Kormánysiker a fagyos mérleg

Élet-árnyékban
Fotó: EISimay

Még alig kezdenek éledni a Szilveszter éjjelen lezsibbadt tekervények a fejekben, még tart Bécsben az ilyenkor szokásos koncert, de már tudjuk: többeket ez már hidegen hagy. Mert megjött a hideg. A politikai szólamok mellé. Illetve helyett. Illetve dacára. Pedig Tél tábornok mellett olyanok is kitettek magukért, mint Semjén, illetve Áder.

Semjén Zsolt például azt emlegette, hogy a 2015-ös év a magyar nemzetpolitika talán legsikeresebb éve volt. Ami nyilvánvalóan csak akkor igaz, ha a nemzetpolitikának nem része az egészségügy, az oktatás, az elvándorlással való foglalkozás, a szegénység valós adatainak kezelése, és megannyi más olyan terület, amely tekintetében Magyarország legfeljebb a negatív tartományokban teljesített jól. Már amennyiben az ország érdekeit tartjuk szem előtt. Mert például kivándorlásban jól teljesített az ország, amennyiben sokan elhagyták az országot. Azonban a gazdasági exodus aligha használ az országnak. Hosszú távon biztosan nem. De, például az egészségügyön már látszik, hogy immár rövidtávon is jelentős kárt jelent. Azonban Semjén szerint mindez nemzetpolitikai siker. Amiből az is következik, hogy a KDNP üdvöskéje vagy el van tévedve valahol az idősíkok közt, vagy egyszerűen hülyének néz mindenkit. Vagy halvány fogalma sincs arról, hogy a nemzetpolitika nem egyenlő azzal, hogy lassan a fenekét is „nemzeti” WC-papírral törli.

Márpedig a nemzet, mint olyan kicsit több, mint a „nemzeti” szó elamortizálása, az országot bezáró és elszigetelő nemzetközi politika, a szarvasokat kínhalálra ítélő kerítés felhúzása, a kormányzati feudalizmus. Ellenben a nemzetpolitika része kellene legyen mindaz, ami az országban élőknek élhetőbb világot, nemzetközi elismertséget, létbiztonságot, a kiszolgáltatottság csökkentését, a tanulás, az önfejlődés lehetőségét jelenti. Megalapozva azt, hogy örömmel alapítsanak itt családot, hasznosítsák az itt tanultakat, és általában: jó legyen itt élni. Ne kelljen statisztákkal, pénzzel és korbáccsal elérni a tapsot a vezér fogadásakor. Igaz, akkor az alvezérnek is dolgoznia kellene a politika terén. Nem csak pofáznia a magas lóról.

Amiben alkalmasint Áder János is jól teljesített. Bár tulajdonképpen nem is. Lényegi, a fentieket érintő, kérdésekben például alig lehetett a szavát hallani. Pedig, ha megcéloztatják vele az ENSZ-pozíciót, akkor talán nem ártott volna a négylábú állatok szemszögéből is áttekintenie például a kerítésépítést. Nemzeti elnökként. Mert a köztársaság már sehol nincs. Az ország nevéből is kikopott, és a kormányzati gyakorlatban is egyre kevesebb köze van. Azért Áder elmondta a szokásos beszédét. S az új, 2016-os évet köszöntő beszédében azt tartotta központi témának, hogy a szeretet legyen az év iránytűje. Ez igazán dicső gondolat. Különösen, mert amennyiben ezt most külön ki kellett emelni, akkor 2015-ben kétségtelenül nem az volt az iránytű. Amit persze nélküle is megérzett mindenki, aki csak nyomát szerette volna felfedezni az olyan jelenségeknek, mint szolidaritás, megosztottság-csökkentés, és a hasonló társadalmi értékeknek. Azoknak az értékeknek, amelyek az egyén és közösség között fennálló társadalmi szerződés elemeinek tekinthető. Mely szerződés nyilvánvalóan nem szerződés, hanem diktátum akkor, ha az egyik félnek csak kötelezettségei, a másiknak pedig csak jogai vannak.

