Karácsony esete a nemzetpolitikai langyos vízzel

Karácsony Gergely szintén befizetett a következő körre a választási ringlispinen. Valami olyasmivel, hogy új nemzetpolitikára lenne szükség az elvándorlás miatt. Ennek alapfeltételeként a választójog gyakorlásának a megkönnyítését emlegette, míg a kivándorlás következményeként azt, hogy szerinte már minden hatodik gyermek külföldön születik. Amivel látszólag megmondta a frankót.

A választójog kapcsán, bármilyen cinikusan is hangzik pontosan ugyanaz a véleményem, mint az erdélyi szavazókkal kapcsolatban. Igaz, ez azt is jelenti, hogy ameddig az utóbbiak levélben szavazhatnak, addig a gazdasági exodus résztvevőinek is dukálna ugyanaz. A személyes problémám az, hogy valójában igencsak az életvitelszerű tartózkodással kapcsolnám össze a választási részvétel lehetőségét. Ami, természetesen, korántsem azonos azzal, hogy etnikailag ki hova tartozónak érzi magát. Még akkor sem, ha derék decibel-magyarjaink, a kormány populizmusát is maguk mögött tudva, rendszeresen szeretnék összemosni a szavazati jogot, illetve a nemzetiségi mibenlevőséget. Ami alkalmasint a nemzetiségi alapú választójog-megtagadásnak is megágyaz. Nagy gesztussal a neofasisztáknak, és Szálasi későn kelt szellemi örököseinek. De kicsire ugyebár nem adunk. Nagy meg nem számít.

Alkalmasint kicsik. Valóban sok, mostanság inkább külföldön dolgozónak születik külföldön az utóda. Ha ennek megállapításához kellett volna elmenni Manchesterbe, az elég szomorú lett volna. Még szerencse, hogy legalább ezt nem mondta Karácsony. Annak kapcsán, hogy a megnyitandó konzulátusról beszélt. Azért szerencse különben, mert ellenkező esetben igencsak ostobának érezném a MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjét. Nem azért, mert nem gond a jelzett statiszika, hanem azért, mert a tendencia évekkel korábban megjósolható volt. Magam is írtam, már több évvel ezelőtt, olyasmiket, hogy a következményes lakosságvesztés felér a magyar társadalom szociális abortuszával. Amely véleményhez nem kellett kristálygömb. Tekintve, hogy világosan látható volt, hogy mind szellemileg, mind biológiailag a legtermékenyebb korosztályból veszít legtöbbet a társadalom. Azt meg legfeljebb csak az egészen idióták hihették, hogy a határ átlépésével egyben szüzességi fogadalmat is tesznek a kivándorlók.

Abban azért igaza van Karácsonynak, miközben a választójoggal kapcsolatos véleményével kicsit nehéz azonosulni, hogy szükséges lenne a kapcsolatok fenmaradása. Az, hogy „az ország ne veszítse el végleg a kapcsolatot azokkal a családokkal, akik külföldön dolgoznak”. Abban is lehet valami, hogy ezt nem a poitikai lufik eregetése szolgálja jobban, hanem a „különféle kulturális, oktatási programok”. Egyébként teljesen reális az a gondolat, hogy a gazdasági exodus utóhatásainak is családok lesznek kitéve. Abban az értelemben is, amiről Karácsony nem szól. Akkor sem, ha gondol rá. Ami, egyébként, szintén könnyen „megjósolható”. Annyiban, hogy az említett folyamat ma már, békés és demokratikus eszközökkel, nem megállítható.

A dolgozni kimentek hívásának a közeli ismerősök és a rokonság könnyebben tesz eleget, mintha „nulláról” kellene meggyőzniük magukat. Ez olyan kivándorlási láncreakciót generál, amely a kint születő gyermekekhez először látogatóba, majd végleg, érkező nagyszülőket is beleértve évtizedes tendenciát tesz borítékolhatóvá. Nyugodtan, elég kis kockázattal, állítható, hogy valószínűleg még csak nem is években mérhető a várható lecsengése. Némi szkepszissel, még az is jó eredménynek lesz mondható, ha egy generáción belül bekövetkezik egy erősebb fékeződés. Ha ezalatt nem sikerül elérni, hogy a kint születettek érdemesnek érezzék azt, hogy szüleik országába jöjjenek tanulni, esetleg befektetni, netán dolgozni, akkor elmondhatjuk: sikerült egy teljes generációnyi tehetséges embert megszöktetni az országból.

