszolása, hogy kinek járt anyagi haszonnal a szerkesztőség elleni, múlt évi támadás. A The Guardian cikke alapján a lövöldözés előtt már a harmincezres példányszám alá esett az eladott példányszám. Akár a lap megszűnését is előre vetítve („A month before the shootings, Charlie Hebdo was close to shutting down as sales had dipped below 30,000”). Ebben a helyzetben a hét millió feletti lapszámértékesítés, valamint a kétszázezernyi új előfizető igazolni látszik azt a korábbi feltételezést, hogy a merényletet követően, megemelt példányszámmal beígért lapmegjelenést aligha a ráfizetés biztos ígérete motiválta. Miközben, ellenkező bizonyíték hiányában elfogadom: csak a mostani összeállítást szerkesztő trehánysága miatt hiányzik egy ezzel kapcsolatos extra adat. Az, hogy a kiadó az extra-bevételből mennyit folyósított az áldozatok családjainak. Különösen azokra gondolva, akik nem rajzoltak a lapba, és így minden fenyegetés, előjel dacára, okkal nem volt náluk a pakliban a szerkesztőségi támadás. Mert az áldozatok közt nem csak karikatúristák voltak.

Alkalmasint a pénzügyi igazgató, az asztala mögé rejtőző Eric Portheault is túlélte a támadást. Aki, a jelek szerint egy igazán „önzetlen” gesztussal, a lap feletti kesergéssel tette érzékletesebbé a nyomorát. Afelett búslakodva, hogy senki nem akar hasonló, a különböző vallásokat, hiteket kifigurázó szatírával csatlakozni a harcukhoz. Ahhoz a harchoz, amit a jelek szerint sokkal inkább a hitek, mint a fanatikusok ellen vívnak. Mely utóbbi kétségtelenül lehet veszélyes, de az előbbi egyszerűen tapintatlan bunkóság. Még akkor is, ha néhány halott árán, ideig-óráig, jól jövedelmez egy kiadónak. Aki, remélhetőleg, legalább valahol az agytekervényei mélyén, azért tudja, hogy a hit és a terrorakció nem ugyanaz. Ellenkező esetben ugyanis a kereszténység azonosítását az eretneküldözéssel ugyancsak el kellene fogadnia. De a Charlie Hebdo frissen leközölt címlapja alapján talán még ez is belefér.

Habár a hátán géppuskával szaladó Isten-karikatúra értelmezésén akár még vitatkozni is lehetne. Azonban, ha tényleg a még szabadlábon levő terroristákat jelképezi azzal a szöveggel, hogy rájuk akar emlékeztetni, akkor elég otromba ábrázolásnak tűnik. De kétségtelenül nem feltétlenül diszkriminatív. Tekintve, hogy egy kalap alá veszi az azonos, vagy azonos gyökerű Isten-képpel rendelkező összes judaista vallást. A zsidó, a keresztény, az iszlám és a mormon hit képviselőit is provokálva. De azért már idejekorán bejelentve, hogy egy milliós példányszámmal jelenik majd meg az évfordulós lapszám. Elvégre az istenek jönnek, mennek, de az üzlet az üzlet.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Orbán vs. Párizs 0:1

Forrás: Magyar Hírlap

Párizsban, a Charlie Hebdo elleni támadás áldozataira kapcsán egy igazán monstre tüntetést szerveztek a sajtószabadságért. Az eseményre Magyarországról és a világ számos tájáról érkeztek politikusok. Ismertek és kevésbé ismertek. Néhány ismertebb esetében pedig jobb lett volna, ha nem ismertek. Vagy nem annyira ismertek.

Sajnos hazánk miniszterelnöke is ebbe a kategóriába került a jelen tüntetésre érkezettek közül. Az OTP-csoporthoz tartozó Air Invest magángépével repülő Orbán Viktor, hol van már a másodosztály álszerény panírja, a Le Monde hasábjain megjelentek alapján azok közé került, akiket nem láttak olyan nagyon szívesen a tüntetésen. Azok közé, akiket a sajtó szabadságának komoly megsértőiként ismernek világszerte. Kétes hírnév ez a hazai kormányfőnek. Még akkor is, ha az elnöki sajtóosztály a terrorcselekmények elleni egységes fellépés szükségességével valahogy megpróbálta élét venni annak a kérdésnek, ami nagyjából a „mi a fenét keresnek itt ezek az alakok?” formába önthető. Ami már csak azért is kínos, mert a különben szintén ottlétét megígérő Gyurcsány Ferenc nincs a listán. Aminek persze lehet két olvasata is.

