Festum Omnium Sanctorum - 2015

Forrás: dark.pozadia.org

Festum Omnium Sanctorum. Az üdvözült lelkek emléknapja. 2014-ben ezzel kezdtem az írást. S nincs okom nem ezzel kezdeni az idén sem. Az emléknap évszázados. Az emlékezés a pillanaté. Nem kis részben a napi érzések, történések befolyása alatt. A világban, és azonképpen itt, Magyarországon is.

Abban a lassan, szellemi és fizikai, falakkal teljesen körbe és önmagába zárt országban, ahol divat az ideológiai Möbius-szalagon rendezett retorikai futóverseny. Sokakkal elfeledtetve azt, amihez egy véletlen sérülés is elegendő demonstráció. Elsősorban embernek születtek. Azok is embernek születtek, akiket sokkal inkább embertelenségük tesz, tett ismertté. Azok is, akiknek dicsőség, és azok is, akiknek megváltás a biológia egyik legdemokratikusabb intézménye: a halál. Az, amely aztán elszakítja a lelket, a szellemiséget a fizikai valótól. Nem egyszer az utódok, az utód-generációk felelősségébe helyezve a döntést: Mit kezdjenek a leírt, kimondott, vagy akár ki nem mondott szavakkal, gondolatokkal. Melyek némelyike akár feledésre is érdemesebb, mintsem említés történjen róluk.

Holott a látszólag elfeledett szellemek még ott zsibonghatnak a lefojtott palackban. Alig várva, hogy újabb lelkekben üssenek tábort, hintsenek bürök-cseppeket. Elfeledtetve sokakkal, hogy amikor megszülettek, emberek voltak. Elfeledtetve, hogy a megszületés helye akár véletlen is lehet. De az isteni rendelésben való hit sem jelenti az illető személyes döntését. S a hívők sem állíthatják: Isten a saját képére teremtette az embert, úgy általában, de Istennek őket. Főleg a hívők nem állíthatják ezt. Mégis: hány, de hány önmagát hívőnek állítóval találkozhatunk, aki ilyen képzeteket kerget. Azt gondolván, hogy emberebb lesz, ha megvet másokat, ha lenéz másokat, ha magát bárki fölé emeli, netán emelteti. S talán emberebb is lesz, abban a kocsmában, ahol elvész minden, amitől nem emberebb, hanem Emberibb lesz valaki. Ahol az ember a fontos.

Az Ember, akit az evolúció, vagy Isten, esetleg az isteni evolúció teremtett. Hittől, kinek-kinek hitétől függően. De önazonosságában egyformának. Emberként mindenképpen. Emberként egy lélek hordozójának. Lett légyen hona bárhol a Földön. Lett légyen a bőre bármilyen. Lett légyen istene bármiben lakozó.

Amikor a lelkek emléknapján az eltávozottakra emlékezve mécsest gyújt valaki, talán érdemes lehet erre is gondolni. Egy fuvallat erejéig. Arra is, hogy benne is százmilliónyi ős hagyott nyomot. Ádám, illetve Lucy, az Éden, illetve az Olduvai-szurdok óta. Ahogy arra is érdemes lehet gondolni. Mindenki egyéni felelőssége is, hogy mennyire marad a lelke emberi.

Andrew_s

Rétvárinak nem ünnep a Mindenszentek napja (sem)

Az kérem úgy volt...
Forrás: Fidesz

Mindenszentek napján a hithű katolikusok elmennek templomba és járják a temetőket. Gondolom. A kevésbé hívők talán csak a temetőket járják, ha képesek rá, vagy otthon gyújtanak egy mécsest. Kiveszik a komódból a nagypapi képét és emlékeznek. A család békéjére. S ehhez még hívőnek sem kell okvetlenül lenni.