Alkalmasint ebbe az irányba valóban nagy lépésekkel halad a kormány. A kinevezéses magyarnak minősítéstől az oktatás zuhanórepülésbe küldéséig. Nem feledkezve meg arról a kárról sem, amit a letelepedési kötvény-üzlet okoz. Nem közvetlenül, mert az anyagi haszonszerzés csak az egyik, bár igencsak álszent, illetve korrupt oldala ennek az üzletnek. A közvetett kár, az országhoz tartozás aprópénzre váltása, az állampolgárság elinflálása sokkal nagyobb kárt okozhat hosszú távon. A fejekben. Mert az egyik oldalon lehetetlenné teszi a kormány az állandó migránsorosozással, hogy valaki egy nagylelkű, segítőkész közösséghez tartozónak érezze magát. Miközben a másik oldalon közösséghez tartozás megvásárolhatóságát, kiárusíthatóságát üzeni. A menekültek, bevándorlók kérdését közelebb kanyarítva a hazaáruláshoz, mint a segítő szándékhoz. Márpedig egy irigy, nagyképű, bunkó néphez tartozni nem okvetlenül olyan vonzó, amiért a már egyszer kint megélhetési alapokat megteremtők, illetve ott születettek szaladnának a közösségvállalás „asztalához”.

Hogy Karácsony erről miért nem szól? Talán eszébe sem jut. Ahogy az ellenzék jó része úgy döngicséli körül a Fidesz tematizálta nemzetiségi kérdést, mint ostoba szúnyog a petróleumlámpát.

Andrew_s

Rombolással a kivándorlás ellen

A mostani középiskolás és fiatal felnőtt generációk két kormányzati hatás kereszttüzében vannak. Az egyik, hogy egyre növekszik a kivándorlók, a másutt munkát, és megélhetést keresők aránya. Annyira, hogy az évekkel ezelőtt említett jelenség, a társadalom szociális abortusza immár egy öngerjesztő hullám hétköznapi valósága. A másik, nem kevésbé jelentős hatás az, hogy az iskolarendszer, illetve az oktatáspolitika színvonala zuhanórepülésbe váltott. Nem most. Már 2012-ben prognosztizálható volt, hogy „tulajdonképpen jobban jár az, aki egy képességfelmérés után, lehetőleg már a középiskola vége fele, külföldre küldi a gyermeket”. Az előbb említett folyamatot is gyorsítva.

Kérdezhetnénk, hogy miért jó ez az országnak? De tudjuk: nem jó. Miért jó ez a hatalomnak? A triviális válasz: mert a tanulmányaiban visszafogott, manipulálható nemzedék jobb szolga, mint az autonóm egyéniségek alkotta sokaság tagjai. A hatalomnak különben a kivándorlás is jó. Az elégedetleneket exportálja. Ráadásul azokat, akik önálló gondolkodásra alkalmasak, illetve képesek. Azokat, akik esetleg képesek megszólítani másokat. S amíg a rokonok itt élnek, a kint dolgozók pénzét importálja a kormány. A potenciális ellenzéki tömeg távozása tehát dupla haszon. A hatalomnak. S sokszoros kár az országnak. Nem az ellenzéknek. Az országnak. Ahol a hatalom felé azért létezik az elvárás, hogy meg kellene fékezni a kivándorlási hullámot. Vagy növelni a népszaporulatot. Vagy inkább mindkettőt.

Ezen a ponton gondolkodjunk el egy másik fonalán is a történéseknek. Azon, ami mellett megtekinthetjük a környező államok lakosságarányos elvándorlási adatait. Nem lenne meglepő, hogy többen távoznának onnan, ahol magasabb szintű az oktatás, és azon belül is az idegen nyelvek oktatása. Pontosítva az utóbbit: ahol nem az ad okot büszkeségre, ha nem beszél lehetőleg semmilyen idegen nyelvet valaki. Ami, Magyarországon, régi hagyománynak számít. Amely folyamatra csak ráerősít a nemzet focistájának melldöngetően nemzeti nemzetiességi illiberalizmusa. Eleve idegent, és eltaposni ellenséget sejtetve azokban, akik a felcsútin kívül más nyelvet is használni képesek. A nyelvtudás korlátozottsága pedig csökkenti a kivándorlás lehetőségét. A gyatrán képzett szakember, a tudomány helyett melldöngetésben jeleskedő gagyipapiros talpnyaló, pedig amúgy is kevésbé keresett külföldön.

