Október 23. sípjai

Orbán és Brüsszel

Október 23. Este. Lezajlott a java annak, ami rendezvényeket az utcákra, terekre tervezve szerveztek. Nem kis feszültséggel indult a kormányzati rendezvény, és feszült is maradt a hangulat. Orbánt füttykoncert fogadta, az ellenzéki rendezvényen pedig mindenki elmondta a magáét.

Tekintettel a kormányzat megelőző hangulatkeltésére, a Kossuth téren kialakult hangulat önmagában is egyfajta kudarca a hatalmi kommunikációnak. Világosan jelezve, hogy már a besúgó-blöff sem jött be olyan mértékben, ami elhallgattatta volna a sípokat. Ezt akár sikernek is el lehetne könyvelni. Másrészt a kormányzat is sikernek könyvelheti el, mert nem alakult ki olyan kritikus tömeg, amely spontán szerveződésbe kezdhetett volna. Így minden sípot a provokátoroknak tulajdoníthatnak, és minden sípolót a nemzeti ünnep megzavaróinak. Mely rizsát már el is kezdték szórni a hívek közé egy KDNP-s szócsőtől érkezett nyilatkozatban. A hatalmat ugyanis aligha zavarja az az apróság, hogy 1956 még a saját korában is elég sokrétű volt. Elég sokrétű ahhoz, hogy ne lehessen a Fidesz képviselte nemzeti szólamokkal azonosítani. Valójában nem a sípolók zavartak meg egy nemzeti ünneplést, hanem a kormányzat sajátította ki egy polgárháborús helyzet emlékét a saját legitimációs bázisának összehazudozása érdekében. Nagy Imre nem volt kapitalista, és még csak antikommunista sem. Ezzel önmagában talán nem is lenne baj, ha a Fidesz nem komcsizna időnként. Ellenben a kettő együtt mindennél világosabban jelzi, hogy a Fidesz prominensei a saját hatalmuk bármi áron való legitimálásán és megtartásán kívül más célt nem ismernek el.

Másrészt a sípkoncert ebben a formában láthatóan csak zajos. Ez sem lenne önmagában baj. Ha volna legalább politikai folytatása a sípoló akciónak. Ez a politikai folytatás még kialakulhat, de az esélye nem nagy. Mert a sípolás szervezése sokkal inkább tűnt egyfajta politikai dacnak, mintsem egy átgondolt stratégia részének. Márpedig az, amikor Juhász lement az óvodai nagycsoport szintjére jobban szolgálta eddig is a hatalmat, mint annak ellenzékét. Elfogadva, hogy a volna nem történelmi kategória, azért el lehet gondolkodni azon is, hogy mi lett volna, ha... Ha Juhász elfogadja többi ellenzéki párt meghívását. Ha az ellenzéki pártok megemlékezését úgy szervezik, hogy a végén kényelmesen el lehessen érni Orbán beszédét. Ha Juhász Péter ott hívja fel a tisztelt egybegyűlteket egy sípoló átvonulásra a miniszterelnök színe elé. Alkalmasint persze ez fordítva is igaz. A meghirdetett sípkoncerthez a többiek is hozzászervezhették volna a megemlékezést. Nem tudom mi lett volna, ha... Talán semmi. De az az érzésem, hogy amíg a különböző ovicsoportok az egymás iránti daccal vannak elfoglalva, addig Orbán hatalmát legfeljebb Lázár, vagy valamelyik másik belső rivális fenyegetheti eredménnyel. 2016. október 23-a tehát a politikai patthelyzet jegyében zajlott.

