2017. május 30., kedd

Levél Botka Lászlónak

Kedves Botka László!

Fura volt kicsit, amikor önjelölt miniszterelnök-jelöltként felbukkant. Nem azért, mert az önbizalom hátrány lenne. Sokkal inkább azért, mert úgy gondoltam volna, hogy először a pártját próbálja meggyőzni, és a párt többségének a döntésével megtámogatva jelentkezik be. Programot hirdetve. Kicsiknek és nagyoknak. De nem vitatom. A terv bejött. Az először bejelentkezéssel alapvetően kényszerpályára küldte a pártját. Gyakorlatilag nem volt más választásuk, mint jelölni. Ez személy szerint nekem inkább zsarolásnak, mint demokratikus alternatívák felmutatásának tűnik, de ez legyen a pártja belügye. Meg a szimpatizánsoké. Kicsit snassz ugyan, hogy a programhirdetés elmaradt mind a hivatalos jelölés előtt, mind a jelöléskor, de ez van. Az ön fejében biztos készen áll minden. Rímfaragástól oktatáspolitikáig. Más meg ne is bajlódjon ilyesmivel a hivatalos jelölése előtt. Mármint a szélesebb publikum. Mert abban azért bízom, hogy legalább a pártja tagjainak mondott kicsit többet is az elképzeléseiről. Akiknek így megadta az esélyét, hogy valami mellé tegyék le a voksukat.

Mert tudja, kedves Botka úr, a „pukkadjon meg Orbán Viktor, lehetőleg máma még”, az rohadt kevés. S nem azért kevés, mert valaki szereti Orbánt, és uralmát, hanem azért, mert a választás megnyerését követő napon tudja mennyit ér? Semmit! Nullát! Hámozott léggömböt! Jól mutatja ezt Orbán és rendszere. Az „elmútnyocévezés” ugyanis pontosan ez, és nem több. Ilyen programra lehet hatalomváltást építeni. Centrális erőteret is. De mást aligha. Az orbánahibás korszakára lecserélni a gyurcsányahibás korszakát igen sivár kilátás. Nem több, mint az egyik lózung-kormányzást lecserélni egy másik lózungkormányzásra. Amit nem is biztos, hogy lehet másként fenntartani, mint illiberálisan. Ezt nem tudom. Nem próbáltam. De ön bejelentkezett miniszterelnöknek. Tehát nyilván tudja. Remélhetőleg azt is, hogy hol a határ a demokrácia és a nem annyira demokrácia között. Remélhetőleg, mert a DK vezetőjével tartott megbeszélésről kiadott pár soros szövegének címe alapján csak a remény marad.

Az hirdeti fennen, hogy „DK igen, Gyurcsány nem”. De kedves Botka úr! Nem mondták meg Önnek, hogy a DK egy önálló párt? Nem mondták meg Önnek, hogy a DK, mint önálló párt elnökének választotta Gyurcsány Ferencet? Ön kívülről szeretné megmondani, hogy egy másik párt kit válasszon elnökének? Ön, kívülről, pontosan ugyanúgy meg akarja zsarolni a DK tagságát, mint a saját pártjáét? S ezt Ön demokratikus megoldásnak gondolja? Tényleg? Cseppet sem érzi antidemokratikusnak? Cseppet sem érzi furcsának? Mit szólna, akkor, ha egy tetszőleges párt, szervezet vezetése azt mondaná: „MSZP igen, Botka nem”? Hanyatt homlok lemondana? Azt követően, hogy ilyen alaposan bejátszotta magát a centrális pozícióba? Tegye a szívére a kezét! Aztán legalább saját magának vallja be, hogy lemondana-e? Személy szerint kétlem.

De tegyük is félre ezeket a kérdéseket!

Nézzük meg a 2014-ben, az Ön pártjának is kiosztott, oltári nagy zakót. Ha nem tűnt volna fel, akkor pontosan ugyanezt a stratégiát követték. Megalkották Bajnai-Mesterházy páros által vezetett kétfejű vezérkart. Program helyett utálati listát kommunikáltak. A választások előtt alig fél évvel még mindig inkább voltak elfoglalva Gyurcsány Ferenc személyével, mintsem a DK programjavaslataival. Vagy bárki máséival. Olyan felvezető stratégiát követve, ami akkor sem lehetett volna hatékonyabb a Fidesz számára, ha egyenesen Orbán tanácsadói diktálják le a forgatókönyvet. Sikerült a végletekig vinni az ellenzék atomizálását, majd kerek szemekkel rácsodálkozni a gondosan előkészített eredményre.