Azonban egy, a nyilatkozatai, a mások gatyájában turkálásig bigott, minden kötőszóban a keresztények üldözését látó államtitkár esetében azért mindenképpen azt hinné az ember, hogy elől jár a jó példával. Ki nem mozdul a temetőből. Legfeljebb akkor, ha elindul a templom felé. Azért, hogy már a templomkaputól térden csúszva imádkozzon folyamatosan az üdvözült lelkek támogatásáért. Akik, ha eszet nem is, de talán feloldozást még kijárhatnak neki odafent. Már csak azért, is mert az említett napon nem a templomokat és temetőket járja, és nem a család békéjén mereng, hanem olyan közleményeket ad ki, aminek igen kevés köze van a megbékéléshez, és végképpen semmi köze sincs a mindenszentek ünnepéhez. De, a változatosság és következetesség jegyében a halottak napjához sem. Rétvári Bence tehát ismét bebizonyította. Státuszkeresztény, a kereszténységben csak a hatalommegtartás amulettjét látó senki a javából. Szinte függetlenül attól, hogy mit mondott.

Mert az általa kiadott MTI-közlemény amúgy jellemző az eddigi ténykedésére. Színvonaltalanságban, átgondolatlanságban és úgy általában is. Legfeljebb az lepett meg kicsit, hogy kivételesen nem akart blokkolóórát rádumálni a családok tagjainak nemzőszerveire és békén hagyta a családokat. Úgy nagyjából. Talán azért, mert akkor szembesülnie kellett volna, hogy a hazai demokrácia vívmányaival párhuzamot húzó példái beleütköznek az általa eddig kinyilvánított kancsalságokba. A hazai demokrácia minősítése kapcsán, tüntetésileg például felhozta az utóbbi idők nagy francia tüntetési hullámát. A népességarányokról is megfeledkezve. Ám megfeledkezve arról is, hogy ott, a Párizs mellett Liont is elérő tüntetéseken, a melegek jogainak kiterjesztése ellen tüntettek. Ami ugyebár azt jelenti, hogy Franciaországban ez a kiterjesztés megtörtént. Így, Rétvári Bence példabeszéde kicsit fordítva sült volna el. Ha erről a „mellékkörülményről, akár csak egy fél mondattal is megemlékezik. Pont az ellenkezőjét, a magyar kormány stupid, középkorba ragadt, és alig demokratikusnak nevezhető voltát támasztotta volna alá. Így inkább dobta kedvenc témáját, az Rétvári-féle árnyékkeresztényi családfelfogást mindenestől.

Inkább a 2006-os tüntetésekkel hozta kapcsolatban a Lendvay utcában történteket. Ami már csak azért is ostobaság, mert 2006-ban a TV-székháznak nem néhány ablaka tört be, hanem azt az épületet felgyújtották. De azok a tüntetők ott és akkor békés felvonulgatók, míg a mostaniak zsigeri zsigerelők voltak ezek szerint. A kérdés csak az, hogy az álomtitkár úr Wittner Máriával megbeszélte-e már? Mármint azt, hogy a nemzeti gyűlöletfelelősnek milyen szerepe lehetett az akkori gyújtogatásban, illetve mit keresett egyáltalán a Kossuth téren. Mondjuk az ő korában már elég keveset, de ez egy más kérdés. Neki már az acsarkodás is kielégítő lehetőséget jelenthetett. Ellentétben Rétvári Bencével, aki még az acsarkodáshoz is tehetségtelen. Elég nagy bajba lehet a Fidesz, ha Deutsch Tamás mellett már Rétvári Bencét is be kell vetnie a nyilatkozók frontvonalába.

Azért persze, hogy ne csak a tüntetésekről legyen szó. Megemlítette a vasárnapi munkavégzés tilalmát. Mint olyan mini-gumicsontot, amit időnként a Fidesz klerikális tagozata előszed, csócsál egy kicsit, majd megint bepaskolja a kanapé alá. Nagy kormánypárt nagy gumicsont, kis gittegylet kis gumicsont. Nekik az internetadó mellett a vasárnap jutott. Azt is mondta ezzel kapcsolatban, hogy „a vasárnapi munkát senki sem önként vállalja, arra kötelezik az embereket”, Valaki felvilágosíthatná ezt a szegény laposelemfelügyleti államtitkárt, hogy az önkéntes munkákat leszámítva ez minden munkavégzéssel így van. Bár, ha szigorúan vesszük, az önkéntes munkával is. Abban az esetben az egyén saját morális igénye, a segíteni akarás kényszere, a felelősségvállalási késztetés az, ami kényszerként, igaz, belső kényszerként hat. Nem vitatva el persze a jogot Rétvári Bencétől, minderről, morálról, felelősségvállalásról, segítségnyújtásról fogalma se legyen. De akkor minek beszél róla.