Az egyik olvasata a realistább változat. Az, hogy Gyurcsány Ferenc ma nem a hatalmon levő kabinet tagja. Így a jelenléte végső soron egy magánemberi jelenlét. Az meg kisebb súllyal esik latba a világpolitika színpadán. A másik olvasata az orbanista verzió. Az, hogy a Le Monde tulajdonképpen, strómanokon keresztül Gyurcsány Ferenc tulajdonában van. De ha nem, akkor az említett lista tulajdonképpen a világ balliberáliscionistagyurcsányista összeesküvő köreinek fizetett hirdetése. Természetesen csak és kizárólag Orbán Viktornak, a született illiberális demokratának, a Pannon medence géniuszának és Felcsút stadioncsászárának lejáratására. Akinek sajtószabadság iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az internetadó ötlete, és az, hogy kenyeres pajtását nevezte ki az ennek érdekében falazó nemzeti adatgyűjtés felelősének.

Egyébként Gyurcsány Ferenc elutazásának bejelentését követően egyre vártam a Fidesz irányából a Lázár János által nem is olyan rég kijelölt kommunikációs csapásirány lózungjait. S talán csak és kizárólag Orbán Viktor menetbe-kéredzkedése az oka, hogy a DK vezetőjét nem kiáltották ki katasztrófa-turistának. Alkalmasint abban az ügyben, a kis Rikárdó ügyében, amelyben Lázár János megnyilvánult, még mindig nincs hír az miniszter által tett feljelentésről. De még bekövetkezhet. Ahogy bekövetkezhet az a is, hogy választ kapunk arra a kérdésre: volt-e politikai fogadás a tüntetésen megjelenteknek? S amennyiben volt, akkor arra kik kaptak meghívást? Annyiban lenne a válasz érdekes, hogy vajon Orbán Viktor kapott-e meghívót az Elysée-palotába? A világ olyan tájairól ugyanis tudunk, ahol megjelent, de elnöki szinten nem fogadta az USA-elnöke.

Ugyanakkor az említett helyzet ismerete Orbán Viktor zürichi zurück-jét is más színnel világítaná meg. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök óránként milliókat fogyasztó repülőgépe számára akadt egy kis kitérő Zürich irányába. Párizsból visszajövet. A hivatalos verzió szerint a FIFA hétfői gáláján vesz részt. Ami nyilvánvalóan igaz. Azt, hogy idén is helybe megy-e a lekezelő gesztusért, majd megmutatják a hétfői képek. Azonban az szinte biztos, hogy még menetrendszerinti járattal is elevickélhetett volna később is. Különgéppel meg bármikor elindulhatott volna Párizsból. De jellemezheti a helyzetet az a kép, amin jól láthatóan mindenki elfordul Orbántól.

Nem vitatva, hogy a sebtében indulás a másnapi gálára kiváló terelő-cél, ha egy politikai fogadásra elmaradt esetleg a meghívó. Kevésbé feltűnő, hogy a sarki pizzásnál kell az uzsit elrágcsálni. A többi illiberális, de liberálisan megtűrt, és szépségflastrommal kimagyarázott lokális irányfény társaságában.

Andrew_s

Még mindig Párizs

Mondhatnám, hogy a téma, a gondolkoznivaló az internetes fórumokon hever. A korábbi írások nyomán merült fel az a Varánusz-blogon, hogy vajon „a nincs karikatúra, nincs gyilkosság” állítás igaz-e? Azzal a kiegészítéssel, hogy vajon „egy karikatúrára (bármilyen is az) mi az adekvát válasz, és az milyen”?. Már csak azért is elgondolkodásra érdemes a kérdés, mert az utóbbi időben többen is igyekeztek választ adni rá.

Előre bocsátom, nincs nálam a Bölcsek Köve, és legfeljebb egy kis hangos töprengésre futotta. Amit akkor is lejegyzek ide, ha sokak szemében nem hogy nem bölcs de akár egyenesen megbotránkoztató is.