Na, mármost! Kedves Botka úr!

Ön lehet egy antidemokratikus törtető, aki bármi áron a hatalomba akarja játszani magát. Ön lehet a múlt hibáiból tanulni képtelen ostoba fajankó. Ön lehet egy olyan álellenzéki, aki megkötötte a maga háttéralkuját a regnáló hatalommal. De ezek akármelyike áll fenn, egyiktől sem szavaznék Önre szívesen. S ez akkor sem változik, ha a fentiek egyike sem igaz, és csak egy duzzogó, politikai suttyó.

Andrew_s

2017. május 28., vasárnap

Tóni a szózivatarban

Rogán Antal, hosszú virtuális szünet után, megjelent a nyilvánosság előtt. A jelek szerint, miközben mindenki a vagyonosodási ügyeire gondolhatott, nem ezek voltak a távolmaradás okai. A propagandaminiszter a jelek szerint egy kiképzőtáborban volt. Ahol megtanították felejteni, és összeesküvés-elméletekből is felkészült. A kiképzése a legutóbbi nyilatkozata alapján még nem teljes. De a jelmezes főpróba lezajlott.

Ennek során, a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban tartott lakossági fórumon azt mondta, többek között, a Miniszterelnöki kabinetiroda vezetője, hogy ősszel tudatos provokatív kísérletek lesznek. Amelyekre az aktivisták kiképzése már zajlik a civilek kiképzőtáboraiban. Mert, Rogán szerint, a civilek világösszeesküvése lesz a bázisa az őszi provokatív akcióknak. Ami azért különösen érdekes megállapítás, mert ez azt jelentené, hogy Rogán tudhat valamit. Olyasmit, hogy ilyen kiképzőtáborok márpedig vannak. Ráadásul felkészülés is zajlik. Ráadásul olyan felkészülés is zajlik, amelyik nyilvánvalóan fegyveres ellenállásra készít fel. Mert különben aligha beszélhetnénk olyan provokatív akciókról, amelyek minimum a világbékét veszélyeztetik. Ha azonban ennek az aranyszájú hüjepistikének igaza van, akkor ez eegy más dolgot is jelent. Nevezetesen azt, hogy vannak titkosszolgálati információi ezekről a kiképzőtáborokról, de az egész belbiztonsági apparátus nem csinál semmit. Ha ez igaz, akkor Pintér azonnali felmentését kellene indítványoznia Rogánnak. De erről mintha nem szólnának a hírek.

Ha ilyen fegyveres kiképzés nem zajlik, akkor ez azt jelenti, hogy a civilek békés akciókra készülnek. Márpedig békés, a kormányt transzparensekkel sétálva bíráló akciókkal legfeljebb a kormányt lehetne provokálni. Például arra, hogy lemondjon. Ráadásul erre nagy kiképzés és titkos akció sem kell. A CEU kapcsán látszott, hogy békés akciók márpedig lehetnek. Ez ellen természetesen fel lehet erőszakkal lépni, és a diktatúrák, illetve gyarmatbirodalmak történte ismer is ilyen eseményeket. De ebben az esetben két forgatókönyv létezhet. Az egyik ilyen forgatókönyv lehet, hogy olyan csoportok lépnek fel, erőszakot alkalmazva, amelyek nem tekinthetők a belügyi apparátus részeinek. Ebben az esetben a békés akciót folytató civilek megvédése a belügyi apparátus kutya kötelessége. Ha tehát Rogán a várható békés tüntetéshullám ellen, erőszakkal fellépni készülő csoportok várható akcióiról rendelkezik információkkal, akkor már régen meg kellett volna tennie a feljelentés a paramilitáns szervezkedés miatt. Ha nem tette meg, akkor vagy blöfföl, vagy a kormány hallgatólagos támogatását üzente meg az említett egyleteknek.

