Orbánia Kasszandrái nevében - A reményégetés útja

Lezajlottak a választások. Ahogy sejteni lehetett elkezdtek kisarjadni azok, akik utólag már korábban is úgy megmondták, hogy szinte látni sem lehetett a véleményüket. Miközben az ellenzék bukásához, mert ez több volt, mint szimpla vereség, olyan tendenciák vezettek, amelyekről többen szóltunk a neten menet közben is. Le is ugattak, fideszbérenceztek a fórumokon. Többed magammal. Olyanok is, akik közül nem egy fórumszereplő most már előre megmondta. Az ellenkezőjét, mint amire most „emlékszik”, hogy mondta. Snitt! Nem az emberi gyarlóság a téma. Még akkor sem, ha némelyek gyarlóságnak, a hiúságnak, a „na, ugye, megmondtam” álságos katarzisának fogják tekinteni a leírtakat.

Karácsony a jelölt - 2021. SZEPTEMBER 30.

A történet az előválasztással indult. Akkor, amikor Karácsony Gergely ringbe szállt, és ezzel nyilvánvalóan szembe-hazudta a választóit. Azokat, akik fő-polgármesternek választották. Akkor írtam, és véleményként tartom: „Karácsony Gergelyt, Tarlós István kihívójaként egy igen erős ellenzéki konszenzus, és a budapestiek protest-szavazatai emelték be a vezető pozícióba. Nem a pártjának a hatalmas népszerűsége, és egyáltalán nem a politikai karizmája”. Kiegészítve azzal, ugyanakkorból: „Budapest szinte biztosan bukta a fő-polgármestert az előválasztások során. Ha Karácsony Gergelyt, a jelenleg nem létező, választási párt, a jelenleg nem létező, pártlistájának első helyén miniszterelnöknek jelölik, akkor azért. Mert nem lehet egyszerre miniszterelnök, illetve Budapest polgármestere. Ha az előválasztások során kiesik a jelöltségből, akkor pedig a morális helyzete lehet tovább tarthatatlan”. Mely morális helyzetet, mint pár nappal később kiderült, jobban sikerült erodálnia, mint azt ekkor sejteni lehetett volna.

Van eredmény - 2021. OKTÓBER 3.

Az előválasztás előtti megállapodásokra többen úgy véltek emlékezni, hogy a legjobb három megy tovább. Ezzel szemben a második és harmadik helyezett, Karácsony Gergely (KG), illetve Márki-Zay Péter (MZP), némi huzavona után újra-gondolták a stratégiájukat. Úgy döntöttek, a morális példamutatás jegyében, hogy hátulról összefognak, és felrúgják az előttük végzőt a versenyen. Ahogy akkor írtam: „Az a helyzet, amikor egy verseny két résztvevője futás közben egyeztet arról, hogy azzal segítik egymást a célba, hogy felrúgják menet közben a harmadikat, számomra egy inkorrekt állapot. Elkövetői pedig morális nullák”.

De a nagyobb baj volt, hogy az eset nem volt példa nélkül való: „Azt, visszatekintve pontosan tudjuk, hogy 2018-ban ilyen, egymást leváltani akaró ellenzékiséggel nem nyert választást az ellenzék. Könnyen lehet, hogy Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter éppen most oldotta meg, mérhetetlen szívességet téve Orbán Viktornak, az ellenzéki összefogás felbomlasztásának a problematikáját. Akárhogy fogják magyarázni, hogy ők nem, meg nem is, meg egyébként sem, és mindenki hülye, csak ők helikopterek. Ugyanis sokak számára esetleg éppen ettől születik meg az a döntés, hogy inkább otthon maradnak a választáskor, mintsem politikai ősszáj-fejek civakodásához statisztáljanak”.

Kiemelem az időpontot: 2021. október eleje. A kampány még szinte el sem indult, de az élről már betöröltek egy hatalmasat az ellenzéknek.

A nyitva maradt, és azóta is nyitott, kérdés ekkor az lehetett volna, hogy az ellenzék, a saját játékszabályait figyelembe véve, miért nem emelte fel harmadiknak az előválasztás első fordulójának negyedik helyezettjét? Passz. Magam nem olvastam erre választ, de ettől még lehet, hogy van.

Civakodós közjáték - 2021. OKTÓBER 6.

Ha az előző MZP-KG akció után még menthető lett volna bármi is, ennek esélyét sikerült csökkenteni azzal, hogy elkezdtek egymással is veszekedni a meg sem nyert pozíción. Ennek itt, és ekkor szinte alig volt jelentősége, de a jelenséget érdemes megjegyezni.

Komplexus-licit? – 2021.OKTÓBER 4-11.