Az, hogy eközben ki milyen frázisokat pufogtatott el, és melyik színpadról, szinte másodrendűvé vált. Még akkor is, ha a beszédek értékelésével bőven lesz még múlatva idő. Érthetően. Mert egy alapvetően kádárista vezetőtől nem kicsit nevetséges a szovjet pártiskolát sem csak képekről ismerő Nagy Imre emlékének szentelt napon azt hallani, hogy Brüsszelt kell megvédeni a szovjetesedéstől. Amiből olyan dolgokat lehetne levezetni, hogy Orbán Viktor nem tudja: Brüsszel egy város. Holott ezt már kétfarkúék is kiplakátolták korábban. Esetleg nem tudja, hogy „szovjet” alapvetően tanácsot, önkormányzatiságot, egészen szűken munkástanácsot jelent. Ennek alapján a kijelentése nagyjából annyit tesz, hogy Belgium, valamint Flandria fővárosát meg kell védeni az önkormányzatiságtól. Amit talán így is gondol. Bízva abban, hogy miután Magyarországon már mindent központosított, és az iskolarendszertől kezdve egyre kevesebb társadalmi alrendszernek van belső önállósága, ezt sikerül kiterjesztenie. Belgiumra és az egész Európai Unióra. Ahol nyilván mindenki más szintén kommunista, aki ellene foglal állást. Vajon, az ő hívei is kommunisták, amikor mások ellen sípolnak?

Ez az olvasata Orbán kijelentésének tehát nem más, mint egy diktátor önvallomása. A másik olvasata, hogy pontosan tudja, hogy mit beszél. Ebben az esetben a tisztelt hallgatóságot nézi hülyének. Ami akkor is igaz egy Putyinnak betérdelő, a kádári hagyományok talaján álló, segédosztályú vezér részéről, ha a kijelentés vélhető, sorok közti értelmét keressük.

Andrew_s

Orbán októberi komcsijai

Még mindig október 23. Holott tudom, sejtem, hogy sokan unják már a témát. Pedig sejteni lehetett, hogy hosszú vitasorozat kezdeteit vetette el. Miközben talán érdemtelenül keveset foglalkoznak Orbán Viktor vész-kancellári székfoglalójával. Mert a beszédét a permanens mozgósítások felvetésével aligha lehet másként értelmezni. Beleértve a csúsztatásokat és torzításokat is.

Nem utolsó sorban a Fidesz kedvenc homokzsákját, a kommunizmust is, mellyel kapcsolatban Orbán Viktor beszéde sokkal inkább volt egy önmúltfeledtető neofita kirohanás, mint megalapozott szöveg. Nem vitatva persze azt, hogy a saját múltjukat elfeledni, megtagadni kész, illetve megtagadni akaró hallgatóságnak ez kellett. Ehhez elég végigtekinteni azokon a képeken, melyeken jócskán feltűnik az a korosztály, amelyik végigszolgálta az MSZMP pártállami évtizedeinek egy részét. Nekik kell az a beszéd, ami képes át-, és újraértelmezni a saját személyes történelműket. Feloldást kínálva mindenért, amiért talán nem is kellene. Egyszerűen azért, mert ott és akkor, azokban az évtizedekben a rendszer csendes robotosának lenni a túlélés záloga volt sokszor. Ehhez nem kellett besúgónak lenni. Ahogy nem kellett az elitcsapathoz tartozva, párttitkárnak, KISZ-vezetőnek sem lennie valakinek. Mely utóbbiak közül különben a Fidesz számos tagot tudhatna felmutatni, ha ilyen leltárra merészkedne. S akik helyett, szinte biztosan nem került senki börtönbe az 1956-os eseményeket követően. Akárhogy is ezt szerette volna Orbán Viktor kommunikálni. Egyszerűen azért, mert a párt elit katonái, és rokonai számára nyitva voltak az állami munkahelyek és állami egyetemek. Korántsem a sínylődés útja volt az övék. Ha azonban a miniszterelnök arra gondolt, hogy az ő felemelkedésük útja a börtönbe és bitóra kerültek csontjain át vezetett, akkor egy igen ízléstelen metaforát sikerült kieszelnie a beszéd megírójának.

