Gyárfás búcsúkorbácsa

Gyárfás lemondott. Ez idáig talán rendben van. Még azt sem mondhatnám, hogy egy szimpatikus vezető távozott a jól megérdemelt posztjáról. Valamiért mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egyfajta sakkjátszma zajlott, és egész egyszerűen levették a tábláról. Miközben a lemondását szorgalmazó sportolók akár egy vereséggel felérő győzelmet is arathattak.

Föld S. Péter is valami olyasmire célzott egy publicisztikában, hogy a sportolók nem győzhetnek, ha a hatalomnak ez nem érdeke. Alkalmasint nemhogy egy háborút, de még egy csatát sem igazán tudnak megnyerni a hatalom ellenében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a versenysport valószínűleg elég egyszerűen szabályozható a pénznek nevezett erőforrásokkal. Mert a grundfoci lehet, hogy el van jelentősebb külső források nélkül, és a hobbiból sportolásért még akár fizetnek is a sportolók, de nehéz elképzelni, hogy utánpótlás neveléstől a több ezres, netán százezres nézőszámot befogadni képes létesítmények megépítéséig a jegyárakból finanszírozható a versenysport. Lehet, de nem tartom valószínűnek. A szponzoroktól sem igazán várható el, hogy a hatalmi szelekkel szembe támogassanak valamit. Ez is lehetséges természetesen, de azért nem tűnik túl életszerűnek.

Amikor Gyárfás leköszönése felett örömködnek néhányan, azért talán ezt is érdemes figyelembe venni. A nagy tükörbenézés helyett valószínűbb, hogy maradt, amíg maradnia rendeltetett, és ment, amikor a hatalom kihátrált mögüle. Valójában a le nem mondásainak a története sokkal jobban jelzi az önálló döntéseinek a lehetőségeit, mint a mostani lemondás. Elég arra emlékezni, hogy a hazai úszósport kapcsán a botránynapló lapjai sem makulátlanul fehérek. Elég az akkortájt elég nagy port kavaró és örvényeket vető Kiss-botrányra emlékezni. Ha Gyárfás akkor, annak hatására lemond, akkor talán még egy morális piros pontot is begyűjthetett volna. De erre nem került sor. Nem a piros pontra, hanem a lemondásra. De még arra sem, hogy komolyan felajánlotta volna a lemondását. Akkor, talán éppen azért, mert a kormány nem igazán érezte szükségét a nők elleni erőszaktól való látványos elhatárolódást, Gyárfásnak maradnia kellett. S Gyárfás maradt is.

Holott stratégiailag akkor jobban járt volna a távozással. Amellett, noha minden tiszteletem a medencében versenyzőké, a jelen helyzet társadalmi üzenete a fasorban sincs ahhoz képest. Akkor a társadalom felé is megüzenhette volna: a nők elleni erőszak nem bocsánatos bűn. Most, a jelen helyzetben inkább a gladiátorok lázadásának hódolt be. Olyan körülmények között, amikor a legjobb úszók, és nem csak az úszók sporteredményeire is igaz, hogy percéletű érdeklődést csiholnak ki a nagyérdeműből. Amikor van egy nemzetközi terepen elért sportsiker, akkor sokan felkapják a fejüket, és akár még a körutat ellátják forgalmi dugóval. Aztán a harmadik napon a csoda elmúlik, és minden megy tovább. Valójában a sikerek felett ugyanúgy átsiklanak a hétköznapok, ahogy a kudarcok, a meghátrálások felett. Ha az utózöngéket nézzük, az utcai, közlekedési beszélgetések foszlányait hallgatjuk, akkor már az Olimpia sem igazán kerül szóba.

