Nagy Márton és a magyar sarcológia

Nagy Márton komoly bejelentéseket tett. Nagy Márton komoly bejelentéseit próbáljuk meg komolyan venni, és egy picit elgondolkodni a lehetséges hatásain. Ha a globális hatásait illetően talán nem is annyira globálisan. Nem hagyva figyelmen kívül, hogy egy lendülettel inflálja el a nyugdíjígéreteket, és ismeri be a sorok közt a hazai gazdaság elmerülését a latrinában.

Azzal ugyanis, hogy a gazdaságpolitikai intézkedésekkel, azaz osztogatási ígérgetésekkel, indokolja a hiánycél megemelését, majd ennek fedezet-előteremtésére a bankok és pénzügyi vállalkozások fokozott megsarcolását nem igazán tett mást. Celofánba csomagolva, a sorok között, gyakorlatilag azt üzenete, hogy „bármit megígérünk, a hatalomban maradásunk érdekében, de ebből semmit sem tudunk megfinanszírozni”. Szerintem más sem tudná megfinanszírozni az ígéreti licitet, de maradjunk a jelen bejelentésnél. Illetve a pénzügyi szféránál.

Az elméleti magasságokból szálljunk alá a munkavállalói szintekre. A pénzügyi szektorról sokszor megemlítik, hogy a jövedelmi viszonyok nem rosszak. Ellenben sok szempontból jobbak, mint másutt. A központi területeken szinte biztosan, és a tranzakciók hátterét biztosító rendszerek környékén majdnem egészen biztosan. Ami azt jelenti, hogy a közterheken és az áfán keresztül ez a réteg elég jelentős foglalkoztatotti befizetője a költségvetésvetésbe. Miközben munkavállalóként jelentős szerepe van abban, hogy fizetni lehessen bankkártyával, az átutalások biztonsággal célba érjenek. Akár nemzetközi szinten is. Ez általában akkor is igaz, ha most sokan horkantgatnak némely bosszúság példáján felhorgadva.

A fentiekből több dolog is következhet akkor, ha a pénzügyi szektor elkezdi visszafogni a fejlesztéseket, illetve megválik a dolgozók egy részétől. A fejlesztések visszafogásával csökkenhet a szereplési képesség a tranzakciós piacon. A nemzetközin is. Ez lehet kis bosszúság sokaknak mindaddig, amíg az átutalásai nem kezdenek késni, a külföldön dolgozó családtagnak nem kezd problémát okozni a hazaiak támogatása. Ugyanakkor az is érthető, ha a pénzügy ezen területein dolgozók a nemzetközi munkaerőpiaccal is jelentős mértékben kompatibilisek. Szakmailag, nyelvismeretben egyaránt.

A megszorítások, az elbocsátások ezen a területen így egyrészt közvetlenül csökkentik a költségvetési bevételeket, másrészt könnyedén ad egy újabb lendületet annak a gazdasági exodusnak, amelyben az Orbán-kormány egyébként is igen jól teljesít. Közvetve pedig csökkentheti a szektor nemzetközi versenyképességét, a kapcsolatait a nemzetközi rendszerekhez. S ettől a pontból indul az a gyökérzeti háló, ami befolyással lehet minden vállalkozásra, amelyik nemzetközi tranzakciós forgalmat bonyolít le. Legyen az anyagbeszerzés, eladás, bármi.

Rövidebb távon lehet szimpatikusan populista vezérszólam a vezértől, illetve a sleppjétől a pénzügyi szektor lehúzása. De már a középtáv rövidebbik szakaszán is könnyedén lehet erősen, és negatívan visszaható. Nem feltétlenül csak globálisan, hanem a mindennapokban is.

Az, aki ma drukkol a pénzügyi szektor megsarcolásának, az később se panaszkodjon, ha a nyugdíjaknak nem lesz fedezete, vagy akkor sem jut el hozzá, ha van. Ahogy akkor sem, ha a magasabban képzett szakemberek újabb hulláma távozik az országból.

