Dúró: büszkén embertelenül

Forrás: Wikipédia

Dúró Dórában összeért, ami összetartozik. A Népszava közöl legalább is egy írást arról, hogy a nevezett homoid az abortusz kapcsán leginkább a magzat szívhangját hallgattatná a mesterséges terhességmegszakítást kérővel. A jelzett forrás, a Népszava nagyjából elmeséli, hogy ez miért minősülne etikátlannak, illetve alapvetően gonosznak.

Alkalmasint egyfajta lelkiismereti zsarolás is, ami alapvetően embertelen is. Ugyanakkor azért persze emlékezhetünk arra, hogy Dúró Dóra egykori pártjában, vele egy időben megfordult, nem egy esetben ott is maradt figurák szájából mik bírtak előtüremkedni az idők során. Igen, kérem, a Jobbikról van szó. Arról a pártról amelynek sorait a zsidók listázását, a cigányok kasztrálását felvető figurák pártolták, illetve erősítették. Igen, tudom. A középre törekedő Jobbik ideiglenesen parkoló pályára helyezte Novákot, és Toroczkai önálló párttá szervezte a Jobbik jobboldalát. Azonban nem árt talán figyelembe venni néhány aprócska mellékkörülményt. Az egyik, hogy a média nem Dúró Dóra elhatárolódásaitól volt hangos. A válóperétől sem. Márpedig azt ugye senki nem gondolja egészen komolyan, hogy miközben a férjeurát látványosan félre tették a Jobbikban, és Dúró megtartotta mind a popárttagságát, mind a jól fizető megbízását, akkor szóba sem álltak egymással.

Életszerűbbnek tűnik, hogy Novák kiállítása a partvonalra egy ócska színjáték része volt csupán. Amit a Jobbik pillanatnyi helyzete tett egyelőre véglegessé, és aligha a nagy ideológiai szakítások a szélsőséges nézetekkel. Ugyanakkor pontosan tudható, hogy Dúró kiállt Toroczkai mellett. Felvállalva ezzel a rasszista retorika melletti kiállást is. Márpedig a szerintük nem kívántak sterilizálását is elvárni kívánó nézetek már nem is állnak olyan messze attól, amelyet a harmadik birodalom ideológiai keretei között is lelkesen hirdettek egyesek. Azt is tudjuk, hogy az emberek pszichológiai, valamint fizikai kínzása sem volt egy eleve elutasított eszköz. Az, hogy ezt a későbbi korokban is alkalmazták korántsem menti a lágerek, a verőszobák alkalmazottait. Már csak azért sem, mert éppen a hazai példa azt mutatja, hogy az ÁVH szakmányban vette át a korábbi verőlegényeket is.

Amikor Dúró Dóra, kiáll egy alapvetően embertelen ötlettel a nyilvánosság elé, akkor valószínűleg nem tesz mást, mint kinyilvánítja azt, ami a lényege. Elvégre a biológiai ember, illetve a szociális ember nem okvetlenül esik egybe. Egy pillanatig nem vonhatjuk kétségbe, hogy biológiailag kétségtelenül ember. Minden tekintetben eleget tesz a biológiai fajfogalom egyedekre elfogadott ismérvének. Ahogy rajta kívül, még sok-sok milliárdan a Föld nevű bolygón. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy eléri azt a szocializációs minimumot, ami alapján elvárható lenne a sok-sok milliárd másik emberben az ember tisztelete. Ebből a szempontból Novák Előd neje egy embertelen proto-kápó. Nem ő az egyetlen.