KG kilép a képből, és elindul egyfajta ámokfutás MZP részéről. Október 11-én az ATV közli a nyilatkozatát, hogy a Dobrev Klára mögé felsorakozók alapjában véve Orbánt szolgálják, míg másokat zsarolnak ezért a támogatásáért. Majd elnézést kér, hogy árulózott. Holott ismert a mondás az eldobott kő és kimondott szó közös jellemzőjéről: nem lehet el nem indulttá tenni. De, „természetesen” a másik nagyobb ellenzéki párt sem maradt ki. A Jobbik, és konkrétan Jakab Péter is megkapta a magáét.

Valójában még mindig nincs komoly kampány, de nyugodtan írhattam: „a legnagyobb probléma, azt hiszem, hogy Márki-Zay Péter valójában felégette maga mögött a hidakat”. Miközben egyre nyitottabbá és valójában egyre égetőbbé válóvá vált a kérdés: Az ellenzéki pártok miért nem állítják le a láthatóan elszabadult hajóágyút? Mert ekkor talán még komoly veszteség nélkül meg is tehették volna.

Üzenetek közjátéka - 2021. NOVEMBER 12.

Az előzőekhez képest nagyjából egy hónappal később vagyunk. Aki azt hitte volna, hogy az ellenzék rendezi, netán lecseréli a jelöltjét, konszolidálja a helyzetet, programot hirdet, és a Karácsony (nem Gergely) előtti hónapra egy kemény kampánnyal fordul rá a közös jelölt, az tévedett. Novemberre már mindenféle üzenet elhangzott, és egyre jobban kezdett kirajzolódni, hogy MZP alapvetően kevés egyebet tesz a melldöngetésnél, ellenségkeresésnél, a magánügyei politikává emelésénél. Mert az nyilvánvaló, hogy az egyén hite az magánügy, a gyermekeinek a száma, az apasága pedig alapvetően családi kérdése. Ez utóbbiak hangsúlyos beemelése a politikai térbe „óhatatlanul felveti, hogy akkor hogyan viszonyul a zsidókhoz, buddhistákhoz, ateistákhoz, és a többiekhez. Mert egy ország miniszterelnöke ne gesztust gyakoroljon azzal, hogy elviseli, netán megvédi mindezeket. Mármint akkor, ha tényleg az ország határain belül élő polgárok miniszterelnöke. S nem csak a keresztény-fundamentalista, több-gyermekes, és heteroszexuális egyedek hatalomvágyó vezére”.

Hozzáteszem. Eközben a két nagy párt, a DK és a Jobbik tette a dolgát. Amennyire tudta. Noha két hétre rá már egyre kevésbé világos, hogy az elvileg közös jelöltet, hogy miként, és milyen áron sikerült, például a DK torkán lenyomni

Ellenzékfogyta - 2021. DECEMBER 16.

Újabb hónap elteltével a kép továbbra sem tisztult. Illetve, amennyiben tisztult, annyiban inkább kár volt. Az októberben szinte csettintéssel kormányt váltani képes támogatottság fénye már láthatóan megkopott. Kezdi megbosszulni magát a valós választási párt, egy árnyékkormány kommunikálható felelőseinek a hiánya, MZP pótcselekvéses nyilatkozatciklusai. Mely utóbbi nagyjából úgy fest, hogy mikrofont kap. Mond valami sértőt, bántót, majd hossza magyarázzák a hívei, hogy kiragadták, nem is azt gondolta, stb. Ugyanakkor valószínűleg kiszámított pályán mozog: „Azzal, hogy folyamatosan váltja le az ellenzékiséget márkizayizmusra, sikerülhet végleg túszul ejtenie az ellenzéket. Egyszerűen azért, mert nem marad, illetve már most sem igazán maradt idő arra, hogy lecseréljék ezt a politikai kalandort valaki másra”. (Megjegyzés: Ma már sajnos tudjuk, hogy pontosan ez történt. MZP maradt, az ellenzék bukott.)

Miközben a Jobbik és a DK teljesítménye alapján egyre jobban látszott „a realitás, hogy egy Jobbik-DK nagykoalíció esetleg hatékonyabb választási szereplő lehetett volna”. Függetlenül attól, hogy mennyire kedvelem, vagy inkább nem kedvelem személy szerint a Jobbikot.

2021. DECEMBER 23.

MZP pártot akar. De addig is mindenki áruló, aki nem neki hajbókol. Új elemként megjelenik, hogy előre kezdi magyarázni a vereségét. Amiért csak a Fidesz ügynökei lehetnek a hibásak. Ki más? S nem április, hanem még december. Milyen versenyző az, aki azzal áll rajthoz, hogy előre megmagyarázza, hogy ki mindenki más tehet arról, hogy nem fog nyerni? Lelki vesztes. Lúzer.