Andrew_s

Varga Mihály gatyamadzagja

Varga Mihály bejelentette az első komolyabb csomagját, mely alapos megszorításokkal érkezik. Végső soron ténylegesen felzárkózva a nagy pénzügyi mesemondók sorába, és ezzel töretlenül haladva az elődje által kijelölt úton. Még bejelentéseiben sem ragaszkodva az igazság minden rétegének kifejtéséhez. Ezt jól mutatja az, hogy a bankszövetség még a csomag bejelentésének a napján meghazudtolta Varga Mihály számos kijelentését. Ami azért nem okvetlenül szolgálja azt, hogy fokozza a pénzügyi kormányzatba vetett bizalmat.

Márpedig az ország gazdasága igencsak rá lehet szorulva erre a bizalomra. Az ugyanis szinte közhelyszámba megy, hogy a pénzügyi szektor az, ami biztosíthatná a hitelt azokhoz a beruházásokhoz, amelyek a valós foglalkoztatás növekedéséhez is elvezethetnének. Mármint országon belül. Aminek a jelentőségét a külföldi beruházókat megtizedelő külpolitikai bakik értékelhetik fel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben a szektorban viszonylag magasak a fizetések, és alapvető a magasabb képzettség és a nyelvtudás megléte az alkalmazottaknál. Az itt kialakuló munkanélküliség egyrészt magas létszámarányos fogyasztás-visszaesést, másrészt fokozott elvándorlást generálhat. Ezekre persze az orbanizmus öntudatos híve, és a populista szlogenek nagybani fogyasztója csak legyint. Azzal, hogy „menjenek csak a népnyúzó csirkefogók”. Azonban talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mennyiben használ az ország jövőjének, ha a képzett, innovatív gondolkodásra képes, és esetleg több ország kultúrája felé is nyitott emberek távoznak. Ezen nem csak Varga Mihály csomagja kapcsán kellene elgondolkodni. Akkor persze, ha a jövőcél túlmutat a vályogvetős, Turul-nosztalgiás sóhajtozáson.

Az éppen aktuális megszorító-csomagra visszatérve, a kormányszóvivő már a bejelentést követő nap kora reggelén szükségesnek tartotta csökkenteni annak újdonságértékét. Érthető módon igyekezve csökkenteni a bejelentés szubjektív súlyát. Bízva abban, hogy a lekicsinylőn legyintős kommunikáció könnyebben lenyelhetővé teszi az a békát, amit felszolgált a pénzügyminiszter. Miközben a túlzottdeficit-eljárás alóli végleges mentesülés varázsszavát duruzsolja. Kiemelve, hogy az újabb megszorítások értelme egy olyan tartalékalap létrehozása, amely az ez alóli tartós kikerülés záloga. Ezzel különben elismerve azt, hogy a kormányzat minden eddigi intézkedése alkalmatlan volt a stabilitás biztosítására. Ha ugyanis valóban egy önfenntartó növekedési pályára állt volna a gazdaság, akkor nyilvánvalóan a növekedéstől, és nem egy rendkívüli puffer-alaptól kellene várni a csodát. Varga Mihály új csomagja tehát egy menetben cáfolja sikeresen a győzelem-mesés kormányfői szövegek egészét. Alighanem egy olyan szereposztás mentén, ami neki osztja ki a csendes ítélet-végrehajtást a miniszterelnöki öndicshimnusztól zengő hordó árnyékában.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy miközben a pénzügyi szektorban hagyott pénzeket alapvetően az elvárható haszon mozgatja, a központi alapok szétosztását az önkény is szabályozhatja. Alkalmasint a választások előtt biztosítva egy olyan tartalék felhalmozását, amit kivonnak a gazdasági szabályszerűségek hatálya alól. No meg a gazdasági törvények alól is. Szabad felhasználást téve lehetővé akár a népszerűség fokozására, akár az üzletfelek újabb forrásokkal való lefizetésére. S persze akár újabb Békemenetek indítására. Például annak érdekében, hogy fenntartsák azt a társadalmi közérzeti stresszt, ami segítheti az újraválasztást. Az ugyanis, hogy mit mond a kormányzat egy intézkedésről, az az égvilágon nem jelent semmit. Maga Orbán Viktor jelentette ki, hogy semmit sem számít, amit mondanak. Ez esetben egy olyan pénzügyi alapról, aminek igencsak jelentősnek kell lennie. Ha ugyanis legalább nagyságrendben nem közelít az államháztartási hiányhoz, akkor önmagában értelmetlen lehet az a kijelentés, hogy alkalmas lenne annak pufferelésére. Így Varga Mihály kijelentése nyomán biztosak lehetünk benne, hogy igen komoly pénzek állhatnak majd rendelkezésére a kormánynak a választások orientálására. Mások gatyamadzagának százmilliárdos meghúzása árán.

