Tényvakság, avagy panel-bukta

A tanárok megmozdulásaival kapcsolatban leszögezem, hogy a személyes véleményem szerint a hazai oktatás helyzete röviden: szar. Gyakorlatilag évtizedek óta. Hosszabban is csak ezt lehetne ragozni. Ugyanakkor, a netet, a megszólalásokat olvasva, a megszólalókat hallgatva kétségeim támadtak arra nézve, hogy akár a támogatók mindegyikének is ugyanarról szól a jelenlegi történet. Vagy sokkal inkább a saját elképzelések kivetüléseiről.

Számos ismerősömtől, illetve egy zártabb csoport olvtársaitól is elnézést kérve, bedobtam egy tudottan, voltaképp tervezetten, demagóg hozzászólás-párt a Facebook-ra:
„Érdekelne, hogy ha egy kedves szerette műtétjét végző orvos, a műtét közben megvilágosulva, kezdene polgárilag engedetlenkedni, akkor a kinek mennyire férne bele a jogérzékébe. Illetve, ha ezt az orvost kirakják, eltiltják, akkor menne-e érte élőlánculni. Az egészségügy helyzetétől, a morális igazságérzettől áthatva”.
Illetve:
„Egyébként az oktatás sz..r. Vagy harminc éve. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség szándékos szembefeszülés az érvényes jogrendnek. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség egy erős eszköz. Kétségtelen. De az, aki egy rabicfalba egy képszöget egy ötkilós Samuval akar beverni, annak legyen B-terve arra, hogy mi legyen a fallal, ha kidől. Ha nincs ilyen B-terv, arról nem a fal tehet”.

A reakciók nagyon tanulságosak voltak. Tényleg. Azok is, amelyek valójában semmiről sem szóltak, csak valami matrica odalökéséről. Az ugyanis világosan jelzi, hogy a hozzá(nem)szólónak vannak érzelmei a kérdésben, de azt nem tudja, nem akarja megfogalmazni. Ez egy teljesen érthető reakció. Csak egy téma megbeszélésében indifferens, szóra is csak alig érdemes. Viszont a csak érzelmeiben motiváltak, motiválhatók sokkal védtelenebbek a kommunikációs manipulációkkal szemben. Akár beismerik, talán még maguknak is, akár nem. De ez legyen az ő problémájuk.

A megfogalmazott reakciók egy másik csoportja kemény szemrehányást fogalmazott meg arra nézve, hogy elutasítom a tanárok polgári engedettlenséghez való jogát, és nekik ehhez joguk van, és különben is.. . Holott egyik beírás sem vitatja ezt a jogát a pedagógusoknak, vagy bármely más csoportnak. Ahogy a magam részéről a szakszervezeti bérharcot is teljesen elfogadható törekvésnek tekintem. Valamint teljesen világos, hogy egy adott jogrend megváltoztatására a jogrenden kívüli eszköztárba tartozó polgári engedettlenségnek helye van. Ha ehhez általános társadalmi támogatottság van, és tényleg ez a cél. Ellenben erről, hogy kétségbe lenne vonódva a tanárok tüntetési joga, nem szól a poszt. Ahogy arról sem, hogy mi a moralitása a diákság jelenlétének, illetve a tanárok ehhez való hozzáállásának. Amely egyébként nem kevésbé megosztja a magánemberi véleményeket. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor ilyen kétségeket vetít bele valaki abba, amiben ez nincs megfogalmazva, akkor valójában a saját kétségeit látja bele egy írásba. Kétséget az eredményességről, megalapozottságról, bármi ezzel kapcsolatosról.

Volt olyan szélsőséges reakció is, amelyik innen levezette azt is, hogy szerintem a tanárok tömeggyilkosok. Az egymásra licitálások során ketten is eljutottak egészen Hitlerig is. Miközben számos más reakció emlegette, hozta fel a gyilkolást, halálokozást. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy az ilyen jellegű reakciók valójában a legkevésbé sem a posztról szólnak. A poszt ugyanis nem szól:

A műtét súlyosságáról;

Az orvos kompetenciájáról;

A paciens további sorsáról;

Amikor tehát ilyen reakciók születnek, akkor azok valójában sokkal inkább a reagáló előfeltevéseiről, ha tetszik, előítéleteiről szólnak. Egy másik fontos szemponttal kiegészítve. Azzal, hogy amikor egy ilyen helyzetnél fel sem merül az orvos kompetenciája (és ehhez kapcsolódóan az a lehetőség, hogy a helyzettel a paciens akár jól is járhat), akkor bizony tetten érhető a pozíciónak szóló, az autoritást, pontosabban székhez kapcsolt kompetenciát meg sem kérdőjelező attitűd.

