Feltsuthy Caligula egyeteme

Caligula
Forrás: xww.utexas.edu

Volt egyszer egy doktori. Lett egy egyszerűsített doktori. Főpróbával a Vezér székfoglalójához. A kancellárihoz. Mert a királyság csak az után jön. Esetleg Pannónia Főkapitánya néven. Addig a serték és perték kapnak egy kis egyetemi baksist. Hadd seperjenek. Tudást. Kifele.

Bárki professzor lehet. Nagyjából ezzel közölte a nagy hírt a HVG. Ennek alapja a felsőoktatás legújabb törvényi felülszabályozása. S az egyik nagy újdonság tényleg az, hogy bukfencológiai tanszékvezető lehet az, akit a Vezér arra alkalmasnak tekint. Azonban mégis a végéről, az egyetemi kancellária intézményétől érdemes indulni. Mert ez egy viszonylag könnyen átlátható intézkedésnek látszik. Gyakorlatilag politikai komisszárt kapnak az egyetemek azzal, hogy egy, akár a józan észtől is független szabályozó uraság kerül be a rendszerbe. De talán nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az istenadta nép szokja a szót. Ízlelgesse, és építse be a tudatába. KANCELLÁR. Amikor pedig már kellően beépült a köztudatba, akkor meg lehet húzni a nagy dobást. Nem gerellyel, hanem Viktorral. Tudják. Az I. Feltsuthyval. Ki lehet nevezni kancellárnak Orbán Viktort, az addigra kellően leharcolt köztársasági elnöki poszt helyet. Vagy felett.

S ebben a folyamatban elévülhetetlen érdemeket szerzett Schmitt Pál, aki akkorát zakózott a maga plagizált doktorijával, hogy a Szíriusz adta a másikat. Mellesleg meggyengítette azt a címet, aminek patináját és tekintélyét Göncz Árpád alapozta meg egykoron. A plagizátor-bajnoktól akkor elvették a doktoriját, és úgy kivágták az egyetemekről, mint macskát. Illetve elnézést. A macskákat nem dobáljuk. Azok nagyon kedves lények. A volt elnökhöz képest meg valóságos zsenik. Tulajdonképpen sokkal alkalmasabbak lennének egyetemi oktatónak is. Még talán honatyának is. Vagy netán a lovak. Semjén Zsolt amúgy is szereti a bölcsebbek társaságát. Kicsit ugyan dehonesztáló az okos-szemű négylábúakra nézve, hogy ül rajtuk. A történelem ellenben legalább a lovak kapcsán ismeri az előremutató tendenciát. Caius Iulius Caesar például elérte, hogy Incitatus kunzultárssá avatása folyamatba helyeztessék. Igaz, a neves császárnak nagyjából annyi esze lehetett, mint a névadó ruhadarabjának, a katonai csizmának a talpa. De Caligula neves tettéről tudhatjuk azt is, hogy motivációja a megvetés volt. Az emberek iránti megvetés.

Így a párhuzam annyiban is állhat, hogy a jelen intézkedéscsomag egyik motivációja szintén a megvetés. Mindenki iránt, aki valós munkával, valós eredmények felmutatásával, és az adott tudományban felmutatott valós eredmények alapján jut el valamilyen tudományos, illetve oktatási pozícióba. Nem vagyok hurrá-optimista. Az egyetemek és az akadémiai rendszer kontraszelektált világában ez jelenleg sem okvetlenül van így. De legalább az esély megvan, illetve eddig megvolt arra, hogy működjön. Amúgy Orbán Viktornak, a kegyelmi diplomásnak, és csapatának a megvetését megértem. Amíg hordószónoklatból, szájtépésből, gazdaságrombolásból, szotyirágásból és gázszerelésből nem nyitnak tanszéket, addig esélyük sincs. Pontosabban nem volt. Most majd lesz. A sporttudományi felsőoktatásban az olimpiai érem, a művészetiben néhány állami díj fog „a doktori fokozattal egyenértékűnek minősülni”. Azaz egyetemi tanárrá lehet kinevezni az illetőket. Az ellenben rámutatás kérdése, hogy mi minősül sporttudománynak, és ki kap állami kitüntetést. A sporthoz például kell a jó szív. Tehát, kellő jóindulattal a kinevezendő felé, akár a szívsebészet is lehet sporttudomány. S az életművészet is lehet művészet. Az egykori „sportállások” mintájára tehát lesznek „sporttanárok”, és „sportművészek”.