Kijön a matek? – 2022. JANUÁR-FEBRUÁR

2022. elejére kialakul egyfajta kommunikációs zsákutca. Sajnos olyan panelek kezdenek beépülni, ami az 50-es éveikben, és utána, járók számára akár ismerősek is lehetnek. Az ellenzéki pártok részéről megjelenik egyfajta irányelvpolitizálás. Kinél jobban, kinél kevésbé. Kinél jobban, kinél kevésbé működve. Amivel több probléma van. Irányelvek nyomán lehet állást foglalni egy zártabb, ha tetszik barátibb közegben. Azonban a pártokra szavazóknál ez nem általános. A szavazó manapság nem azonos párt tagjával. A tagtól talán lehet elvárni valamit a pártfegyelem nevében. De a szimpatizánsoktól csak kérni lehet. A bizonytalanokat pedig legfeljebb meggyőzni. A leuralási attitűd kontraproduktív is lehet.

Így aztán, „amikor az ellenzéki összefogás vezetői arról szólnak, hogy merre van az aktuális előre, akkor az a szavazóbázis ötödét befolyásolja jelentősebben. Ezzel szemben, amikor Márki-Zay Péter (továbbiakban MZP) fideszügynöközős üldözöttségével, a hitvilága politikává emelésével, az orbáni politika egyes elemeinek, olykor kicsit átfényezett, átemelésével (ld. PAKS 2, gyurcsányozás, rezsicsökkentés, határon túliak szavazójoga), a saját politikai pozícióvágyától, illetve csalhatatlanságától fűtve mikrofont kap, illetve kinyilatkozik, akkor a szavazóbázis négyötödét képes elidegeníteni”. A matek tehát kezd, illetve egyre jobban kezd nem kijönni. Egyre kevésbé valószínű, hogy a „csalódott fideszes” nem üres halmaz, és hogy a bizonytalanok millió számra szaladnak MZP mellé voksolni.

S ez akkor is igaz, ha aligha vitatható: igenis kialakult, megjelent, és az interneten is aktívvá vált egy támogatói kör MZP körül. Ennek a körnek a hatását kár lenne akár vitatni, akár lebecsülni. Már csak azért sem szabadna, mert nem egyszer olyan szinten üres személyeskedéssel „érvelnek”, és annyira troll-szerűen működnek, hogy képesek lenyomni, elijeszteni az MZP-t kritizálókat. Alkalmasint olyan paneleket is pufogtatva, amelyekre már gyűjteményes válasz volt adható. De ettől nem lesz jobb a választási matek, csak nem látszik a kritika, elmosódva látszik a szakadék.

Aztán jött a háború. Nem polgár-, nem itt, de jött. MZP-nek még volt pár kétségesen célszerű megnyilatkozása, de egy hónap aligha pótolhatta volna másfél év kampánymunkáját, amihez képest már az előválasztás is kicsit megkésett.

S mielőtt jönnének azok a kritikák, hogy az összeállítás szubjektív, leszögezem, hogy az. Az is igaz, hogy MZP-n keresztül vezeti le a bukást. Úgy van. Nem azért, mert ne lettek volna más szereplői a történetnek. Pár helyen utaltam is rájuk. Azonban egy miniszterelnök-jelölt az arca annak, aki nevében működik. Ahogy a Fideszé Orbán, úgy az ellenzéké Márki-Zay Péter. Nem az ellenzéki pártok dolga lett volna annak az egyensúlyban tartása, amit mond, tesz, vagy éppen nem tesz, hanem fordítva. Neki kellett volna koordinálni, kompromisszumokat keresni. Ha kell cirkuszi hangszórós-autóval megszervezni a program eljutását vidékre. Mert miniszterelnökként is ez lett volna a dolga. A szinte tervszerű bukással hosszú évekre biztosította egy beképzelt, önmagától elszállt diktátor uralmát, és kiégette sokakból a változtatás reményét. S csak remélem, hogy személyes alkalmatlanságból, és nem az általa oly sokaknak tulajdonított háttéralkuk nyomán.

Mely véleményemet fenntartom akkor is, ha esendő emberként sajnálandónak, szánni valónak tartom Márki-Zay Pétert.

Andrew_s

Orbánia Kasszandrái nevében: Rácsodálkozni való tanár-alkalmatlanság?

Megjelent egy írás a tanárok alkalmatlanságáról. Ez annyira hiánypótló, hogy csak na! De tényleg! Mert ahhoz aztán baromi nagy éleslátás kell, hogy amikor valami már méteres lángokkal ég, akkor megállapítsa valaki: tűz van. Persze, akkor is jobb félreverni a harangot, mint sunnyogni a kertek alatt. De nem egyszerűbb akkor oltani, amikor még csak tüzesedik a kiszáradt trágya az istálló sarkában?

