Színdarabos (ki)oktatás a vakságról

Forrás: Katona József Színház

A minap láttam egy előadást a vakságról a Sufniban. Nem a nagyi sufnijában, hanem a Katona József Színház, immár évtizedes múltra visszatekintő harmadik játszóhelyén. Az egyszemélyes darab címe is az: „Vakság”. Létrehozója a Nézőművészeti Kft. Témája a megvakulás. Műfaja? Hát ez kérdéses. Nekem leginkább monodrámának tűnt egy felvonásban. Ami, ha akarom nem monodráma, és nem egy felvonásban.

A negyedik éve futó darab hivatalos felállása ugyanis az, hogy van egy felvonás, amit Sárosdi Lilla játszik végig. Cseppet sem lebecsülendő fizikai teljesítménnyel. Tekintettel arra, hogy egy megvakuló lány fényvesztésének folyamatába enged belepillantani. Onnan visszafele haladva, hogy a színpadon „vakon” ismerjük meg. Az idézőjel pedig annak szól, hogy Sárosdi Lilla korántsem vak. Azért ez a színdarab során is kiderül. Már csak azért is, mert a megvakulás történetének eljátszása csak akkor hiteles, ha az elején azért nyomokban lát is. A színészi teljesítménynél pedig lényeges (lenne) a hitelesség. Ha pedig már a folyamatról van szó. Nagyon találó az a megfogalmazás, ami szerint a megvakuló ember „elveszti a szeme világát”. Abban az értelemben is, hogy a fény kiszürkül az életéből. De abban az értelemben is, hogy a környező világ információinak nagy részét a fény közvetíti. Az a fény, amit a szemünkkel érzékelünk, és agyunkkal dolgozunk fel. Nyilvánvaló, hogy akinél ez sérül, az a világról egy kicsit más képpel rendelkezik. Nem jobbal, nem rosszabbal, hanem mással.

Ugyanakkor a gyengén, vagy egyáltalán nem látó embertársaink ettől, még emberek, és emberként a társaink a társadalomban. Nem jobbak, és nem rosszabbak. Mások. Ahogy minden ember más. A látás képességétől függetlenül. Ahogy a kivételesen élesen látók között is van bérgyilkos mesterlövész, és precíziós műszerekkel dolgozó idegsebész. De ez utóbbinak a felismerése nem okvetlenül jár a nyilvánvalóan képesség-sérült emberekkel szembeni előítéletek feladásával. Lett légyen ez az előítélet pozitívan vagy negatívan megkülönböztető. Meg persze kinek pozitív, kinek negatív. Ahogy az kiderült az első felvonást követő beszélgetésen. Amikor is egy igen nagyhangú nézőtársnő az egyik ricsajban közölte, hogy igen: a vakok ugyanolyan emberek mint a többiek. Majd alig sokkal később hatalmas vehemenciával kifejtette: az integrált oktatás azért kell, mert akkor a látók, megszokják a vakokat és megtanulják kezelni őket. Mit sem foglalkozva azzal, hogy vajon az éppen érintett vak gyermeknek ez jó, vagy nem jó. Teoretikusan eljutva odáig, hogy az ami, szerinte, nekünk jó, az nekik jó kell, hogy legyen. Ennyit az előítélet-mentességről. Egy percig sem áltatva magam, hogy az érintett hölgy egy pillanatig sem ingott meg, vagy gondolkodott el azon, hogy az ő integrációs szemlélete egy felülről jövő megmondóemberség valójában.

Beszélgetés. Az első felvonás egy órája után egy második rész is következik a dramaturgia szerint. Ennek keretében, elvileg, az első rész élményeit, az annak nyomán támadt gondolatok megbeszélésének lenne meg a helye, illetve ideje. Amiből nyilvánvaló lehetne, hogy a „Vakság” alapvetően a drámapedagógiai foglalkozásokhoz szolgáltathatna alapot. Már akkor, ha a beszélgetés valóban beszélgetés lenne. Azonban a Sufniban, amikor ott jártam, nem igazán alakult ki beszélgetés. Mármint a közönséggel. Mármint a közönség azon részével, akik a szünetet nem távozással ünnepelték. Az ugyanis aligha beszélgetés, hogy a színpadra, bevilágítva kiülnek hárman, és gyakorlatilag egy második felvonás vesz ezzel a kezdetét. Először is azzal, hogy ők hárman jól elbeszélgetnek egymással. Majd a színpad versus nézőtér felosztás megtartásával a túloldalról várnak végszavakat. Amelyek nyomán szintén jól elmonologizálnak a színpadon.