Ennél kicsit több szót érdemel talán az a kijelentés, ami alapján, a kormányfő szerint „háromszor ráztuk le magunkról a kommunista önkényt”. Utalva elsőként a Tanácsköztársaság megdöntésére. Ami kétségtelenül megdőlt, és a túlkapásai miatt alighanem kevesen ontottak krokodilkönnyeket ezzel kapcsolatban. Orbán Viktor történelemértelmezésével csak az a gond, hogy a Tanácsköztársaság leverésében nem kis szerepet kaptak a külföldi haderők. Például azok a román egységek, melyek Budapestig is eljutottak. Nem véletlen, hogy Horthy Miklós csak ezek távozása után vonulhatott be a fővárosba. No meg azt követően, hogy a Russel Clerk brit diplomata vezette Clerk-misszió november 5-i tárgyalásán ígéretet tett a katonai diktatúra elkerülésére. Ebből a szempontból a Tanácsköztársaság bekerülhet abba a sorba is, melyet a külföldiekkel támogatott harcleverések sora alkot. Horthy Miklós pedig a külföldiek által hatalomba segített magyar uralkodókéba. Ami senki érdekeit és bűneit nem csorbítja, csak egy miniszterelnöknek a részletek iránt sem ártana fogékonynak lennie.

Legalább egy kicsit. Ami például azt is megmutatná, hogy Nagy Imre nem a szélsőjobb irányából érkezett középre, hanem a baloldali hatalmat szolgálta korábban. Érdemeit természetesen nem csorbítja ez a körülmény, hiszen a baloldaliságnak mély történelmi hagyományai vannak azóta, hogy egy mártírrá vált judaista fiatalember lerakta annak alapjait. Így a baloldaliság ördögi eredetének képzete az egész kereszténység kigúnyolása és megcsúfolása lenne. Amiért joggal háborodhatnának fel azok, akik a vallást és frissen szerzett keresztény-konzervativizmusukat nem a hatalmuk alátámasztására akarják csak felhasználni. 1956, és Nagy Imre szerepét különben az eddigiek sem csökkentik. Akik azt hiszik, hogy igen, azok alighanem tényleg inkább a saját múltjukkal vannak elfoglalva, mintsem a történelmi hűséggel. Talán azért, mert még ott vonultak 1957 május elsején, és Kádárt éltetve, míg most a Békemenetben kiabálnak. Mert a tömeg bárkit felment és sokakat bátorrá tesz. Miként azt a diktátorok és tömeg manipulátorok régóta tudják.

S fizikailag a tömeg fölött állva még az is bátornak tűnhet, aki különben csak az önmeghasonlásban tud nagy eredményeket elérni. Elérkezve ugyanis Nagy Imre újratemetéséhez ugyanis azt látjuk, hogy Moszkvában már rég megszületett a döntés a csapatkivonásokról, mire egy borostás ex-KISZ-titkár elkezdte azt követelni. Nem annyira bátran, mint hangosan. Az azonban a jelen Orbán-beszédből teljesen igaz, hogy „a Szovjetuniót nem a szabad világ, nem is a vele szemben álló szuperhatalom döntötte meg”. A láncok eltöréséhez ugyanis egy olyan reálpolitikus ténykedése kellett, mint Gorbacsové. Aki világosan felismerte, hogy a kialakult világhatalmi, és világgazdasági állapotban nem tartható fenn a rendszer. Felismerve azt, hogy a nyitás esélye nélkül Oroszországnak sincs esélye. Elengedte tehát a gyeplőket, melyek nyomán valóban nemzetek sora kezdhetett önállóan sáfárkodni a saját további történetével. Nekünk az Antall-kormány jutott. Meg az a sors könyve, amit a pillanatnyi hatalmi ambíciók igyekeznek állandóan újraértelmezni. Ahogy a jelen kormány akár a történelmet is újraírná talán az új, ezt szolgáló intézettel.

Andrew_s

Forradalmi koncológia és felvonulástan

Október 23.-hoz közeledve láthatóan beindult a látványpékség a kommunikációban. Szépen mindenki leporolta a szimbólákat, összecsavarta a három darabból, és nyomja, ahogy a csövön kifér. Összeműködési aláírásokat tagad meg Bajnai Gordon és Mesterházy Attila. De azért együtt akarnak ünnepelni. Miközben a Békemenet vonul egy szobor miatt, ami nincs is. S persze az ellenzéki összejövetellel kapcsolatban is ellenvélemény fogalmazódik meg csinovnyikiában.