A képlet tehát adott: generációk számára kell elrontani a kivándorlás lehetőségét. Amihez „csak” le kell rombolni az iskolarendszert, és erősíteni kell az idegen nyelvekkel szembeni előítéletet. Egyben ellenszenvessé téve mindazokat, akik ezt képesek meghaladni. Nem azonnal, de öt-tíz éven belül valóban csökkentheti a kivándorlási rátát. Amit majd el lehet adni az Orbán-rendszer nagy eredményének. Akkor is, ha valójában nem több, mint a vasfüggönyhöz való visszatérés. Azzal a különbséggel, hogy vasfüggöny a fejekben lesz. Eltékozolva az éveket, a generációk életét, az unokák jövőjét.

Egy olyan hatalom oltárán áldozva fel mindezt, amely néhány, majdan lerohadó stadionon, sok-sok plakáton, és rengeteg gyűlöleten kívül, szinte semmit nem képes adni az ország lakosainak.

Andrew_s

Nemzedékexport

Fotó: EISimay

Az, hogy a jelenlegi kormányt nyugodtan nevezhetjük a gazdasági exodus kormányának, az jól látszik a kivándorlási adatokból. Az, hogy a kivándorlás hosszabb távon felér a társadalom szociális abortuszával szintén felmerült már korábban. Amikor tehát a HVG oldalain megjelent egy beszélgetés összefoglalója Makay Zsuzsanna demográfussal, akkor kár lenne erősen rácsodálkozni a külföldön született magyar gyermekek statisztikájára. Miközben a háttéradatok természetesen nem érdektelenek.

Így az sem, hogy az ott közöltek alapján a GDP elég nagy része megy el családtámogatásra. Amiről a demográfus szerint kevesen tudnak. Ez természetesen igaz is lehet, és ellenkező adatok hiányában el is fogadhatjuk. Azonban azt is érdemes mellé tenni mindennek, hogy a társadalmi összképet illetően senki sem a GDP-vel fekszik ágyba, hanem a napi problémáival. Márpedig ezek szintén nem kis részben vannak jelen a gyermeket vállalni gondolók életében. Ha ugyanis csak egy kicsit is felelősen gondolkodik valaki, akkor a gyermek vállalása egy több évtizedes program. Így aztán, olyan politika mellett, ami több évre, de néha több hónapra vagy hétre is tervezhetetlenné teszi az egzisztenciális jövőt, aligha lehet számon kérni, ha valaki nem tervez évtizedekre előre. Akkor meg különösen, ha a tervezhetőség legfeljebb a közrabszolgasággal lassított utat jelenti a mélyszegénység bugyrai felé. Ezért sem meglepő különben, hogy százezrek távoztak eddig is az országból. Jobbára fiatalok, és értelemszerűen olyanok, akiknek komoly szerepe lehetne az ország tényleges működtetésében. Mert attól, hogy egy politikus meg tudja különböztetni a WC-pumpát a légpuskától, még nem ő, hanem a szereléshez, tervezéshez, tanításhoz, orvosláshoz értők azok, akiktől élhetőbbek lesznek a mindennapok. A politikusok nagy részének kivándorlásával ellentétben, az utóbbiak távozását is sokkal jobban megérzi a társadalom.