Az egyetlen pozitívum a megnyilatkozásában, hogy eloszlat minden kétséget arra nézve, hogy valójában milyen szemlélet jellemzi a szélsőjobboldali politika szereplőit. Azt a szélsőjobboldalt, amelynek megnyerésére egyébként Orbán is számos gesztust gyakorolt. A jelenlegi tendenciákat, az egészségügy lerohadását, az oktatás szétverését, a hatalom centralizálását nézve nem is csak a szavak szintjén. Dúróban összeért az embertelenség a politikussal. Orbán gesztusaival pedig összeért az embertelenség a hatalommal is. Ha figyelembe veszem, hogy Dúró Dóra több gyermekes családanya, akkor kicsit csodálkozom. De lehet, hogy csak státusz-anya. Abból a hitből táplálkozva, hogy példamutató lombikként kell szolgálni. Mely esetben azonban nagyon sajnálom a gyermekeit.

Azokat azonban kicsit jobban, akiknek nincs esélyük az emberhez méltó életre, a bennük rejlő lehetőségek kibontakozására. Ebből a szempontból sajnálok minden meg nem született gyermeket. Valamint sajnálom azokat az anyákat is, akik bármely okból az abortusz mellett döntenek. Különösen azokat, akik azért döntenek így, mert gyermekük erőszakba fogant, vagy esélyét sem látják annak, hogy emberhez méltó életet élhet. Természetesen el lehetne várni Dúró Dórától, hogy az embertelen ötletelések helyett, politikusként, a gyermekek emberhez méltó életéért tegyen meg mindent. Azok származásától függetlenül. Azonban, figyelembe véve a politikai elkötelezettségét, belátom, hogy ez egy igen meddő elvárás lenne.

Andrew_s

Az ENSZ után: gazdasági csődbe kergetjük Kínát

Forrás: Galaktika

Korábban még kérdéses volt, hogy ki, illetve mi lesz az új ellenség. Mindenki lenyugodhat! Megvan! A látszat szerint. Látszatellenségként a választásokig. Aztán majd meglátjuk. Nem kisebb szervezet, mint az ENSZ. Az “természetesen” ugyanúgy nem zavarja ebben Magyarország tagsága a szervezetben Orbán Viktort, mint Európai Unió esetében. Ellenben a lassan ráégő korrupciós vádak, és az ezzel kapcsolatos kommunikáció nagyon.

Ezért a gyakorlatilag bármit megtesz jelenleg a kormánypárti propaganda, hogy valahova máshova tematizálja a kommunikációt. A Polt-Orbán-Tiborcz háromszög, és a környékén kavargó rokonok, ismerősök, haverok és többiek egyre kínosabbá válnak. Talán az sem véletlen, hogy nem igazán kaptak azon a lehetőségen, amit Bencsik András vetett fel. Miszerint teregessék ki a kártyákat a vádak hatására. Mert „szerinte ugyanis arra a kormánypárti sajtónak tényekkel kell felelnie, hiszen semmi sem igaz belőle”. De a jelek szerint nem teregetnek kártyákat. Amiből arra is gondolhatunk, hogy Bencsik javaslata nagyjából olyan hatással lehet, mint selyemzsinórral menni látogatóba. A kártyák teregetése helyett inkább a kártyák további keverése látszik a kommunikációs fősodornak. Úgyhogy jöhet az ENSZ elleni kampány.

Az ENSZ kétségtelenül nagy szervezet. Ráadásul világszinten jegyzett szervezet. Így teljesen megfelel arra a célra, hogy az EU elleni kampányra rálicitáljon. Ezen sem az említett magyar tagság, de az sem változtat, hogy az ENSZ javaslataiban nem igazán szerepel az a menekültbefogadási kényszer, amellyel a már megszokott migráncsozásra szeretnék felfűzni a jelen kampányt. Amelyekkel nagy plakátszórás is társul. Kétségtelenül fellendítve a plakátokat előállító, illetve kihelyező cégek forgalmát. Ha eddig nem merült volna fel, akkor most téve időszerűvé a kérdést, hogy melyik Orbán-ismerős fog ezért az „apróért” lehajolni. Akár azt is kockáztatva a választások előtti hajrában, hogy lehajoltában elveszti a maradék szüzességét. A morálisat természetesen.

