Gondolatok a lenézésiparos fórumvigéceknek

A kínai elnök látogatása, noha erős a gyanúm, hogy nem elsősorban a magyarok miatt jött Európába, derekas hullámokat vert. Akár okkal is. Miközben a közösségi, de talán nem csak a közösségi médiában derekesan felvonultak a megvetés, a lenézés azon fotelhuszárai, akik megrekedtek valahol az idősíkok között. A reakciókról megy olyan, talán nem is magasan jegyzett filmek jutottak eszembe, mint amilyen a "Függetlenség napja" második része.

De menjünk sorjában, és akár vállaltan elnagyoltan is. A Kínát jellemző hatalmi berendezkedést nem kell szeretni, de ettől még van. A kínai politikát sem kell szeretni, de ezt aligha a közösségi média hazai hanagdói fogják megváltoztatni. Az adottságok sorába meg nyugodtan besorolható az a színvonala kínai technológiának, amitől a jelek szerint csokicsíkosnak látszik az amerikai alsónaci. Mely utóbbi tényező a fórumhuszárok egy részét ugyan nem érinti meg, de annál vaskosabb leszólásokat képesek ugyanezek megereszteni.

Vegyük sorra a sztereotípiák egy részét. A kínaiak mindent lopnak. Nincs önálló kínai innováció a fejlesztésekben. A kínai termékek gagyik, és alantas minőségűek. Kiegészítve olykor a gyarmatbirodalmak szlogenjeivel az elnyomottak számára. Az utóbbival azért nem nagyon érdemes foglalkozni, mert a mögötte alig megbúvó rasszizmussal minek. De ami a technológiát illeti, az egy másik kérdés. S próbáljuk is meg kettészálazni a kérdéskört. A visszafejtéses reprodukció nem kínai szabadalom. Valószínűleg azóta létezik, amióta konkurenciaharc létezik. Azt is kár lenne vitatni, hogy a kínai technológiai iparban sem volt valószínűleg ritka.

S itt jön a film. Az említett filmben megjelennek az idegen technológián alapuló eszközök. Fegyverek, védőpajzsok. Tegyük fel, hogy valami hasonló folyamat lezajlik a valóságban is. Az emberek megszerzik egy magasabb szintű technológia néhány darabját. Választhatják azt az utat, hogy szentélyt melnek neki, és odajárnak imádkozni hozzá. De választhatják azt is, hogy megpróbálják szétszadni, elemezni, megérteni, megismerni a működését, majd lemásolni. Másolás? Az. De közben baromi sokat kell tanulni. Felkell nőni a feladathoz, és a képviselt technológiai szinthez. A másoló belépési pontja tehát az adott technológia és nem a pattintott szakóca szintje. Onnan meg csak egy lépés lehet az előzés.

Kína sok mindent másolt? Valószínűleg. De tegyük fel, hogy közben tanultak is. Netán javítottak is, fejlesztettek is. Megtehették? Szerintem meg. Ha pedig a Nyugat piaci, és politikai, pánikreakcióit nézem, akkor esetleg nem csak szerintem.

Andrew_s

Visszanyaló kínai fagyi?

Az hogy a társadalmi ciklusok botjának a nem túl jó végén van a világ, az nem egy új történet. Magam már a koronavírusra kent intézkedések során, az első év tapasztalatai és hírei alapján is gazdasági világjárványt emlegettem. Volt a járvány, nem vitás. Valamint elért az emeberiség egy újabb, és globális erőforrás-válsághoz. Nem energia, az is, hanem erőforrás. Miközben az a módszertan, hogy vonjunk be újabb területeket, újabb forrásokat, újabb rabszolgákat, ami annak idején úgy-ahogy működött, egyre inkább kezd bukóra váltani. Ez nem kristálygömb kérdése. Elég szétnézni a világban.

Több szempontból is. Az egyik, hogy a "szerezzünk, vegyünk még többet" az erőforrásból, az addig működik, amíg van, illetve adják. Ahogy a Római Birodalom területszerzésre, illetve rabszolgaságra alapozott technológiája, az erre alapozott társdalaommal nem kicsit került krízishelyzetbe, amikor a rabszolgák utánpótlása akadozni kezdett. Persze, elnagyolt kép, de a helyzetet szerintem leírja. A szemlélet, sajátos módon nem sokat változott. Csak a hódítás technológiája, és a megszerzendő erőforrások köre. A gyarmatosítások során, és az ipari forradalomnak köszönhetően. Mely utóbbi szintén egy korábbi válság egérútjaként indult. Tekintve, hogy a járványok megölték a munkaerőt.