Már csak azért is, mert a külföldön munkavállalók java része az úgynevezett „szülőképes” korosztályba tartozik. Így teljesen természetes, ha a külföldre költözöttek között jelentős számban fordulnak elő azok, akik nem Magyarországon válnak szülővé. A „jelentős szám” jelenleg azt jelenti a demográfus véleménye alapján, hogy a gyermekek egy tizede már külföldön születik. Visszaigazolva azt, amit már négy éve is előre lehetett „jósolni”. Amely mellé érdemes talán azt a korábbi adatot is mellé tűzni, hogy a két éve olyan lelkesen emlegetett visszaregisztrálások alapján is tört-ezrelékekben volt mérhető csak a hazatérési szándék. Persze vigasztalódhatnak az ezen számok felett búslakodók azzal, hogy húsz-negyven év múltán majd milyen büszkén fogják emlegetni az addigra már felnőtt gyermekek a magyar gyökereket. A magyar gyökerek pedig azt, hogy milyen sikeresek a magyarok külföldön.

Ahogy számos magyar származású tudósra, művészre, iparosra büszkék azok is, akik elfelejtik: sokuk kényszerből hagyta el az országot. Sőt! Leginkább azokra büszkék, akik végleg távoztak. Mert akkor, ha közülük valaki az ősei földjére lép, vagy netán még támogatást is mer adni, akkor azonnal a hon ellenségévé válik. Ha tehát a most külföldre szakadók egyszer gyökeret eresztenek a világ más tájain, akkor hatszor meggondolhatják, hogy érdemes-e pénzt, tudást invesztálni Magyarországba. S valójában az a társadalmi közhangulat, ami a lábbal, repülőjeggyel végrehajtott szavazás végeredményét adja eredményül sokkal hívebben látszik az említett „szavazásból”, mint a rendre megjelenő közhangulati jelentésekből.

Már csak azért is, mert a lábbal szavazók értelemszerűen kevésbé fogják gazdagítani a közvéleményt kutatók adatbázisait, mint azok, akik maradnak. Így, egyfajta szisztematikus hibaként dúsulhatnak fel az „elégedettek” a kutatásokban. Miközben a kormány elemi érdekévé válik a kivándorlók előtti határok nyitva tartása. Éppen azért, mert csökkenti az itthon elégedetlenkedők arányát.

De természetesen a kivándorlás mellett nem kell megfeledkezni a többi demográfiai hatásról sem. Amelybe a párválasztási lehetőségektől az iskolázottságig sok minden bele tartozik. S amelyekkel kapcsolatban a kormány tényleg sokat megtesz annak érdekében, hogy lehetőleg szoros kontroll alatt tartsa. A párválasztás elősegítésére például már három éve elindult a párt a párttól mozgalom. A jelek szerint szerény sikerrel. Ellentétben azzal, amilyen sikereket tudhat magáénak az iskolarendszer átszervezése. Korántsem a magasabb iskolai végzettség, a szélesebb látókör, az összefüggésekben való ismeretszerzés preferálása felé. Márpedig a biorobot-feladatok felé orientáló iskolák hatására alacsonyabb jövedelmű jövőképpel számolhatunk. Ami bizonytalanabb gyermekvállalási lehetőségeket teremt.

Andrew_s

Gazdasági exodus: Kósa-prizma

Kósa Lajos a maga sajátos módján készülhetett elő a Halloween-re. Vagy a tök árthatott meg, vagy más. Például az, hogy azt mondhatták neki: „Most kiállsz kedves Lajos, és a rádióban beszélsz a mi zseninkről, kedves Lajos”. Lajos pedig nekidurálta magát, és beszélt. Reálbérről és nemzetközi helyzetről. Ami szerinte mind habos torta.

Holott már a klasszikusból is tudjuk, hogy minden nem lehet egyszerre habos torta. Különösen, ha az egyik fokozódik. Márpedig a mi kedves Lajosunk szerint a reálbérek annyira növekednek, hogy maholnap nem látjuk majd az eget a sok helikoptertől. Csak az emberek ne lennének. Nem igaz, kedves Lajos? Zavarják a képet, és képesek látni az ételosztáson kígyózó sorokat. Ahol persze nyilván kalandvágyból állnak az emberek sorban. Nem is lehet természetesen másként. Mert a mi kedves Lajosunk, és még egekbe magasztalódott Viktorunk szerint itt maholnap a bele kell a Dunát vezetni majd a Balatonba, hogy legyen hely a tejnek. A mézről nem is beszélve. Amivel tele a Tisza-tó. Mert a méz onnan jön, kérem szépen. A Tiszán. Mészáros már talán a koncesszión gondolkodik. Arra nézvést, hogy a Tiszából érkező mézet, miként tudja majd a Balatonba gyűjtött tejjel keverni, és elszállítani Felcsútra. Ahonnan majd teríti a mézes iskolatejet, a rossz szokásból éhező gyermekeknek. Akiknek a szülei egyre magasabb reálbért keresnek. Lajosunk szerint.