A társadalmi szerződés kiüresedése, óhatatlanul diszkomfort-érzést jelent sokaknak. Gyengítve a társadalom és egyén közötti kapcsolatot. A kapcsolat megszakadása pedig az egyén kivonulását eredményezi. Ez a folyamat annyira régóta ismert, hogy a nem éppen kortárs filozófus, Paul Henry Thiry, Holbach bárója is megemlékezett erről. A kivonuláson Holbach még nem a gazdasági exodust értette, hanem elsősorban az öngyilkosságot. Ellenben az ő korában még nem létezett a schengeni határrendszer. De a jelen korban ostobaság lenne azt hinni, hogy az ország népességmegtartó erejének semmi köze nincs ahhoz, ami Áder szerint majd csak 2016-ban lesz, némi képzavarral szólva, az iránytű célkeresztjében. Azzal summázva, hogy „csakis tőlünk függ, hogy újévi jókívánságainkat kiegészítjük-e azzal, hogy megértéssel fordulunk bajba jutott honfitársaink felé, hogy segítő szándékkal fordulunk a rászorultakhoz, fogyatékkal élőkhöz, hogy jóakarattal fordulunk útkereső, az élet dolgaiban nehezen eligazodó honfitársainkhoz, és hogy alázattal fordulunk természeti környezetünkhöz”. Amivel annyiban is egyet lehet érteni, hogy sokban tényleg tőlük, a politika szereplőitől is nagyban függ mindez. A zárógondolatsort például ő maga is kezdhetné a szarvasok kapcsán.

De talán a rászorultak kapcsán is emberkedhetne egy kicsit. Nem a szó kocsmai, hanem humanitárius értelmében. Mert az év vége meghozta a megfagyottak szomorú statisztikáját is. S tévedés lenne azt hinni, hogy megfagyni csak a szabad ég alatt hálva lehet. Noha a hontalanság, a fedél nélkül maradottak kilátástalan helyzetben tartása sem válik egy társadalom dicsőségére. Az ugyanis aligha szociálpolitika, ha a közterekről kiszorítás optikai sufni-tuningját tekinti a politika egyedül üdvözítő megoldásnak. Minden hosszú távú elképzelés nélkül. Még a napi segítségnyújtás, de még az ételosztások terhét is jórész civil, illetve vallási szervezetekre lőcsölve. Kormányzatilag pedig azt harsogva: szegénység márpedig nincs. De ha van, akkor sem sok. Az éhezők meg csak rosszul vannak szocializálva.

Ezzel szemben a valóság: „elmúlt két hétben csaknem háromszor annyian hűltek ki fűtetlen otthonukban, mint ahányan a szabad ég alatt”. Semjén, Harrach, Tarlós, Áder, Orbán, és a többi nagypofájú politikus, urak! Mikor fognak egy három napos böjt után eltölteni egy mínuszos külső hőmérsékletű éjszakát egy fűtetlen vályogházban? Annak érdekében, hogy közelebbi képet kapjanak szegénységről, társadalmi szolidaritásról, nemzetpolitikáról. Csak úgy! Pofázás helyett.

Andrew_s

Szobor és ellenzéke

Az időhúzás meghozta a maga kormányzati gyümölcsét. A 2014. július 20.-ára virradó éjjel felállították a Szabadság téren a Turul-piszkozatot. Lopva, éjszaka, amikor a legtöbben alszanak, a birodalmi sas megszállta a teret. Valóban, még a szoborállítás körülményeivel az egykori bevonulást, a magyar szövetségeshez becsattogó német náci haderőt idézve.

