DK-s zacc-kooptálás helyrerakva

A győzteshez húzás nem új jelenség, és még csak nem is a politika sajátja. Akkor sem, ha kétségtelenül ott a leglátványosabb. Kicsiben, nagyban egyaránt. Kicsiben, amikor egy hatalomváltáskor hirtelen mindenki az új hatalmat támogatta már korábban is. Nagyban, amikor a teret nyerő politikai erőhöz csatlakoznak azok, akik korábban, más színekben már leszerepeltek. Ez utóbbi jelenleg a DK-t „sújtja” egy ideje.

Az, hogy ez kinek tetszik, az nyilván egyéni ízlés kérdése. A Nyugati Fény minden esetre most közölt egy írást, ami szerint Gréczy Zsolt helyre rakta azokat, akinek ez nem tetszik. S mert nekem, például, nem tetszik, így érezzem magam, ezek szerint, helyre rakva. Nos, akkor tegyük a helyére a dolgokat. Legelőször azt, hogy Gréczy Zsolt a saját Facebook-profilján, a saját politikai ismerőseinek azt ír, amit gondol, mert az a felület arra van. De ez a halmaz akkor sem a globális „ellenzék”, ha lehetnek az ellenzékiséget általában is érintő gondolatok a szövegben. A másik oldalára a történetnek később visszatérnék.

Amúgy Gréczy írása inkább egyfajta „leltárnak” tekinthető. De kétségtelenül van egy olyan gondolatsora, amely az átigazolások fényében különösen érdekes lehet: „Az utóbbi hetek és napok erre [hogy csak az MSZP-ből vonzana újakat a DK] is rácáfoltak: a DK ma már minden ellenzéki párt tagjai számára vonzó alternatíva lehet. Azon pártok tagjainak is, amelyek valaha azért alakultak, hogy mi ne is létezzünk. Ma olyanok keresnek minket, jelentkeznek Gyurcsány Ferencnél, akik ezt pár év elképzelni sem tudták önmagukról”.

Mely gondolat azért lehet érdekes, mert valójában pont azt a jelenséget írja le, hogy elindult egy olyan átáramlás, amit nyugodtan a „győzteshez húzás” jelenségének is tekinthetünk. Ami mögött sokkal inkább dolgozik a „mindenáron ottlevés” vágya, mint a tényleges meggyőződés. Az, hogy az olyan pártok funkcionáriusainak mennyire hinnék, amely pártok ellenem alakultak, az egy másik kérdés. Személy szerint semennyire. Azzal meg végképpen nem áltatnám magam, hogy megbízható tömegbázist, belső bizalomra érdemes sokaságot jelentenének. De ez természetesen a DK belügye. Mindaddig, amíg nem kér támogatást.

Mert akkor bizony ki kell állni, és elhitetni a szimpatizánsokkal, a potenciális szavazókkal, hogy „jó lesz az”. S itt nem az MSZP, a Párbeszéd, a Jobbik mezei, esetleg még megmaradt, tagjairól van szó. Azoknak, noha helyileg sokat segíthetnek, vagy árthatnak, az országos kommunikációban kevés szerepük van. Sokkal inkább azokról, akik helyi képviselők, pártfunkciókat ellátók, netán a vezetőséghez közeli körök tagjai. Azaz VALAKIK. Olyanok, akiknek aktívan, vagy akár passzívan, de szerep jutott abban, hogy a pártjuk teret veszített, marginalizálódott, támogatottságában visszaesett. Tehát, helyileg vagy országosan, fényesen igazolták az inkompetenciájukat. Alkalmasint a versenyszférában sem azok után kapkodnak projektmenedzserként, akik egy becsődölt cég bukott projektjében voltak „nevek”. S teljesen mindegy, hogy ott aktív idióta, vagy kelekótya hallgatóság volt csak.

Bekerülésük bármely más pártba, illetve ott magasabb szerepben, mint „ugorj ki kifliért” aligha indokolt. Az, hogy kooptálásukat, és pozícióban tartásukat a DK tömegpártosodása indokolná, az szerintem téves alaptézis. Majdnem annyira, mint ahogy MZP esetében az volt a „kiábrándult fideszes” tömeg megnyerésének lózungja. Mert amennyiben a jelenlegi pártjukban alkalmasak lettek volna tömegek megnyerésére, elérésére, meggyőzésére, akkor nem a margó pártjairól, hanem egy mögöttük álló komoly politikai formációról beszélgetnénk az esetükben. Nem arról, hogy az okkal süllyedő hajókról a damaszkuszi útra tévedve, és azon szaladgálva honnan remélnek egy kis sajtot. Miközben hozzák magukkal a korábbi pártjuk azon múltját, a szélsőséges gondolatoktól a hazugságokig bezárólag, ami nem bővíti, hanem akár erodálja is a meglevő támogatottságot.