Közben a technológia, és vele a társdalmak is egyre kitettebbé váltak az erőforrások folyamatos pótlásának. Ezt lehet tudomásul venni, és lehet úgy csinálni, mintha csakmással, máshol történhetne meg. Ha pedig valakinek kétségei lennének, akkor a legutóbbi csengő, amit most Kína rázott meg, akár ébresztő is lehetne. Abból a szempontból is, hogy ez a Kína nem az a Kína, ami az egykori, mindenki mást lenéző nyugati sztereotípiák Kínája. A másik szempont viszont az, hogy lehet nem számolni a saját technológia kitettségével, csak mégis érdemesebb számolni vele.

Kína ugyanis pár napja úgy döntött, hogy szívességet tesz a Nyugatnak. Segít neki a fentiek felismerésében. Meg különben is. Ha annyira szertne Európa, nem kicsit az USA nyomására, elszakadni a keleti forrásoktól, akkor voilá: Kína bejelentte a félvezetőipar kulcs-alapnyagainak exportkorlátozását. Mind az USA, mind az EU felé. Erre mondják azt egyszerűbb körökben, hogy szívás. Illetve ilyen az, amikor a fagyi visszanyal.

Persze. Kínára sok mindent lehet mondani. Sok mindent joggal is. De hol is van az a felhős mélabúval, és olykor aránytalanul nagy arccal, megénekelt fölény? Lehet, hogy mégis megérné tudomásul venni, hogy a sztereotípiák, valamint az ebből fakadó előítéletek világa helyett mégis inkább a realitások fele kellene fordulni? Nem csak Kína esetében, hanem általában is?

Andrew_s

Tényleg csak egy egyetem?

Demagógisztáni napló: Megetetjük Kínát?

Ha eltekintünk attól, hogy olykor enni is kell, tulajdonképpen akár marginális témaként is kezelhetnénk a mezőgazdasággal kapcsolatos hírek egy részét. Mondjuk, hogy azokat, amelyeket egyfajta nagyotmondás jellemez. Amelyeket talán azért reppentettek fel, hogy vidám perceket okozzanak. Mint az a hírpáros, amelyben egyrészt a kínai piac bevételéről, illetve az európai szint eléréséről szólnak.

Ami az utóbbit illeti, Viski József mutatott rá arra az MTI szerint, hogy vidékfejlesztési programok végrehajtásáért felelős helyettes államtitkárként szerinte a magyar bor európai szintű, kiváló minőségű termék. Ami nagyon szép, nagyon jó, és a magyar borral semmi bajom. Akkor sem, ha az, hogy „magyar bor” ugyanúgy üres halmaz, mint az „európai bor”. Ha ugyanis egy borászt megkérdeznek, akkor ez órákig fog mesélni arról, hogy csak fehér, illetve vörös borból mennyiféle van az országban. A szőlő fajtájától, évjárattól, és még számos egyéb tényezőtől függően. Így aztán a piaci versenyben elfoglalt pozíció sem feltétlenül a könnyen rögzíthető szempontok egyike. De legalább jól hangzó fél mondat, hogy „a kormány szeretné, ha a magyar borászati vállalkozások még jobban fel tudnák venni a versenyt nyugat-európai társaikkal”. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy komoly exportra számít a minisztérium frázisügyi élharcosa. Valószínűleg Kína irányába.

Ahol már Nagy István agrárminiszter tüsténkedett a Kínai Nemzetközi Import Kiállítás magyar stand megnyitásánál. Amely megnyitással kapcsolatban a közlemény úgy szól, hogy „a 24 milliós kínai metropoliszban már első nap komoly érdeklődés mutatkozott a magyar ásványvizek, borok, sajtok, toll- és pehely ágyneműk iránt”. A miniszter egy füst alatt tárgyalt és megállapodott „Sanghaj importtermékeket forgalmazó élelmiszerlánc-hálózatának” a vezetőjével „a magyar élelmiszeripari termékek kínai nagyvárosokban megvalósítandó népszerűsítéséről”. Aemly gondolat szép és nemes. Valamint magas fokon melegíti a honi kebleket is. Amíg valaki nem gondolja komolyan. Illetve nem gondolja végig. Esetleg végiggondolja, de inkább a keblét melegíti.

Mert sebtében lehet futni egy kört a lakosságszámok, illetve a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége körül. Mely utóbbi kapcsán még azon sem kell elmélázni, hogy a rendszerváltásnak nevezett hatalmi aktust követően milyen hatékonyan verték szét a zsellérnosztalgia jegyében. Elképzelem, amint egy, a hazai összlakosságnál kicsit több lelket számláló Kínai városkában elkezdik terjeszteni valamelyik magyar hegy levét. Valamint a sajtokat, ásványvizet, tollat, és egyebet. A következő gondolat már csak az lenne, hogy nehogy tetszést arasson. Mert akkor talán sosem derül ki, hogy Magyarország teljes sajt-termése valószínűleg kicsit kevesebb, mint egy közepes kínai város néhány hetes fogyasztása az adott termékből. Ha kitart néhány hétig.