Egy percig sem téve kétségessé a továbbiakban, hogy a hatalmi apparátus megteszi, amit Orbán Viktor kitalált. Holott ez a bronztemető esélyes szakítópont lehetett volna akkor, ha a Fidesz-ben, és a mögötte álló pénzügyi hatalomban egy cseppnyi igény van a demokráciára, illetve legalább a látszat tartósabb fenntartására. Már csak azért is, mert a Szabadság téren mintegy századik napja tartott a civil tiltakozás. Az a fajta „gördülő tiltakozás”, ami mögül sajnos egyvalami hiányzott. A tömeg. Az a tömeg, ami adott esetben, ha kell fizikailag is megakadályozza a szobor alapjainak lerakását, illetve a birodalmi sas térre csempészését. Alkalmasint talán a Fővárosi Törvényszék is másként gondolja akkor a népszavazás szükségességét. Mely törvényszék a szoborállítás előtt utasította el a felállítást feszegető szavazást. Éppen időben. Az elutasítás kapcsán Steiner Pál, az MSZP V. kerületi polgármesterjelöltje ismertette azt is, hogy az „MSZP szombati kongresszusa állásfoglalást fogadott el, amelyben kijelentik, hogy szolidaritást vállalnak” a Szabadság téren tiltakozókkal. Alkalmasint még emlékszem arra a korszakára a magyar történelemnek, amikor vállalati nagygyűléseken és pártfélórákon tiltakoztak a vietnámi háború ellen. S szolidaritási nyilatkozatok születtek az embargó alá vont kubai nép megtámogatására. Bár én szerettem az a jó vastag héjú, de lédús kubai narancsot, a nyilatkozatok eredménye ismert.

Az MSZP szolidaritási nyilatkozatának is immár ismert az eredménye. A szobor fel vagyon állítódva. A terültet biztosító erők nyilván büszkék magukra, hogy megoldották. A kormányzat nyilván büszke magára, hogy „naugye, hogy nektek coki”. Rogán melle dagadhat, hiszen megoldotta az ő vezérének szíve vágyát, kirakták a sasocskáját. Ezzel az izével tulajdonképpen a második világháborút is besorolhatjuk a nagy nemzeti büszkeségek sorába. Abba a sorba, amibe Mohács, Zrínyi, Rákóczi, Dózsa, 1848 is tartozik. Megannyi büszkén emlegetett esemény, amelyben a haza vesztes állapotban volt. S mégis ki fog lógni a sorból. Ez a birodalmi sast utánzó Turul olyan háborúnak állít emléket, ahol az ország nem csak területileg, katonailag volt a vesztes oldalon, hanem morálisa, erkölcsileg is. Szakály Sándor, Schmidt Mária és a többi történelem-kókler egy nyilatkozata sem fogja hazahozni a doni áldozatokat, felébreszteni Radnótit, Rejtőt, és a megannyi névtelen áldozatát a hazai üldöztetéseknek, és a szakályi „idegenrendészeti eljárásoknak”.

S ezért szomorú, hogy a szobor felállítása megtörténhetett. Nem jogilag, hanem morálisan. Azért, mert immár a kormányzat hivatalosan, időt-állóan letette a voksát a szakályi történelemértelmezés mellett. A szoborállítási körülményekkel pedig a diktatúra mellett is. Ilyenkor persze fontos annak artikulálása az ellenzéki pártok részéről, hogy nem értenek ezzel egyet. Fontos az elvi támogatása a tiltakozásnak is. Kérdés azonban, hogy mi történt volna, ha szolidarítási nyilatkozatok helyett a személyes jelenlétre szólít fel az MSZP. Akkor lettek-e vajon elegen a fizikai akadály-képzéshez? Vagy csak egy újabb, látványos kudarc elől menekültükben nem tettek ilyen felhívást az asztalra? Sosem fogjuk megtudni. De igazságtalan lenne azt állítani, hogy soha egy párt képviselője nem jelent meg a helyszínen. Megjelentek, és helyben is kifejtették a véleményüket. Ahogy a szoborállítás kapcsán is, megjelent Gyurcsány Ferenc nyilatkozata az orbáni holocaust –hamisításról. Az Együtt-PM pedig azt ígéri, hogy eltávolítják az emlékművet, ha megnyerik az önkormányzati választásokat.

Erről egy olyan történelmietlen vízió jutott az eszembe, ami átértelmezi a Sztálin szobor ledöntését. Eszerint az összegyűlt emberek szolidaritásukról biztosítják az egyetemistákat. Erről közfelkiáltással szavaznak. Ezt követően peticiót fogalmaznak meg, amit majd az arra kijelölt önkéntesek visznek el Rákosi elvtárs hivatalába. Azzal kezdve, hogy: „Igen tisztelt Rákosi elvtárs! Nekünk nem tetszik, hogy diktátornak tetszik lenni, és ez a szobor is ronda. Tessék kérem lemondani, és mi szeretnénk ezt lebontani...”.

