Makovecz lesz a Melocco-i semmi

Olvasgatva a híreket, látom ám, hogy a Nemzet Művészének 2014-ben megválasztott (kinevezett?) szobrásznak eldurrant a nulla. Pontosabban, talán mert a pénze fogytán, arra gondolt, hogy kéne már valami igazi nagy magyarnak szobrot állítani. Így aztán városképi ötletelésbe kezdve, Melocco Miklós megszoborná Makovecz Imrét a Nulla helyibe.

Valamit mindenesetre tudhat a szobrász, ha már meg is tervezte az emlékművet. Netán valami fülest is kapott. Mondjuk eképpen: „Kedves Miklósunk, van pár felesleges milliónk. Nem akarnál dolgozni? Naaa...! Csak egy kicsit?”. S erre a Nemzet Művésez, miként az a nemzeti szobrászhoz illik, gipszet, vésőt, vonalzót és plajbászt ragadott. Kivonult a pusztába, ahol negyven napig böjtölt, és visszajött a sugallattal: „Makovecs emlékmű köll!” Mindjárt meg is tervezve hozta magával a pusztából, mert egy sugallatra a legjobb igazolás az, ha az eredményét bemutatják. Van, aki olyan intelmekkel lesz gazdagabb, hogy aszondja: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak” (2 Moz 20,4). A szobrász úr meg a Makovecz Imre-emlékmű tervével. Tanulság: keveset vándorolt Melocco Miklós a pusztában. Ellenben a nap azért csak megsüthette kissé.

Olyasmiket mondott állítólag, hogy „ha Kossuthnak járt a mauzóleum, Deáknak nagy emlékmű, Makovecz kortársunk ugyan, de volt akkora, mint ők, nem kaphat incifinci emlékművet”. S akkor most elkezdtem elképzelni, amint a kor-, és kevésbé kortársak köreiben elkezdődik a méricskélés. Mert nem tudom, hogy az említett Kossuth vagy Deák hány centiméter magas lehetett, de a nemzet szobrásza csak erre gondolhatott. Így aztán most a nem túl magas miniszterelnök el is szontyolodhat. Melocco Miklós akkor sem csinál neki, róla szobrot, ha megfeszül. S kihúzza magát. Bár a felelősség alól még sikerülhet. Miként Kossuth is több földrésszel odébbról gondolta megoldani az általa itten hagyott ország problémáit. Ezzel szemben Deák itt próbálta meg kihozni a lehetőségekből a maximumot. Miközben mindketten politikusok voltak. Makovecz Imre ezzel szemben építész volt, és nem politikus. Annyira nem, hogy ugyanazon az egyetemen tanult, nagyjából ugyanakkor, amikor iskolatársait az 1956-os eseményekben való részvételért kicsapták, meghurcolták, illetve halálra ítélték. Míg Makovecz a jelek szerint sikerrel kimaradt mindebből.

Amellett se háborúba nem sodorta, de fel sem emelte az országot. Amitől persze nyugodtan tegye ki Melocco Miklós a saját pénzén megfaragott kisplasztikát az ő kedvenc építészéről, ha kedve tartja. A saját előszobájába, vagy valamelyik naccságoséba. Az utóbbiba az ő pénzén. Közpénzen ne álmodozzon. Arra ott vannak a politikusok. A szobrász maradjon a vésőjénél. Az építész meg a tégláknál. Esetleg a fahasáboknál. Jut eszembe! Az építésznek nem állít elég emléket az az épület, amit megalkot, illetve megtervez? Nem mintha nagyon oda lennék Makovecz Imre építészeti stílusáért, de nyilván remekbe ívelt lehet, annyi helyen láthatók az épületkísérletei. Azok, mert tőle származik, 2002-ből az idézet: „Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt”. Kár, hogy a geológia-órákon hiányzott ezek szerint, mert akkor talán nem fából és téglából építkezett volna. Mert például a Vezúv garantáltan elég régi építménye Gaia-nak. Az azonban a személyes tetszésindextől függetlenül igaz, hogy az építészre vagy emlékeztetnek az épületei, vagy szobor-állítással is kár rá a pénzt költeni.