Korábban is olyasmit fejtegettem, hogy egy rosszul működő rendszer kigúnyolása és egy, a rendszernek csak alapjául szolgáló vallás kigúnyolása közt van némi különbség. Ahogy Jézus gúnyrajzba foglalása rossz válasz lett volna az inkvizíció működési szélsőségeinek bemutatására, kivédésére, kigúnyolására. Ezt a véleményemet fenntartom. A dzsihadista erőszak-kommandók működése nagyjából olyan viszonyban van a koránnal, mint Tomás de Torquemada Jézus tanízásaival és a Bibliával. Lobogtatják, és legfeljebb fejbe verésre használják. Ennek megfelelően Mohamed, mint vallásalapító kigúnyolása nem a terroristákon, hanem az iszlám-vallásúakon élcelődik. Kivétel nélkül. Ami rohadt nagy különbség. Amit a Charlie Hebdo, rajzolói ezügyben tettek, az szimplán taplóság.

Egy karikatúrára mi lenne az adekvát válasz? Az ötlet szintén a hozzászólók egyikétől származik, de ha valamelyikünk kedves mamáját ábrázolnák nagy példányszámba repedtsarkú bárcás prostiként, és kifejtenék mellé, hogy a szakállas vicc szereplőihez hasonlóan örülj, hogy nem ugatsz, mi lenne a válaszreakció? Nem hiszek a köszönő levelekben. Az ezekben kifejezett nagyrabecsülésben sem. S mit szólna valaki a tizedik rajz után, amikor nyilvánvaló, hogy kifejezetten a türelme határait feszegetik. S minél inkább türelmes az érintett, annál durvább rajzokat szórnak a nép közé. Már a szomszéd kutyájával is meghágatva a kedves mamát. Nem, nem tudom, mi lenne az adekvát reakció. A géppuska nem. Még akkor sem, ha emberileg megértem azt az iszlámhívőt, aki a küszöböt is gyűlöli egy idő után, amin a rajzolók átléptek. S gyanítom, hogy nem csak az iszlám fanatikusok nem morzsoltak szét krokodilkönnyeket, hanem egyik megsértett vallás követői sem.

S miközben megértem a halmozódó gyűlöletet, még mindig igyekszem megpróbálni a fizikai kiiktatáson kívüli adekvát válaszokat kitalálni. Habitusomnál fogva, azt hiszem a jogi útra terelés mellett döntöttem volna. A vallási értékek kigúnyolása és lejáratása alapján. Pont azt hozva fel példaként, hogy mit szólnának fordítva. Erre az rossz válasz, hogy miért nem rajzoltak hasonlókat Jézusról. A taplóságra nem okvetlenül a taplóság a legjobb válasz. Bár egy hasonló rajzsorozat hatását a Reims-i katedrális kapujában kiállítva érdekes lett volna lemérni. Vajon hányan rántottak volna kést? S kire? Néhányan biztos akadtak volna. Közben továbbra is töprengek az adekvát válasz kérdésén. Lehet, hogy van egy olyan szintje a tehetetlen gyűlöletnek és az azt kiváltó lenéző bunkóságnak, amikor valójában nem lehet emberi keretek közt választ adni? Szeretném remélni, hogy mindig adható emberi válasz.

Még akkor is, ha tudom: a szentek története tele van asszisztált öngyilkosságot elkövető mártírokkal. Holott ők nem is készítettek gúnyrajzot Jupiterről. Tehát történelmileg ismert az a fajta viselkedés, ami egyirányú utca a gyakorlatban. Nem, azt hiszem, nem tudok valós választ. Félek, valahol kilógna valami a humánum takarója alól. Az is, ha elrabolják őket, és a Korán megtanulására kényszerítik a társaságot. Ami ott is sántított volna, hogy fenntartom: a rá hivatkozók sem ismerik a Koránt. Legfeljebb tudják kívülről. Főleg a kiragadott részeit. Hogy mindez „miért az oka és milyen szerepe van ebben sértődött és eltévelyedett, valamint önmagukat társadalomból kirekesztő fiatalok randalírozáshoz pláne gépfegyverrel”?