Andrew_s

Kontrademagógia devizaügyben

Komolyan azt hiszitek?

A devizahitelek kapcsán lassan a tyúk, a disznó és a sonkás rántotta meséje látszik kirajzolódni. Miközben, úgy tűnik teljesen mindegy, hogy ki kezdte, és mikor a hitelek népszerűsítését, a devizahiteleseket márpedig meg kell menteni. Főleg így kampány előtt. Függetlenül a valós felelősségektől. A jelenség nem új, és csak újabb arcátlan kihasználása az emberek manipulálhatóságának és a rossz döntéseiktől való elfordulásuknak. Így Orbán Viktor úgy döntött: kolbászból épít tyúkketrecet.

Ami nem azért gond, mert a bankokat azonnali hatállyal szentek gyülekezőhelyeivé szeretném kinevezni. Nem azok. A bankok olyan szerződési feltételekkel kínálták a devizahiteleket, melyeket az akkori törvények ott és akkor lehetővé tettek. Alighanem azoknak is hitelt adva, akik különben a kockázatosabb hitelfelvevői csoportba tartoztak. Kétségtelenül mohók voltak. De mohók és nem kevésbé felelőtlenek voltak azok is, akik a kockázati hitelfelvétel mellett döntöttek. Bevállalva azt, hogy a devizaárfolyamok nem csak számukra kedvezően alakulhatnak. A döntések sokaknak szinte biztosan a meghozatalkor is kockázatos volt. A kockázatot pedig csak növelte a Fidesz hatalomra kerülése. Azzal ugyanis aligha számolhatott bárki előre, hogy az új kormány a nemzeti valuta és a tőzsde megrángatásával kezdi meg ténykedését. Márpedig a Szíjjártó-Kósa páros ezen tevékenységéről a The New York Times is megemlékezett 2010. júniusában. A kormányzati tényezők, például Matolcsy György nyilatkozatai nyomán később rapszodikusan változó árfolyamokra pedig szintén emlékezhetünk.

Azonban az is tény, hogy amikor az emberek az egyre növekvő részletekkel találkoztak, akkor szinte biztosan egy rossz döntésként élték meg a devizaalapú hitelek felvételét. Amikor tehát az első Békemenet egy külső bűnbakot, rajtuk kívül álló okot kínált, akkor éltek az önmentegetés lehetőségével. Az emberek részéről érthető reakció, a hatalom részéről pedig arcátlan kihasználása ennek a reakciónak. Már csak azért is, mert azért alapvetően senkit nem köteleztek a hitel felvételére. Még akkor sem, ha Kocsis Máté gyakorlatilag ezt próbálja beleverni a csekély értelmű állampolgárok és hívek fejébe. Amikor tehát Orbán Viktor a hitelfelvevőket menti, akkor azért csak kikívánkozik pár kérdés ezügyben. Leginkább az, hogy kinek a pénzéből menti meg a bedőlt hiteleseket, és kit gazdagít például ezzel? Az ócsai lakóparkban résztvevő kivitelezők, például feltétlenül az utóbbiak közé tartoznak. A közös kárvallottjai pedig mindahányan vagyunk. A kormányzati mentőakciókra ugyanis aligha Orbán Viktor magánvagyona adja fedezetet.

A helyzet tehát nagyon úgy néz ki, hogy amikor a Vezér gondol egy nagyot, akkor a kampány potenciális célpontjait hirtelen elkezdik megsegíteni. Miközben arról persze elfelejt közvéleményt kutatni, hogy ki akar szolidáris lenni, és ki nem. Esetleg ki az, akinek a minimálbéréből, vagy a 47 ezer, mindenre elég, forintjából kellene szolidaritást vállalnia azokkal, akik a befektetésükben, hitelfelvételükben úgy vállaltak kockázatot, hogy a miniszterelnök most visszamenőlegesen is elmegy hozzájuk pelenkát mosni. Csak még nem lehet tudni, hogy az övékét mossa, vagy a sajátját attól való félelmében, hogy kiveszik a hatalmat a kezéből. Azt a hatalmat, amelynek az árát mindenkivel megfizetteti. Még akkor is, ha majd a trafikosok, kaszinótulajdonosok önkéntes felajánlásaiból fogják fedezni a kampány közvetlen költségeit. A kampányhoz közeli osztogatás, ezúttal mentőakciónak álcázva, jelenleg kormányzati pénzekből, és így mindannyiunk pénzéből dübörög.

