A nemzetpolitika diszkriminációs bulija

Mert mindig csak a buli! Az!

A szilveszter sokaknak az evésről, no meg az ivásról szól. Aki ezt nem teheti meg, az a hatalom szempontjából szóra sem érdemes. Elnöki szinten sem. Azt azonban aligha tételezhetnénk fel, hogy a parlamenti bizottságok tisztségviselői ez utóbbi, önsanyargató kategóriába tartoznának. Nem is tartoznak. A befolyásoltsági időszak kommunikációs moratóriumára vonatkozó, aranyszabály azonban érvényes lehetne rájuk is.

Például, amióta lehetőség van sms-t küldeni, azóta nagyon megfontolandó ökölszabály, hogy alkoholosan befolyásolt állapotban az ember ne küldözgessen üzeneteket. Csak komoly bajok származhatnak belőle. Ugyanígy fontos szabály lehet, hogy hasonló állapotban ne készíttessen az ember magáról protokoll-képet, és ne tegyen komoly nyilatkozatokat. Ellenkező esetben a tervezett mondanivaló helyett csak egy üzenete lesz a közleményeknek: Jó, és nagy volt buli. Ez pedig az adott buliban kevésbé érdekeltek számára nagyjából annyira érdekes, mint a miniszterelnök pózolása sílécekkel. Ámde! Ez a mese most nem róla, Orbán Viktorról szól, hanem egy olyan bizottsági nyilatkozatról, mely bizottságról sem sokan tudnak talán. Kivéve persze azokat, akik a benne való részvételért járó javadalmazást felveszik. Ők biztosan tudnak róla. Nekik ez elég jó buli lehet. Ahhoz is, hogy jó legyen a szilveszterük.

Amit különben a bizottsági sajtótájékoztatóról kitett vezetői portré is tanusít: Az, amely kép alapján Potápi Árpád János elnök úr igazán jól alakítja a semmibe révedő másnapost. Az erre az állapotra jellemző alig-optimista kisugárzással, és ziláltsággal. Szóval! Tényleg jó lehetett a buli arrafele. S ez igazán örömmel tölthet el mindenkit. Azokat is, akik helyett élvezték az országgyűlési funkcionáriusok a jól végzett munka eredményét. Mert az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának elnöke szerint természetesen a Fidesz-KDNP kormányzat jól teljesített. Mi mást is üzenhetne a nemzet összetartozásának jegyében. A megannyi kirekesztő, illetve rasszista indíttatású esemény, melyek közül komoly biztosítékokat vert ki például a könyvégetés, rögtön a történelem margójára szorult ezáltal. Esetleg az összetartozásért felelős bizottság szerint van nemzet és nemzetebb? Az előbbi nem érdekli őket, míg az utóbbiba semmi nem tartozik bele, ami a határon belüli viszonyokat érinti? Amely felfogás különben összecsengene az Áder-féle újévi köszöntő hazafiságot érintő részével. Mert kit is érdekelne a nemzet, ha foglalkozhat a nemzetebbel? Legfeljebb azt, aki itt él. De ilyen földhözragadt dolgokkal nem kell annyit vacakolni.

A lényeg a lényeg! Potápi úr szerint egységesebb lett a nemzetpolitika, és kész. Kéretik tudomásul venni! Azért némi másnaposság a közlemény megfogalmazásában is megnyilvánul. A kötelező kormányzati önfényezés keretében ugyanis bekerült egy ilyen mondat is a Fidesz honlapján olvasható szövegbe: „A bizottsági elnök fontos változásnak nevezte, hogy a jelenlegi kormány elsőként tekint szövetségesként a nyugati magyarságra, amelyet a szocializmus évtizedeiben ellenségnek tartottak, az azt követő húsz évben pedig az anyaország próbált kapcsolatot kiépíteni velük”. S ez kérem nem a Hírcsárda! Inkább csak a véletlen elszólások zavaros környezetbe rejtett sorozata. Ugye, hogy ugye! A másnaposság romboló hatása. Mert azért érdemes ezt a mondatot alaposabban is megnézni. Akár elfeledkezve arról is, hogy a szocializmus évtizedeiben sem mindenkit tartottak ellenségnek. Ahogy minket sem tartott mindenki ellenségnek. Ugyanis, többek között, a korona is akkor került vissza a hazába. De az ellenségkép-karbantartással alighanem másik nemzeti bizottság foglalkozik.