Hofinak volt egy kabarészáma a malacok számával kapcsolatos tervteljesítésről. Valami ilyesmi jutott eszembe arról, ahogy lassan már a realitások látszatával sem nagyon törődik az a propaganda, ami tervteljesítési dübörgésnek akarja beállítani a csendes osonást is.

Andrew_s

Az ENSZ után: gazdasági csődbe kergetjük Kínát

Forrás: Galaktika

Korábban még kérdéses volt, hogy ki, illetve mi lesz az új ellenség. Mindenki lenyugodhat! Megvan! A látszat szerint. Látszatellenségként a választásokig. Aztán majd meglátjuk. Nem kisebb szervezet, mint az ENSZ. Az “természetesen” ugyanúgy nem zavarja ebben Magyarország tagsága a szervezetben Orbán Viktort, mint Európai Unió esetében. Ellenben a lassan ráégő korrupciós vádak, és az ezzel kapcsolatos kommunikáció nagyon.

Ezért a gyakorlatilag bármit megtesz jelenleg a kormánypárti propaganda, hogy valahova máshova tematizálja a kommunikációt. A Polt-Orbán-Tiborcz háromszög, és a környékén kavargó rokonok, ismerősök, haverok és többiek egyre kínosabbá válnak. Talán az sem véletlen, hogy nem igazán kaptak azon a lehetőségen, amit Bencsik András vetett fel. Miszerint teregessék ki a kártyákat a vádak hatására. Mert „szerinte ugyanis arra a kormánypárti sajtónak tényekkel kell felelnie, hiszen semmi sem igaz belőle”. De a jelek szerint nem teregetnek kártyákat. Amiből arra is gondolhatunk, hogy Bencsik javaslata nagyjából olyan hatással lehet, mint selyemzsinórral menni látogatóba. A kártyák teregetése helyett inkább a kártyák további keverése látszik a kommunikációs fősodornak. Úgyhogy jöhet az ENSZ elleni kampány.

Az ENSZ kétségtelenül nagy szervezet. Ráadásul világszinten jegyzett szervezet. Így teljesen megfelel arra a célra, hogy az EU elleni kampányra rálicitáljon. Ezen sem az említett magyar tagság, de az sem változtat, hogy az ENSZ javaslataiban nem igazán szerepel az a menekültbefogadási kényszer, amellyel a már megszokott migráncsozásra szeretnék felfűzni a jelen kampányt. Amelyekkel nagy plakátszórás is társul. Kétségtelenül fellendítve a plakátokat előállító, illetve kihelyező cégek forgalmát. Ha eddig nem merült volna fel, akkor most téve időszerűvé a kérdést, hogy melyik Orbán-ismerős fog ezért az „apróért” lehajolni. Akár azt is kockáztatva a választások előtti hajrában, hogy lehajoltában elveszti a maradék szüzességét. A morálisat természetesen.

Az ENSZ egyébként azért is lehet Orbán számára kívánatos ellenség-jelölt, mert olyan dokumentumok is fűződnek a szervezethez, mint „Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata”. Amelyről érdemes tudni, hogy korántsem napjainkban született. 1948. december 10-én fogadták el, és az egyes cikkelyei általános keretet adnak az olyan emberi és emberiességi alapjogoknak, amelyek igencsak közel állnak a kereszténység alaptanításaihoz. A kereszténységéhez, és nem feltétlenül egyes egyházi vezetők, például a menekülteket kormányhűséggel megvető Erdő Péter, világképéhez. Alkalmasint persze ezek az alapjogok sem igazán zavarják a magyar kormányt, illetve annak vezetőjét, a menekültek elleni uszulásban.

Azért az ENSZ elleni propaganda láttán érdemes két dolgot is szem előtt tartani. Az egyik, hogy a választások közeledtével kell a figyelemelterelés, és a hívek idegengyűlöletének, illetve összezártságának szinten tartása. A másik, hogy talán érdemes eljátszani azzal a gondolattal is, hogy a Fidesz parlamenti többsége esetén mi lesz a következő lépés? Az egyik alternatíva, hogy az összes ilyen kampány megy a levesbe. Ez racionális lépés lehetne, de rögtön lebukna a látszatkeltő volta a hecckampánynak. Marad a másik lehetőség, hogy tovább kell folytatni a licitet. Az ENSZ és annak tagszervezeti után már nem sok potenciális lehetőség van. Lehetne például gazdasági hadat üzenni Kínának. Esetleg ténylegesen meghirdetni a Mars magyar gyarmatosításának programját. Amelyhez, az erőforrások biztosítása érdekében egy totális hadüzenet kellene az egész világnak. Egyszerre. Mert ott van az a közel hét és félmilliárd migráns a Föld nevű ősmagyar bolygón. Közvetlen kiutalással a Teremtőtől, aki Orbántól kért ehhez szaktanácsot.