Ez nem annyira drámapedagógia, mint egy második felvonás. Interaktív végszavazással. Ha oktatási modellben kell gondolkodni, akkor egy frontális oktatási módszer. Ami aligha kedvez a vélemények őszinte kimondásának. A „tanár-diák” viszonyban amúgy is létező demarkációs vonal fellazításának. Holott a „beszélgetés” valami ilyesmi lenne. Akkor talán több szerep juthatna az őszinteségnek, a valós elgondolkodásnak, az elvártnak hitt reakciók kinyilvánításának. De annak is, hogy elejét vegye a gyanúnak: a spontán megszólalók valójában szintén szerepet játszanak. A darab második felében rájuk osztott szerepet. Amely gyanú nem oszlott el attól, ahogy a magam hozzászólására reagáltak a még ott maradók. Nem egy anyázás miatt, és nem is azért, mert nagyon eltértem a tárgytól. Amennyiben az integráció kérdése valóban tárgysorozata volt a beszélgetésnek. Ellenben azok a hátrakapott fejek, a szemekbe kiült meglepetés mindent megért. No meg sokat megmagyarázott. A „beszélgetés” spontán voltáról is.

Azért persze a vakság, a képességhiányos állapotok emberi kezelése, emberi feldolgozása tényleg fontos téma. Lenne. De nem így. Ami Sárosdi Lilla, színészi teljesítményéből semmit sem von le. Igaz, hozzá sem tesz. Azért érdemes lehet megnézni a darabot. Majd a szünetben távozni, és kevésbé frontálisan megbeszélni a témát valakivel. Spontán, rendezetlenül. Csak úgy. Emberileg.

Andrew_s

Alkoholtól angyalokig

A drámapedagógia kapcsán írandó bevezetőként nyugodtan idemásolhatnám egy korábbi poszt lead-jét. Nem teszem. Még akkor sem, ha a társulat más, a téma más, csak a cél hasonló. Hogy mihez képest? Nem a vasedényhez, hanem ahhoz a darabhoz képest, ami legutóbb 2015. december 9-én volt látható a MU-színházban. A címe: „Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve”. Előadója a RÉV Színházi és Nevelési Társulat.

Azért persze tovább is van. Vagy inkább itt kezdődik. Vagy inkább a végén kezdődik. A játék tulajdonképpen igen. A végén kezdődik. Majdnem a végén. Amikor megjelenik Kovács János a színen, akkor már kifejlett alkoholista. Mint a játékidő végére megtudjuk: túl az első, angyallátomásos, delíriumos rohamon. Munka nélkül, haveroknál csövezve. De előre szaladtam, mert ezek olyan részletinformációk, amelyek apránként keverednek elő. Abból a bugyorból, amelynek a neve: élet. S amelynek egyes, az alkohollal kapcsolatos stációit hivatott a játék elővarázsolni. A MU-szinház színpadán nem annyira a 18-as karika boldog tulajdonosainak, mint az azon már átkeveredett korosztálynak. De eredendően mégis inkább középiskolásoknak. Abban a reményben, hogy hatással lehet az alkoholhoz való személyes viszonyokra. Amely azért mégis csak egyedi.

Talán ezért nem is baj az, ha egyes jelenetek után hiányérzete marad a nézőknek. Ahogy az sem, ha mások kicsit túljátszottnak tűnnek. Hiába, no. Rég voltam tizennyolc éves. S bezzeg az én koromban….is ittak a fiatalok. Még csak nem is sokban különböző okokból, mint amit a játékbeli Kovács János elképzelt élete villant elénk. Feszültségoldás, beavatási rítus, csoportnyomás, kivagyiság, önbizalomhiány, családi példa, és még ki tudja mi minden okból. Tulajdonképpen bármely okból. Számos esetben a kezdetben, vagy menet közben visszahőkölő pohárszorongató torkán legurítva a következő kortyot. Amely folyamat végén sok minden van. Sok minden lehet. Egyedileg. Mint az alkoholba fojtott pillanatok mögött. Joggal téve fel a kérdést: Mennyiben segíthet a dráma-pedagógia az alkohollal kapcsolatos viszony felülvizsgálatában?