Az azonban az elmúlt évtizedek eredményeit méltatja, hogy a kapcsolatok kiszélesítése igenis folyamatos volt. Alkalmasint nem csak nyugat fele, de fogadjuk el azt, amit Potápi Árpád János nyomán mond a Fidesz. Az is világos, hogy amennyiben a kormányzatok sora építette a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi kormányzat tevékenysége egy természetes, és logikusan épülő, folyamatba épülne be. Abból kiemelni szükségtelen lenne. Ámde a mindenkinél jobban teljesítő elvárások korbácsütései alatt ezzel nem lehet megelégedni. S itt jön a legvilágosabb elszólás az ügyben. A szövetség ugyanis nem jelent egységet, egységes kezelést. Szövetséget azzal kötnek, aki különállva küzd különálló célokért, de a pillanatnyi közös érdek ezt a különállást felülírja. Ahogy egy nagy nemzetközi szövetség kényszerítette térdre azt a fasizmust, amelynek jelképei olykor surranó-pályán nyomulnak vissza a mindennapokba. A nyugati magyarsággal kapcsolatos megfogalmazás persze némileg diszkriminálhatja a keleti magyarságot. Különösen, mivel a nyugatiakkal kapcsolatban azt mondja a bizottság elnöke, hogy: „Büszkéknek kell lennünk rájuk, mert szorgalmukkal, akaraterejükkel bizonyították, hogy a világ bármely részén megállják a helyüket”. A keletiekre tehát nem kell büszkének lenni? Ők lusta és tohonya társaság? Ejnye, no! Csak úgy simán beismerni, hogy a nyugatiakra a munkájuk, a keletiekre pedig csak a szavazatuk miatt van szükség? Az a pia! Az tehet talán erről is.

Miközben persze a szövetségesi viszony más tekintetben is árulkodó. Aki „csak” szövetséges, azt tulajdonképpen különállóként is kezeljük. Márpedig a kormányzatnak elemi érdeke, hogy a nyugatra migrált honfitársak jó részét különállónak tekintse. Különösen azokat, akik a közelmúltban távoztak. Velük sokkal hasznosabbnak tűnhet egy laza szövetség hangoztatása, mint az, hogy hazajöjjenek szavazni, és távozásuk okáról a szavazólapon mondjanak véleményt. A kormányzó pártról. Bár alighanem erősen leegyszerűsített, és legfeljebb csak a Vezérhez hű bizottságnak emészthető képlet az, ami úgy kezeli a magyarságot, hogy a nyugati magyarság szövetséges, míg a keleti magyarság a holtig lojális vazallusok serege.

Andrew_s

Amit a Gerendás-ügy nem üzenget.

Forrás: Amerikai Népszava

Amikor felkapnak egy témát, akkor nehéz arról nem véleményt alkotni. De nehéz ugyanakkor nem a hatása alá kerülni a kialakuló hangulati hullámoknak. Ilyen Gerendás Péter elköszönő üzenete is, ami szerint kivándorol munkát vállalni. Illetve a fasizálódás miatt, ahogy a leveléből ezt kiemelő hírek mondják. Holott az üzenetben csak az egyik okként vagyon ez megemlítve. A reagálások nyomán a zenész válaszolt, és ebben már egy egész szakma maggyalázása is besorakozott az okok közé.

S akkor az olvasó áll, vagy ül, illetve leül, ha állt. Elvégre azért egy szakma meggyalázását nehéz lenne levezetni abból, ha valakinek nem jön be a számítása. Ha valaki gyökérrel felfele növő fát akarna nemesíteni, és erre nincs kiugróan nagy kereslet, akkor például problémás lehetne ebből levezetni a kertészet, mint szakma meggyalázását. Alkalmasint abból is, ha valaki cica-alakú sövény metszésére hirdetne versenyt. Miközben tudom, most sokan elkezdik a kavicsokat gyűjteni. Pár zacskó hegyeset is, miközben hölgyek szakállasodnak be a megkövezésre. Uraknak ez nem szükséges. Ők alanyi jogon kövezhetnek meg. Még annak leszögezése mellett is, hogy számos Gerendás-számot van szerencsém ismerni, és kedvelni. Ahogy annak leszögezését sem mentségül szánom, hogy a keverőpulton születő sztárokat tartanám az igényes zene nagyjainak. De talán érdemes eszünkbe idézni, hogy a ma klasszikusai közül sokan szórakoztató, mondhatni pop-zenét szereztek, zenéltek a maguk korában. Nem is mind lettek túl gazdagok még így sem. Ám a megélhetésük alapja mégis csak a zenéjük eladhatósága volt. Ha tehát Gerendás Péter nem képes megélni a zenéjéből, akkor elképzelhető, hogy erről nem csak a közönség tehet.

De még csak nem is okvetlenül a politika. Nem azért, mert a politikamentes lenne az elfogódottságtól, és szentté szeretném avatni a kultúrpolitikát. Ó nem! A politika, az uralkodók ízlése ehhez túl sokszor bizonyította a művészek szelektív támogatását. Ez lehet kellemetlen, és lehet diszkriminatív. Nem is szeretem, amikor ennek jeleit vélem felfedezni. S akkor megjelenik egy általam sem lebecsült, korábban kitüntetett zeneközeli ember, és azt sugallja, hogy politikailag, ne adj’ Isten fajilag diszkriminálják. Akkor szinte reflexesen elkezdem a fejem vakarni, hiszen eddig azt sem tudtam róla, nem is érdekelt, hogy lenne-e alapja az ilyen diszkriminációnak. Egyáltalán nem lévén biztos abban, hogy amikor a gárda vonul, és jobbikos képviselők zsidóznak, akkor milyen zenét is hallgatnak. Hátha egy Gerendás-szám is tetszik nekik. Akkor ők most diszkriminálnak? Ha pedig valakinek pusztán nem tetszik egy adott zene, akkor ő fasizálódik? Nem gondoltam volna eddig, hogy a Bartók iránt nem rajongók egyben Mussolini hívei lennének. Eztán sem gondolom.