Függetlenül attól, hogy a nagy Nullát ettől még visszatehetik a Clark Ádám tér közepére. Ott legalább mindenki láthatja, hogy ím, e helyről számoljuk a távolságokat. Bár, most meg a nulláról jut eszembe valami. Lehet, hogy Melocco Miklós egyfajta kritikát fogalmazott meg a mostani emlékmű-tervvel. Azzal, hogy Makovecz Imre vegye át a Nulla helyét. A nulla ugyanis az egyik leglogikusbb szám. A körbe kerített semmi. De Makovecz ebben az esetben sem a legjobb választás. Kortárs politikusaink között sokkal jobb jelöltet is találhatna erre a szerepre. A semmi megszemélyesítésére.

Andrew_s

A diktatúra liberális elismerése

Fotó: EISimay

Miközben Gyurcsány Ferencbe a technika ördöge, ezúttal Klubrádiónak öltözve, igyekszik belefojtani szót, a szövetségeseivel sem feltétlenül van kisegítve. Anno az elhíresült berlini Bajnai-beszédre kerekedhetett el a szemünk. A kampány élesbe-fordulását a Magyar Liberális Párt (MLP) köszöntötte egy Orbán Viktor felé tett gesztussal. Habár aligha a miniszterelnök hatalmi érdemeinek elismerését kellene talán napirendre tűzni.

Történt ugyanis, hogy az MLP kiadott egy közleményt a Szabadság téri morálficammal kapcsolatban. Ebben szépen sorra veszik, hogy ki mindenki tett tiltakozó gesztusokat a kormányzat szalon-antiszemitizmusa ellen. Ez nyilván nagyon hasznos összefoglalás, de talán nem ártana mérlegelni azt sem, hogy nem-e egyfajta helyben-toporgást tükröz-e a párt részéről? Nem azért, mintha nem becsülném az igyekezetet. De alighanem jobban mutatná, az elkötelezettségen túl, az is az ellenzék hatását, ha százezres tüntetések követelnék a sassá fogant bronzturul Gábrielen tervezett tollászkodásának hanyagolását. Mert noha az erőszak, miként azt Salvor Hardintól tudjuk, valóban az inkompetensek végső menedéke, az erő megmutatása csak a B-közép szintjén azonos a metró-kocsik, illetve a TV-székház felgyújtásával. Jól mutatták ezt a diák-tüntetések is. Hatásukban is. Orbán csapata láthatóan jobban bepánikolt, mint száz politikai nyilatkozattól. Mert alighanem a falusi suttyók szintjén a falusi suttyók reakcióira számítottak az ifjúságtól. De ezt is már sok víz követte a Dunán.

Az MLP nyilatkozatában nem is a leltár az, ami furcsa. Legfeljebb felesleges. Aki követi az eseményeket, az úgyis ismeri a közleményükben felsoroltakat. Sokkal furcsább az, hogy „Orbán Viktor miniszterelnök azonnali döntését várja a Magyar Liberális Párt (MLP) a Szabadság téri német megszállási emlékmű ügyében”. Mármint az MTI közleménye alapján. Mely megfogalmazás talán megfelel a hatalmi struktúra jellegének, de mégsem az igazi. Egy demokratikus országban, a miniszterelnöknek lehet természetesen véleménye. S persze ennek hangot is adhat. Elvégre Orbán Viktor befolyási övezetében nőtőn szaporodnak szóvivők. A demokrácia játékszabályai alapján lehetne például állásfoglalást kérni az adott emlékmű kapcsán. Ami, tekintettel arra, hogy a kormányfő érdeke a hungaristák előtti szobor-lebegtetés, alighanem meddő próbálkozás lenne. De azért meg lehetne próbálni. Ahogy azt is, hogy akár magánvéleményként mondjon valamit. Még akkor is, ha erre egy „csak a focihoz értek, a történelmet nem ismerem” jellegű válaszra lehet valószínűleg számítani.

A köztéri szobor ügyében azonban a jelzett megfogalmazása az MLP elvárásának nyilvánvalóan túlmutat ezen. De facto elismeri Orbán Viktor egyszemélyi döntési kompetenciáját valamiben, amiben demokratikus keretek között nem lenne olyanja. S ez komoly kommunikációs hiba lehet. Mert azt az üzenetet hordozza, hogy az MLP tudomásul veszi a hazánkban kialakult, gyakorlatilag a személyi kultusszal rokonítható közállapotokat. Ezzel óhatatlanul csökkentve a saját tiltakozásuk erejét a kialakuló, vagy talán már gyakorlatilag ki is alakult diktatúra ellen. Kialakulása esetén pedig hozzájárul ezzel annak konszolidálódásához. Márpedig az ellenzéknek szinte biztosan nem erre lenne szüksége. S az országnak sem. Miközben még az sem mondható el, hogy színvallásra kényszerítené a kormányfőt. A tényleges miniszterelnöki válasz elüthető a jelzett kompetenciahiányra való hivatkozással.