A nem önkéntes munkával kapcsolatban pedig úgy hívják a kényszerítő erőt, hogy munkaszerződés. Amelynek megkötése mögött persze lehetnek további kényszerek. Például a megélhetési, az egzisztenciális kényszer. A munkaszerződés pedig jogilag kötelező kötelezettséget ró az emberekre. Amennyiben a hétvégi munka lehetőségét is belefoglalják, akkor vasárnapra is. Amikor tehát Rétvári Bence erről kíván megemlékezni, akkor nem ártana, ha előtte egy munka-jogászt is megkérdezne. Nem katolikusként, hanem államtitkárként. Katolikusként járhatná a temetőket és a templomokat. A kettő közt akár korbáccsal is verhetné a hátát. Mármint a sajátját. Bár nehezen tudnám elképzelni az említett kormányzati tisztviselőt, amint térden ájtatoskodik végig, őszinte imába merülve órákat. Igaz, ebben a formában a kormányzatban előforduló többi, a mások hite tekintetében mindig nagyon szószátyár decibelkeresztényt sem tudnám elképzelni.

Abban pedig van valami morbid, hogy Rétvári Bence a keresztény, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, november 2.-án Budapesten, az Úr napján (dicsőítsétek a Vezért), s az eljövendő halottak napja tiszteletére, az egészségügy helyzetéről tart sajtótájékoztatót. Morbidabb csak az lenne, ha a temetkezési vállalakozásokról tartott volna.

Andrew_s

Festum Omnium Sanctorum

Forrás: dark.pozadia.org

Festum Omnium Sanctorum. Az üdvözült lelkek emléknapja. Katolikus ünnep. Általában. Ha eltekintünk attól, hogy számos katolikusnak ismert ünnepnap olvasztott magába igencsak pogány ünnepnapokat. S most kicsit tekintsünk el. Olyan módon, hogy mégsem tekintünk el.

Egy mély levegőt véve a politika forgatagában. Egy mély levegővel söpörve félre azt, hogy politikusok sajátítanak ki ünnepeket. Egy kicsit elfeledkezve a klerikális parlamenti platform státuszkeresztényeről. Egy kicsit mellénézve annak, ami szerintük szent, és ami miatt mindenki más pogány. Szóljon pár sor inkább másról. Azokról, akiket még ismerhettünk a környezetünkből. S azokról is, akiket nem. Mert előttünk éltek. Mert csak újsághírek. Mert talán még azok sem. Csak statisztikai adatok. Voltak. Míg éltek. Míg holtukban sem mások, mint számok. Holott nem számnak születünk, és alapvető jogunk lenne, hogy nem számmal sorba szerkesztve éljünk, és akár haljunk. Nem árokparton elkaparva, kartondobozzal lefedve, kartondobozba temetve. Nem feledve, hogy a halál talán a legdemokratikusabb „intézmény”. Mindenkit utolér, ha embernek születik. Akár Emberként, akár hitvány féregként él is.

Aztán az, hogy a lelke, ha nem túl lelketlen hova lesz, az már más körök, hitek mérlegein méretik meg. Az is, hogy üdvözül-e abban, amiben hisz, vagy csak emléke marad meg, az is igencsak túlmutat azon az ünnepnap-pároson, melynek csak egyike a katolikus hit szerint már üdvözült lelkek emléknapján. Mielőtt a nap rávirradna arra a másik emléknapra, amely a halottakra, a katolikus hit szerint a tisztítótűzben leledző lelkekre emlékezik. Azonban azért, mert senki nem tudja valójában, hogy ki hol tart a fátyol mögötti vándorúton, inkább emlékezzünk ma mindenkire. S holnap is. Mert bár különböző stációk ünnepe, inkább kétszer jussanak eszünkbe szeretteink, mint egyszer se. Hátha talán ránk is emlékszik majd valaki. Egyszer. Amikor már mindegy, hogy a férgek milyen kényszermunkát végeznek a maradékokon. Vagy hol őrzi a planéta egy-egy élete azt, ami megmaradt.