S ez már túlmutat a jelen poszton, mert felveti az ezzel operáló tömeges manipuláció lehetőségét. Ahogy azt is, hogy a kitüntetett, vagy annak vélt, szerepet élvező érthetően kerül minden olyan felvetést, ami ezt a helyzetét akár zárójelbe is tehetné. A pedagógiával, a pedagógusokkal kapcsolatban ez nem kevésbé érezhető. A tanárok alkalmasságával kapcsolatos kérdések még a diákok részéről sincsenek fókuszban, és a szülők sem nagyon feszegetik publikusan. Holott a magánbeszélgetésekben korántsem mindenki elégedett a gyermekét nem egy esetben inkább idomító, mint tanító katedrafoglalóval. De amikor zubog a mainstream, hallgatásba nyom a csoportnyomás. Vagy csoportadmin. A tanárok részéről elvben érthető lenne a cérnahangú suttogás a témában. A gyakorlatban azért nem, mert amíg a tanárok nem vetik ki maguk közül a pályára alkalmatlanokat, addig sokaknak a megmozdíthatatlan Izéke-néni marad A TANÁR. Akivel akkor sem akar szolidáris lenni, ha leszállnak a Mars-lakók.

Hogy furcsa lenne a klisészerű, előítélettel határos reakciócsomag? Korántsem. Pont az ilyen jellegű viselkedések, attitűdök feltérképezésére nem egyszer használnak hasonlókat. A probléma nem is az, hogy így működünk mi, emberek. Sokkal inkább az, hogy a ködfüggöny milyen gyorsan képes egyfajta vörös köddé válni. S ilyeténként a tények, és az indulatok közé befészkelődni.

Andrew_s

Filmnézési szekértábor-világ

A „Saul fia” című filmet, töretlen karriert sejtetve, Oscar díjra is jelölték. A filmhez tényleg nagy gratuláció jár ki mindenkinek, akinek a munkája bármely kicsikét is hozzájárult ehhez a sikerhez. Elég nagy baj az, hogy az interneten (is) olvasható véleményözönben, a film kapcsán nagyon sokszor találkozni a klisékből épített panelvéleményekkel. Valamint az ezekből felhúzott szekértáborokkal.

S persze minden más vélemény azonnali bedorongolásával a másik szekértáborba. Gyakorlatilag két szekértábort hagyva csupán kirajzolódni a szellemi ködlovasok által felvert jégharmatból. Az egyik ugyebár az antiszemita, Holocaust-tagadó szemeteké. A másik magyarutáló zsidók, illetve zsidóbérencek tábora. Melyek közt, mintha nem is létezhetne olyan ösvény, amelyről ne akarnák belökdösni az arra járókat. Ha akarják, ha nem. Azt pedig teljesen felesleges talán megemlíteni, hogy az említett meghatározások egyáltalán nem a szekértáborokba önként betérők önmeghatározása, hanem a másik oldalról rájuk hajigált cetlik feliratait jelzik. Az említett ösvénnyel próbálkozókat meg hol az egyik, hol a másik címke találja el. Ha pedig azt meri mondani, hogy neki saját véleménye van, ami nem egyezik egyik szélsőséges kliséköteggel sem, akkor megy a bősz mutogatás. Hol innen, hol onnan rábökve, hogy: Naugye!

Eközben persze a véleményt azonosítják egyfajta értékítélettel. Ami abban az értelemben igaz, hogy a személyes értékítélettől nem független a vélemény. Csakhogy az egyén értékítéletét nem az fogja megszabni, hogy melyik akolt csaholja körbe, és eszerint milyen véleménnyel ért feltétlenül egyet. Mert itt van ugyebár ez a film. Jó ideje se szeri, se száma róla írta, vele foglalkozó írásoknak. Jó dolog ez? Ha marketingkampánynak tekintjük, akkor sem feltétlenül jó. Egészen egyszerűen, mert a hosszas köztudatban tartása nagyon könnyen válik kontraproduktívvá. Ez különben általános jelenség, nem a konkrét film kiváltsága. Ellenben ettől még igaz, hogy az emberek belefáradnak. Nem azért mert a Holocaustról szól. Nem azért mert „zsidó-film”. Egyszerűen azért mert sok. Mert ott van minden kommunikációs kilométerkőnél. Rajta a cetlivel: ha nem tetszik, gazember vagy.