Andrew_s

Oktatáspolitikai korbácsfal.

Forrás: Midnightpunk

2012. novemberében már tudható volt, hogy a kulturális büdzsé az egyik nagy vesztese a költségvetési megszorításoknak. Az akkor kiosztott maflásokhoz képest a legújabb felsőoktatási költségvetés már az a kategória, amikor a fal adja a másikat. Az akkori hétmilliárdos zárolás szinte tényleg semmi az azt hatszorosan meghaladó megszorításhoz képest. A Napi Gazdaság híre ugyanis mintegy 42 milliárdos csökkentési előirányzatot szellőztetett meg. A szinte minden felsőoktatási intézményt érintő csomag nagy veszteseként az Eötvös Loránd tudományegyetemet (ELTE) jelölve meg.

Ez azért is szembeszökő lehet, mivel még emlékezhetünk rá, hogy az ELTE-n hagyományosan erős jogászképzés volt az egyike azoknak a szakoknak, melyekre a miniszterelnök szerint tulajdonképpen nincs is szükség. Állami befektetésként legalább is. Az meg már unalomig ismételt poén ezzel kapcsolatban, hogy amennyiben az ő jogászi teljesítménye a mérce, akkor akár igaza is lehet. Egy, az övéhez hasonlóan formailag sem kifogástalan, és számtalan kérdést felvető szakdolgozattal megtámogatott, és a visszamenőleges törvénykezést sem elutasító jogászi diplomára talán tényleg kicsi lenne a kereslet. Már akkor, ha nem egy kétharmados, mutyiba süppedő, szavazógép vonna glóriát a vezér homloka köré. De ez csak a kérdés egyik oldala, mivel a másik oldalon ott van a diákság, melynek a megmozdulásai kétségtelenül zavart okoztak az erőben. Ha mással nem, akkor azért, mert világossá tették a kormányzati oktatáspolitika átgondolatlanságát, és zavarodottságát. Rákényszerítve Orbán Viktort, hogy megpróbáljon populista ígéretekkel úrrá lenni a problémán.

A politikai okokból vissza nem vonható ígéretek mögül azonban nyilvánvalóan hiányzik a valós megoldás szándéka. Így egyrészt megindult a felvételi ponthatárokkal való sakkozás, és a diákság megosztására irányuló erőfeszítések sora. Másrészt nyugodtan az egyetem hatáskörébe lehet sorolni a beiskolázási létszám megállapítását akkor, ha az egyetemek költségvetését motoros fűnyíróval alakítják át. Így lehet ugyan azon is vitatkozni, hogy a színvonalesés milyen mértékű lesz, de a hallgatóság megtizedelődésén aligha. Az állami finanszírozású helyeken mindenképpen. De végső soron a fizetős helyeken is. Aki ugyanis pénzt áldoz a tanulmányaira, az tényleg joggal elvárhatja az olyan színvonalú oktatást, melynek alapján a befektetés megtérülésére számíthat. Amennyiben a kényszernyugdíjazások, a megszorítások, vagy a még hátra levő nyílt kormányzati, és pártpolitikai kézileges vezérlés nyomán az oktatás színvonala tényleg esni kezd, akkor nem éri meg fizetni a képzésért. Egy szakmailag színvonalat vesztő, és politikailag kompromittált felsőoktatás által kiállított diploma értéke ugyanis nem ad biztos fedezetet a befektetés megtérülésére.

Ez természetesen visszahathat az állami finanszírozású képzésekre. A diploma nem csak az önköltséges, hanem az államilag finanszírozott helyeken is elinflálódik. Amikor tehát egy befektető diplomás munkaerő után nézne, akkor azokat a diplomákat sem lehet árában „eladni” a leendő munkáltatónak. Ez elindíthatja azt a spirált, ami a kormányzat számára indokot, érvet szolgáltat a majdani teljes forráskivonásra, és az értéket teremtő felsőoktatás elsorvasztására. Márpedig a hatalom egyik legnagyobb ellenségei lehetnek a kiművelt emberfők, és különösen a humán területen kiművelt emberfők. Ami érthetővé teheti, akár a szándékos beindítását is a züllés spiráljának. Hosszú távon. Mert rövid távon természetesen egyfajta bosszúként is értelmezhető a jelenlegi látszólag gazdasági lépés.