Miközben természetesen sokakban azért ott motoz az is: a versenysportolók java része nem a saját költségén versenyez, és nem hobbiból műveli a sportot. Sok szempontból ugyanolyan közfellépő, mint egy artista, egy színész, vagy akár egy politikus. S igen, elfogadom, hogy nálam nagyságrendekkel gyorsabban úszik, fut, gyalogol bármelyikük. De ezért fizetik. Ahogy a sportvezetőket pedig azért, hogy az adott körülmények között érje el a legnagyobb felhajtást, reklámot, és a legjobb eredményt. Ezen a gondolatsoron persze eljuthatunk odáig is, hogy Gyárfás jelenlegi lemondása pontosan ezt a célt szolgálta. Az úszók fellépése biztosította a felhajtást. A napokig tartó ide-oda üzengetések pedig azt, hogy az úszók megkapták a mindenkinek kijáró pár perces hírnevet. Így a reklámértéke láthatóan elég jó volt. Az úszók is megkapták a maguk eredményét. Látszólag.

Valójában könnyen lehet, hogy egy igen komoly korbácsot kaptak. Ha ugyanis ezt követően elmaradnak a nemzetközi és hazai sporteredmények, akkor ott lesz a retorikai korbács a sifonérban. Az, hogy: „na hol vannak az eredmények Gyárfás nélkül?”. S erre nem lesz jó válasz az, hogy akárhány évvel korábban, amikor még Gyárfás a posztján volt, akkor ezt, vagy azt elértek. Ebből valójában nem igazán lehet jól kijönni.

Andrew_s

A morális leúszás utóvédharca

Fotó: MTI

A napokban keveredett elő Kiss László évtizedekkel ezelőtti nemi erőszakának ügye. Amit nem elszenvedett, hanem két társával elszenvedtetett. Egy sportoló nővel, aki már „ernyedt” volt, mire Kissre került a sor. A botrány napokig kavargott, és látszólag elülésre méltónak találtatott. A jogilag erkölcsi bizonyítvánnyal bíró szövetségi kapitány és vice-alpolgármester lemondott. Mindkét tisztéről.

Ami persze valószínűleg nem egyből fogja lecsendesíteni a kedélyeket. Nem csak azért, mert kérdéseket vet fel a fél évszázaddal ezelőtt történtek kapcsán, hanem a napi mérlegelések tekintetében is. Az egykori történések mérlegelése azért vethet fel kérdéseket, mert a szocialista erkölcs éber őreinek korában, amikor hivatalosan nem volt prostitúció és nemi elhajlás, meglehetősen szigorúan kezelték a szexuális bűncselekményeket. Úgy általában. De nem úgy Kiss Lászlónál, aki korántsem kapta meg a maximálisan kiszabható büntetést. Miközben a kiszabottat is meglehetős rövidítéssel tudta le. Majd úszott és később edzősködött. Olyan kriminológiai háttérrel, amellyel fiatal lányokkal, egy kerületbe sem biztos, hogy engedték volna másutt. Egyébként valahogy nem kellően tiszte ebből a szempontból az az optika, amelyen keresztül most láttatni szeretné a bukott kapitány a dolgot. Hangoztatva, hogy koncepciós ügy zajlott annak idején.

Azonban éppen a koncepciós ügyek áldozatait süllyesztették el annak idején igen mélyre. De, ha mégis az volt az egykori vád, akkor 1990 óta lett volna pár év arra a perújításra, amit most kezdett emlegetni Kiss László. S amely perújrázási ötlet a jelen körülmények között egy másik sportkörnyéki figurát juttathat az eszünkbe. Aki a plágiumbotránya óta egyfolytában doktorit véd. Miközben Kiss esetében aligha egy elég nehezen bizonyítható bűncselekményt fújtak volna egy koncepcióssá. A konkrét eljárást illetően ugyanakkor egy dolog a jogi büntetlenség, és megint más dolog az, hogy alighanem erős megalázási, uralkodási vágy lehet abban, aki lefog egy nőt, és segédkezik ájulásig erőszakolásában. Miközben maga is él a vád szerint a közösülés lehetőségével. Alighanem minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Mert amennyiben magában bűnösnek tartotta volna magát, akkor alighanem elbujdokol. S persze nem most jut eszébe újratárgyaltatni az ügyet, hanem évekkel korábban.