Holott a maga sokkoló mondanivalójától eltekintve alapvetően egy játékfilm. A személyes olvasatomban, a személyes véleményem szerint mindenképpen. A II. világháború után született második, vagy későbbi generációknak sok szempontból egy horror-játékfilmmel egyenértékű. Miközben érdemes talán figyelembe venni, hogy jelenleg ők vannak többen az országban. Nem Holocaust-tagadásból, hanem biológiai okokból. A haláltáborokat túléltek jobbára nagyon idősek, de a legtöbbjüket elvitte a legdemokratikusabb igazságosztó: a halál. De még a túlélők esetében is meg tudom érteni, ha nem repesnek egy ilyen filmtől. Mert olyan emlékeket, netán családi legendák ütötte sebeket tép fel, amelyet inkább elfelednének. Ahogy a nemi erőszakon átesettek sem biztosan szeretnének nap-nap a nemi erőszakról szóló filmekről olvasni. Annak művészi értékétől függetlenül.

Nem tagadva az antiszemita szemlélet létét, és mélységesen elítélve azt, számomra egy teljesen érthető álláspont valakitől az is, hogy egyszerűen nem érdekli az adott film. Nem szeretné megnézni, és pont. Ám ugyanakkor, ha valaki ezt a véleményt le meri írni, akkor azonnal megjelennek a marcona kliséhordozók, és már izzítják is a billogot: holocaust-tagadó. Ami különösen akkor lehet tragikomikus, ha egy esetleges haláltábor-túlélőt sikerül ezzel eltalálni. Míg máskor, és nem egy esetben egy olyan véleménnyel is „megkínálják” a kíváncsisághiánnyal rendelkezőt, hogy „előbb nézd meg, aztán mondj véleményt, he”. Fel sem fogva, hogy emberünk nem a filmet minősítette, hanem nem szeretné megnézni. Ergo, nem fogja megnézni, csak kényszer hatása alatt. Annak meg ismerjük a hatékonyságát. Még akkor is, ha a kényszer csak informális: nem szeretne az „antiszemitaszemetek” közé sorolódni. De természetesen létezik tevőleges kényszer, amelyek hatásfokát a kötelező olvasmányokon bárki lemérheti. De itt azért nem tartunk. Egyelőre csak egy meg nem nevezett amerikai hangmérnökről szólt Zányi Tamás, a film hangmérnöke, mint olyan érdeklődőről, aki a saját iskolájában tanítaná a filmet.

Ugyanakkor a tananyagóhajt is bejelentő hírben szerepel a rendező roppantnagyonfrappáns kijelentése is: „kommenteket olvasni olyan, mintha elmennénk egy hangversenyre, felvennénk azt, de csak a köhögéseket hallgatnánk vissza”. Mely válasz a gyűlölködő kommentekre vonatkozó kérdésnek szólt. De épen az előbb jeleztem, a „gyűlölködő kommentek” között megbújnak olyanok is, amelyeket csak kineveznek annak a klisébajnokok. Kiemelve ismét a kedves egybites olvasók kedvéért, hogy: olyanok is. Mielőtt valamelyik elmebajnok a nyíltan antiszemita idióták felmentését róná fel nekem. Ugyanakkor erősen szubjektív is az, hogy ki mit tekint gyűlölködőnek. Ha például minden negatív kritikát is automatikusan a gyűlölködők közé sorol a rendező, akkor az a furcsa olvasata is van, illetve lehet az említett kijelentésének, hogy mindenki csak köhögő bolha, aki nem ért vele egyet, nem érti meg az ő művészetét, vagy csak egyszerűen nem kíváncsi rá.

De ez persze a rendező retorikai magánügye. A magam részéről továbbra is azt a köztesösvény lehetőséget pártolom, hogy nyugodtan ne nézze meg, aki nem szeretné, és merhesse „nem-tetszikelni” a filmet, ha látta. Anélkül, hogy ezzel bármilyen negatív címkét vívna ki magának. Mely címkézés különben kétélű fegyver. Ahogy a túloldalról csak úgy röpködnek az említett, zsidózós matricák azok felé, akiknek viszont tetszeni mer a film. Alapvetően politikai státuszszimbólummá téve a filmet, és kiemelve abból a helyzetből, ami. Egy játékfilm.

Andrew_s

Egy fiú, aki Ember volt

Fotó: Origo/Owen Richard

Nem túl rendhagyó módon, de mégis próbálkozzunk egy gondolatbeli időutazással. Mondjuk, 20 évvel ezelőtt megjelenik egy országos napilapban a hír: egy 16 éves fiú megmentette egy ember életét, akit az elvérzés fenyegetett. Szinte biztos, hogy a többség egységesen kiállt volna az életmentő kitüntetése mellett. Mára egy ilyen eseményt is sikerült a szekértáborok közti futóárokba hajítani.

Holott az alaphír nem több, és nem kevesebb ennél. Egy baleseti sérültet ellátott egy, a lélekjelenlétével a tömeg fölé emelkedő tinédzser. Respekt neki. Méghozzá nagy. Nem a származása, de még csak nem is a kora miatt. A lélekjelenléte és cselekvőkészsége miatt. Az Embernek. Alapvetően kitüntetést érdemelne, és nem azt, hogy szinte hadihírré váljon. Holott a gyakorlat azt mutatja, hogy az utóbbi történt meg. Részben a hír közlésének módjával is, részben a hozzá kapcsolódó internetes hozzászólások hatására. S ez utóbbi jelenség alighanem sokkal inkább elgondolkodtató, mint az alaphír.