Egyébként az ötlet nem új. Ha nem is a Római Birodalomig nyúlik vissza. A rendszerváltás előtt, a nyolcvanas évekig megvolt a lehetőség arra, hogy a termelésben, a pártban, a közéletben kiemelkedő személyek egyetemeken oktassanak. Akár pedagógiai, akár felsőfokú képesítés nélkül is. Kinevezéses, azaz rámutatós alapon. Ennek egyik kiiktatására rombolták szét, majd építették újra a minősítési rendszert. A fürdővízzel kiöntötték mindazokat, akiket a régi egyetemi doktorik leértékelésével pályaveszetté tettek. Összemosva a tudományos eredményekkel elérhető egyetemi doktorikat a címzetes doktorikkal valamint az orvosi és jogi doktorátussal. Mert a hülyeség nem Orbán Viktor rendszerének a szabadalma. Azonban a „bárkiből egyetemi tanárt csinálunk” –mozgalom jellemzője, hogy alapvetően a Kádár-rendszer újratöltve. Nem először, és aligha utoljára.

Andrew_s

Közelnapi papírfétiskék.

Arcok a papíron, és másutt.
Forrás: www.168ora.hu

A papírok, mint arra a vízjelek, a különböző színezékkeveréssel előállított papírtípusok mutatják, önmagukban is lehetnek a művészet, az önkifejezés eszközei. Most azonban mégsem erről lesz szó, hanem azokról a papírokról, melyek a maguk valóságában, vagy átvitt értelmükben árulkodnak a napi eseményekről éppen úgy, mint a napi történések sokszor háttérbe szoruló körülményeiről. A sorok közti történelemről. Legyenek azok a papírok, dokumentumok akár diplomák, akár csak kérdőívek.

A diplomákról, mivel egyes politikusok különböző papírjai lassan lerágott rostokká válnak, nem írnék hosszabban. Amiért egyáltalán idecitáltam az egy közelmúltban közzétett hír az újabb és újabb kérdésessé váló végzettségekről. S mindez valóban jó ok lenne arra, hogy ismét rágódjunk egy sort ezeken a papírokon, melyek súlya folyamatosan csökken. Azonban érdekesebb kérdés lenne inkább azon eltűnődni, hogy miért is mennek bele az emberek olykor eléggé kétes papírszerzési akciókba. Ez azonban alighanem messzire vezetne, és nem lenne független attól, amit az érettségi buktatás kapcsán egyszer korábban fejtegettem. Azt emelve ki, hogy vannak papírok, melyek meglétükkor szinte semmit sem érnek, de a hiányuk stigmatizál. Mert megbélyegez az, hogy „mi az, hogy már erre sem futotta”. Holott számos esetben talán nem is kellene az a bizonyos papír. Hiszen megléte sem garancialevél. Elég ehhez a gazdaságpolitikára és annak irányítójára gondolni. Hiszen Matolcsy György is kapott diplomát valami úton-módon.