Maga az említett írás az ATV oldalán jelent meg egy olyan címmel, ami szerint döbbenet lenne, hogy a tanárok nagy része alkalmatlan a pályára. Azért annak, aki most döbbent erre rá, annak valami kevésbé ártalmas, a szemet kevésbé meggyötrő szert kellene a jövőben szednie. A tanári alkalmatlanság évtizedes probléma. Több évtizedes. Tekintettel arra, hogy a maradványelvű pedagógusképzés korántsem napjaink vívmánya. Magam 2008-ban írtam először egy tanulmányt arról, még a Corvinus-on, hogy az iskolákban erős a kontraszelekciós nyomás. Akkor az euroAstra-ra is kikerült, de ma már ott nem olvasható. Ellenben 8 évre rá még mindig aktuális volt. Ahogy az sem volt különösebben újdonság már 2011-ben sem, hogy a narancsos oktatáspolitika egyfajta gyermekkísérletként is felfogható. Amelyben a nyelvvizsga-papírhoz való fétistisztelet egyfajta kasztosító tényezőként szerepel. AZ, hogy a napokban a nyelvvizsga-papírhoz való ragaszkodás baromsági koefficiensét is emlegetik, az csak fokozza azt az érzést, hogy egyes, a pedagógiával foglalkozó fejekben nem túl gyorsan forognak a fogaskerekek. Pontosabban: iszonyat lassúsággal mocorognak csupán.

Az ATV cikke egyébként azt is említi, hogy „a pedagóguspályaalkalmassági-szűrés hatékonyabbá tétele régóta felmerülő igény”. Ehhez képest még az azóta hamvába hűlt tanártüntetések során sem merült fel egyszer sem a színpadi szövegekben az, hogy a tanárok alkalmasságának a kérdését fel akarnák komolyan vetni. Nem mintha valami komoly programhirdetéssel indult volna a program nélkül simán, és közvetve a kormányt erősítő módon, lecsengő tüntetéssorozat. Most azon felülemelkednék, hogy a tüntetésszervezés környékén is előforduló szakmai „nagy öreg” de facto, ha nem is szó szerint, lehülyézett, amiért programot vártam volna. De hát istenkém, az elméleti pedagógia elefántcsont-tornya nem azonos a gyakorlattal. Még akkor sem, ha az előbbiekben félrevonulva gondolkodnak el felhős mélabúval, hogy mit kellene tennie másoknak. Mindenki másnak. Csak a fizetés legyen meg. Ellenben ugyanakkor, szintén 2016-ban, szinte pánikszerű félelemmel viseltettek az érintettek is, a tanárok alkalmatlanságának az egész kérdéskörétől. Holott már évekkel korábban, 2013-ban, is világos volt: érdemi alkalmasságvizsgálat márpedig nincs.

Természetesen az, ha egy évtizedes lenne csak a felismerési késés, az is rányomná a bélyegét a magyar oktatásra. De 2008-ban már azért lehetett megállapításokról beszélni, mert világosan látszó, már akkor sem volt újdonság az iskolákban, a tanárképzésben is zajló kontraszelekció. Igen, tudom, akkor nem a Fidesz volt kormányon. Igen tudom, a kormányváltás után sem javult a helyzet. Az a helyzet, amely kormányok jövése-menése közepette, szinte rendszer-érzéketlenül zajlott addig is, és zajlik azóta is. Valószínűleg azért, mert nyilvánvalónak látszik: a tanításra alkalmatlan, és ezért magukat a mozgalmárságba menekülve átmentő tanárszervezeti megmondók aligha támogatnák a kontraszelekciós spirált megtörni szándékozó kísérleteket. Alkalmasint a ’980-as évek vége óta sem volt egyik kormánynak sem mersze megtörni a felsőfokú képzésben, a tanárképzést is beleértve, kialakult kontraszelekciós spirált. Ahogy a látszólag ezt célzó, most zajló „akadémiázás” is csak ennek az erősítését, a „kárdereket mindenhova” mozgalom szélesítését látszik szolgálni.

Azért persze mégis örülök, hogy legalább most, hogy már szinte minden porig látszik égni, megszólalnak egyesek. Kijelentve, hogy „mintha lángocskák látszanának”. Csak el ne kapkodják. Mert a végén még történik valami. Aztán majd kikapnak azoktól a tanármozgalmároktól, akik 2010 előtt az akkori oktatáspolitikán morogtak. Most pedig azon, hogy állítsák nagyjából vissza az akkori állapotokat. Valójában pedig azért, mert a szakmai minősítés, illetve teljesítménykényszer elől menekülve langyosabb vizet kérnek a kádba és több párnácskát a ketrecbe.