Ott a keresztfolyosón túl. A Napóleonok és Jézusok termeitől nem messze. Ahol aranyozott betűkkel van grafitizve: „Az állam én vagyok”. Amit már egy ideje Orbán mond. Akitől valami francia plagizálta egyszer.

Andrew_s

Nyitás keletebbre

Orbán Viktor tovább haladt a számára valószínűleg kedves úton. Oroszország után keletebbre, immár Kína felé indult. Onnan Észak-Korea már nincs is olyan messze. De addig valószínűleg nyugodtan kezdhetjük sajnálni. A magyar munkavállalókat és a kínaiakat.

Az természetesen nem baj, ha a magyar kormányfő a kínai államfővel tárgyal. Valakivel mégis csak kell beszélgetnie. A hangok elvégre lehetnek már unalmasak. A nagy vízen túl meg a kutya sem áll vele szóba. Az azonban már kevésbé szívet vidító, ha a hazai vállalatok helyett a kínai partner nyer állami támogatást. Kerül, amibe kerül. Az adófizetőknek. A hazai munkavállalókat ez persze nem biztos, hogy hátrányosan érintené. alapállapotban szinte biztosan nem. Még azt is mondhatnánk, hogy tiszta szerencse. Munkahelyek tucatjait jelentheti. Igaz, hogy a magyar vállalkozások támogatása is jelenthetné ugyanezt, de a jelek szerint a kormány tagjai, és annak feje nem így gondolják. Ráadásul a hangok sem. Szégyelljék magukat! A hangok. A kormány feje nem tehet róla. Legfeljebb az, aki egy ilyen fejet a pozíciójában hagy. De hagyjuk a hangokat! Maradjunk a munkaerőnél. Ha már a hatalom nem foglalkozik túl sokat az ilyen apróságokkal.

A munkahelyek száma tehát akár növekedhet is. Azonban ahhoz, hogy a kínai partner megtalálja a maga számítását, nyilván hasznot remél a bolton. Meg, mondjuk, a buszgyártáson. Ez könnyedén jelentheti azt, hogy a még hazánkban előforduló munkavállaló nem kanadai bért fog kapni, hanem egy hazánktól némileg keletebbre megszokott áron szabadulhat meg a munkaerejétől. Az, hogy ezt esetleg Orbán Viktor is így gondolja, korántsem lenne új jelenség. A magyar miniszterelnök már 2014-ben is azzal házalt külföldön, hogy a magyar munkaerő igen kiváló, képzett és olcsó rabszolga. Igaz, akkor még nem „szemétmocskosmigráncsok” voltak azok, akik az iszlám követőiként élnek. Habár most sem. Most is van egy olyan réteg, akik a megbecsült, személyes vezérszomszédságra is érdemes arab partnerek rétegébe sorolódnak. Ha elég pénzük van ehhez. Mert a magyar kormányzati elit is olcsó. Viszonylag. Ha nem is a közmunkások béréhez viszonyítva. Akiknél többet azok sem biztosan keresnek, akik a „vállalkozásbarát” kormány által támogatott, most éppen kínai, vállalkozásoknál fognak állást találni.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy keleti irányba ne kellene kereskedni. Tudták ezt már a régiek is. Mármint azt, hogy a fűszerszámokkal és selyemmel való kereskedelem hasznos. Az is minősíthetetlen ostobaság lenne, ha egy több ezer éves kultúrát ignorálna bárki is. Talán még némi vezetési kultúra is átszivároghat Kínából. Ami talán szintén nem nagy baj. Még akkor sem, ha az országnak különösen nagy kárt okozó, illetve korrupt vezetőkkel szembeni eljárások módszertanának átvételét aligha fogja szorgalmazni a kormányfő. Ahogy a miniszterek mindegyike sem. A kleptoligarchia többi meg végképp nem. Holott könnyedén lehetséges: az esetleg közmunkaszinten eladott magyar munkaerő egyes tagjai inkább ezt a kultúrát szeretnék az átvételi listában látni. Ugyanakkor a kínai vonatkozású hírek nem csak Orbán Viktor találkozásairól szólnak.

Szijjártó Péter nagy büszkeségtől dagadó kebellel jelentette be, hogy Magyarország rendezi Kína és a kelet-közép-európai országok találkozóját a következő évben. Természetesen ez is terepe lehet a kultúrák, és közte a vezetési kultúrák cseréjének. Ha azonban ez kölcsönös, akkor a kínai gazdaság vezetői kezdhetnek pánikba esni. Mert elképzelem, ahogy a Matolcsy nevével fémjelzett unortodox közgazdaságtan teret nyer Kínában. Akkor pedig? Jaj, a kínaiaknak. Szegények!

Andrew_s