A két utóbbi és egy harmadik talán megéri a bővebb kifejtést, mivel elég jellemző aktusokká válhat majd a késő-posztkádári korszak majdani kutatói számára. A Békemenetet most éppen azért akarják megsétáltatni, mert halálos fenyegetésnek értékelték egy szimbolikus szobor szimbolikus ledöntését. Alkalmasint az állítás főpróbája a Parlament környékén zajlott, de mára csak az egészen naivak hisznek a Békemenet kormányfüggetlenségében. Meg az újszülöttek. Mert nekik minden vicc új. Viszont megtudhatjuk ezáltal, hogy Bencsik András hisz a vuduban. Ami által nyilvánvaló, hogy a vudu régi, ősmagyar és ezzel nemzetivé vált valami. Aki mást állít, az tagadja, hogy a fáról is már az ősmagyarok másztak le. Járulékos információ az, hogy mivel egy szimbolikus szobrot ilyen nagy becs ért, alighanem valóban tervezhették egy igazi felállítását. Mert különben nem öltöztek volna ilyen fékeveszett mértékben bele ebbe az ingbe. Persze, azok után, hogy a Fidesz kongresszusán éppen csak a királlyá kikiáltás maradt el a személyi kultusz kelléktárából, ezen szintén csak az újszülöttek csodálkozhatnak.

Ellenben ennek fényében érdekes fejlemény lehet, hogy Péceli Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) rektora kikelt az asztal mögül és a Müegyetem rakpartra tervezett ellenzéki gyűlés ellen. „A szabadság összeköt 1956 – 2013” című rendezvényre itt azokat várják, akik az Orbán-kormány leváltását szeretnék. Ezzel kapcsolatban megszólalt Hajtó Ödön, a Műegyetem 1956 Alapítvány kuratóriumi elnöke is. Azt állítván az egykori hallgatók nevében, hogy „a tervezett demonstráció tiltakozó jellege idegen attól a szellemiségtől, amit 1956-ban megéltek”. Ezügyben, személy szerint, jobban érdekelne például Mécs Imre véleménye, de ez tényleg lehet magánügy. S igazán méltatlan lenne nem becsülni az ismeretterjesztő szándékot az elutasítás mondataiban.

Az MNO idézete szerint ilyeneket mondott az említett ex-hallgató: „Az ’56-os követelések a nemzet függetlenségéről és egy szabad választásokon alapuló demokrácia megteremtéséről szóltak, ami megvalósult”. Amit azért jó lenne, ha Orbán Viktorral is megbeszélne egyszer. Ha ugyanis megvalósult a függetlenség, akkor mi a fenének a permanens szabadságharc? Kerül, amibe nekünk kerül alapon. A szabad választások kapcsán pedig érdekes lenne tudni, hogy miért kellett annyit vacakolni a választási törvényekkel annak érdekében, hogy Orbán Viktort újra lehessen akkor is választani, ha a kutya sem akarja? De a lényeg, a lényeg: Hajtó Ödön tudja, hogy mindez megvalósult és elmondja nekünk. Ahogy azt is, hogy: „1956-ban soha nem látott nemzeti egység mutatkozott meg a kommunizmus, mint téveszme elutasításában”. Amit viszont Nagy Imrével kellene megbeszélnie, ha nem hal mártírhalált az említett vezető. Őt ugyanis sok mindennel meg lehetett talán vádolni, de azzal, hogy nem volt baloldali, azzal nem igazán. S aligha lett volna kereszténykonzervatívnak tekinthető.