Andrew_s

Orbánia Kasszandrái nevében: Kasszandra esete a választásokkal

A választás másnapján olvasom, hallgatom a reflexiókat, amelyek úgy kezelik a Fidesz győzelmét, illetve az ellenzék szerepét, mintha legkevesebb a Holdon töltötték volna az emberek az eddig eltelt hónapokat, illetve éveket. Szó se róla: ilyen mértékű Fidesz-győzelmet nem vártam volna. Ugyanakkor az is világos, hogy a kialakult helyzet nem egy előzmény nélküli állapot.

Nem volt az különben a 2014-es választási bukta sem. Annyira, hogy nem egyszer merült fel már akkor is, hogy azt a választást gyakorlatilag előre megfontolt szándékkal vesztette el a Mesterházy-Bajnai páros. Illetve azok akik Bajnai mögött voltak. Köztük egyébként Juhász Péter is. Aki most ugyan játssza a sértett hercegkisasszonyt, de azért vastagon benne volt az akkori és a jelenleg vereségben is. Elég ehhez a nem is túl régen megesett 2017. októberére gondolni. Amikor nem csak Juhász, hanem az LMP és a Momentum is hozzátett ahhoz a kompromisszumtalansági összképhez, ami akkor már világosan jobban erősítette Fideszt, mint az ellenzéket. A közösnek indult ünneppel kapcsolatban:

„Kezdve attól, hogy a Fideszből megvilágosult Hadházy Ákos lemondta az LMP nevében. Amire hivatkozva a programnak nevezett ígéret-cunamival jelentkező Momentum is kiszállt a buliból. Hogy aztán nem sokkal később Juhász Péter arról tudósítsa a híveit, hogy az Együtt (senkivel), illetve a Párbeszéd (önmagunkkal) nevű, csilliárdos támogatottságú szerveződések is majd máshogy, máshol ünnepelnek. Aztán, az utóbbi név, mármint Juhász Péter kapcsán bevillant egy közel öt éves helyzet. Az, amikor 2012-ben sikerült olyan gesztushullámot elindítani az ellenzékben, ami legfeljebb a kormány erősítésére volt igen alkalmas. Miközben arra is emlékezhetünk, hogy nem csak a Milla, hanem az LMP is ismerős szereplője mindkét történetnek.”

Az LMP kapcsán most többen mondogatják, hogy „ha visszaléptek volna”, illetve „ha kompromisszumot kötöttek volna”. Ami csak azért nem világos, mert az LMP kezdetektől fogva több hasznot hajtott a Fidesznek, mint az ellenzékiségnek általában. Tudom, tudom. A korrupcióellenesség következetes élharcosai, meg minden. Meg más politika. A hatékonyságát mindenki lemérhette. A Fidesznek biztosították ugyanazt a demokratikus flepnit, amit a sehova vezető, valós programmal alig rendelkező tüntetések, illetve akcionizmusok. Hadházy Ákos elmondta rendszeresen a magáét. Egy olyan pártszintű háttérrel, amely az utolsó pillanatig kitartott az ellenzék megosztása mellett. Az egyik oldalon tehát lehetett kritizálni a hatalmat. De a másik oldalon vigyáztak arra, hogy ne alakulhasson ki egységfront a regnáló hatalommal szemben. Márpedig a kettőnek, egy egységesen képviselt, kompromisszumokban érlelt programnak, valamint a hatalmat támadó hívószavaknak együtt talán lett volna értelme. A megosztottság, az ellenzék felszalámizása azonban Orbánnak kedvezett.

Ez utóbbiból ismerten kivette a részét már a kezdetektől is az a Momentum Mozgalom, amelynek már a párttá alakulása is több morális kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott. Habár lehet, hogy rájuk is igaz a moralitás keresésének hiábavalósága a mai magyar politikában. Ahogy Gulyás Márton és mozgalma esetében is. Nem azért, mert összefogná a fiatalokat. Hanem azért, mert az aki provokatőrnek jó, még lehet csapnivaló politikai szereplő. Az utóbbi illusztrálásához elég a közelmúltba tekinteni. De az előbbihez sem kell túl messzire menni. Gulyás felvállalta annak a provokatőr celebnek a szerepét, aki mozgalmat hirdet a feszültség leföldelésére úgy, hogy cserébe gyakorlatilag nem nyújt semmit. Legutóbb novemberben.

Az a helyzet tehát, amelynek most az eredményét élvezheti a Fidesz, nagy vonalakban, tulajdonképpen már novemberre kirajzolódott. Adottá vált egy autoriter hatalom, amellyel szemben egy olyan párt látszott jobboldali alternatívát adni, amely nem is olyan régen, 2012-ben még felvállalta a vérvádazós antiszemitizmust. Majd azzal gondolta támadni a kormánypártot, hogy az az ő programjukat hajtja végre. Elárulva a nagyfokú programazonosságot a Fidesz és a Jobbik között. Amely alapján egy jelentősebb jobbikos eredményt sejtettem. Elég jót ahhoz, hogy azt követően nyílt koalíció alakuljon ki a Jobbik és a Fidesz között. Tévedtem. A Fidesz nem került koalíciókényszeres helyzetbe. Amelynek hatására majd a jövő parlamenti munkája mutatja meg, hogy a hallgatólagos támogatást megkapja-e a Jobbiktól és az LMP-től. Az ellenzék megosztását már megkapta előlegbe a hatalom.