A diákmegmozdulások elindításában egyértelműen az egyetemisták a sárosak a kormányzati hatalom szemében. Márpedig a gazdasági korbács rövid, napi, távon jelentheti az egyetemek megbüntetését. A kollektív büntetés egyfajta megnyilvánulását a felsőoktatás felé. Még akkor is, ha legutóbb éppen az ELTE BTK dékánja gondolta úgy, hogy gesztust kell tenni a kormányzatnak. Ha nem is teljesen nyilvánvaló, hogy miért jó a HaHa kitiltása Dezső Tamás dékánnak. De lehet, hogy erre is igaz az, ami a kormányzat kollektív bosszúállására. Előfordulhat, hogy kár értelmet keresni ott, ahol csak indulatok vannak. Miközben persze számolni lehet azzal a lehetőséggel is, hogy a stadionépítésekhez nagyon is jól jöhet az a pár milliárd, ami Hoffmann Rózsának sem fáj. Miközben a kultúrának, és a jövő nemzedéknek a fal adja a másikat.

Andrew_s

Porlasztott nem-megszorítás.

Megszorítás? Ne ne!
Forrás: VajdaságMa

Orbán Viktornak, a jövő évi költségvetés jelenleg végelegesnek jelentett kereteivel kapcsolatos nyilatkozata szerint nincsenek megszorítások, és nem is lesznek. Csak akciótervek vannak, ahogy illik is egy permanens forradalmat és szabadságharcot folytató országban, Fel lehet állni és lehet tapsolni, elvégre demokrácia volt, van és lesz. Nem mellesleg demokráciának, népi demokráciának hívták azt a korszakot is, amiről mostanság inkább diktatúraként emlékeznek meg a történészek.

A szómágia tehát önmagában nem sokat számít, és erre annak idején a pávatáncrend nagymestere maga hívta fel a figyelmet. Végső soron ez értékeli fel az olyan véletlennek látszó elszólásokat is, melyek akár az ország teljes hatalmi struktúráját érinthetik. Érintse bár az a miniszterelnöknek a diktatúrához való személyes viszonyát, vagy a prezidenciális rendszerhez való vissza-visszatérő vonzódásos korszakait. Így aztán Orbán Viktor bejelentése a megszorításokat kiváltó akciótervekről pont annyit ér, amennyi látszik belőle. Márpedig jelenleg leginkább az látszik belőle, hogy a nem túl szép emlékű Bokros-csomagot meghaladó elvonási tünetek kerítették hatalmába a gazdasági élet szereplőit éppen úgy, mint a magánembereket. Pusztán azért, mert a kormányzat dependens magatartást tanúsít. Pénz-dependenciában szenved, és ennek fedezetét különböző formában szeretné begyűjteni. Egyes szektorokban „csak” zárolják a forrásokat, míg másutt a nagyjából olyan előzékenyen szedik be, mint a fegyveres kéregetők.

Ha pedig valaki nem érzi megszorításnak azt, amikor például a kultúrát egy jobb-egyenessel kiütik a pénztári sorból, akkor lelke rajta. A vonatkozó államtitkárok például biztos nem. Az a pedagógus, akinek nem emelnek fizetést, és a színházi dolgozó, aki feje fölül eltűnik az állami támogatás, aligha fogja ugyanakkor akciótervként emlegetni a megszorítást. Mely akcióterv megnevezés különben szintén eléggé eufemisztikus megjelölése annak, hogy „minden pénzt a főzsebeknek”. Mert orbanisztán nem-megszorításai nagyjából ezt jelölik. Megspékelve némi „nem leszünk gyarmat” közfelkiáltással, amit a parlamentben még meglevő kétharmad akár „felállva vastapssal” üdvözölhet is. Amikor a Vezér, vagy fő-porondmestere beint nekik. Miközben a Fidesz-KDNP, kormányzó szavazógépként, beint mindenki másnak. Szóval, a legújabb intenciók szerint a „megszorítás” szó végképpen törlődik a szótárból. Melye szótárat leghelyesebb lenne éppen úgy naponta frissíteni, mint Alphaville közbeszédgyűjteményét (Alphaville: Jean-Luc Godard filmje, 1965). Kérdés maradhat persze, hogy 2013. mennyire lesz majd ettől még sikertörténet, de a kétségek azért gyűlhetnek erre nézvést.