Az ENSZ egyébként azért is lehet Orbán számára kívánatos ellenség-jelölt, mert olyan dokumentumok is fűződnek a szervezethez, mint „Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata”. Amelyről érdemes tudni, hogy korántsem napjainkban született. 1948. december 10-én fogadták el, és az egyes cikkelyei általános keretet adnak az olyan emberi és emberiességi alapjogoknak, amelyek igencsak közel állnak a kereszténység alaptanításaihoz. A kereszténységéhez, és nem feltétlenül egyes egyházi vezetők, például a menekülteket kormányhűséggel megvető Erdő Péter, világképéhez. Alkalmasint persze ezek az alapjogok sem igazán zavarják a magyar kormányt, illetve annak vezetőjét, a menekültek elleni uszulásban.

Azért az ENSZ elleni propaganda láttán érdemes két dolgot is szem előtt tartani. Az egyik, hogy a választások közeledtével kell a figyelemelterelés, és a hívek idegengyűlöletének, illetve összezártságának szinten tartása. A másik, hogy talán érdemes eljátszani azzal a gondolattal is, hogy a Fidesz parlamenti többsége esetén mi lesz a következő lépés? Az egyik alternatíva, hogy az összes ilyen kampány megy a levesbe. Ez racionális lépés lehetne, de rögtön lebukna a látszatkeltő volta a hecckampánynak. Marad a másik lehetőség, hogy tovább kell folytatni a licitet. Az ENSZ és annak tagszervezeti után már nem sok potenciális lehetőség van. Lehetne például gazdasági hadat üzenni Kínának. Esetleg ténylegesen meghirdetni a Mars magyar gyarmatosításának programját. Amelyhez, az erőforrások biztosítása érdekében egy totális hadüzenet kellene az egész világnak. Egyszerre. Mert ott van az a közel hét és félmilliárd migráns a Föld nevű ősmagyar bolygón. Közvetlen kiutalással a Teremtőtől, aki Orbántól kért ehhez szaktanácsot.

Ott a keresztfolyosón túl. A Napóleonok és Jézusok termeitől nem messze. Ahol aranyozott betűkkel van grafitizve: „Az állam én vagyok”. Amit már egy ideje Orbán mond. Akitől valami francia plagizálta egyszer.

Andrew_s

Emberiességi demagógiák.

Emberárnyék
Foto: EISimay

A hajléktalanság talán mindenütt, de a főváros területén biztosan olyan jelenség, amiről nehéz olyan véleményt alkotni, ami nélkülözi a személyes indulatokat. Sok szempontból nyugodtan állítható az, hogy populizmusok csatáját lehet olvasni a hajléktalanokkal kapcsolatban. Akkor legalább is nagyon gyakran, amikor a megoldások körei, a láthatóság, a jelenlét tűrésének kérdései kerülnek terítékre. Így aztán az, aki a kérdésről véleményt mond, gyakran vonja a harag villámait a fejére valamelyik oldalról. S persze nehéz is úgy véleményt mondani, hogy a támadhatatlanságban bízna bárki is.

Már csak azért is nehéz, mivel a hajléktalanok sem képeznek homogén embercsoportot. Különböző életutak, és sorsvonalak közös végpontját jelentheti a köztéren való állandó, életvitelszerű előfordulás. Miközben kár lenne elfeledkezni arról, hogy ez lényegesen többet jelent a fedélnélküliségnél. A hétköznapokban legtöbbször mégis egy leegyszerűsített, egy leegyszerűsítő képpel találkozunk. Olyan, számos előítélettel terhelt képpel, amiben megjelenik a bűnbakkeresés, és a személyes elutasítás éppen úgy, mint a félelem a közéjük kerüléstől. Nem csak a szó fizikai értelmében, hanem szociálisan. Kövér László cinikusnak tűnő véleménye, amely szerint „úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság nem minden tagja szokott kinézni az autójának az ablakán, amikor a valószínűleg egy elit negyedben lévő lakásától az Ab hivataláig utazik”, joggal épít erre. Miközben, populista véleményalkotóhoz méltón, annyi igazságtartalma mégis megvan az AB kritikájának, hogy nem nagyon lehet differenciálatlan, steril véleményt alkotni a kérdésben. Miközben érthetően érte kritika az AB részéről a hajléktalanságot büntetendő szabálysértésként kezelő jogszabályt.