De annyira pedig fél évszázaddal sem voltak idióták a kriminálpszichológiával foglalkozók, hogy személyiség említett sajátosságát ne mérték volna fel. Ha pedig felmérték, akkor beletették a pakliba. Noha, természetesen mindez csak feltételezés. Az olyan, a Ceaușescu-családdal kapcsolatban egykor felröppentekhez hasonló fantáziálásoknak meg egyáltalán nem ülünk fel, hogy pártprominensek esetleg a sportolók köréből válogattak volna partipárt. Ahogy az is találgatás, hogy egyéb vajdarabkák is heverészhetnek a napon. Akár olyanok is, amelyekhez képest ez a régi ügy, különösen a jogi kihordottsága miatt smafu. Alkalmasint érdemesebbnek bizonyulhatott ezt az ügyet leporolva eltüntetni Kisst a színről, mint egy sokkal nagyobb bombát hagyni, hogy felrobbanjon. Ami esetleg sokkal nagyobbat szólt volna, és nem csak a szövetségi kapitányt söpri el a detonációval. Akit ennyi is kisepert a tisztségeiből. Ellenben talán érdekessé teheti a későbbi sorsát. Amennyiben ugyanis nem mellőzött páriaként költözik el egy messzi falu szélére. Hanem korántsem havi félszázezerből fog tengődve lengődni valami kényelmes pozícióba, akkor szinte biztosan gondolhatunk arra a nagyobb darab vajra.

De természetesen nem csak ennyi a jelenértéke a történteknek. Mely értékkészletből korántsem utolsó az, hogy médiában, illetve az interneten megfogalmazott vélemények alapján ismét felszínre került a nemi erőszak megítélése, és elítélésének kérdése. A „hagyjuk már, régen volt”, és a „minden ilyet ki kellene herélni” értéktartományok közt mozgó véleményekkel. Nem egy esetben akár mentegetve is a megtévedt egykori ifjút. Ami, mint említettem jogilag szinte biztosan értelmezhető. Azonban a húszas éveire azért eléggé kialakult valakinek a személyisége ahhoz, hogy az említett tükröződés nyom nélkül eltűnjön. Különösen olyan helyzetben, ahol a karrierlehetőségekkel való nyomásgyakorlás, a felfokozott tudatállapotok amúgy is „kéznél” vannak. De még akár ettől is eltekinthetnénk a jelenben tett hatásokra pislantva. Ha nehezen is.

Attól azonban még nehezebb eltekinteni, hogy az eset megítélése, illetve magának a helyzetnek a megítélése miként csapódott le az úszók vezetőségében. Gyárfás például, aki valahogy nem érezte morálisan problémásnak az esetet, és azt, hogy fiatal lányokat bíztak a szakira, alighanem kiírta magát az úriemberek klubjából. De alighanem az sem használ a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) megítélése tekintetében, hogy Gyárfáson kívül az edzőbizottság is kiállt Kiss megkímélése érdekében. Aminél még a per újra kivizsgálása melletti kardcsörtetés is jobb lett volna talán.

S persze eközben csak ott lebzsel egy másik kisördög is. Vajon mit akarnak sutyiban elintézni a hatalom oltáránál, hogy ennyire el kellett vinni a média figyelmét az egyik irányba. Tipp gyanánt: a szükségállapotos alaptörvény-hekkelésről például aligha mondott le véglegesen a hatalom.

Andrew_s

Katinka az elúszóbajnok

Az ehhez dedikált vízcsapokból pár napja Hosszú Katinkáról folynak a mondatok, és gyűrűznek tovább. Nem egy esetben önálló életet élve. Az egyik oldalon már megindult a hőssé avatása, és „kussország” megszólaló-művészévé való kinevezése. A másik oldalon pedig megindult a kormányzati rácsodálkozás, és a miniszterelnök betolódása a medencébe.