Azt hiszem a fentiek még erre az ok okozati összefüggésre is adnak némi magyarázatot. Még akkor is, ha a tutit nem tudom, csak „hangosan gondolkodtam”. Az említett jellemzőkkel bíró emberkék azok, akik fanatizálhatók, aktivizálhatók. Szinte bármivel, és szinte bárki ellen. Egy iszlám közösségben ebbe az irányba mozdultak. Lehet, hogy ha Miskolcon születnek, akkor valamelyik szatellit-gárda tagjaivá válnak. Ha jegesmedvének, akkor a fehérszőrűek nevében acsarkodnának a barna-bőrűekre (a jegesmedve alapból fehér szőrrel és sötét bőrrel él). Ezt is írtam talán már valamikor. De szinte mindegy, hogy nyilaskereszteseknek, vagy Boko Haram-nak hívják. Ahogy az is, hogy a Turulra vagy a Koránra hivatkozva gyilkolnak. Ezen a szinten már csak kifogások a rajzok.

Azt hiszem, valahol itt van talán a megoldás. Az egyik oldalról kellene tudni annyira emberszámba venni a másikat, hogy nem rajzoljuk le a másik anyját a szomszéd kutyájával szeretkezve. A másik oldalon pedig csökkenteni azt a szociológiai, és nem csak szociális, gap-et, ami bármivel fanatizálható csürhévé degradálhat embereket. De ez a mindkét oldalon működtetendő társadalmi nevelés nem feltétlenül célja a jelen állapotok haszonélvezőinek, Egyik oldalon sem. Így néha az oroszlánok megesznek néhányat az arénába bekeveredők közül. A lelátón pedig borzongunk, és együtt érzünk. Hol a gladiátorral, hol az oroszlánnal. Aki pedig mindkettővel? Az lesz a tigris vacsorája.

Andrew_s

Párizs és mi

Megmondók, és még jobban megmondók. Alig hiszem, hogy ne lenne sokaknak közvetlen élménye azokkal kapcsolatban, akik mindenhez értenek. S mindenhez jobban értenek. A jelenség általános, és most mégis a párizsi vérengzés kapcsán jutott eszembe, hogy megemlékezzek róluk. Talán mert egy nagy horderejű esemény kell ahhoz, hogy a visszásságok elérjék az inflexiós pontot.

Igazándiból nálam, azt hiszem, tegnap jutott el egyfajta lokális pohár peremén túlra a megmondóemberség a médiában. Nevezetesen akkor, amikor először egy portálon olvastam egy túsztárgyaló fejtegetését a frank-honban zajló túszejtő akciók, és általában a terrorcselekmények kapcsán. Majd este az egyik TV-csatorna ugyanezt a témát, és szintén egy túsztárgyalói beszélgetést tolt bele az arcomba. Aztán eszembe jutott, hogy hazánk nem a fegyveres túszszedésekről hires. Lehet, hogy csak „még nem”, de akkor sem. Ezzel nem kívánom lebecsülni a szakértők szaktudását, és még azt sem, hogy a hazai viszonyokban is szükség lehet túsztárgyalókra. Az ördög még egy fegyveres rablás esetén sem alszik. Valahogy mégis elindult két asszociációs szálon azok az izék, amit gondolatnak lehet nevezni. Az egyik a nálunk „Ötödik elem” címen futó film irányába, ahol elég sajátos túsztárgyalási technikát mutat be a főhős. Aminek kevés köze van a tárgyaláshoz éppen úgy, mint valószínűleg a valósághoz is. Bár, tekintettel arra, hogy a túszdrámákban milyen szerepet kaphatnak olykor a mesterlövészek, még ez sem biztos.

A másik egy viccen alapul. Amelyik abban véli megtalálni a gyakorló bombaszakértő sikerének referenciáját, hogy még életben van. Amennyiben ez a sokadik pokolgép hatástalanítása után is fennáll, akkor alighanem a leghitelesebben tudja elmesélni a lehetőségeket, a buktatókat és a nadrágtartalommal kapcsolatos érzéseket. Amely utóbbival kapcsolatban azzal az őszinte vallomással tartozok, hogy alighanem tele lenne az esetemben, ha túszdrámán kellene átvágnom a gordiuszi csomót. A párizsi esetek kapcsán nagyon okosakat mondók kapcsán pont ilyen gondom támadt hirtelen: a hitelesség. Mert nyilván nem egészen ugyanaz elméletben tudni, hogy hol van az artéria, és szembesülni egy nyaki artéria átvágásával. Vagy az azzal való fenyegetéssel. Így aztán a túsztárgyalóval való beszélgetés felkonfjából nekem nagyon hiányzott legalább a futó megemlítése annak, hogy a megszólaló hány túszt dumált ki fanatikus terroristák karmaiból. Ennek az információnak a hiányában erős kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy a megszólaló mit tenne egy élesített kézigránáttal fenyegetődző terroristával szemben állva, miközben a homloka közepén van a másik terrorista fegyverének a célzófénye. Mert továbbra sem vitatva az elméleti felkészültség fontosságát, azért mégis nyugodtabban lehet sok-sok kilométerrel odébbról, egy fűtött studióban megszakérteni a helyzetet. Legyenek bár a közölt felvételek a legaprólékosabbak.