A közvetlen jogi csatározásoktól eltekintve, a városban járva azért lehet, hogy felmerül a különböző nézőpontok ütközése. Akár egy adott ember számára is. Talán erre számított a főpolgármester, amikor fővárosi sétára hívta az ombudsmant. Az egyik oldalon lehet érvelni azzal, hogy mindenkié lehet a lakhely szabad megválasztásának joga. Így miért ne választhatná a közterületeket, ha kedve úgy hozza? Elvégre ott vannak az aluljárók, a telefonfülkék, a parkok, és megannyi más hely, ahol igazán elférnek, és még a gyalogos közlekedést is csak alig zavarják. Ki lehet kerülni a kisebb nagyobb csoportokban heverőket, és mobiltelefonok korszakában igazán nem nagy szükség van az amúgy is többnyire használhatatlanná gyalázott nyilvános telefonokra. A másik oldalon azonban mégis ott van a közterületeken lakó, akinek meg vannak a saját emberi szükségletei, és biológiai működései. Az egyikhez anyagi fedezet, a másikhoz például mellékhelyiség szükségeltetne. Amikor tehát a szabad lakhelyválasztás joga mellett áll ki valaki, akkor joggal elvárható lenne, hogy ezek kapcsán is alkosson véleményt. Legalább valami személyes állásfoglalás erejéig. Szinte a populizmus szintjéig leegyszerűsítve a kérdést arra, hogy neki személyesen módjában áll-e minden kéregetőnek pénzt adnia, és kedvére való-e húgytócsák közt szlalomoznia?

Mely kérdés még akkor is áll, ha eltekintünk attól, hogy a kéregetés nem egy esetben korántsem passzív elvárásként, hanem például egy villamos, egy megálló, egy aluljáró olykor agresszív végiglejmolásaként jelentkezik. Miközben nem egy esetben kapualjak, üzletbejáratok kapnak előléptetést alkalmi vizeldévé. Amikor vita nyílik a kérdésről, akkor sokszor kapva kapnak az emberi jogok és a humanizmus mellett kiállók a kérdésen. Elfeledkezve arról, hogy sokak szemében a humanitárius jogok felölelik a saját jogaikat is. Ahhoz például, hogy zaklatás nélkül közlekedhessenek a városban, és emellé ne kelljen közegészségügyi kockázatelemzést is végeznie. Az ő szemükben akkor is szimpatikusak lehetnek azok az intézkedések, melyek nyomán a közterületeken megcsappan az ott lakók száma, ha egyébként nem tartoznak az embergyűlölő jogtiprók közé. Abban az esetben tehát, amikor a hajléktalanokat sújtó intézkedéseket csak optikai tuningként kezelik a jogvédelmi szervezetek, akkor megfeledkezni látszanak erről a tényezőről. Nem egy esetben olyan benyomást keltve, hogy kerek szemekkel néznek, amikor a valós megoldási javaslatok felől érdeklődnek. Végső soron emberségi demagógiává, a politikai haszonszerzés látszatává változtatva az eredendően alighanem jó szándékú kezdeményezést.