A liberálisoknak tehát sikerült úgy gesztust gyakorolni a hatalom felé, hogy közben gyakorlatilag borítékolható a nyilatkozat elzúgása az űrbe. Úgy, hogy talán ezek a sorok lesznek a legkomolyabb visszhangjai. Márpedig ebben az esetben könnyen előfordulhat, hogy az MLP-re máris több energiát fordítottunk, mint amit megér. Márpedig a valós liberalizmus ennél többet érdemel.

Andrew_s

Kövér a pro(vo)kátor

Kövér László legfrissebb megnyilatkozása szerint a választási csalás a baloldal vérében van. Erről a saját MSZMP-s múltja, valamint a Fidesz-ben és holdudvarában előforduló egykori MSZMP-, és Hazafias Népfront-funkcionáriussal beszélgetve nyilván közvetlen tapasztalata van. Kár is lenne meghazudtolni a házelnököt.

Tudomásul vesszük: véleménye szerint a Fidesz említett tagjai csalásra készülnek. Tudomásul vesszük abban a reményben, hogy házelnökként eléggé érdekelt a tiszta választásokban. Annyira, hogy még önmaga és saját párttársai ellen is fellép, ha a csalás irányába ható vértolulást kezdene érzékelni. A Kövér Lászlótól már korábban megszokott önismereti komcsizás miatt tulajdonképpen szóra sem lenne érdemes ennek legújabb kiadása. Bajuszos bőrkötésben. Különösen azért, mert nem csak önmaga kapcsán épít a hívek feledékenységére. A 2006-os események kapcsán szerinte komolyan kell venni Orbán Viktor korábbi szavait, hogy „ma is közibünk lövetnének, hogy ha tehetnék”. Mármint a jelenlegi ellenzék. Amely kijelentéssel rögtön szembeötlő, hogy Orbán Viktor sehol, pontosabban egy sebesen menekülő autóban volt, amikor bármi rázós dolog is történhetett volna az Astoria-nál lezajlott gyűlése után. A bátor vezető közibe tehát még csak füttyenteni sem tudott volna senki. Legfeljebb nyalni. Miután kiszállt, és az alsója takarta szakasz szabaddá vált. Másrészt keringenek olyan legendák is, hogy a Fidesz igencsak elvárt volna egy erőteljesebb, fegyverhasználattal is tarkított fellépést az első pillanatokban. A TV-felgyújtásnál.

Ami kétségtelenül kapóra jött volna, mint a kormányzat felülése egy nyilvánvaló provokációnak. Melynek provokációs voltát éppen a Fidesz-közeli haknizók Kossuth téri megjelenései jelezhettél. Egyfajta döntési csapdába, és erőszak-harapófogóba fogva az akkori kormányzatot. S nagyon emlékeztetve arra, amit jelenleg ellenzékként kénytelen megélni az ország jó része. Kövér Lászlótól pedig igencsak az agresszív cinizmus megnyilvánulása az erre való figyelemfelhívás. Az ugyanis teljesen nyilvánvalóan látszik, hogy erőteljesen zajlik a társadalom provokációja. Erre most éppen az antiszemitizmus fegyverét játsszák ki, mivel ez kecsegtet azzal a járulékos előnnyel, hogy a Jobbiktól szavazatokat rabolhatnak. S természetesen azzal is jár, hogy a hazafias érzelmek hiányát süthetik arra, aki nem hajlandó a kormányzattal azonos hangerővel üvölteni a farkasok kórusában. Alapvetően azonban mégiscsak provokáció. Aligha tenne ugyanis bármi is jobb szolgálatot a hatalomnak annál, mint az, ha valaki komolyan venné az Amerikai Népszavában felvetett szoborrobbantásos ötletet.