Tulajdonképpen ennek kapcsán jutott eszembe, hogy hány, de hány olyan alkalom fordul elő, amikor internetes fórumokon mondják meg a tutit. Akár sokkal sarkosabban is. Mert ott még a névtelenség diszkrét álcája is segíti a kanapé-szakértelem kibontakozását. Aki ott kikel magából a halálbüntetés azonnali visszaállítása érdekében annak a legkisebb esélye sem adatik meg arra, hogy az elítélt szemébe nézve húzza meg a ravaszt. Amely helyzet pszichológiája legalább annyira motiválhatta azt a „szép” szokást, hogy a bekötötték az elítélt szemét. Ezzel is személytelenné, vágóbarommá degradálva. De ez alighanem egy másik történet. Menjünk csak vissza a fórumhősökhöz. Akiknek közös jellemzőjük, hogy indulatból bölcselkednek. Azt mindig rohadtul meg tudják mondani, hogy a másiknak mit kellett volna tennie, a másik fórumozónak mit kellett volna írnia, és leginkább miről mit kellene gondolnia. Főleg az utóbbit. Mert amennyiben nem ugyanazt gondolják, akkor rögtön jönnek a minősítgetések. Amelyek színvonalát sokszor tényleg az arctalanság süllyeszti a bányászbéka feneke alá. S ne adja az ég, hogy esetleg tényekkel, vagy a véleményalkotási szabadság hipotézisével találják szembe magukat.

Ők lesznek azok, akik ugyan elismerik a fű zöld voltát, ha már nagyon muszáj, de akkor is hülye maradsz, amiért nem látod azt lilának. Akik kétségbe fogják vonni, hogy van-e jogod egy esemény kapcsán bármi másra gondolni. De ha esetleg ebbéli jogodat elismerik, a leírás jogát már semmiképpen. Ha megteszed, bunkó vagy. Ha egy terrortámadás kapcsán teszed meg, akkor érzéketlen bunkó vagy. Minősített esetben érzéketlen fasiszta bunkó. Természetesen teszik ezt akár ősdemokrataként. Érveik szinte természetesen nincsenek. Hogy miért kéne lilának látni a füvet? Csak. Mert ez a konszenzuális elvárás. Hogy miért kellene egy terrortámadás esetén nem „jókra” és „gonoszokra” osztani a világot? Csak! Mert a „mindkét fél ember” megközelítés nem fér bele a megmondóemberség fekete és fehér kategóriáiba. Azé’! Mert a világot minek agyonbonyolítani? Nem igaz? Az, hogy a legállatiasabb felszín mögött is lehetnek nagyon is egyszerűen megérthető mechanizmusok az akkor sem lesz elfogadható, ha pszichológiai szakirodalom lap-ezreit, és valós krízishelyzetek esettanulmányait öntik eléjük. Ilyen szempontból tulajdonképpen méltatlan is a bevezetőben említett eset idecitálása. A legelméletibb túsztárgyaló is legalább a szakirodalomból levizsgázott valamikor.

Abban meg talán le van írva az is, hogy az áldozat sem mindig vétlen. Mielőtt pedig az olvasók közt megbúvó megmondók jönnének azzal, hogy ez az áldozathibáztató magatartás tűrhetetlen, felhívnám a figyelmüket a victimológiának hívott tudományterületre. Ugyanakkor egy pillanatig sem szeretném korlátozni senki jogát a véleményalkotásra. A magamét sem. Így, ha tetszik megmondóemberként, leszögezném: a lassan szivárgó tényinformációk alapján nagyon könnyű elhamarkodott véleményeket, köztük sehova sem vezető „szakvéleményeket” is megfogalmazni. A baj inkább az, ha bemerevednek a néző, és álláspontok. Akkor ugyanis előbb utóbb tényleg csak „jók” és „rosszak” lesznek a játéktéren. Ahol a jók „természetesen” mi vagyunk, és a rosszak azok az „ők”. Akárkik. Bárkik, akik nem azonosulnak a főcsapás, azaz a „mi” véleményével. Attól meg az ég mentsen meg mindenkit, hogy az ilyen bináris lelkülettel megvert megmondóemberkék hatalmat, fegyvert kapjanak. Akármilyen fegyvert. Tolltól a géppuskáig.

