Tanáralkalmatlansági alkalmasság-vizsgálat

A pályára való alkalmasság szinte minden pályánál fontos. De különösen jelentős lehet ott, ahol a hibát nem lehet azzal korrigálni, hogy új fadarabot fog be valaki a satuba. Ott, ahol a munka alanyai és tárgyai egyaránt emberek, különösen fontos lehet a képességek és készségek megfelelő halmaza. Vitatni tehát aligha lehet azt, hogy pedagógussá válás belépő oldalán, a tanárképzésben is fontos lenne a pályára való alkalmasság vizsgálata. A lehetőségeken, illetve a módszereken van, lehet olykor vita.

Ilyesmi állhat annak a hátterében is, hogy a minisztérium követelésének eleget téve több mint félezer diákot hív vissza az ELTE egy beszélgetésre. Ahogy az Index beszámol róla, az egyetem szakmailag tartotta vállalhatatlannak a szóbeliztetést a tanárképzésben. Mármint az alkalmasság vizsgálatára. S ezért mindössze egy motivációs levél összekalapálását várta el a leendő tanároktól. Hátha sikerül megfogalmazniuk, hogy miért akarnak egy társadalmi presztízsét tekintve nem éppen sikerszakmának tekinthető pályára tévedni. Eltekintve attól, hogy Hoffmann Rózsát egyébként mennyire tartom alkalmasnak az oktatáspolitikai részvételre, abban mégis igazat lehet adni neki, hogy egy írásbeli vizsga alapján aligha mérhető fel a jelölt alkalmassága egy olyan pályára, ahol a később az egész személyiség számít. Szinte közhelyszerűen, szerepet osztva a tanár személyiségjegyeinek általában, és egyenként egyaránt. Mely közhelyszerű megállapítás egyébként a tanári teljesítmény mérését, pontosabban annak strigulázós, objektívnek hitt, megállapítását szintén kétségessé teszi.

Egyébként éppen a komplexitásra hivatkozik az ELTE akkor, amikor gyakorlatilag ignorálta az alkalmassági vizsgálatot. Mondván, hogy csak a komoly orvosi, pszichológiai tesztekkel, vizsgálatokkal, a jelölt személyiségi jogainak megtiprásával tudná megállapítani a tanári pályára való alkalmasságát a jelentkezőnek. Ez, szerintem, fenntartva az egyetem nagytiszteletű professzorainak kijáró köteles tiszteletet: ostobaság. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy nem kell ahhoz súlyos mentális zavar, hogy valaki alkalmatlan legyen tanárnak. Esetleg csak komoly személyiségi tréning után legyen alkalmas arra, hogy a következő nemzedékek életét piszkálja. Az utóbbival elismerve a fejlődés, a fejlesztés lehetőségeit. Ellentétben azzal, hogy az ELTE véleménye szerint a komoly alkalmassági vizsgálat kizárná a fejlődés elismerését. Az is tudható, hogy léteznek olyan tesztek, ha már ragaszkodnak az írásbeliséghez, amivel jó néhány problémás eset kiszűrhető. Nem vitatva sem a tesztek esetleges pontatlanságát. S persze nem vitatva azt sem, hogy ezekkel bíbelődni kell a kiértékeléskor.

Ahogy a leendő diákkal is bíbelődni kell egy személyes találkozáskor. Kérdéseket kell feltenni, oda kell figyelni a válaszra, a metakommunikációs jegyeire, a személyiségére. S utána személyre szabott véleményt kell megfogalmazni. Vállalva a bizottság tagjainak azt a felelősséget is, ami a vélemény, a felvételi jegyzőkönyv aláírásával jár. Konfrontálódva esetleg a bizottság többi tagjával, és a fel nem vett diákkal egyaránt. Bevállalva azt, hogy valakinek megmondják: kiváló elméleti matematikus leszel, de ne menj a tanári asztal közelébe matektanárként. Ennél kétségtelenül sokkal egyszerűbb megíratni a motivációs levelet. Aztán besuvasztani valami irattárba, és megszabadulva a személyes értékelés, és személyes felelősség minden nyűgétől, és bajától. Időt és fáradtságot is megtakarítva természetesen, mely a nagy nyári szünet közeledtével szintén számíthat. A diák érdekeinek figyelembe vétele mellett nem kis részben hozzájárulva ahhoz, hogy az egyetem lelazulósan oldja meg a pályára való alkalmasság vizsgálatát.

Amin különben a minisztériumi parancs sem fog sokat változtatni. Aki valaha vizsgázott már, pontosan tudja, hogy egy vizsgát számos módon le lehet bonyolítani. Akár úgy is, hogy: „Mutatkozzon be fiatalember! Írja Gizike, hogy alkalmas! Kérem a következőt!” Végső soron pontosan ugyanazt az eredményt adva, mintha mi se történt volna az ügyben. Pár év múlva pedig, amikor a diák sírva hisztizik a próbatanításon, akkor majd a vállukat vonogatják. Mondván, hogy: „Na ugye, hogy nem lehet megmondani előre a reménytelenségi indexet”. Esetleg egyszerűen bízva abban, hogy addigra már a kutya sem emlékszik arra, hogy az adott tanárjelöltet ki találta alkalmasnak. Különösen annak fényében, hogy a tanári alkalmasság egyes kérdéseiről valóban van, és lehet is szakma vita. Azonban akkor, amikor az előzetes szóbeli vizsgáztatással kapcsolatban hangoztatják a fenntartásaikat, akkor talán értékelhetnék az ELTE saját követelményeit is. Az alkalmasságot vizsgálandó írásbeli szempontjai között ugyanis szerepel egy olyan kitétel is, hogy a jelölt „személyes beszámolót ír a tanári pálya választásának egyéni motívumairól, a tanári mesterséggel kapcsolatos tapasztalatairól, elképzeléseiről”. Márpedig egy frissen jelentkezőnek vajon milyen tapasztalatai lehetnek a tanári mesterségről. Legfeljebb egyes tanárairól lehet véleménye, tapasztalata, hiszen a mesterség megtanulása miatt megy a képzésre. Tapasztalata tehát majd akkor lesz, ha sikerült végeznie az egyetem elvégzése után.

Ha csak nem ő lesz majd az a tanszéki Micike, akinek a szakma nagy öregje odacsettint: „Hozza már a kávét, és írja...!”

Andrew_s