Már csak azért is, mivel Orbán Viktor azon lózungja, hogy a nemzetközi vállalkozásokkal, és a pénzügyi szektorral fizettetik meg a kormányzási sikerük költségeit, alighanem csak egy populista kérge a valóságnak. Ahogy tulajdonképpen a saját önkormányzati káderpolitikájuk részeként lehet tekinteni arra a költségnövelő intézkedésre is, ami az önkormányzati adósságok átvállalásáról szól. A költségvetésbe ugyanis valakinek be kell majd tennie ennek a fedezetét. Ennek köszönhetően, ha például Lázár János volt polgármester városa jelentős mértékű adósságfelhalmozással üzemel, és ezt átvállalja a költségvetés, akkor azok a kisebb települések is fizetik a törlesztést, akik nem vettek fel hiteleket. No meg persze azok is fizetnek ezzel, akik tisztességesen játszottak, és igyekeztek a takaró alatt tartani a lábukat. A költségvetés bevételi oldalán pedig nyugodtan elbírhat a papír bármilyen számot. Miközben a sokat szidott multik anyacégeit Orbán Viktor nem tudja kötelezni, hogy a kormányzat kiváltotta veszteségeket kipótolja a magyar leányvállalatoknál. Azt azonban elérheti a gazdaságpolitikai vezetés, hogy a magyar bankszektor, a fiatalokhoz hasonlóan, a lábával szavazzon. Esetleg külföldre csoportosítsa a tőkéjét és befektetéseit, pénzforgalmát. Beleértve azt is, hogy nem a budapesti tőzsdén fizet majd extrákat az állam felé. S mert a pénzintézet a hétköznapok üzleti szereplője, szinte természetes, hogy a veszteségeit a végpontok felé fogja porlasztani. A „megszorításmentes” orbáni retorika tehát végső soron a pénzbeszedés porlasztásáról szól. S szól növekvő inflációról, zárolt költségvetési pénzekről, hitel-hiány miatt vergődő vállalkozásokról, és legfeljebb közrabszolgasági munkaprogramokról. Természetesen minden sorra ki lehet találni valami külön elnevezést, de ettől még a megszorítás az megszorítás. Mialatt mindenki megfizeti Orbánt. Számos esetben arányaiban jobban terhelve a szegényebbeket. Mert egy ezres nagyobb pénz annak, akinek két gyerekkel egy napig kell megélnie abból, mint annak, akinek csak két kávé ára a volt koleszos haverokkal.

Eközben a nagy sikerpropaganda árnyékában olyan hír jelent meg, hogy a kormánytól különben híresen távol álló KSH lefele korrigálta a hazai GDP-adatot. Ami azt jelenti, hogy a recesszió köszöni jól érzi magát hazánkban. Annyira, hogy távozni sem akar, és láthatóan tartós vendégségre rendezkedett be orbanániában. Bár a végleges adatot csak december elejére ígérik. Lehetőséget adva a korrekciókra. Legalább a számokban. Addig pedig marad az, hogy az akciótervek világába zárt miniszterelnök olykor nyilatkozik valamit. Amit lehet, hogy ő maga sem hisz el. Különösen annak fényében, hogy brüsszeli üzenet szerint mégis csak disznóság a kohéziós alapok megfogása. Kérdés persze, hogy amennyiben minket irigyelnek a nagy sikerre való tekintettel, és amúgy sem Brüsszel diktál, mivel Orbán szerint közünk is alig van hozzájuk, akkor miért fáj ez a magyar kormánynak? Valahogy nem illeszkedik össze az a két puzzle-darab, hogy itt minden szép, és megszorításmentesen prosperál, de Brüsszel adjon pénzt, és nem Matolcsy tündérfelelős úr nyújt hiteleket mondjuk Angela Merkel Németországának. De erre is biztos van olyan magyarázata Orbán Viktornak, ami kielégíti a saját hívek vastapshoz szokott, és hordóról iránymutatást váró csapatát.

Simay Endre István