A másik forgatókönyv sem jobb. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a kormány a teljes belügyi apparátust hajlandó bevetni a békés, de kormánykritikus tiltakozások leverésére. Mondván: a kritika provokálja a hatalmat. Ezzel Rogán üzenete nagyjából azt jelenti, hogy befenyegetett egy totális diktatúrával, kijárási tilalommal, és az ezt megszegőkkel szemben érvényesítendő karhatalmi fellépéssel. Másrészt, részben az előzőekkel összhangban, Orbán kritikáját a felségárulás szintjére emelte. A hallgatólagosan, például a felvonulásokkor, a Hősök terén anno megejtett gyűlésen, megtámogatott paramilitáns egyletek ebben az esetben is hathatós segítséget adhatnak a kormánynak. Például, mint önkéntesnek feltüntetett, és ezzel regulárisnak hazudott járőröző-brigádok. S akkor már csak a megfelelő karszalagokról kell gondoskodni.

Ugyanakkor Rogán amnéziájának is biztos jelei lehetnek. Nem csak a lakásviszonyai kapcsán, hanem egy tucat évre visszamenőleg is. 2006 őszén, amikor a Nagy Őszi Pisis Forradalom kapcsán összeszarták-hugyozták a Kossuth-teret, akkor olyanok is feltűntek a tér környékén, mint a nemzeti indigófelelős, és az akkori gyűlöletfelelős. Márpedig Schmitt Pál és Wittner Mária akkortájt sokkal inkább a Fideszhez volt köthető, mintsem valami fanatikus civil mozgalomhoz. Ahogy a karhatalmat valószínűleg szándékosan provokáló Révész Máriuszt sem valószínű, hogy Soros küldte oda, ahol nyakon vágták végül. Amely eljárás kapcsán azóta is csak találgatni lehet, hogy vérnyomok alapján agyba-főbe vert fidesznyik miként tudott olyan szép, és összefogott pofázást előadni. Hacsak nem színpadi vérrel egészítették ki a sminkjét. Az, hogy Rogánnak milyen emlékei maradtak a 2006-os események kapcsán, azt természetesen nem tudhatjuk.

De meg kellene várni még pár megnyilatkozását. A vagyonosodással kapcsolatos kérdések mellett talán arról is elárul pár dolgot a sorok között, hogy hol, és milyen kiképzésen esett át az utóbbi időben.

Andrew_s

2017. május 27., szombat

Polémia egy pofon felett

Mintegy két napja volt hír, hogy egy tanárnőt megróttak, mert pofonvágta az egyik tanítványt. Most hanyagoljuk el azt a sajtóetikai, vagy pusztán hírpontossági különbséget, hogy a tudósítás címében emlegetett sugallat szerint „felpofozta” a 11 éves tanítványt a tanerő. mely felpofozás alatt zömmel nem egy pofon kiosztását szoktuk volt érteni. De ezt a pongyolasági szabadságot, és kezelésének problémáját, hagyjuk meg a 444-nek. Maradjunk a pofonnál.

Már csak azért is, mert a közösségi média Facebook nevű csatornáján lefolyó vélemények szerint voltak, akik a pofon mellett álltak ki. Míg mások a tanári pálya környékéről is elhajtanák a tanárnőt. A vita a tízmillió oktatáspolitikus és pedagógiatörténész országában szinte természetes. Meg azért is, mert iskolailag sok állampolgár érdekelt lehet abban, hogy mi zajlik az oktatásügy felügyelte gyermekmegőrzőkben. A konkrét esetben különben szándékosan nem szeretnék véleményt mondani. Egyrészt mert megtette a bíróság. Másrészt mert a bírósági eljárás során nyilván mérlegelték a pofonhoz vezető folyamat lépéseit. Amelynek stációit valószínűleg együtt tette meg a tanárnő és a tanítványa. Mármint akkor, ha nem egy hirtelen lezuhant vörös köd következtében csattant el a fenyítés nyilvánvaló eszköze. Amennyiben igen, akkor folyamatról nem beszélhetünk talán, de a tanerő eltanácsolásáról annál inkább. A katedra ugyanis egyértelműen nem az élet egyéb területein begyűjtött frusztrációk kiélésének a helye.