Talán semennyire? Talán az absztinenciáig? Valószínűleg az egyik válasz sem igaz. egyszerűen azért, mert nincs univerzális válasz. Általában sincs. Egy drámapedagógiai foglalkozástól elvárni különösen hiú ábránd lenne. Ne is várjuk el. Ha azt eléri, hogy a tizenéves néző végiggondolja a helyzeteket, vagy akárcsak megjegyezze, már tett valamit. Még akkor is, ha esetleg csak apró csengőket, helyzet-figyelmeztetéseket ültet el a személyiségében. S aligha vállalkozhat egy ilyen előadás többre. Egyfajta ön-, és közismereti tréningre. Talán nem is csak az alkohol kapcsán, hanem minden olyan esetre, amikor egy csoport beavatási rítust akar olyasmiből csinálni, ami hosszú távon nem előnyös, és esetleg már akkor is megalázó. Figyelmeztetve arra is: aki ma ilyen áron fogad be a csoportba, az simán ellened fordul, ha sikerült bedarálnia. Aki az első poharat nyújtja, aki megtapsol, ha elájulsz, az fog kiátkozni, amikor nem tudsz ellenállni, és nála is többet iszol. Amikor szétromboltad magad. Amikor mindenedet, az életed is tönkretetted a hatására. Akkor fog megtagadni. S lesz ok, és lesz helyzet, amikor nem tehet mást. Akármilyen embertelennek is fog tűnni. Akármennyire félredobott leszel: félredob. Ha van esze, félredob. Mert, ha nem teszi: veled pusztul.

De ez már talán csak a kor mondatja. A biológiai. Valamint a hírek, amelyek alapján a folyamatosan lecsúszó alkoholista után már nem nyúl a család, nem nyúlnak az ismerősök, és eldobják a szeretők. Okkal. Nagyobb áldozat, több emberre kiterjedő áldozat az akarata ellenére megpróbált segítség kísérlete, mint az elszigetelődés. Nem közönyösségből, hanem felelősségből. A család, a környezet többi tagja felé. S hát igen. Ez a gondolat így, nem jelenik meg a játékban. De a jelzés, a sárga lámpa kigyullad azért. Azt véletlenszerűnek gondolom, hogy felmerül-e a majdani középiskolás nézőben. Ahogy az is: egyfajta beavatási, felnőtté avatási rítus az is, ha valaki NEM-et tud mondani. S általában keményebb, szilárdabb döntés. mert az biztos, hogy az övé. A csoportnyomás pedig a hangyáké.

Egy másik vonulat megjelenését kevésbé hiányoltam. Annak a bevillantását, hogy a függőség a pszichikum olyan öngyilkossága, amit a test aktív vagy passzív kivégzése túl gyakran követ. Nem feledve persze azt sem, hogy az okok sokszor rokonok. Az, aki elveszti önnön fontosságának tudatát, a hitet, hogy számít önmagának, hogy személyes fontossági listán az ő neve is szerepel, az sokszor pusztítja el magát. S aki így dönt, annak az eszköz már csak az időt szabja meg. A célt sosem. Mert a célja már eldőlt. Lebeszélni azzal, hogy ki mindenki másnak van rá szüksége: aligha lehet. Sem öngyilkost, sem alkoholistát. De ez már nem középiskolásoknak való vidék.

Andrew_s

Színházi „Láthatár”-nevelés

Forrás: Fórum Társulat

A drámapedagógia mára annyira ágas-bogas területe lett a színház és a nevelés tudományának határán kicsírázott műfajnak, hogy valószínűleg már kitermelte a saját szakmai nagy öregjeit. Ez nem feltétlenül válik egy művészeti, vagy akár tudományterület hasznára. Az azonban biztos, hogy péntek este nem a nagy öregek tartottak bemutatót.