Csak rohadtul nem találnak. A mindennapok tapasztalata szerint. Mert hiába beszél a mi kedves Lajosunk, azok az élhetetlen emberek, akiknek egy mészárosuk sincs a zsebükben, a boltba járnának vásárolni. Már akkor, ha van némi pénz a zsebükben. Meg olyan munkahelyük, amely nem rész-fabatkában mérhető éves jövedelmet biztosít. Mert hiába mondja a mi könnyes szemmel csodált Kósa Lajosunk, hogy „a foglalkoztatottak száma a korábbi 3,4 millióról 4,3 millióra nőtt”, azért tudjuk: ebben nem kis részben benne vannak a közrabszolgák is. Az ő „mindenre elég” jövedelmükkel. Amelyből egyébként még egy képviselő, illetve miniszter sem próbált megélni. Pedig igény volna rá. Mármint arra, hogy élénk érdeklődéssel kísérve mutassák be, hogy évi három-négy hónapnyi, de akár folyamatos közmunkából is miként vesznek helikoptert. Esetleg cipőt és kenyeret. Nem vagy! És! Mert különben fogja a maradék cipőjét, és elballag az országból, aki teheti.

Habár a mi kedves Lajosunk szerint ez sem egészen így van. Hanem amúgy. De lehet, hogy még emígy is. Mert imigyen szólt: belesimulunk az európai országok közé. Azzal, hogy nálunk a lakosság kevesebb, mint egy tizede párolgott el az országból. Ellentétben Bulgáriával, ahonnan Kósa szerint az emberek harmada távozott. Egyébként Kósa a számok bűvölésekor nagyon ott van a szeren. Mert hol munkavállalókról, hogy a lakosságról, hol arányokról beszél. Igazi „itt a piros, hol a pirost” játszik. Annak érdekében, hogy a csúnya ellenzéknek ellent tudjon mondani. Annyiban, hogy szerinte nem az ellenzék által felhánytorgatott életkörülmények, illetve az egzisztenciális kilátástalanság a mozgások oka. Elvégre szerinte a legnagyobb, nem a hazájában dolgozó népesség a németeké, akik több mint másfél millióan teszik ezt. Igen ám, de Németország lakosságának létszáma mintegy 82 millió fő. Ez azt jelenti, hogy a lakosságának legfeljebb két százaléka dolgozik külföldön. Ami a lakosság arányát tekintve ötöde a külföldre távozott magyarokénak. S ez akkor is jelentős, ötszörös különbség, ha kihagyunk a számításból két másik tényezőt.

Az egyik igen jelentős tényező a német és magyar munkaerő-kivándorlásban a célmunkakörök különbsége. A német munkavállalók Németországon kívül is ritkán helyezkednek el más szakmában, és az EU területén elismerhető végzettségük szintje alatt. A külföldön munkát vállaló magyaroknál jellemzőbb a végzettségtől eltérő, és a végzettség szintje alatti munkavállalás. A kezdetekben. Mert a későbbiekben természetesen sokan visszakapaszkodnak a munkaerőpiaci létrákra. Elvégre idejük általában van rá. Tekintetbe véve, hogy a magyar munkaerő remigrációja igen alacsony, néhány ezrelékben, esetleg százalékban mérhető, szintű. Ami azt jelentheti, hogy aki egyszer kint megállta a helyét, az többnyire nem települ vissza. Ellenben kihívja a családját, illetve azt az itt megismert kollegát, akinek a tudásában megbízik. Aki majd szintén kiviszi a családját, stb. Egy önerősítő gazdasági exodus-hullámot generálva.

Mely gazdasági exodus könnyen lehet, hogy a jelen kormányzat egyik legjelentősebb „eredményének” tekinthető. Akár ott van Kósa a szeren, akár lejön róla. Akár kinézi a mi kedves Lajosunk az emberekből a négy alapműveletre való képességet, akár nem.

Andrew_s