De nem csak az említett pártoktól, pártvezetőktől. Nem véletlenül lettem volna kiváncsi a szegedi Orbán-Botka megbeszélések valós tartalmára. Mert Botka programtalan tündöklése azt vette el az ellenzéktől, amely a végső megméretés előkészítése során a legértékesebb lett volna. Az időt. No meg persze egy kompromisszumképes hozzáállást egy kompromisszumok alapjául szolgáló programmal a tarsolyban. 2017 júliusára azonban kiderült, hogy az ellenzék két nagy ellenfele maga az ellenzék, és a naptár. Akkor írtam, hogy az akkori viszonyok között egy kompromisszumos program:

„Ha sietnek, akkor február elején-közepén meg is lehet. Na, ekkor kellene nekiállni annak, hogy meggyőzzék egymás szimpatizánsait. S nem csak a fővárosban, hanem a falvakban is. Nem leugatni, és leuralni, hanem meggyőzni. Valós vitákban, olykor ellenséges hangulatban, de az ilyen hangulatot is kiálló érvrendszerrel.”... „Ezt mármint akkor, ha a pártoknak sikerül valóban közös fórumokat szervezni, és valóban komolyan vehető közös programmal országot járni, és minden elsőre sikerül, akkor jövő augusztusig még össze is jönne.

Jah, hogy a választások valamikor áprilisban lesznek? Pech.

„

Ami azt jelenti, hogy az áprilisi fiaskónak tulajdonképpen már 2017 nyarára megágyaztak az érintettek. Miközben 2017 októberére egészen világossá vált, hogy a már májusban is inkább alapvetően antidemokratikus törtetőként viselkedő Botka, szereplésének legnagyobb haszonélvezője a Fidesz és a Jobbik lett. Márcsak azért is, mert Gyurcsány folyamatos támadásával olyan helyzetet teremtett, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette Gyurcsány lemondását a DK . Amelyben egyébként felfedezhető a másik nagy egyesítő vonulat az ellenzékinek állított pártok többségénél. Az ugyanis világos, hogy egy párt vezetőjének a lemondását a tagság kezdeményezheti, de amely tagság nem fogja kezdeményezni, ha kívülről próbálják ennek érdekében megerőszakolni a pártot. Márpedig az tudható volt, hogy Gyurcsány Ferenc a hívei szemében olyan képpel bír, mint aki egyedül lehet alkalmas Orbán érdemi kihívójaként szerepelni. Ugyanakkor az is tudható volt, hogy személyében sokak szemében eleve a DK elutasítását jelenti, mint a párt vezetője.

Azon el lehetne persze töprengeni, hogy a 2014-es vereség után miért nem próbálta átadni a párt arcának helyét valaki másnak? Az azonban biztos, hogy 2017-re már biztossá vált, hogy a szerepe tiszta nyereség a Fidesznek. Amikor tehát gyakorlatilag odacementezték a pártvezetői szerephez, mérhetetlen segítséget adtak Orbánnak. Illetve tegnap óta mérhető segítséget. Nem, eszemben sincs mentegetni egyik felet sem. Gyurcsánynak valószínűleg tényleg vissza kellett volna vonulnia. Nem most, hanem 2014-ben. Akkor, amikor ezt nagyobb arcvesztés nélkül megtehette volna. De nem vagyok a DK tagja. Így nem ismerem azokat a párton belüli szálakat, amelyek mentén a párt vezetőjévé választották.

Az azonban ettől független, hogy a Fidesz győzelmének a mértékén meg lehet talán lepődni. De azt is kár lenne vitatni, hogy ebbe a győzelembe az egész ellenzékinek állított politika bagázsnak komoly munkája van. De legalább mindenki megvigasztalódhat azzal, hogy könnyen lehet: hosszabb időre megszabadult a következetes ellenzékiséggel szemben támasztható elvárásoktól. Miközben ezt a lehetőséget eljátszotta. Nem kicsit, hanem nagyon.