Ellenben ezen az alapon annak a bizonyos kuratóriumnak Orbán Viktor ellen kellene fellépnie. Már csak azért is, mivel a Fidesznek saját klerikális platformja van, és a miniszterelnök éppen most hirdette meg a templomépítéseket. Márpedig 1956-ból kevés ezirányú jelszó maradt fenn. Ellenben valóban felléptek a személyi kultusz ellen, amire viszont az említett Fidesz-konresszus, és a Békemenet Orbán-éltető beharangozása szép példát mutat fel. Amellett érdekes állapot lehet a kommunizmus, mint téveszme elutasítása is. Lévén, hogy a történelem talán egyetlen igazoltan kommunisztikus közössége az Jézus és tanítványainak társasága lehetett. Az eszme tehát elég régi, és még a templomépítésektől sem idegen. Ellenben az, amit az eszme jegyében megvalósítottak, valóban lehet feledésre méltó. Viszont éppen Orbán Viktor nyilatkozta, hogy ő nem harcolt a diktatúra ellen, viszont hívei talán éppen a szoborállításon törik a fejüket. Miközben zakatol az államosítások gőzekéje. Beszántva mindent a központi raktárba. Mondhatni, a baloldali diktatúrák bevezető gesztusaként. Márpedig, ha elfogadjuk, hogy Nagy Imre éppen ezek ellen lépett fel, akkor az Orbán-rezsim ellen fellépőkkel együtt kellene fellépnie az akkori diákságot ma állítólag képviselő alapítványnak.

Amikor nem ezt teszi, akkor végső soron bő nyállal illeti Orbán Viktor fenséges ülepét. Ami szintén méltatlan lehet a forradalmi hagyományokhoz. Ellenben méltó lehet a mindenkori hatalmat feltétel nélkül kiszolgáló egyetemi csinovnyikhoz. Csatlakozva a rektorhoz, aki talán azt hiszi, jobban jár, mint kollegája a Corvinus-on. Vagy esetleg az ottani fűnyíró alól kirepülő koncra akar csak rárajtolni. A hajdanvolt kremlinológia mintájára, talán, a hatalmi koncológia alapjait is lerakva.

Andrew_s

Gyurcsány és a taktikai kirohanás

Forrás: ATV

Gyurcsány Ferencről sok mindent mondtak már a hívei és ellenfelei egyaránt. A Fidesz nem egyszer fellángoló fóbiáit számba véve, kis híján ellenséget írtam. De maradjunk a demokratikusabb megfogalmazásnál. A legutóbbi Gyurcsány-beszéd is olyan, amit alighanem még sokszor fognak idézni, elemezni. Eközben dicsérni és leszólni egyaránt. Nagy Imre házánál ugyanis elég indulatosan szólt a jelen korról, és a jelen kormányzatról. Valamint arról az Orbán Viktorról, aki éppen Nagy Imre újratemetése kapcsán kezdte meg a hatalmi szemfényvesztést.

Ez utóbbit ugyan nem Gyurcsány Ferenc mondta, de azért még emlékezhetünk arra a borostás, de már akkor felelősségpánikos fiatalemberre, aki akkor a mai kormányfő volt. Végső soron nem mondva semmit, ami közvetlen személyes kockázatot jelenthetett volna. Ellenben felvonultatva mindazokat a retorikai, és általános kommunikációs jegyeket, melyek egy populista népvezért kell, hogy jellemezzenek. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Miközben láthatjuk, hogy a jelen vezetésben sem vállal szinte semmilyen személyes kockázatot kormányfő. Folyamatos bűnbakkeresésben van, miközben a felszínes kommunikációs húzások jellemzik. Valamint az, hogy megpróbálja mindenkinek azt mondani, azt üzenni a sorok között, amit az illető hallani akar. Ezzel szemben az, amit Gyurcsány Ferenc olykor mond, az igen sokaknak nem tetszik. Alkalmasint az öszödi beszéd sem szivárgott volna ki, ha pártjának minden tagja maximálisan egyet ért vele a politikai populizmussal való szakítás gondolatában. Mert azért a maga szövegkörnyezetében inkább ezt, a politikai hazugságspirál létét hánytorgatta fel.