Mert már az is említésre méltó, hogy a a híradások már címben érdemesnek látták kiemelni, hogy egy menekült srác mentette meg egy „itteni” életét. Másutt már az is cím-kiemelést ért, hogy afgán volt a menekült, aki életet mentett. Holott az eset szempontjából, nem győzöm hangsúlyozni, teljesen mindegy. Mert az emberi szolidaritás, a segíteni akarás, az élet megmentése aligha nemzetiségfüggő. Gondolom én. Ahogy nem is státuszfüggő. Gondolom én. Ám, miközben a hozzászólásokat olvasgatom, rá kell jönnöm, hogy talán kisebbségbe szorulok. Különösen, ha olyan hozzászólásokat olvasok, amelyek egyike, például, azzal indít, hogy: „Megtette volna magyar is”. Ami után olyan érzése támadhat az embernek, ami csökkenti az életmentés jelentőségét azzal, hogy nem magyar tette meg. Miközben, a hatalom tüzelte közhangulatot ismerve, sajnos, mind a hírnek címet adókat, mind a hozzászólók egy részét megértem. Egy olyan közhangulatban, amelyet a kormányzat azzal tesz épületessé, hogy a háborús menekülteket virtuális patákkal, szarvakkal és villás farokkal látja el.

Ebben a közhangulatban, sajnos, szinte muszáj kiemelni: a menekültek nem csak, hogy emberek, de az embertársaikkal szolidáris, segítőkész és jó emberek. Semmivel nem rosszabbak, ördögibbek, mint azok, akiknek őseit, legalább részben egy ezredéve sodorta ide az akkori történelmi vihar. Valószínűleg nem is jobbak. Jobbá, kiemelkedővé éppen az teszi őket, hogy a hivatalos hatalom törvényszintre emelt gyűlöletének dacára emberek maradnak. S igen, ilyen helyzetben ki kell emelni, hogy a segítő kezet egy menekült nyújtotta. Ha tetszik: egy afgán egy magyarnak. Mely utóbbiak között szintén vannak jó emberek, és gonoszak. Az utóbbiakat szívesen elfelednénk, míg az előbbieket ott látjuk az ételosztásoknál, a menekültek istápolásakor, a gyűlölet szellemi falának csákányozásakor.

Ezekre a magyarokra az egész ország büszke lehet. Nem a származásuk miatt, hanem azért mert éppen úgy emberek tudnak maradni az őket érő pejoratív megjegyzések, szidalmak, ócsárolások közepette, mint az az afgán fiú, aki a segítségre szoruló embert látja a sérültben. S egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy sokan fordított helyzetben is segítenének. Legalább is szeretném remélni, hogy sokan nem a származását, a bőrszínét néznék egy súlyos sérültnek, hanem az embert látnák. Miközben az internetes hozzászólások alapján sokszor elfog a kétség. Pedig az, aki ma a segítséget mérlegeli, holnap kerülhet olyan helyzetbe, amikor segítségre szorulhat. Akár önhibáján kívül is. Akár úgy, hogy érte felejt el odaérni időben az a mentő, amelyre az artériásan vérzőnek közel egy órát kellett várnia.

S ilyenkor mindig felmerül bennem a sokszor, olykor fórumokon feltett, olykor demagógnak titulált kérdés. Az, hogy a decibel-magyarok vajon hagynák-e gyermeküket vízbe fúlni, szeretteik bármelyikét egy életmentő műtét megtagadásával büntetni? Abban az esetben, ha a gyermekük megmentéséért vízbe ugró, a műtéthez vért adó esetében bizton tudnák, hogy a segítő, cigány, afgán, menekült, zsidó, vagy bárki más? Bárki, akire az ország-vezér, vagy a saját hordaparancsnokuk éppen ellenségként ragaszt bélyeget.

Andrew_s

A hatalmi pánik áldozatai.

Bayer Zsolt lassan klasszikussá penészedő cikkei kétségtelenül egy olyan közhangulatra építenek, melynek erősítése lehet aljas szándék, de létezése adott. Lehet persze ebben keresni, és akár meg is találni, a kormányzatnak azt a fajta felelősségét, mely ennek erősítésére játszik. Amíg ugyanis sikerül mélyszegénységben tartani egyes rétegeket, addig lehet arra alapozni, hogy mindig kéznél levő bűnbakként lehet szerepeltetni annak tagjait. Két, gazdasági státusz alapján meghatározható, réteget ugyanis sokan elutasítanak. Egyfajta önvédelemből. Az egyiket a náluk sokkal gazdagabbak, míg a másikat a sokkal szegényebbek alkotják. Az egyiket az irigység, míg a másikat a félelem okán utasítva el.