De kérdésként merülhetne fel az is, hogy amikor valaki a majdani kaszinókban túl nagy tétet tesz, akkor is szaladni fognak megmenteni? Esetleg tetszőleges tőzsdeveszteség nyomán? Mert ez utóbbi esetben mindazok, akik az OTP-részvények árfolyamesésén vesztettek, szerintem elindulhatnának tüntetni a Parlamenthez. Hátha Orbán Viktor elkezd nekik pénzt osztani. Vagy ha nem Orbán Viktor, és nem pénzt, akkor legalább Selmeczi Gabriella osztogat majd vaníliás-karikát. Azt legalább jó eséllyel nem közpénzekből szerezte be annak idején. Esetleg az OTP-részvények vesztesége mégsem érdemli meg a nagy kampányhadjáratot? Mert hogyan is nézne ki, ha Orbán Viktor személyes ismeretségi köre kerülne olyan hírbe, hogy nyomában segélyhadjáratot kell folytatni?

Azonban természetesen mindezen felvetések azonnal okafogyottaknak tekinthetők, ha már előkészület alatt van a tőzsde-vesztesek kisegítését célzó előterjesztések, és a mentőakciókhoz szükséges pénz és kolbász Orbán Viktor, illetve a Fidesz vezetésének azon személyes vagyonából származik, amelyért személyesen voltak kint kapálni a krumpliföldön. Közmunkában. 47 ezerért.

Andrew_s

A diákok és a szülők.

Nem csak diákok.
Forrás: Magyar Hírlap Online /  Kövesdi Andrea

A keretszám-csökkentés, mint utolsó szikra, kirobbantotta diákmegmozdulások erőteljesen rányomták a bélyeget a 2012. év utolsó hónapjának belpolitikájára. Az egyetemisták köréből indult, és egy látszólag ártalmatlan hallgatói fórummal indult megmozdulások végigsöpörtek az országon, és sikeresen megmozdították a középiskolásoktól az oktatókig az oktatáspolitika elszenvedőinek széles rétegét. Felszínre hozva több olyan jelenséget, mely részben régóta ott munkált már a mélyben, míg részben talán azok is meglepődtek rajta, akiket közvetlenül érintett. A környezetet, a hatalmat pedig szinte biztosan meglepte például a diákság szolidaritása és a provokációs kísérletek lepattanása a megmozdulásokról.

Az utóbbi teljesen nyilvánvalóvá vált a diákok városon átvezető spontán felvonulásai során. S jól láthatóan még a sajtóetika megcsúfolása, vagy a nyílt hatalmi provokáció, a rendőrségi beavatkozás sem lendítette át ezen a korláton. Mely rendőri beavatkozás alighanem egy ugyanolyan túlteljesítési vágy része lehetett, mint ami iskolai listázásokat okozott a megmozdulások kapcsán. Kicsiben megpróbálva letörni, megosztani a diákságot úgy, ahogy azt a nagypolitikában Balog Zoltán miniszter megpróbálta. Mentve talán azt a mérhetetlen tehetetlenséget, ami különben nagyon látványossá vált a miniszterelnök kapkodó megnyilatkozásainak tükrében. Legyen az akár a keretszámok rángatása, vagy a felvételi ponthatár, még Karácsonykor is aktuálisnak tartott, meghúzása. Végső soron csak azt illusztrálva, hogy Orbán Viktor minden kérdésben, még a szakmapolitikai kérdésekben is saját magát tartja az egyedüli tudás forrásának. S persze jelezve azt is, hogy a környezetében nincs, és valószínűleg nem is lehet olyan, aki szólhatna neki a történelmi párhuzamokról. Azokról a párhuzamokról, melyek az univerzális megmondó-emberként elhíresült vezetőkről szólnak. Nérótól Nicolae Ceaușescu-ig bezárólag, mely utat nem kívánom sem a miniszterelnöknek, sem az országnak.