Azt hiszem, hogy ugyanakkor egy még nagyobb hibát csak akkor lehetne elkövetni, ha most azok, akik komolyan veszik a demokráciát, elmerülnek az önsajnálatba. A pártok pedig abba, hogy sebeket nyalogatva meg sem próbálnak egy egységfrontot kialakítani. Ha nem próbálják meg, illetve ebből kimaradnak, akkor megerősítik azt, amit sokan gyaníthatnak az előzmények alapján. Azt, hogy tervezetten eladták Orbánnak az országot. Bízva az asztalról hulló, az udvari bohócnak szánt morzsákban.

Andrew_s

Orbánia Kasszandrái nevében: A semmit szervező tüntetés-szervezők

A CEU-s tüntetések kapcsán már korábban is igyekeztem a hazai jellegzetességeket a jól látható párhuzamok alapján áttekinteni. Azonban Lendvai Ildikó legutóbb publikált írása után, azt hiszem, időszerű lehet a kezdetektől átfutni néhány korábban már leírt gondolaton. Érintve azokat a tüntetéseket, tüntetéssorozatokat is, amelyek az utóbbi néhány évben, a kormány egyes intézkedéseit kritizálandó, néhány tíznél több embert vonzottak az utcára.

Valószínűleg sokak szemében önkényesen, a 2011-es évbúcsúztatóval kezdeném. Azért is, mert addigra már elég nyilvánvaló jelek mutattak a köztársasági hagyományok eltörlésének irányába. Addigra megjelentek az ételért sorban álló ezrek, és elkészült az a törvénygyűjtemény, ami az Alkotmány kihajítását, leváltását volt hivatva szolgálni. Az elégedetlenség okkal csapott fel, és megnyitotta az utat a következő Operaházhoz szervezett tüntetéshez. Ez utóbbinál érdemes kicsit elidőzni. Egyrészt azért, mert egy, az ország jövőjét erőteljesen meghatározó kormányzati lépés nyomán szerveződött. Másrészt azért is, mert évekre, máig hatóan megadta azt az alaphangot, amely fékezett habzásúvá tette a tiltakozásokat. Az akkor összejött sokaságban állva világos volt, hogy igen sokan azért jöttek el, mert a virtuális ökölrázáson túl is hajlandóak tenni a kormányváltás érdekében. A színpadon ezzel szemben egymást váltották az előadók. Unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel fárasztva el a hallgatóságot. A felszólalók jó szándékát nem vonom kétségbe. De amikor a sokadik felszólalóról alkotatott a hallgatóság olyan véleményt, hogy elsősorban önmagát bátorítja a felolvasott spontán szövegével, akkor bizony nem kevés kuncogás hallatszott. Ott lent. A tömegben.

Amikor a világosan kinyilvánított programtalanságra, céltalanságra is reagálva felhangzott a tömegből, hogy „Menjünk be!”, akkor láthatóan kitört a szervezői pánik. Egyre kapkodóbb reakciónak tűnő szövegek következtek, majd mindenkit felszólítottak a csendes elvonulásra. Egy lendülettel két legyet lecsapva. Legalább. Egyrészt megoldva azt, hogy a kormányzatot nehogy zavarja bármi nesz, Másrészt formálisan azonnal elhatárolódtak mindenkitől, akik ott maradtak. Elsunnyogtak haza, és egy igen nagy vehemenciával indult tüntetést fojtottak érdektelenségbe. A tömegnek sem programot, sem célt nem adva. Legfeljebb önmaguknak katarzist aratva. Akik ott ebben a tömegfárasztásban szervezőként részt vettek, azokat egyértelmű felelősség terhel minden olyan későbbi tüntetésért, amely ugyanezt a mintát követve, a tömegeket kiszólította, majd semmit sem nyújtva hazaküldte. A politika páriáivá téve mindenkit, aki az indulati ötpercnél többet várt el az ellenzéki, a civil, vagy bármely más mozgalmi kezdeményezéstől.

S félreértés ne essék. Nem lövöldözésre, gyújtogatásra, pofozkodásra gondolok. Hanem arra, hogy csak olyan szervezzen tüntetést, szólítson az utcára embereket, akinek konkrét célja van vele. Konkrét előremutató célja. Amihez nyilvánvalóan legalább szándék kell egy programalkotásra. Legalább a szervezők fejében kell annál több elképzelés, mint az, ami Orbán kormányát amúgy is mozgatja. Az ellenségkép-képzés, és a „minden hatalmat a szovjeteknek” szemlélet. Akkor is, ha az ellenség a kormány, és akkor is, ha a hatalmat az utcáról szerveződve gondolják megszerezni. Ugyanakkor a szervezők felelősségét csak növeli, hogy az egyre inkább diktatórikus eszközökhöz folyamodó kormánynak a fásultságnövelő tüntetések egy szépségflastromot biztosítanak a demokrácia létéről. Egyben tényleg növelik a politikai közöny, cselekvésképtelen céltalanság érzetét sokakban.