Párizs kapcsán talán a legkeményebb fal az lehet, amit a teljes ténytár ismerete nélkül levont következtetések bemerevedő álláspontjainak határán építünk. Magunknak, egymásnak. Nem szolgálva semmit, és még értelmetlenebbé téve az áldozatok amúgy is értelmetlen halálát.

Andrew_s

A Charlie Hebdo incidens és a keselyük

Türke András István azt hiszem sokakat gondolkodásra serkentő írást publikált a Kitekintőn. „Nem vagyok Charlie, de Oszama sem” címmel. Valószínűleg olyan, a szólásszabadság és a szabadosság határát is érzékeltető gondolatokkal, amelyek részben vagy egészében mások fejében is kergetőzni kezdenek. Vagy kezdtek már akár jóval korábban is.

Egy konfliktus vétlen áldozataival, azok családjával ugyanis együtt lehet valószínűleg érezni. S együtt lehet valószínűleg érezni akkor is, ha ez az együttérzés nem jelent bármi áron való elköteleződést egy adott vélemény mellett, vagy nézetvilág ellen. Türke András István azzal a gondolatmenettel fejezi be az írását, hogy az iszlám vallási fanatikusok egyik célja éppen a nézetkaptafák sarkítása lehetett. Az, hogy a szolidaritás az áldozatokkal egybe mosható a blaszfémiák melletti kiállással. S ezzel leegyszerűsíti a fanatikusok számára a „mi” és az „ők” megnevezését. Célkeresztbe hozását. Ebben a gondolati fűzérben is lehet természetesen valami. Már csak azért is, mert a Charlie Hebdo, mint szatirikus lap valóban a vallásokat, vallási jelképeket és emblematikus személyeket kifigurázó, s ezzel a mások hitében sarkalatos pontok, személyek kinevettetését szolgáló művekben vélte megtalálni a harci eszközt. Még akkor is, ha a küzdelem tárgya a küzdelem maga esetleg.

De gondolhatunk pár más dologra is. A szerkesztőket is megértve kicsit. Azt hiszem ugyanis, hogy nagyon sokszor lehetett túl nagy a kísértés azzal demonstrálni a szemellenzős fanatizmus ellen, ami az azt képviselők egyértelmű provokálását jelentette. Valahogy úgy, mintha annak idején Tomás de Torquemada ellen Dávid-csillagok jegyében, ördögháton lovagló Jézus-ábrázolással akart volna valaki a „Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición” embertelen idiotizmusa ellen fellépni. Nem vitatva azt, hogy a történelem során mindig voltak olyanok, akik a morgó oroszlán bajszát is meg akarták rángatni. Ezeket nem egy esetben tartották mártíroknak, szent őrülteknek a történelem során. Ahogy a történelem során nem egy esetben igazolódott: amikor az oroszlán mancsa odacsapott, sokszor váltak áldozattá azok, akiknek közük sem volt a helyzethez. Illetve azok, akik egyszerűen nem hitték el. Hogy nincs végtelen szabadság. A szólás, az ábrázolás szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember gondolati, vallási szabadsága kezdődik. Nem kifigurázható egyik hit, egyik vallás sem. Mert ezzel az abban hívőket, mint embert sérti meg valaki. Ezen a ponton, szemléletében, pedig már nehéz megmondani, mennyire becsüli a másik embert, aki jogot formál annak korlátlan megsértésére.  