De hagyjuk is a diplomákat, és maradjunk a gazdaságpolitikánál. Már csak azért is, mert ezzel kapcsolatban egy újabb fetisizált papírkupacra tekinthetünk le az emelkedettség magasából. Abból az emelkedettségből, melybe felpávatáncolta magát a miniszterelnök. Ez a kupac pedig nem más, mint az a fatemető, melyre a Nemzeti Konzultációnak nevezett kérdéssort nyomtatták. Annak az immáron negyedik kikérdezősdinek, melynek indulását pár napja jelentették be hivatalosan. Nem másról, mint a gazdaságpolitikáról, és gazdasági konzultációnak meghirdetve. A kérdéseit már elég sokan elemezték, és akár ki is egészítették páran a saját kérdéseikkel. Adatvédelmi szempontból ugyancsak necces lehet, és talán tényleg a hiszékenység próbája az egész. A kérdések postázásának körülményei legalább annyira érdekesek, hiszen Orbán Viktor a saját szerepjátékos káoszlicitje keretében eleve meghirdette az elvárt válaszokat is. De talán nem is ez emeli egyfajta jelzéssé a Nemzeti Konzultációt, mert ez végső soron még besorolható talán az orientáló politikai véleményformálás kategóriájába. Nagyképű egy kommunikáció, de végső soron Orbán Viktor saját véleményeként is kezelhető.

Aki ott volt minden papírfétisen.
Forrás: Wikipedia

Az azonban már túlmutat a nagyképűségen, amilyen módon maga a kérdőív kinéz. Pontosabban az, ami rajta van díszítőelemként. Ha nem is közvetlenül a kérdések feletti részről, de immár lassan hagyományosan, Orbán Viktor erősen retusált arcképe az, ami a kérdéseket kísérő levélről szembenéz a borítékot felbontóval. Talán szimbolizálva azt, hogy a vezér szeme mindent lát, és „tessék csak az elvárt válaszokat megadni”. Önmagában talán nem is lenne semmi kivetni való abba, hogy a miniszterelnök köszönjön rá a potenciális választóra a borítékból. Abban az összefüggésben válhat egyre kínosabbá, hogy a miniszterelnök egyre inkább saját magát valami nagy machinátor szerepében kezdi üdvözölni. Bár akkor talán a bélyegen lenne. Ellenben másként aligha mondta volna el a miniszterelnök az elhíresült pávatáncos beszédet. Miközben a politikai, gazdasági, és talán emberi lekötelezettek bólogató köre veszi körül. Mondhatnánk azt is, hogy a tényszerű állapot talán nem, de a sorok közti üzenet válik egyre kínosabbá.

S végül, a keretes szerkezetnek megfelelően mégis kanyarodjunk vissza a diplomák világához. Nem, nem Orbán Viktor korábban elemzett szakdolgozatáról ejtenék szót. Sokkal inkább arról, aki egy igazolt plágium nyomán lemondásra kényszerült. Schmitt Pál már azzal beírta magát alighanem az arcátlanság modern magyar történetébe, hogy nem mondott le azonnal, amikor kiderült a plágium. A rinocérosz-díjat nem is ezzel, hanem azzal érdemelte ki, hogy ezek után azért igényt formált mindarra, amit köztársasági elnökként összekapart. Talán, mert Lázár Jánosnak igazat adva úgy gondolta, hogy ettől lesz több. Miközben morálisan ettől lett kevesebb. Mondhatni mikroszkopikus tartományba zsugorítva a moralitásáról alkotott képet. Azonban megnyugodhat annyiban, hogy egy papírfétist tovább romboltak a kedvéért. Az Alaptörvényt, melynek bár asztala talán van, tekintélye egyre kevesebb. Immár Alaptörvénybe iktatták, bővítve a lexek körét egy lex-schmittel, hogy járni egy plagizátornak is minden jár, amit sikerült összekaparnia. Így miközben a kormányzat a szélsőségesekkel kapartatja ki a maga gesztenyéit, igazolódott, hogy a gazdasági gesztenyét bárki „jókádernek” hajlandó kikaparni. Az olyan fétisek pedig, mint az alkotmányosság, vagy a jó ízlés ebben igazán nem jelenthetnek komoly akadályt.

Simay Endre István