Ebből a szempontból az a beszéd, miként arra a DK vezetője most hivatkozott, valóban egyfajta korszakváltást jelentett a politikában. Annyiban is, hogy a következményei is új korszakot nyitottak. Megindítva az utcai csőcselék-politizálást, valamint az azzal való fenyegetést. Lebegtetve azt, hogy az ellenzék esetleges győzelme esetén lesznek majd olyan Békemenet-aktivisták, akik majd igyekeznek flaszterkővel igazolni mérhetetlen megbántottságukat. A Nagy Imre házánál mondott beszédben emlegetett félelemkeltés ugyanis egyáltalán nem csak a véleményszabadságra, a közvetlen demokráciára igaz. A sunnyogó pánik ráadásul alattomosan hatékony eszköz is lehet azok kezében, akik már megmutatták: a TV-székház felgyújtása is csak egy csettintés kérdése.

Ugyanakkor Gyurcsány Ferenc beszédét aligha emiatt fogják sokan emlegetni. A kormánypárt részéről már csak azért sem, mert a trafik-, és föld-mutyik még el nem vart szálainak útvesztőiben nem biztos, hogy hálás téma. A nyelvezete, és az indulati megnyilvánulásai alighanem sokkal meglepőbbek voltak sokak számára. Holott ezek valójában szinte törvényszerűnek is tekinthetők. A finomkodó stílus ugyanis egyrészt nem viszi át a média ingerküszöbét, másrészt nem is nagyon érinti meg az embereket. Az előbbi alighanem lemérhető a beszéd reakcióiból. Az utóbbi pedig nyilvánvaló. Az, aki munkahely nélkül, a túlélésért küzdve egy dühös legyintéssel kezdi, illetve zárja a mindennapokat, az nem grafikonokban, százalékokban, aránypárokban gondolkodik. Az, aki így járt a jelen kormányzat intézkedéseinek hatására, könnyebben megszólítható úgy, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, a végtermékként kapott „szar pedig legyen szar”. Miközben persze, ha már „krumplileves”, érdemes figyelembe venni, hogy a DK vezetője mindent megtett azért, hogy a Kádár-nosztalgiát átélőket is megszólítsa, és ne kirekessze. Egyfajta megértéséről biztosítva azokat, akik számára az 1980-as évek korántsem jelentették azt a földi poklot, amit az akkori kor, azóta hatalomba került, haszonélvezői szeretnének bemesélni nekik azokról az évekről.

Ilyen szempontból a beszéd egy nagyon is taktikus, és jó taktikai érzékkel elmondott beszéd volt. Már csak azért is, mert az utóbbival kihasználta azt, hogy személyét, és sok szempontból a pártját is, máig sokan összesorolják az MSZP-vel. Ha tehát valóban az ellenzéki összefogás a cél, akkor ez a beszéd még ezen a téren is jó szolgálatot tehet. Márpedig azok után, hogy Gyurcsány Ferenc kifejezetten nem akarja jelöltetni magát miniszterelnöknek, végső soron valahol erre lehet az előre. Visszaigazolva kicsit azt is, amit korábban írtam az ellenzéki lehetőségekről: „az ellenzék tehát a kétbalkezes, a nem-jelölt, és a celeb triójára korlátozódik jelenleg”. Miközben a nem-jelölt az, aki egyáltalán képes lehet felvenni Orbán Viktorral szemben a retorikai kesztyűt. Azzal pedig, hogy nem kíván közvetlen kihívó lenni, de mégis az ellenzék emblematikus szereplője, Gyurcsány Ferenc igen komoly tüzet vonhat magára. Azt pedig már az éhségsztrájk kapcsán is felvetettem, hogy ennek nagyon is komoly szerepe lehet a későbbiek szempontjából. Az ugyanis világosan látszik a bajnaizós, gyurcsányozós kirohanásokból, hogy a Fidesz egyre rosszabbul teljesít nyomás alatt. Az egyszemélyi vezetés ugyanis világosan megbosszulja magát akkor, ha egyre több paraméter alapján kell tudni reagálni. Amit csak fokozna, ha hivatalosan is bejelentenék például Vadai Ágnes apirantúráját egy jelöltségre.