A „Láthatár” című színházi nevelési előadás közönsége ebben az esetben nem az eredeti célközönségből tevődött össze. Annyiban biztosan nem, hogy az előadás koncepcióját alapvetően gimnazistáknak, a jelen iskolaszámítás szerint kilencedikeseknek és idősebbeknek dolgozták ki. A produkció közönség elé terjesztője a Fórum Társulat. S akkor jöjjön a nagyjából körülményes magyarázat, hogy miért nem emlegettem színdarabot. Tehát miért is nem egy szimpla alternatív színdarab? Holott akár annak tekinthetnénk azt, amit láthattunk 2014. november 21. –én a Hátsó Kapuban. Budapesten, a Dohány utca 13.-ban. Babonáktól mentesítve. Alkalmasint nem is feltétlenül azért, mert az alternatív színjátszás két ismérve, a sznob semmibe-tekintés, és az önmegkarmolás diszkrét vágya nem kellemezte az előadást. Habár ez már önmagában is megért volna egy tapsot.

De máris ígérem, hogy azonnal kikeveredek a körmondatok gyűrűjéből. Szóval, azért csak koncepciót emlegettem az előadás kapcsán, mert az előadók inkább egyfajta vázlatot adnak csak át. Olyan vázlatot, ami elhelyez karaktereket egy virtuális hajó virtuális fedélzetén. Ezt követően a közönségen a sor, hogy a karakter-vázlatokat kiszínezze. Megfogalmazva azokat a gondolatokat, amit gondolhat két magányos lány a hajón, és egy „szárazföldi”. De nem csak gondolatok, hanem teljes karakterrajzok is megfogalmazódhatnak. A narrátor, és inkább pedagógiai asszisztens szerepét eléjátszó rendezői asszisztens felhívására, és „útmutatása” mentén. A karakterrajzok kialakítása arról, hogy milyenek lehetnek a tipikus „szárazföldiek”, illetve „víziek” már csak azért is hasznos nevelési módszer lehet, mert feltűnés nélkül vezethet rá az előítéletesség felismerésére. Márpedig a felismerés nélkül szembenézni sem lehet vele. Mely utóbbihoz sürgősen a végjátékot emlegetném.

Azt a pontot, amikor a színészek, illetve a rendező által tartott csoportos megbeszélés során alakul tovább a történet. Ráébresztve a diákokat, a nézőket, a résztvevőket arra, hogy „vízi”, és a „szárazföldi” is ugyanolyan ember, ugyanolyan beszélgetőtárs, mint bárki más. Ebből a szempontból pedagógiailag mindenképpen figyelemre méltó az izolált közösség és külvilág találkozásának az a fajta feldolgozása, ami a „Láthatár” kapcsán válhat láthatóvá. Nem feledve persze a történet személyes továbbgondolásában rejlő lehetőségeket sem. Ahogy azt sem, hogy a nem szükséges a saját problémák „kibeszélése” a darab szereplőire vetíthető viselkedés-minták felvetéséhez. Nem kell a saját személyes konfliktusokat, akár intimitási abúzusokat a világ elé tárni ahhoz, hogy valaki a hajós-lányok előéletéről találgasson. A saját világtól eltávolítva, és kicsit könnyebben feldolgozhatóvá is téve az esetleges ilyen irányú problémákat.

De nyilvánvaló, hogy nem kell ilyen messzire menni a kommunikációs csatornák megnyitásának jelentőségére. Aminek hiányát, pontosabban a virtuális térbe szorulását, illetve -szorítását annyit, de annyit emlegetik a „mai fiatalok” kapcsán. Holott talán alig különbözik attól, ami régebben volt. Azoktól a módszerektől, amelyekkel annak idején valósították meg a társas magányt a közösségi létet csak kényszer hatására gyakorlók. Amikor a színház, és annak előtere, büféje tág teret adott egyfajta átmeneti zóna kialakítására. S talán ezért is igazolta a történelem, hogy a színház szinte örök. Még akkor is, ha természetszerűleg változik az időben. Akár olyan szerepeket is betöltve, amelyek a személyes láthatárokat képesek beláthatóbbá tenni.

S végül, de korántsem utolsó sorban álljon itt a Láthatár című produkció stáblistája:

Rendező: Márton Gábor Csaba

Rendezőasszisztens: Montvai Hanna

Szereplők:

Lili - Schefcsik Orsolya

Luca - Kallós Viola

Máté - Molnár Markó

Andrew_s

Sulidráma-fesztivál

Lépcső a legtöbb iskolában van....
Fotó: EISimay

A színház világa lehet világokat építő. Közönségnek és színésznek egyaránt. Összességében akkor is építő, ha a botránylapok alapján nem egy esetben komolyan lehet romboló is. Ezért önmagában nem kifogásolható az ötlet, hogy a diákok tantervileg is menjenek színházba. Vagy a színház menjen hozzájuk?