A Charlie Hebdo márpedig ezen a téren vétett. Nem is annyira az egyes vallások, mint az abban hívő emberek ellen. Ami egy percig sem menti fel a civilek védelmére kirendelt rendőr lemészárlását, és egy szerkesztőségben éppen ott tartózkodók válogatás nélküli legyilkolását. Alkalmasint a válogatott legyilkolását sem mentené. Mert az élet önkényes elvételére sincs feljogosítva senki. Akkor sem, ha komoly történelmi hagyományai vannak Európának is ezen a téren. Részben a már említett, középkori tömeggyilkosnak, és a mögötte álló szervezetnek is köszönhetően. De nem feledve: Működésük akkor sem levezethető a Bibliából, ha pápai felhatalmazással hajthatták végre tetteiket. A most aktuális esetben is igaz tehát, hogy nincs az a vallási fanatizmus, ami az említett cselekedetet mentené. Még akkor sem, ha a szerkesztőség rajzolói egyszerűen taplók, tapintatlan, másokat semmibe vevő, beképzelt alakok voltak. Azonban az emberi életnek, az ártatlanul megölteknek kijáró tiszteleten és együttérzésen kívül ne legyen kényszeres az azonosulás olyan „értékekkel”, amelyek nem, vagy csak önfeladással vállalhatók fel. Jóval túl a szólás szabadságán.

Miközben hallgatom a híreket, hogy a francia szélsőjobb már igényt formált a politikai haszon bezsebelésére. Aztán azt is rebesgetik, hogy a most bottal nyomon ütött gyanúsítottak megfigyelését éppen nem rég kezdték szüneteltetni. Miközben az Arab Liga is elítélte a történteket. Miközben a terrortámadás jó ok az iszlám közösségek, és a „többiek” közé éket verni, Miközben jó indok lehet egyes hivataloknak a személyes magánszférában kutakodni. Mert most a tömeghangulat ugyanúgy meglazíthatja az erre ható fékeket Európában, mint az ikertornyok lerombolását követő időszak Amerikában. A fanatikusok szellemi önkielégítésén kívül tehát bőven lehetnek politikai és hatalmi haszonélvezői a történéseknek. Még akkor is ha a tucatnyi áldozat hulláján hízó keselyűk gyanánt csapnak le. Ahogy azt sem hiszem, hogy a szokásos hatvanezer helyett most egymilliós példányszámmal ígért lapmegjelenést is a ráfizetés biztos ígérete motiválta.

Andrew_s

Jöttek, öltek, futottak

Forrás: Vox

Párizsban megmozdult ma a Föld és terroristákat köpött ki valamelyik okádással telt bugyorból. Párizsban megtámadták egy szatirikus lap szerkesztőségét és a terrortámadás tucatnyi áldozatot követelt. Megszólaltak államelnökök és publicisták. A politika és a média hangja egyaránt elítélte a támadást. Joggal. Már csak azért is, mert az ideológiák, vallások csatája már így is túl sok értelmetlen, ártatlan áldozatot követelt a történelem során.

A mai támadást lehet támadásnak tekinteni a sajtószabadság ellen, és a támadás kapcsán megemlítették azt is, hogy a szatíra, a nevetés az egyik leghatékonyabb fegyver. Nem véletlenül félelmetes fegyver az ideológiai, hatalmi szemellenzőt magukon felejtők szerint. Nem véletlenül a demokrácia egyik alapvető védőbástyája a nevetés, és igen, olykor a kinevetés, kinevettetés. A Charlie Hebdo elleni támadás sok szempontból ezt is alátámasztja. Miközben nem feledhetjük: a „bátor fegyveresek” zömmel fegyvertelen áldozatokat szedtek, majd elmenekültek. Jöttek, öltek, futottak. A recept ismerős. A recept nem csak a fegyveresek világában ismerős. A fegyveresek azonban szó szerint ölnek.

Az elemzők pedig elemeznek. Ma szinte bárhol lehetett olvasni összefoglalást, elemzést a történtekről. Talán így is van rendjén. A későbbiekben talán a támadók is meglesznek. Fotójuk, nevük már a világhálót járja. Nyilvánvalóan hallunk majd Mohamedet gúnyoló rajzokról, a támadás részleteiről. S alighanem lesz majd szervezet, amelyik magára vállalja, és lesz amelyik elutasítja a vádakat. Közben, miközben mindenki elemez, kontraelemez, fanyalog, összeesküvés-elméleteket gyárt vagy megpróbálja politikailag kihasználni a helyzetet, könnyen lehet, hogy elsikkadnak a tragédia legfontosabb szereplői.

Az áldozatok. Ezért most, legalább virtuálisan, minden olvasó tartson egy perc csendet, és legalább a virtuális gyertya gyúljon az áldozatok lelki üdvéért.

Andrew_s