Az is látható, hogy a középtájon levők a náluk sokkal gazdagabbakat akkor irigyli reménytelenül, ha esélye sincs közéjük kerülni. Ebben az esetben az, aki egy népcsoporttal, kultúrával tudja azonosítani a szemükben, hatalmat nyer az irigység felett. Ezt a kártyát arcátlanul játszották ki már többször is a történelem során a zsidósággal szemben is. Az antiszemitizmus tehát olyan húrokon játszik, melynek kottája tényleg évszázados gyakorlatban csiszolódott. Szinte minden esetben kihasználva az irigységet, a státuszféltést. Erre visszatérnék, de a gazdasági és hatalmi státuszféltés, illetve a státusz-hierarchia kapcsán tegyünk egy kis kitérőt. A középrétegen belül ugyanis szinte természetesen megtalálhatóak azok, akiknek van esélye az irigységet többé-kevésbé kézpénzre változtatni, vagy akár felfele sorsolódni a vagyoni hierarchiában. Ha elég tehetséges, ügyes ahhoz, hogy önerőből vagyont szerezzen, akkor a saját számára megteremti az önerős hatalmi beruházást. Az „amerikai álom” mintájára. Amennyiben erre önerőből nincs lehetőség, akkor számukra nem egy esetben más, bár legalább olyan gerinctelen utak állnak rendelkezésre.

Ilyen, az inkompetenciához kapcsolódó út az, amikor azt a lehetőséget használja ki valaki, hogy a nála gazdagabbakhoz dörgölődzve, szolgálattétellel kerüljön be a státuszában irigyelt rétegbe. Ehhez elszegődhet az éjjeli hurcolójává, ha végképpen tehetségtelen. Míg némi politikai tehetség birtokában bevállalhatja például a szürke eminenciás szerepét. S persze, amennyiben az előrelépés gátja a gazdasági erő hiánya, adott a lehetőség, hogy egyfajta hatalmi hitelt vegyen fel. Gazdasági előnyért egy majdan megszerzendő politikai hatalmat kínálva fel jelzálogként. Megfelelő támogatással olyan formális hatalmat szerezzen, mely hatalmi pozícióból törlesztheti a korábbi hitelt. Miközben a korábban említett, és az őt pénzelő gazdasági oligarchián kívül esőkkel szemben kellő hangulatkeltéssel teremthet egyfajta gazdasági kilövési engedélyt magának. Ehhez nyilvánvalóan olyan szintű hatalomvágy is kell, mely a személyiségben mindent felülír.

Olyan erőteljesen befolyásolva cselekvőképességet, hogy a visszazuhanástól gyakorlatilag pánikszerű rettegés lehet úrrá a botcsinálta vezetőn. A pánik, a félelem pedig rossz tanácsadó, és már számos diktátor bukott ebbe bele a történelem során. Ellenben a visszacsúszástól való félelme során nyilvánvalóan bármi áron meg akarja tartani a hatalmat, másrészt részletkérdéssé válik annak a rétegnek a helyzete, ahonnan jött. Esetleg még büntetni is akarja a többieket, akik nem ismerték fel idejekorán a zsenialitását. S természetesen a törlesztésen túl elég saját vagyont is akar szerezni ahhoz, ami ettől megvédheti. A hatalom tehát egyrészt pozícionális pánikkal, a belső kör kritikátlan kedvezményezésével és szinte önerősítő harácsolással fog párosulni.

A feszültségek levezetésére azonban szükség van olyan bűnbakokra, melyek démonizálhatóak. S itt térnék vissza a bevezetőben már említett szegénységre. Ahogy a hatalomba került fél a visszacsúszástól, úgy fognak sokan mások félni az elszegényedéstől. S amikor már majdnem ott tartanak, akkor is meg akarják mutatni, hogy „már majdnem, de még nem”. Az is nyilvánvaló, hogy nem mehetnek mindenkihez oda, és kérdezhetik ki, hogy „ugye te még nem ettél ma, mert én már igen, bi-bi-bi”. A történelem során erre szintén begyakorolt kotta egy adott embercsoporttal azonosítani a szegénységet. S egyben azt kommunikálni, hogy zömük maga tehet róla, és örüljön egyáltalán, hogy élhet. Legyen akár bőrszín alapján vagy rituálisan, például vallás alapján, jól megkülönböztethető. Alkalmasint a keresztények is voltak hasonló helyzetben a történelem során.