Így a diákmozgalmak mérlegét meghúzva az is bekerülhet a pozitív serpenyőbe, ha világossá válik sokak számára a regnáló hatalom természetrajza. Akkor is, ha a szülők nemzedéke is megmozdul, és akkor is, ha nem. Mert az is nyilvánvaló, hogy a diákok mögött ott van a felnőtt társadalom. Az a felnőtt társadalom, amelyik adójával biztosított a diákok tanulási lehetőségeit, és a családban tekintett annyira a tanulást, a tudást értékmérőnek, hogy a gyermek azt válassza a saját előrelépésének eszközeként. Miközben tudjuk, nem egy esetben a szülők sokszor vállaltak és vállalnak olyan terheket, amelyek a saját határaikat feszegetik. Anyagilag és emberileg egyaránt. A diákok megmozdulásai tehát óhatatlanul szólnak a szülőkről is. Azokról a szülőkről, akik bizony szolidárisak a diáksággal akkor is, ha nincsenek ott a felvonulásokon. Így, miközben magam ott voltam több tüntetésen is, szülőként kicsit keserű szájízzel olvasom az olyan kijelentéseket, hogy az „elmúlt hetekben fiataljaink olyan szolidaritást mutattak, amely megszégyenít mindannyiunkat, még azokat is, akik jelen voltunk a tüntetéseiken”.

Holott ez csak summázata azoknak megnyilatkozásoknak, melyek az egyik oldalon heroizálják a diákokat, míg a másik oldalon az egész felnőtt társadalmat az „indultak még” kategóriába utalja. Megfeledkezve arról, amiről az előbb szóltam. A diákság nem lenne diák, ha a szülő nem szolidáris. S nem lenne miért felvonulnia sem, ha a szülők nem támogatják eddigi útját. Így azoknak sincs okok szégyenkezniük, akik nem vonultak fel. Még a diákok közül sem kell mindenkinek szégyenkeznie. Legfeljebb azoknak, akik felülnek a hatalom megosztó taktikájának, vagy elvtelen kiszolgálóivá szegődnek a protokollbeszélgetések során. Azonban a szülőkre is igaz, hogy akkor sem mindenki támogatja a jelenlegi oktatáspolitikát, ha nem mindenki vonul az utcán a gyermeke mellett, vagy akár helyette.

De az ilyen kijelentések sajnos megfeledkeznek egy másik, igaz inkább közvetett hatásról is. Arról, hogy óhatatlanul szembeállítják kicsit a diákságot a szülőkkel. Lekicsinyelve azt a teljesítményt, amit a felnőtt társadalom kifejt szinte naponta, amikor sokszor pusztán a családi túlélés jegyében vállal valaki pluszmunkát, vagy komoly lemondásokat. Olyasfajta törésvonalat hozva be a diákok és szüleik közé, amilyen törésvonalat a rendszerváltás kapcsán beépítettek a generációk közé. Lekicsinyelve, a komcsik mételyévé silányítva mindent, ami az országban történt korábban. Beleértve azt a nagyon komoly, nélkülözésektől sem mentes munkát, amit az ország helyreállítása igényelt az után a háború után, melyet a miniszterelnök által mostanában fetisizált fakókeselyű árnyékában szenvedett meg az ország, Márpedig a diákságot bőven elég provokáció és megosztási kísérlet érte eddig, és alighanem fogja érni a továbbiakban anélkül is, hogy még ezzel a problémával is küzdenie kelljen. Engedjük meg, hogy a szülők felhőtlenül lehessenek szolidárisak a gyermekeikkel, és szintén felhőtlenül örülhessenek sikereiknek. Anélkül, hogy kívülről akarja valaki megmondani nekik, hogy miért kellene szégyellniük magukat, és miért ne. S anélkül, hogy a diákságnak azt sugallnák, hogy az egész felnőtt társadalom helyett, és akár velük szemben is tüntetnek.

Andrew_s