S ezen a ponton kanyarodnék el egy általánosabb vitatémához, ami felmerült. Mert akkor, ha elfogadjuk a katedráról elcsattanó pofont, akkor tulajdonképpen elfogadjuk a diák megalázásának tanári intézményét. Amely állítás alátámasztására nyugodtan gondolja mindenki végig, hogy a pofont tartja kellemetlenebbnek, vagy azt, ha a fenekére kap egy ugyanolyan erejű ütést. Nem fájdalmasabbnak, hanem kellemetlenebbnek, frusztrálóbbnak, megalázóbbnak. Különösen nyílt színen, társadalmi közegben. S nem otthon az elcsent lekvárt majszolva a spájz sötétjében. Valószínű, hogy többen fognak a pofonra szavazni, mint megalázóbb büntetésnek. Egyébként az iskolai fegyelmezés történetét áttekintve is megállapíthatjuk: akkor is a pálcázást részesítették előnyben, amikor napi gyakorlat volt a testi fegyelmezés az iskolában.

S ez a másik pont, amin érdemes elgondolkodni. Azon, hogy kik és miért tartják elfogadhatónak az iskolai testi fenyítést általában. A „kik” kérdése nyilván nehéz dió. A vélemények kapcsán azonban szinte biztosan megjelenik a korábban nyakon vágott korosztály. Mert olvashatók a „bezzeg mi is kaptunk” jellegű beírások. Ezzel az érvrendszerrel azért nem érdemes különben foglalkozni, mert nem más, mint a személyes frusztrációk továbbhárításának ideológiája. Ahogy annak idején a seregben is szívatták a kopaszokat. Mert miért legyen nekik jobb? Nem igaz? Ugyanakkor szinte biztosan vannak a fiatalabb korosztályban is pofonpártiak. Itt olyan vélemények jelennek meg, hogy „tanulja meg a kölök, hogy hol a helye”. Meg olyanok, hogy „tanuljon tisztességet”. Amelyek már látszólag érdemi vélemények. Látszólag.

Mert a veréssel megtanított „hely” nyilvánvalóan nem a diák „helyét” fogja jelenteni, hanem azt, ahova a felnőtt társadalom kényszeríti. Tehetségtől és képességtől függetlenül. Mert a testi fenyítés valójában ott fogja kijelölni a diák helyét, ahova a fenyítő tanár képzeli azt. Akit, érthető okból, akár az is frusztrálhat, ha a diák kínos, a saját szakértelmét meghaladó kérdéseket tesz fel. Ehhez némileg kapcsolódik a verés, mint a tisztelettanítás eszköze. Ami azért baromság, mert veréssel el lehet érni egy megfélemlített állapotot, csendet, rendet, látszatfegyelmet. De tiszteletet nem. Azt kiérdemelni kell. A pálcával tanárt félni félheti a diák. Ám tisztelni aligha fogja. Akkor sem, ha sokan hiszik a tisztelet kikényszerített látszatát valós tiszteletnek. Azoknak a véleménye, akik szerint az ilyen okokból kiosztott pofon teljesen rendben van, egy másik helyzetben érdekesebb lenne. Abban a helyzetben, ha a tanár, a saját szubjektív megítélése szerint, az ő csemetéjük viselkedését tekintené tiszteletlennek, helytelennek, zavarónak. S ezt egy akkora maflással hozná a csemetéjük tudtára, hogy a fal adná a másikat. Mert ne feledjük el, hogy a testi fenyítés jelenleg nem a tanítási metodika játékszabályokkal lefedett területe. S nem véletlenül. A látszólag lefektetett játékszabályok is túl nagy teret hagynának a tanerő pillanatnyi, és szubjektív, ítélőképességének.

Ugyanakkor nyilván megilleti a tanárt is az arányos (ön)védelemhez való jog. Azonban ennek körülményeit sem a könnyen manipulálható, és nem egy esetben a virtuális megkövezésig is felpiszkálható, közhangulatra érdemes bízni, hanem a bíróságra. Akár pszichológiai szakértők véleményére is támaszkodva. Mely pakliban a tanár eltiltása is benne lehet. Ahogy a gyermek kiemelése is az tanár védelmét indokló helyzethez vezető „nevelést” biztosító családból. Vagy akár mindkettő.

Andrew_s