Az utóbbi körbe tartozik az, amikor a diákok maguk is részt vesznek az előadásban. Lett légyen a tényleges helyszín akár a tanterem, akár egy színház. A drámapedagógia nem véletlenül segíthet az oktatásban, és a személyiségfejlesztésben egyaránt Mindenképpen előnyös helyzeteket teremtve ahhoz, hogy diákok továbbgondolhassák mindennapjaikat. Mert alig valószínű, hogy szívesen játszanak olyan játékot, aminek köze sincs a mindennapokhoz, és mondanivalója azonos az üres fehér lapokéval. Bár az utóbbiban nem vagyok biztos. Az üres fehér lap nem egy esetben gondolatébresztőbb lehet, mint egy költő életét kifacsarva sem bemutató zenés időpocsékolás. De ez túlmutatna drámapedagógián, amelyről egy minapi fesztivál szólt. Még akkor is, ha József Attila, a hányatott életű, és –szobrú költő, még tananyag.

Az említett fesztivál, hivatalosan projekt és szemle, színhelye a Jurányi Produkciós Inkubátorházban volt, és immár harmadik a sorban. A III: Tantervi Színházi Projekt és Szemle. A színhely előadásokkal való megtöltését a Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE) vállalta magára. Biztosítva az előválogatást, és zsűrizést egyaránt. A fogalmazási bizonytalanságok egyébként nem a véletlen, de még csak nem is némi sör hatására tapasztalhatók. Az ilyen jellegű rendezvényeket általában fesztiválnak tekintik. Talán csak hagyományőrzésből. Ebbe a szemle még csak beleférne, bár az nyilván szemlézőket is feltételez. A projekt azonban már teljesítménykényszer és pénz szagát vetíti előre. Meg körbe-körbe. Ami részben igaz is. A Jurányi honlapján olvasható szöveg ugyanis már pályázatként is megemlékezik a három napos eseményről. De az ilyesmin igazán nem akadhatunk fel ott, ahol színjátszásról van szó. Mert már régóta tudjuk, hogy „színház az egész világ”.

A világot jelentő tanterem kis közösségében pedig tényleg fontos eszköz lehet a drámapedagógia. Amihez azért némi pénzbeli támogatás tényleg nem árt. Mert a drámapedagógus tanárnak is ki kell fizetnie a rezsit. Így a fügés Kuratórium tagjainak, Róbert Júliának, Kis Tibornak, Ugrai Istvánnak és Cziboly Ádámnak nyilván nem volt teljesen egyszerű a feladata az előválogatások során. A végső össze-megméretésre engedve a pályázatok egy körét, és kirekesztve a többieket. Ahogy a pályázat végső értékelése is óhatatlanul szól a pénzről is. Minden magasztos gondolat, és valóban elhivatott szándék, dacára. A pénz pedig felelősséget jelent. A zsűri döntése tehát nem csak szakmai, hanem egy-egy kisebb előadócsoport, közösség számára túlélési kérdés is. Mi tagadás, hasonló helyzetben igencsak vakarnám a fejem. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy pedagógiailag nem feltétlenül a legjobb színházi előadás a leghatásosabb. Miközben kínos magyarázkodáshoz vezethet a „vérprofik” pillanatnyi sutba dobása.

Azt hiszem ilyen helyzetben a célközönség bevonásával osztanám meg a fejvakarás nehéz munkáját. Diákokat vonva be a zsűrizés munkájába, Akár külön diák-zsűrit is felállítva. Hátha jobban meg tudják állapítani, hogy őket melyik előadás, melyik csapat tudja legjobban megszólítani. Ilyen zsűri felállásáról nem szóltak a suli-folyosói hírek. De talán majd legközelebb. Addig? Addig alighanem mindenki megy tovább a maga útján. Annyi támogatással, ami jut és akad. A tarsolyban a három napos rendezvény tapasztalataival, a megőrzött vagy felmelegített régi, és beszerzett új ismeretségekkel. Sörözni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen újraosztani az élet, a tanórák és tanárok színlapjait.

Andrew_s