Ezért aztán, miközben valós kommunikációs haszna is lehet egy nem igazán kertelő, és szűziesen óvatoskodó megszólalásnak, a közvetett hatás sem lebecsülendő. Azzal, hogy az ellenzéket állásfoglalásra kényszerítheti, az összefogás előmozdítását segítheti. Azzal pedig, hogy Orbán Viktor csapatának újabb megnyilatkozásra kell reagálni, és ehhez konzultációs futamokat folytatni a Vezérrel, lassíthatja a kormánypárt érdemi reakcióját az ellenzéki lépésekre.

Andrew_s

Miniszterelnöki tünetlicit.

Forras: http://gepnarancs.hu/

A miniszterelnök nyilatkozataival nagy bajok kezdenek lenni. Látszólag nagy a káosz, de ez korántsem olyan biztos. Létezik rá magyarázat, ha ennek nem is okvetlen kell örülnünk. Ahogy korábban már írtam végső soron sokakban megvan az igény arra, hogy a világ közepei legyenek. Mondhatni, természetes is egy bizonyos korban. Aztán az emberek zöme kinövi, és tudomásul veszi, hogy rajta kívül is van világ. Mégpedig olyan világ, aminek ő integráns része, és nem egyedüli mozgatója. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az egyedüli mozgatók klikkjét a társadalmak a Panteonnak szokták fenntartani. A gyermek előbb utóbb erre éppen úgy rájön, mint arra, hogy nincs valós felelősségmentesség.

Az utóbbit ugyan nehéz megtanulni, és sokan, sokáig élnek olyan tévképzetek között, miszerint a lábuk nem attól fáj, hogy elbénáztak valamit, hanem azért mert az asztal belerúgott a lábukba. Ha valakit meghagynak az ilyen tévképzetekben, az hajlamos lesz felnőttként arra, hogy minden bokorban egy bűnbakot keressen a viselt hülyeségeiért. Talán ezzel sincs addig baj, amíg ezt a nézethalmazt megtartja magának. A bajok ott kezdődnek, amikor a valóság kezd beszivárogni az illető kis világába. Márpedig a valóságban mégis ott vannak a többiek. Akik nem biztos, hogy engedelmesen el szeretnék játszani a bűnbak szerepét. De ez persze csak az egyik oldala a történéseknek.

A másik világhalmazban ott vannak a dolgok mozgatórugói. Azok a fizikai és emberi viszonyok, melyek behatárolják az egyén mozgásterét. Szemére vetik, ha hazudik, vagy azt, ha hülyeséget mond. Beleértve azokat a mondatait is, amit rosszkor mondott rossz helyen. Márpedig az, aki a felelősséget semmiképpen nem szeretné vállalni, az konfrontálódni sem szeret. Ha ez társul a mindenkori megmondószerep, a világmozgató hatalom vágyával, akkor egy igen érdekes jelenséghalmaz kezdhet kibontakozni. A gyermek felépít magának egy alternatív világot, mely felnőttként óhatatlanul elnyomásra kerül valahol a bugyrok mélyén. Egy olyan világ, melynek egyedüli irányítója ő maga, ahol minden szavának tapsolnak, ahol minden kívánsága parancs, és minden kijelentése akkor is igaz, ha azok különben szöges ellentétben állnak egymással.

Ebben a világban mindig kielégítésre kerül minden óhaj, és minden cselekedett azonnali és pozitív visszajelzésre talál. Jó ez? Persze, hogy jó, hiszen tulajdonképpen ez a mesevilág sokszor nyújthat egyfajta védelmet a zord külvilág elől. A baj az, ha nem tanulja meg a gyermek azt, hogy ez tényleg csak egy személyes alternatív valóság, és nem szabad csak módjával belefordulnia a létező világba. Ellenkező esetben szinte biztosan megfigyelhető lesz két nagyobb jelenségcsoport. Az egyik a szinte kielégíthetetlen hatalomvágy. A másik az, hogy gyakorlatilag nagyon ingatag az önkontroll arra nézve, amit az illető összehord. A hatalomvágy nyilvánvaló alapja az, hogy a valóság soha nem fog olyan érzelmi mélységgel pozitívan visszaigazolni mindent, mint azt a mesevilág lakói. Maguktól nem. Tehát olyan szintű hatalmi apparátus kell hozzá, mely alkalmas legalább a látszatpozitivizmusra. Míg a meseszerű kijelentések oka kicsit bonyodalmasabb lehet.