Manapság pedig jól megfigyelhető az a kommunikációs torzítás, ami a cigánysággal mossa egybe a szegénységet, és a bűnözést. Az utóbbi azért veszélyes tendencia, mert a válogatásnélküli, rasszista indíttatású visszacsapásokat erősíti. Itt lehetne szerepe a bűnüldözés hivatalos szerveinek. Demonstrálva azt, hogy a büntetés bőrszíntől, kultúrától függetlenül éri utol a vétkest. Bárhol, bármiben is vétene a játékszabályokkal szemben. Ennek kommunikációját elmulasztva ugyanis éppen, hogy erősítheti, és nem csökkentheti az előítéleteket. Mely előítéletek a másik oldalon a hatalom vagy annak fullajtárjai által jól kihasználhatók. Ahogy ugyancsak az ő érdekeiket szolgálja a látszatmegoldások sora is. Azok a látszólagos megoldások, melyek valós megoldást nem hoznak, de jól eladhatóak. Ilyen lehet az a közmunka is, melyre lehet mutogatni azzal, hogy „aki akar, az dolgozhat”, de valójában abból megélni senki nem tud. Ellenben fenyegető erőként is hathat. Abba az irányba, hogy „ha nem nyalsz, közéjük kerülhetsz”.

Az egyik oldalon tehát ott áll az a szegénység, melynek nem mindig van köze az egyén moralitásához, de morálisan mindenképpen romboló. A másik oldalon ott van a bűnüldözés hiányos, vagy felemás kommunikációja. Amikor ebben a rendszerben megjelenik az a kommunikáció, ami bűnözést rátolja a szegényekre, és megjelöl egy csoportot, akit ezért utálni lehet, akkor csak gennyed a helyzet. Erősítve a társadalmi pánikot és az előítéleteket. S ez az, amiért hibás, bűnös az a kommunikáció, ami nem törvényszegőkről, bűnelkövetőkről beszél, hanem cigányozik mellette. A maga módján ugyanis elősegítheti, hogy a különben esetleg szintén törvényszegő félkatonai magángárdák, büntetőmaffiák kezébe hagyja csúszni a köz a hatalmat. Melynek haszonélvezője a történelmi tapasztalatok alapján nem a köz, csak a hatalom talpnyalói.

Andrew_s

Az előítéletről, diszkriminációról, idegenekről.

S kezdetben vala a diszkrimináció. Az emberi közösségek történetében szinte biztosan, hiszen az egyes közösségek önmeghatározásával párhuzamosan megjelenik a többiek megkülönböztetése is. Ez gyakorlatilag törvényszerű folyamat, mivel alighanem már a törzsi szerveződésben leledző őseinknek is szüksége volt valami olyan jellegzetességre, ami alapján egyrészt meghatározták saját magukat, és az összetartozás érzését nyújtotta, másrészt a törzs tagjait elkülönítette mindenki mástól. Gyakran hallani azt, hogy a diszkrimináció valami ördögtől való jelenség. Ugyanakkor, talán éppen az ezt hangoztatók szoktak megfeledkezni arról, hogy maga a diszkrimináció nem okvetlenül negatív, káros tartalmú fogalom. Gyakorlatilag a mindennapjaink része.

Mert diszkrimináljuk, elkülönítjük-e egymást, egymás közösségeit nap, mint nap? Természetesen igen. Normális esetben az egyes közösségek összetartozását szinte naponta demonstráljuk. Elég például a családokra gondolni, hiszen a családok általában elkülönítik egymást. A gyerek nagyon gyorsan megtanulja, hogy kik a családtagjai. De ugyanígy megtanulja, hogy kik az osztálytársai, és nagyon gyorsan kialakul, illetve kialakítható a „mi osztályunk”, és a „többiek” viszonyrendszere egy iskolában. Ennek nem egy esetben jól látható jelét is keresik, ahogy a spontán ifjúsági csoportokban, amiket egy időben például, nemes egyszerűséggel, legaleriztek, és manapság lebandáznak, szintén kialakul az önazonosítás jelképrendszere. Titkos kézfogások, esetleg tetoválások, speciális jelképek formájában például. A nagyobb társadalmi szerveződésekre pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is. Nem titkos kézfogások, hanem például zászlók segítségével, nemzeti szinten különböztetik meg magukat az egyes nemzetek egymástól. Még akkor is, ha a beszélt nyelv, ami különben szintén alkalmas diszkriminálásra, azonos, vagy nagyon hasonló.