Nem azért, mintha a hulladékszobor érdemes lenne a hazai fasisztáknak zarándokhelyet biztosító felállításra. Azonban egy szoborrobbantás kiváló esélyt biztosítana ahhoz, hogy egymásnak ugrassza a hazai szélsőjobboldalt, az ellenük állást foglaló erőkkel. Orbán Viktor ezt „megelégelvén” bejelenthetné a szükségállapotot, és bizonytalan ideig elnapolná a választásokat. A forgatókönyv alighanem kész, és alig várják talán a Fidesz valós hatalmi centrumában azt, hogy valahol, tényleg elpattanjon a cérna. Talán ezt érzik az ellenzék oldaláról is, amit túlreagálva szinte semmilyen reakciót nem mernek megkockáztatni. Amivel szintén a hatalom malmára hajtják a vizet, mert a saját bázisukat is romboló gyengeséget mutatnak. Annak megítélését mindenki saját véleményére bízom, hogy a jelenlegi ellenzék jelenleg körvonalazódó vezetését alkalmasnak tarják-e a borotva élén előadott penge-táncra. Valójában ez talán az, ami a Fidesz-ben senkit sem érdekel érdemben. A felszínen előadott személyeskedések legfeljebb arra jók, hogy az egybites gondolkodású, troll-szinten álló hívekben fenntartsa a lelki nyomást, és a CÖF-nek is feladatot biztosítson. Mielőtt úgy éreznék arrafele, hogy nem kell mozdulni és ennek hatására szétszéledjen a „gárda”. Valójában jól láthatóan marginális szerepet töltenek be, mivel a Fidesz nagyban játszik. Segédcsapatai lehetnek legfeljebb a szükségállapotban amúgy is bevethető karhatalmi elitcsapatoknak.

Alkalmasint az említett szobor kapcsán a legújabb hír, hogy a kukából kikiabáló Szakály Sándor által, összefüggéseiből kiragadva idézett Randolph L. Braham nyílt levélben határolódott el a hazai történésektől, és korábbi kitüntetését is visszaküldi. Kövér László pedig az államiság jogfolytonosságától határolódott el. Azt a kijelentését nehéz lenne vitatni ugyan, hogy nem a magyar a második világháború egyetlen bűnös nemzete. Azonban az államiság jogfolytonossága mégis mindaddig őrzi a teljes magyarság felelősségét, amíg a történtekkel való szembenézés nem történik meg, és nem történik mag az a szintű, állami szintű elhatárolódás, mint például Németországban. Az egyes ember tehát nyilvánvalóan csak a saját tettei erejéig felelős, de egy országban, ahol zsidótörvényeket hoztak, ahol gestapós szakértőket segítve magyar karhatalom foganatosított halálba küldő „idegenrendészeti eljárást”, ahol a kormányzat cinkosan összekacsint a jobboldali szélsőségekkel, ott az ország vezetésének igenis lenne az említett összekacsintáson túlmutató felelőssége. De ez Kövér László szellemi követőinek, a Fidesz szélsőségeseinek, és a Jobbik tapsolóinak alighanem olyan magas, mint a mélytengeri makkféregnek a Himalája.

Miközben az sem kizárt, hogy a szobortervezet már megtette azt a szerepet, amit neki szántak az antiszemitizmus sakktábláján játszó stratégák. A szimbolikájában amúgy is elcseszett szobrot talán fel sem akarták állítani ténylegesen. Azonban olyan helyzetet teremtettek, amiben a hungaristák felé ezt úgy lehet eladni, mint a szemét külföld és a zsidó világösszesküvés magyarságot romboló mételyének kényszerét. Kifele pedig önmagukat fényezhetik a hazai fasizmust egyedül féken tartani tudó erőként. Középen pedig tovább provokálhatják az ellenzéket, valamint, a nemzeti tisztességet, a magyar államiság Szent Istváni eszméjét még őrzőket. Ebben a játszmában a házelnök sem több egy pojácánál. Aki talán szintén annak drukkol: hátha csak összejön az a fránya kis szükségállapot. A stadionok már épülnek.

Andrew_s

Gábriel a Turul-piszkozat alatt

A német „megszállás” emlékművével kapcsolatban, a jelentőségéhez képest szerény ellenzéki fellépés, és a szakmai indoklások mellett, mintha magáról az emlékműről és lehetséges utódairól mintha kevés szó esne. Annak ellenére, hogy már a szimbolikája is legalább olyan zavaros, mint a Kerényi-féle Alaptörvény-illusztrációké. De annak egyikével legalább összhangban van.