S akkor jöjjön a korábban emlegetett második szempont a Nyugati Fény írása kapcsán. Nevezetesen az, hogy gondolatokat lehet esetleg korrigálni, az értelmezéseket a környezetük elemzésével a „helyére rakni”. Amikor azonban embereket, és az ellenzéki is az, gondol a helyére rakni valaki, az egy úrhatnám pökhendiség. A Nyugati Fény szerkesztője tehát a címadás szerint lenézendő masszának kezeli az ellenzék szimpatizánsainak egy, nullától különböző, részét. Ami alig jobb megközelítése a hitelvű tapsoncokon kívüli sokaságnak, mint amikor MZP minden megszólalása ezrekkel csökkentette az ellenzék támogatottságát.

Andrew_s

Apátok helyett álmodó államod

Az „állam” szó hallatán, olvastán sokféle kép jelenhet meg az emberek fejében. Az utóbbi időben kicsit túl sokszor kezdtem hallani, illetve olvasni a „gondoskodó állam” kifejezést, ami kétségtelenül sajátosan jelzős szerkezet. Aztán egy ismerős a Facebookon hívott fel arra, hogy: ’Ízlelgessétek a szavakat: " gondoskodó állam” ’. Engedtem a felhívásnak. Már csak a nála olvasható zárógondolat okán is: „Én sem kiskorú nem vagyok, se szellemi fogyatékos akinek gondoskodás kell”.

Valamikor régen, középiskolában, a történelmet tanító igazgatóhelyettes tanárnő azt véste a diákok fejébe, hogy „Az állam a mindenkori uralkodó osztály erőszak-szerve”. Ami akkortájt a munkásosztály uralmát jelentette, de ez a megfogalmazás ettől még lehet általános. Ha az „uralkodó osztályt” lecseréljük „hatalmi körre”, akkor egy még általánosabb fogalomhoz jutunk. S ne szépítsük: szerintem ez van. Az államot képviselő kormány, mint hatalmi kör, és az általa kiválasztottak kezében van az az operatív irányítás, amivel kézben tarthatók a reguláris, és állami fenntartású fegyveres testületek, szabályozható a fegyverviselés, a megengedett erőszak, és még az a pár dolog, ami része, illetve kiszolgálója ennek a halmaznak. Noha nyilván nem mindegy, hogy az illető hatalmi kör mi módon jut ehhez a lehetőséghez, illetve milyen szabályozók mentén, és milyen határidővel.

Amikor ebből a „magasságból” kezdenek „gondoskodni”, az nagyjából olyan lehet, mint amikor a magas tekintetű, magasról letekintő nagyságos úr ebédet osztogat. Lehet, hogy azon segít, aki éhes, és ezt ostobaság lenne vitatni. De van benne egy nagy adag esetlegesség, megalázó kegygyakorlat. Amikor pedig egy politikus kezd ilyesmivel kampányolni, akkor megjelenik, megjelenthet a „cáratyuska” ígérete. Márpedig előfordulhat, hogy „az anyátok helyett is apátok leszek” (vagy fordítva) képzete nem mindenkinek szimpatikus. Nekem sem. Már csak azért sem, mert a kormány esetében a legkevésbé valószínű, hogy megszaggatják köntöseiket, és az utolsó petákjukat is szétosztanák a szegények között.

Nekem a „helyt álló” állam sokkal szimpatikusabb lenne. A pénzemből, a pénzünkből megfizetett azon szakpolitika, amelynek képviselői helyt képesek állni a szakmaisággal, általuk képviselt kompetenciákért. Ahogy az általam megfizetett csatornákhoz értő szerelőtől is elvárom, hogy távozása után ne jöjjön fel a szar. S igen! A szakpolitikába természetesen a szociális szakpolitika is beletartozik. A gyermekvédelemtől az elesettek sorsának, rinyálás- és tarhálásmentes, kezeléséig. Mert ez is egy szakma. Amit a tanárképzésben, legalább is annak idején még, és legalább részben, mint Gyermek és ifjúságvédelmi szakpedagógia, ismertek. Talán még most is ismerik.

Ennek keretében, ha úgy adódik, és kell, akkor az ésszerűség határáig a közösen összedobott pénzből álljon helyt az állam azok helyett, akik önerőből, illetve önképességből, ott és akkor, nem tudnak. De nem gondoskodás címén, nem pofára, és így nem kegyet osztva, illetve szívességet gyakorolva, hanem mert a „dolga”. Annak a, sokszor inkább csak absztrakt, entitásnak, amit államnak hívunk.

Amit a mindenkori hatalmat gyakorló kormányzó erő képvisel.

Andrew_s