Nem vitatva, hogy tényleg nagyon nehéz feladat lenne összeegyeztetni a különböző szempontokat. Még azokat a felszínt éppen csak, hogy karistolókat is, melyekre az előbb kitértem. Az is biztos, hogy a hajléktalanság kérdése tényleg nem egyszerűsíthető le a közös masszaként való kezelés szintjére. De a korábban hozott példa talán rávilágíthat arra, hogy miért lehet közösségi talaja azoknak a törekvéseknek, amire legutóbb Erzsébetváros adott példát. Az AB-döntést megkerülő megoldást keresve arra, hogy „a közösségi együttélés alapvető szabályaival ellentétes” viselkedéseket retorzióval illesse. Az ugyanis elsőre is világos, hogy a közösségi együttélés szabályai alapvetően gumikeretet jelentenek, ha hatóság veszi kezelésbe. A legtöbb ilyen szabály ugyanis besorolható az íratlan szabályok közé, és közössége válogatja. Valahogy rosszul veszi ki magát, ha íratlan elvárás-rendszert hatósági jogkörrel akarnak betartatni. Nehéz ugyanis elvonatkoztatni ilyenkor az előítéletek, a pillanatnyi ötletelés gyanújától, amit ellenzéki oldaltól nyilvánvalóan ki is használnak.

A megoldás szinte biztosan valahol félúton lenne. Ott, ahol az egyes rétegek elvárás-halmazainak egyfajta közös metszetét találjuk. Ebbe nyilvánvalóan szerepet kell kapnia a hajléktalanná vált ember jogainak is. Az ugyanis nem igazán várható el, hogy köddé váljon valaki, aki egzisztenciálisan megrendült állapotba került. Ebből a szempontból kétségtelenül hasznos az a figyelemfelkeltő akció, ami az üresen álló közösségi lakásokra hívta fel a figyelmet. Még akkor is, ha aligha adhatott választ minden kérdésre. Például a szomszédságban lakók elutasítását aligha lehet rendeletileg nem létezőnek nyilvánítani. Márpedig amíg előfordulhat olyan helyzet, amikor egy hajléktalan, vagy szociálisan rászorultnak tekintet család beköltözése szinte azonnali értékvesztést okoz az adott, vagy a szomszédos ház lakásaiban, addig ezzel is számolni kell. Az a jogvédős hozzáállás, hogy mindenki embertelen, aki kapát-kaszát eldobva nem csatlakozik a kezdeményezéseikhez nyilvánvalóan téves. Ahogy nyilvánvalóan téves az az előítélet is, ami szerint a hajléktalanság vagy a mélyszegénység csak kriminalizálódott emberi sorsokat takarhat. Mely előítélet fenntartása különben lehet hatalmi érdek is. Ami közvetve azt is jelentheti, hogy a hatalmat a hatalomért, a mások feletti rendelkezési jogért kedvelők szemében a mélyszegénység megszüntetése, és az ehhez kapcsolódó előítéletek felszámolása nem feltétlenül kedvező.

Amennyiben ezt is felvesszük a halmazok közé, akkor mindaddig, amíg az ellenfelek megosztása sikeres, addig a gazdasági recesszió akár kedvező is lehet a hatalmi tényezők számára. Márpedig az utóbbi időben az ellenzék szalámizására komoly erőket fordítanak, amit a diákok példája is mutat. A szegénységi lap cinikus kijátszására meg éppen az oktatásért is felelős miniszter adott példát. Talán ezért is lenne fontos, hogy amikor a hajléktalanok kérdéséről szó esik, akkor mindenki számára világos és áttekinthető, alternatívákat is felmutató programok kerüljenek az asztalra. Ameddig a hajléktalanokat kerülgetve naponta megélt közbiztonsági és közegészségügyi problémának érzékelők szemében elvont jogelvek mentén folyó, demagógia felé kacsintó szekértáborharcok zajlanak, addig aligha várható megoldás. Olyan, amelyik számíthat komolyabb támogatásra, aligha. Ameddig pedig nem lesz szélesebb körben támogatható megoldási javaslat, addig tág tere lesz a jogvédelem lejáratási kísérleteinek is. Általában is.

Andrew_s