Az elmondottak fényében csak az mondható el, hogy a diszkrimináció még akkor is az emberi társadalmak sajátja, ha ez sokaknak nehezen elfogadható. Az elfogadás gátja ugyanis általában nem maga a diszkrimináció a szó szoros értelmében. Már csak azért sem, mert az előbb említett, mindennapi, formáit sokszor észre sem veszik. Így a negatív fogalom-fogadtatás oka az a másodlagos tartalom, amit a közbeszéd, és a közviselkedés rétegez rá a megnevezésre. Ahogy kifejezetten kirekesztő tartalommal ruházza fel a szegregációnak, mint a diszkrimináció egy formájának, gyakorlati megjelenése. Olyan jelentéstartalommal felruházva, amit sajnos tényleg nehéz elhatárolni, mivel például az idegengyűlöletet részben kétségtelenül ez alapozza meg. Ahhoz ugyanis, hogy ne szeressük az idegeneket, meg kell tudnunk határozni, hogy kik is azok. No meg persze azt, is, hogy amennyiben a hozzánk képest idegeneket meg akarjuk határozni, akkor igencsak alaposan definiálni kell, kellene tudni azt is, hogy mi kik is vagyunk. Nem véletlen tehát az, hogy a hétköznapi idegengyűlölők vagy külső jegyek, például bőrszín alapján működnek, illetve nagy hanggal szoktak olyan adatokkal, elméletekkel dobálózni, melyek nehezen ellenőrizhetők, vagy amelyek cáfolatához a megszólítottakról feltételezik a felkészültség hiányát.

Az idegenek gyűlöletéhez azonban a diszkrimináció önmagában kevés, mivel a diszkrimináció tényétől tulajdonképpen egy kézlegyintéssel elintézhető lenne a másik mássága. Nagyjából azzal, hogy: „Kreol? Na és!”. Így érdemes egy másik, nem kevésbé lényeges tényezőre is vetni egy pillantást. Ez pedig nem más, mint az előítélet. Már csak azért is, mivel ez a kifejezés, a diszkriminációhoz hasonlóan, a szómágia áldozatává vált az utóbbi időkben. Holott alapvetően szó nincs arról, hogy csak és kizárólag negatív tartalmat hordozna, mivel sokszor akár életmentő is lehet. S nem csak abban az értelemben, hogy akiről feltételezem a nyitott késsel való mászkálást, azt biztosan nem provokálom, és inkább elkerülöm az utcán. Ebben az értelemben szinte természetesen életmentő lehet a dolog. De számos esetben, talán szintén őseinktől örökölten, gyakorlatilag reflexesen vagyunk előfeltevéseink alanya. Elvégre az, aki egy vadállat morgását meghallotta, inkább félreugrott előbb, és csak aztán kezdte vizsgálni a helyzetet, hogy nem csak egy törzs-társa tréfálta-e meg. Ám szinte biztosan ugyanez a viselkedés tapasztalható a modern nagyvadak esetében is, mivel az úton sétáló inkább félreugrik a mögötte felhangzó motorbőgés hatására, mintsem kipróbálja a sofőr fékezési reflexeit. De az előbbi hasonlattal élve a társadalmi ragadozókat is inkább elkerüljük, mivel aránylag kevés Batman rohangál közöttünk.

A problémák az előítélettel ott szoktak elkezdődni, amikor az olyan tulajdonságokra kezd kivetülni, ami egyrészt nem azonosítható be egykönnyen, másrészt, ezzel párhuzamosan nem rendelkeznek egyértelmű külső jegyekkel. Elég a mentális képességekre gondolni, vagy az olyan komplex fogalmakra, mint a „becsület” vagy a „hazaszeretet”. A mentális képességek mérése, az egyes képességek, készségek beazonosítása csak nagyon szélsőséges esetekben egyszerű, és még ebben az esetben is lehetnek kirívó példák. Elég lenne az „idiot savant” kategóriára gondolni. A külső jegyek, esetleg nyilvánvaló viselkedési deficienciák alapján sokszor akár le is írható azon embertársainkra, akik egy-egy területen mégis kiugró képességekkel rendelkeznek. Ha a külső jegyek alapján ítélnénk csak meg ezeket az embertársakat, akkor vajon jól tennénk-e, ha engednénk a benyomásoknak alapos ismeret nélkül? Márpedig a történelem során sokszor az elkülönítés, a harag, a gyűlölet és a megvetés céltáblái voltak, még azokban a korszakokban is, amikor a keresztényi etika nagyobb dicsőségére már nem ölték meg őket a születést követően, vagy gyermekkorban. S ezekben az esetekben olyan tényezőkről beszélhetünk, melyek mentális, illetve érzelmi tesztekkel elég jól behatárolhatók.