Ennek egyik illusztrálására ugorjunk 2014-be. Ha valaki nem emlékezne rá, ekkor volt az internetadó elleni tüntetések ősze. A kormányzat, talán a közhangulat tesztelésére, bedobta az internetadó ötletét. A Facebook-on elég gyorsan megindult egyfajta szerveződés. Amelyben tüntetésre hívták az embereket. S amely esetében már a kezdetekkor látszott, hogy a több sebből vérzik az ötlet. Nem alapvetően azért, mert ne lett volna indokolt a tiltakozás. De az internetadó elleni megmozdulások kapcsán a kormány a tervezet tervezetét úgy tudta visszavonni, hogy nem szenvedetett komolyabb arcvesztést. Ezt lehet a tüntetés sikereként elkönyvelni, és példálózni a későbbi szervezéseknél. De azok az akkor felvetett kérdések máig nyitva maradta. Olyanok, mint:

·         Milyen cselekvési tervet szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?

·         Mi az A-terv?

·         Mi a B-terv?

·         Mi az elérendő cél, illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?

Azóta már tudjuk: az internetadó elleni tüntetés ebből a szempontból igazán sablonteremtővé vált. A jelzett kérdésekre adandó válaszok összegereblyézése ugyanis bármilyen tüntetés szervezésekor a szervezők egyik alapvető felelőssége kellene, hogy legyen. S amely felelősség elől a mai napig elbujdokol a szervezők jó része. Ugyanakkor a tüntetést követően megindultak a Fidesz-székház felé. Az ott történtek alapján már akkor felmerült, hogy alapvetően egyfajta kormányzati megegyezés nyomán jutottak arra, amire. S azóta nem egy megmozdulás kapcsán elgondolkodhattunk azon, hogy vagy a kormányzattal kidolgozott egyfajta feszültségcsökkentésként szerveznek tüntetést, vagy a szervezők kötözni valóan tehetségtelenek és ostobák. A novemberi tüntetésen pedig már kínosan jelent meg, mert a Parlamentnél történt, a korábban említett motívum is. A szervezők otthagyták a tömeget, és távoztak a felelősségből. Decemberre már tudtuk, hogy program nincs, de adománygyűjtő számlaszám már van. 2015. januárjára pedig az is kiderült, hogy a programtalanságért tulajdonképpen nem is a szervezők a hibásak. Mert ők szentek. Az a résztvevő tömeg. Az tehet mindenről. Az újabb kérdésekre elmaradó válaszokról is. Mert az is szemét ellendrukker, aki kérdést mer intézni a szentté avatandó szervezőkhöz.

Az említett két kiemelt eseménysorozat alapján megállapítható, hogy egyfajta egyetemes recept alakult ki a kormányzat elleni tüntetésekre. Olyan alapvető pontokkal, hogy:

-       A szervezéshez nem kell cél, csak néhány jelmondat;

-       A szervezőktől nem elvárt a felelősség, mert azt pótolja az elégedetlenek csodavárása;

-       A szervezők hagyják magukra a tömeget, hogy minden későbbi történésért moshassák a kezüket;

-       Folyamatosan lecsengő tömegfárasztásokra van szükség, ami stabilizálja a hatalomban levőket;

Ha a későbbi tüntetésekre emlékezünk, gyakorlatilag ugyanerre a kaptafára húzták rá azokat is. Ha nincs alternatív pedagógiai program? Aki hiányolja az a hibás! Ha nincs a tüntetésnek menetrendje? A szervezők mossák a kezüket a demokrácia jegyében! Ha órákig tartó uncsi szövegek hangzanak el? A közönség nem elég emelkedett a nagy gondolatokhoz! Ha a szervezők magukra hagyják a tömegeket? Ők kérem mindenkinek mondták: menjenek szépen haza! A lex-CEU elleni tüntetések hivatalos forgatókönyve eltér mindettől? Nem kérem nem tér el. A különbség legfeljebb az, hogy most többen gondolják úgy, hogy afterparty-t tartanak a tüntetés után. De már megindult a valós elégedetlenségre rárepülő szervezők megszaporodása. Ahogy megindultak a provokátorok is. Körbezöngicsélve a valós program, a valós célok, cselekvési tervek hiányát.

Ebből a szempontból hasznos, hogy Lendvai Ildikó most leírta azt, ami már évekkel ezelőtt pontosan ugyanígy probléma volt. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: jobb később, mint még később megtalálni a csőben a lukat. De ettől függetlenül is hasznos. Neki talán azok is elhiszik, akik egy blogot egyszerűen félrehessentenek a kérdéseivel. Neki talán még a pártbeliek is elhiszik: a fenti receptre szervezett, ugyancsak befejezetlen, ellenzéki megmozdulások valójában éppen úgy nem vezetnek sehova, mint a civil sétálgatások.

Andrew_s