Ettől viszont egyre zavarosabbá, maszatosabbá kezd válni a kép. Nem azért, mintha a pezsgő gazdaság korát érnénk hazánkban. Ezt nehéz is lenne hinni az olyan hírek árnyékában, amelyek bankok kivonulásáról szólnak. A munkanélküliségi statisztikák, az unortodox workfare, a matolcsyánus gazdaságpolitika, és az oligarchia-centrikus oktatáspolitika, a bolsevik módszertanra hajazó félelem-kufárkodás ugyancsak alkalmasak a hurráoptimizmus letörésére. Azonban akkor, ha mindenki búcsúlevelet írva távozna, aki nem tud a gyermekei felnevelése, vagy akár csak az elkövetkező pár év kapcsán előre tervezni, az ország hetek alatt ürülne ki. A Facebook szerverét pedig megtöltenék a búcsúüzenetek. Ilyenkor aztán nehéz nem arra gondolni, hogy egyfajta celeb-effektusnak is tanúi vagyunk. Ha valaki egész életében a nagy nyilvánosságnak alkotott, akkor azt hiszem, személyes indíttatása űzi az ilyen levelek megírására. Miközben százezrek „csak úgy” elhagyják az országot, vagy csendben nyomorognak. Mondhatjuk persze azt, hogy a Gerendás-féle akciók rámutatnak a problémára, és súlyuk van. Nos, a problémát enélkül is sokan látják, és gyanítom nincs súlyuk. Az egyes közírók és politikusok általi témafelkarolás dacára sem. A figyelem-felkeltés tehát elsősorban a szerző, Gerendás Péter esetében működik. Rá valóban ráirányította a figyelmet.

Arra az esetre, ha valaki egy pillanatig is azt hitte, hogy Gerendás távozásától kormánytagok kezdenek bele az önkritika-gyakorlás sorozatos megnyilvánulásaiba, az alighanem téved. A fórumokon majd sopánkodnak páran, és néhány politikus akár az interpellációig is eljut. Aztán minden marad, ahogy volt. A hétköznapokban az emberek a saját megélhetésükkel vannak elfoglalva. Ami elég gondot okoz a kormányzat jóvoltából ahhoz, hogy nekik a talán nem is annyira tetsző, vagy az annyira talán nem is ismert zenék szerzőjével, játszójával való szolidaritás legyen a legnagyobb gondjuk. Mert azt el kell ismerni, hogy Orbán a társadalmi apátia kiváltásában rendkívül jól teljesít. Annyira, hogy sajnos azzal sem sokan foglalkoznak, ami különben igaz. Valóban észrevehetően diszkriminatív a hatalomgyakorlás, valóban látszanak a fasizálódás nyomai, és valóban a demokratikus berendezkedés alapjait töri fel a latrinacsászár kétharmados különítmény.

De akkor, amikor a személyes problémák politikai üzenettel párosulnak, akkor az mindig is maszatos lesz. Lehetőséget ad arra, hogy a politika kihasználja, zászlóra tűzze. Akár a pozitív, akár a negatív oldalon. Ezzel pedig éppen, hogy nem ráirányítja a figyelmet egy adott problémára, hanem elvonja tőle. A celeb személyes ügyére irányítja a figyelmet a társadalmi probléma helyett. Hogy ezek után sajnálom-e, ha Gerendás Péter kivándorol? Igen sajnálom. Ahogy sajnálom a többi százezreket is, ha erre kényszerülnek. Akár gazdasági, akár politikai menekültként. Mert minden egyes szakemberrel, diákkal, művésszel, Emberrel kevesebben vagyunk. De személyes bajok belekeverése egy ilyen üzenetbe azt is felveti, hogy nem fordított-e az üzenet? Nem a piacon könnyűvé válás egyszerű magyarázatát látja-e valaki a politikumban. Mely gyanú akkor is a fejére lesz olvasható, ha nem állt szándékában. A közszereplőnek ugyanis ebben is lenne, lehetne felelőssége. Vagy nem közszereplő, csak a közösség, közönség előtt szereplő. Ami természetesen egy előadóművésznél nem baj. Elvégre neki az a munkája, ahogy a kertésznek a sövénymetszés. Csak a kertésszel a kutya sem foglalkozik. S Gerendás Péter közadakozású megsegítésétől sem fognak vele többen törődni. Holott ők vannak többen.

Andrew_s