Amikor olyan fogalmak kapcsán alkotunk ítéleteket, amelyek kapcsán magunknak is inkább érzéseink, mint definicióink vannak, akkor eljuthatunk ugyanahhoz a meghatározási dilemmához, mint a diszkrimináció kapcsán említett „kik vagyunk” kérdése. Azzal, hogy pontosan kellene tudnunk, hogy „mik, milyenek vagyunk”. Elvégre korántsem biztos, hogy amit mi becsületesnek gondolunk, az a környezet számára is az. Nagyon sarkítva a példát olyan ez, mint a partizán, illetve a terrorista fogalma. A megszállt ország ellenálló csoportjai a megszállók szemszögéből biztosan terroristák, míg a lakosság számára ők a felszabadulásért harcoló partizánok lehetnek. Miközben az egyes ember számára mindkét esetben a „hazaszeretet” a mozgató rugó. Nincs tehát olyan biztos mérce, ami alapján az ilyen fogalmakat pontosan kalibrálni lehetne. Még akkor sem, ha törvényekbe lefektetett játékszabályok mentén gondolkodunk. Ahogy ugyanis azt éppen a hétköznapok mutatják, nem mindent érzünk becsületesnek, igazságosnak, ami a törvények betűi szerint különben rendben is lenne.

Amiért pedig ennyit foglalkoztam a témával az az, hogy a fizikai lét jól felismerhető veszélyeinek síkját elhagyva, és dinamikáját tekintve lehet gond az előítéletekkel. Amikor olyan egyedi jellemzők megítélésével párosul, összekapcsolódik azokkal a diszkriminációs jegyekkel, melyek közösségi és nem egyedi jellemzők. Legyen az akár bőrszín, beszélt nyelv, állampolgárság, vagy bármi más, ami alapján egy adott csoporthoz tartozás beazonosítható. Akár a fizikai veszélyérzetre is visszahatva különben, amikor egy adott jellemzőt fizikai veszélyforráshoz kapcsolunk. S mielőtt azt hinnénk, hogy ezek csak negatív tartalmúak, van pozitív előítélet is. Az olyan kijelentések, mint a „magyarok tehetségesek”, illetve a „németek precízek”, semmivel nem kevésbé előítéleten alapulnak, mint az „arabok lusták” kitétel. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy nem minden magyar egy potenciális Jedlik Ányos, és nyilván vannak trehány németek, illetve szorgos arabok. Ugyanakkor nehéz nem látni, hogy az előítéletek tartalma egyfajta „hierarchiát” is jelez. Akit a hierarchiában azonos, vagy magasabb szinten kezelünk, ahhoz hajlamosak vagyunk pozitív, míg a többiekhez inkább negatív tartalmú előfeltevésekkel viszonyulni.

S ez akár történelmileg beágyazott hierarchiát is takarhat. Amikor ugyanis bármely kultúra felsőbbrendűségének képzete megjelenik, az nyilvánvalóan csak valakiknek az alsóbbrendűségét feltételezve értelmezhető. Amikor tehát, a korábbi példánál maradva, a keresztényi európaiak felsőbbrendűségének képzete megjelenik a pogány arabokkal szemben, akkor nyilvánvalóan egy negatív képzettársítás is megjelenik. Nem kis részben az akkori keresztes hadjáratok szervezőinek felelősségéből, melyek során ezreket öltek meg tulajdonképpen előítéletességből. S ez az a pont, ami, kis vargabetűvel, ismét elvezet az idegengyűlölethez. Ahhoz ugyanis, hogy a másikat ellenségként kezelje valaki, könnyebb út vezet a negatív előítéletességen keresztül. Ami különben fordítva is igaz, hiszen ellenséghez könnyebb negatív képzeteket kapcsolni. Végső soron olyan önerősítő ciklussá válva, ami a végén akár teljesen elszakadhat konfliktus valós forrásától. Egyfajta absztrakt síkra emelkedve, és akár generációkon, történelmi korokon keresztül átörökítve az előítéleteket, és vele az ellenérzéseket. Lényegesen elszakadva már az eredeti okoktól, törekvésektől, és nem egyszer újratermelve azt a problémát, amit társadalmi szinten képviselni képes. Egyszerűen azért, mert összemossa a racionális eseteket az irracionális ítéletalkotással. Egyfajta féligazságok hálóját vetve ki, ami különben politikai okokból nem egy esetben kihasználásra is került.

Az ugyanis még a negatív előítéletek esetében sem állítható, hogy az, illetve a diszkriminatív gondolkodás, vagy akár a kettő együtt, azonos lenne az idegengyűlölettel. A gyűlölet ugyanis egy érzelmi viszonyulás, ráadásul nem is azonos a szeretet hiányával. Ahogy embertársaink zömével szemben is inkább közömbösek vagyunk. Nem szeretjük, de nem is gyűlöljük. Tudomásul vesszük a létét. Amikor tehát valaki eljut arra a pontra, hogy érzelmileg kezd viszonyulni a tőle különbözőhöz, az egy olyan minőségi ugrás, aminek megtételéhez nem egy esetben valamilyen külső pöccintés kell.

Simay Endre István