Mely medence, az ő materiális valóságában nyilván elengedhetetlen egy úszó esetében a felkészüléshez. Arról, hogy mi minden kellhet, már lehet képünk a nyilatkozatháború kapcsán. A jelek szerint elég sok minden kell ahhoz, hogy valaki világszínvonalon lapátolja maga körül a vizet. Nem lévén sportoló ezt készséggel el tudom fogadni. Ha a szakemberek szerint ez kell, hát ez kell. Azt is el tudom fogadni, hogy a futballistáknál eredményesebb magyar úszók inkább megérdemlik sokak szerint a támogatást és a tapsot, mint a stadionok, és a stadionavató rítusok. Azt meg látom, hogy lassan már mindenki lemond, vagy azzal fenyegetődzik. Szerződéseket tépnek össze és mindenki szükségét látja, hogy nyilatkozzék. Legalább egy kicsit. mert akkor, bármilyen előjellel, de legalább részesül a kétségtelenül eredményes úszónő körüli fény szikráiból.

Gyárfás Tamás, a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) elnöke pár napja még nem értette Hosszú Katinkát, és nem fogadta el Kiss László lemondását. Most meg úgy tűnik, időszerű lenne az a visszajátszás, amikor a hírek 2015. márciusában a lemondásáról szóltak. A MÚSZ teljes vezetésével. Amit, ha most mondana le, különben teljesen megértenék, és a lemondás felajánlását mindenképpen indokoltnak tartanám. Egy botrányos helyzet semmiképpen nem használ a szövetségnek. Függetlenül attól, hogy ki mennyire sáros az ügyben. Eközben persze bőszen zajlik a helyzet átpolitizálása. Az alapvetően sport-kérdésnek tűnő vitát éppen csak nem világpolitikai kulcseseménnyé emelve. De a hőssé avatás azért már megindult. Annyira, hogy Az Amerika Népszava főszerkesztői írásainak aktuálisan legutóbb közzétett része „Rabszolgalázadás” címmel tárgyalja az eseményeket. Miután már többször megtárgyalta a Hosszú-ügy aktuális részét. Mely kitartáshoz csak gratulálni lehet. A mondandókhoz már nem feltétlenül. Nem azért, mintha nem lennének meg azok a bizonyos féligazságok, amelyek nyomán a kitartó olvasó akár a többit is elhihetné. Hanem mert mégis az egyik leghangosabb tengeren túli, magyar nyelvű szócső. Ilyen helyzetben pedig kicsit más a megmondóemberségi felelősség is.

Vizionálja például, hogy: „Még egy hét, és a világ legjobb úszónője közutálat tárgya lesz”. Ami elég furán hangzik abban az értelemben, hogy miért kellene közutálni valakit, akivel nem értünk egyet. Vagy nem teljesen értünk egyet. S amennyiben közutálni kell pusztán ettől, akkor Bartus szemlélete alapján más esetekben is közutálkozni kellhet. Akkor ez mennyivel is jobb annál a gyakorlatnál, amit a jelenlegi magyar kormány folytat? Annál a gyakorlatnál, amely a lojalitást helyezi előtérbe a szaktudáshoz képest. Még szerencse, hogy a medencében az úszást nem lojalitásban mérik, hanem időre úsznak a delikvensek. Már akkor, ha nem hirdetnek bojkottot. Mellyel kapcsolatban a kristálygömb neves kezelőjétől megtudhatjuk, hogy ez korántsem biztos. Mert szerinte Hosszú Katinka, miután kellően kiközutálták: „Boldog lesz, ha felülhet a repülőre, és elhagyhatja ezt az országot, amelynek dicsőséget akart szerezni, és örökre elfelejtheti, hogy valaha magyar volt”.