Andrew_s

Halottak napjára

Távoli ősökre

Emlékezve tudjuk

Hitük ezer volt

De közös lett útjuk.

Ezer-, millió-szám

Odaát időznek

Akár ős-villámban,

Vagy imában hittek

Holtukat szentelte

Varázsló vagy pápa

Nem tudni hol köszönnek

Majd reánk a mába’

Mert hordozzuk magunkban

Mindőjük emlékét

Imáét, villámét,

Villámnak dörgését

Bármit féltek, hittek

Bármit is reméltek

Eltűnve a ködben

Immár megbékéltek

Mécsest gyújtva értük

Magunk, velük vagyunk

Tudván-tudva közben,

Hogy mi is meghalunk

Olšanské hřbitovy
Fotó: EISimay

Simay E.I. 2013. november 2.

Névteleneknek a névtelenekről.

Forrás: Orthodoxcandles

A november első napja sokkal inkább az emlékezésé, és kevésbé a politikáé. Ilyenkor kellene tudni megemlékezni azokra, akik előttünk jártak. Nem csak a „történelemcsinálókra”, hanem az emberekre általában. A történelmet nagyban alakítóknak ugyanis megvannak a maguk ünnepei. A szenteknek, államvezetőknek, tudományos kiválóságoknak szobor, emléktábla, és külön nap dukál a naptárban. Arra nézve, hogy kinek melyik fontos, nem érdemes vitát nyitni. Ahogy azt hiszem az sem nagyon lehet vita kérdése, hogy jelentőségük értékét sokkal inkább az szabja meg, amit maguk után hagytak. Erről tanúskodnak a vastag fóliánsok szerte a könyvtárakban. S bár a novemberi ünnepnapokon természetesen rájuk is emlékezünk, emlékezhetünk, érdemes talán megemlékezni a többiekről is.

A Mindenszentek napján (november 1.), majd az azt követő Halottak napján (november 2.), melyet sokszor a hétköznapokban összevontan is kezelnek. Érdemes, egy pillanatra, azokra gondolni, akik nélkül egyikünk sem lenne itt. Sem az e sorokat író, sem az olvasók. Azokra az ember-milliárdokra, akik nem tettek talán semmit. Semmi olyat, amitől bekerültek volna a történelemkönyv lapjaira. „Csak” éltek, szerettek, haltak az élet nagy körforgásának rendje szerint. S ezzel megtették a legtöbbet, amit a ma élőkért megtehettek. Forgatták azt a bizonyos kereket. Miközben naponta táplálkoztak, majd haláluk után visszaadták a Földnek, ami a földdé. Annak a sorsnak a részeként, ami az osztrigától a császárokig mindenkit utolér. Így, miközben elődeink nemzedékeinek névtelen tömegein keresztül hozzánk ért a lét, bennünk van mindenből egy kicsi. Egy kis osztriga, és egy kis császár. Nem tudván különbséget tenni az egyes atomok, molekulák között, a halottakra emlékezve talán ezen is érdemes eltűnődni egy pillanatra.

Azon a közös örökségen, amitől mindenkinek része van egy kicsit a mamut után futó vadászból, a törzsi sámánból éppen úgy, mint Néróból vagy Szent Johannából. Az úrból, és a szolgából. Miközben az ismert elődök, a szűkebb vagy tágabb család halottainak emléke felett gyertyát gyújt valaki, a családján keresztül megemlékszik az egész világról. Melynek egy pontjaként megteheti azt, amit az elődei megtettek. Akkor is, ha maga nem fog szerepelni a nagy könyvek lapjain. A puszta lét szintjén természetesen, és saját választásán túl, amúgy is bekerül a nagy anyag-malomba. De az mindenkinek a saját választása, hogy a szellemét is bedarálni hagyja-e, vagy utódainak olyan képet ad tovább, amitől számukra lesz élhetőbb a világ.

Simay Endre István