Azonban végső soron hasonló. Az illető számára ugyanis nincsenek valós, rajta kívül álló határok. Ha tehát arról van szó, hogy szerinte egy másik ország belügyét kell átalakítani, akkor gond nélkül fog ott szavazás-bojkottra felszólítani. Számára ugyanis olyan, ami az ő hatalmi koordinátáin kívül létezhet, nincs. De ugyanez okból szinte tetszőleges számú munkahely megteremtését ígérni sem gond, és egyszerre beszélni demokráciáról és annak elhagyásáról sem. Az ő világában mindkettő valóság. A saját gyermeteg mesevilágában úgyis ő az irányító, tehát nem gond, ha egyik vezénylő tábornoka hiányt okoz, mert a másik az ő tündérhadseregével megszállja Amerikát, és pótolja a hiányt. Ebben a világban nem létezik ellenzék, mert az ellenzék is őfelsége ellenzéke, és tulajdonképpen neki tapsol. Ebben a világban nem létezik ellencsapás és válaszlépés sem. Mert mindenki vele akar megegyezni, ő a példakép és ő az egyetemes origo. A centrális erő forrása, akinek a nemzetközi, mit nemzetközi, a galaktikus tárgyalópartnerek is a kegyét keresik.

Ha tehát ebből a nézőpontból nézzük, akkor tulajdonképpen Orbán Viktor megnyilatkozásai teljesen megfelelnek egy sajátos világlátásnak. A felelősség előli pánikszerű menekülése például nem is új jelenség. Elvégre a Nagy Imre temetésén elmondott borostás beszéde is csak annak fényében értelmezhető, hogy tudjuk: Moszkvában már rég lejátszott döntés volt a csapatkivonás. Azt a beszédet tehát fél évvel korábban elmondani bátorság lett volna. Ott és akkor szinte semmilyen személyes kockázatot nem rejtett. A miniszterelnök ilyetén hozzáállása a világhoz nem új. Alighanem a korábbi kijelentései sem mindig fedték a valóságot és a valóság helyes értelmezését. Elég az olyan, legfeljebb a szélsőjobbnak gesztust gyakorló szövegekre gondolni, mint az IMF és az Európai Unió „sallerrel” való kitessékelése. S az a tudathasadt állapot, hogy egyszerre beszél európai demokráciáról, és az unió elnáspángolásáról. Esetleg arról, hogy ő itt áll a szirten egyedül, de majd az egész világ róla vesz példát. Mert jön Orbán Viktor, és az ő mesevilágában Istenként egy szemöldökráncolással megoldja a világ bajait. Bünteti az érdemteleneket és üdvözíti az arra érdemeseket. Feltéve, hogy kellő puhasággal, nyálmennyiséggel tudták lengőbordáig betolni nyelvüket a Vezér ősszájába.

A problémát az okozza csupán, hogy a világ ezt nem igazolja vissza. Mint fentebb írtam, beszivárog a rózsaszín papírmasé házacskába. S előbb utóbb rávilágít arra az egyszerű tényre, hogy gyermekdednek lenni lehet jó az egyénnek, de lehet közveszélyes a társadalomnak, ha egy infantilis akarnok hatalmat kap. Mert aki papírmasé világban él, ne fenyegetődzék lángszóróval. Különösen akkor ne, ha ebbe a személyes művilágába kényszerítette be korábban az ország gazdaságát. Talán jobb lenne, ha a gyermeki őrületbe beleálmodna valaki egy olyan gyógyszert, amitől a gyermek felnő, felveszi az ő kikészített muszájdzsekijét, és békében beül a hideg zuhany alá. Amíg a romok közt még akad egy olyan épületszárny, amibe kapaszkodva meg lehet próbálni újraépíteni azt a romhalmazt, ami maradt utána.

Andrew_s