Ez utóbbival kapcsolatban szomorú szívvel tudhatjuk, hogy legalább részben már biztosan nem igaz. Hosszú Katinka, ha holnaptól csak a fürdőkádban csobban, akkor is már szerzett dicsőséget az országnak. Nem is keveset. Különben ezért is érezhette úgy, hogy lehetnek követelései. Melyek nyilván lehetnek, és nyilván okkal is szerepel sok minden a kívánságlistán. Bartustól megtudjuk: „Olyasmikről beszélt, amelyek a világ minden más részén természetes dolgok, és amelyeket már régóta be kellett volna vezetni Magyarországon is”. Ha az indulati motívumoktól eltekintünk, akkor az Amerikai Népszava szerzőjének nyilván a széleskörű feltáró munka áll a háta mögött, melynek során személyesen is felmérte a világ minden más részének úszóedzői munkásságát. Ugyanakkor kétségeket ébreszt abban, hogy vajon ugyanarról az országról, ugyanarról az úszóról van-e még szó? Mert a következő mondat már így hangzik: „Feltehetően, amikor kimarják az emberevők földjéről, és elüldözik a csahos kutyák, akkor majd szép lassan, óvatosan el is kezdik bevezetni azokat”. Namármost. Eddig nem tudtam, hogy Hosszú Katinka valami emberevő bennszülött törzs nevében indult. Mert azt talán még az Amerikában élő szerző sem hiheti Magyarországról, hogy emberevők lakják. A magam részéről minden esetre, és tudtommal, nem ettem meg egy embertársamat sem.

De a képzavar még itt sem ér végett, mert kicsit később megtudhatjuk: „Presztizsharcról van itt szó, a szabadság elnyomásáról, a lázadás letöréséről, egy ember gerincének megtöréséről, mert Hosszú Katinka a hierarchiát sérti, egy olyan világban, ahol a szövetségi kapitányokat pápának szokás nevezni”. S ezennel el vagyok bizonytalanodva. Most akkor vagy olyan felszerelési, szervezési kérdésekről van szó, amit a világ minden részén használnak (kivéve az emberevők), vagy pusztán demonstratív eszközparkról, amelynek egyetlen célja a lázadás, a provokáció, a hatalom bajszának rángatása és a hierarchia szétverése. Ezt azért nem ártana sürgősen tisztázni, mert a lázadó tömegeknek mégsem lehet mindegy, hogy most akkor a víz alatti kamera a felkészüléshez kell, vagy a hierarchikus vezető medencébe-hugyozásának leleplezésére. Bartus László írásán, akinek van kedve, menjen végig. Tényleg érdemes. Ha másért nem, akkor azért, hogy megérthessük Wágner legendáját. Ami ugyebár arról szól, hogy igazgatóként nem volt szíve meghúzni, de talán újra sem olvasni a saját, sok‑sok órás darabjait. Az itt emlegetett, szép hosszú, főszerkesztői műre is lehet, hogy ráfért volna egy kis újragondolás. Talán kevesebb féligazság, globális sértegetés, sehova sem vezető jósolgatás maradt volna benne. De ez egy más média belügye.

Az azonban biztos, hogy a probléma attól még fennáll. Az a problémahalmaz, amit a jelek szerint sikerült ismét túltolni. Mert azt nem tudom, hogy a magyarok mennyire fogják Katinkát sározni, de hogy a Túltoló Bélák országa vagyunk az a jelek szerint biztos. Talán bennem van a hiba, de az úszók felkészülési igényeit szakmai kérdésnek tartom. Az ehhez legfeljebb hangulati szinten viszonyulni képes többség elé cibálni, pusztán szakmai okokból feleslegesnek érzem. Legalább is nem szeretném, ha nekem kellene állást foglalnom az említett kamera beszerzéséről. De gyanítom, hogy sokan mégis szívesen állást foglalnának. Mondjuk olyan alapon, hogy melyik politikus mit mond. Azonnal politikai kérdéssé téve valamit, ami alapvetően nem biztosan az. S innentől valahogy túl művinek, túl teátrálisnak, általában is túldimenzionáltnak tűnik ez az egész. Nem azért mintha nem lennének megalázó, feudális tendenciák az országban. De akkor is.

S akkor a kisördög a részletekben elkezdhet kérdezősködni. Mi van akkor, ha Katinka vissza akart vonulni? Mi van, ha nem visszavonulni akart, csak mégis amerikai színekben indulni? Nem sározásilag, emberileg. Ebben az esetben is az a legjobb, ha elvállalja a VB arcának a szerepét? Ha nem úgy érezte, akkor annak van nagyobb ön-reklámereje, ha megfelelő előkészítés után teátrálisan szerződést tép, vagy csendben bejelenti a távozást? Az utóbbi kommunikációs kiszámításához pusztán egy jó marketingszakember kell.

Andrew_s