Emlékezetes az az illusztráció, amely látszólag egyszerű ellopása a Szent György kapcsán ismert motívumnak. Azért, ha abba belegondolunk, lehet egyfajta művészi üzenet is a csőcselékről. Lévén, hogy a klasszikus kompozícióban a sárkány nem a pozitív hőst képviseli. Interpretálható az említett kép tehát úgyis, hogy a szűzzé vált sárkányt legyőzi a szent rendőr. De ez egyrészt valószínűleg nem tűnt fel Kerényinek, másrészt utólagos feltűnése esetén sem vallaná be vezérének, hogy kedvenc művészei nyíltan csinálnak belőle hülyét. S még az is lehet, hogy ezt a jeles kompozíciót valaki beleálmodta egy bronzszoborba. Ha az elszúrt kép-üzenet feltűnt, talán megfúrták ezt a koncepciót. Amitől még kétségtelenül maradhatott egy elfekvő angyal-terv a sifonérban. A félig kész tervek átalakítása még csak nem is számít ritkaságnak. Ennek az egyik legszembetűnőbb példája Budapesten a Citadellán látható szobor. A Szabadság-térre tervezett szoborzat így lehet, hogy egyszerűen csak hulladékhasznosítás egyik formája.

Mert nyilvánvaló történelemhamisítástól eltekintve is szinte biztosan alkalmas arra, hogy I. István álmában szájon csapja elhíresült jobb-kezével az alkotót. Ha ugyanis az említett tervezetet nézzük, akkor az teljesen egyértelmű, hogy Gábriel arkangyal nem azonos a Jézus anyjával, akinek annak idején az országot ajánlották. A nagy dérrel-dúrral beharangozott szoborkompozícióban a megszállt országot tehát aligha jelképezheti az angyal. Akit éppen meghágott, és most éppen lecsinál egy birodalmi sas. Természetesen látható a tervezeten, hogy látszólag eltávolodott egymástól a két alak. Azonban még a rajzos megfejtésen is látható, hogy igazán nem okozna nehézséget pozícióváltás. Nem vitatva azt sem, hogy aligha vívta volna ki az Orbán Viktor által felkarolt szobrász a hungaristák, de talán a keresztények csodálatát sem egy valós szimbolikájú megoldás. Ha egy Szűz Máriát leterítő, és azon tollászkodó sastól várta volna a Magyarországra szövetségesként bevonuló német haderőre való megemlékezést. Az csak a helyzet pikantériája lenne, ha az illető sasról kiderülne, hogy a szobrászi maradékok között Turul-ként kezdte volna a pályafutását. Ebben az esetben ugyanis kiderülhetne, hogy a Máriát földre taszító megszálló hatalom valójában egy maradék angyalon kielégülő keselyűpiszkozat. Amit jó pénzért sikerült rásózni a belvárosi tanyaközpontra.

Az sem kizárt, hogy kormányzatnak gesztust gyakorló szobrászok már lázas kutatásban vannak. Feltárandó a különböző fiókok mélyén kallódó rajzokat, és a műhelyek pókhálós sarkaiban hányódó maradékokat. Bízva abban, hogy majd csak jönnek a további jelentős szobormegbízások. Azok, melyeket előre jelezve akár pár ötlettel is szolgálhatnánk a kormányzatnak. Amennyiben van egy kóborló Antall József szobor, akkor például lehetne egy olyan szobrot állítani, melyen mögötte áll a neki szamárfület mutató, és másik kezében Paksot tartó Orbán Viktor, miközben lábával leteríti az orosz medvét. A medve alá az összes szocreálból itt maradt építődaru, kombájn, és hasonló eszköz is beépíthető lenne. Jelképezve azt, hogy milyen hatékonyan sikerült tönkretenni például a hazai mezőgazdaságot és élelmiszeripart, az autóbuszgyártást, illetve a lakásépítési projekteket.

De ez természetesen csak futó ötlet. Ismerve az emberi kreativitást, szinte biztosan számos másik merül majd fel a jövőben. Addig pedig elégedjünk meg azokkal a szoborkészítési sallangokkal, melyeknek már így is többrétű haszna lehet. Az egyik a már említett hulladék-újrahasznosítás lehetősége. A másik tulajdonképpen az Orbán kedvenc kondérjában ülő békák tűrőképességének a tesztelése. Jelenleg minden esetre nagyon úgy fest, hogy még az említett, Turul alá tepert Nagyasszony ellen sem tiltakoznának sokan. Különösen nem akkor, ha annak felállítását Pannónia Vezérpumája maga vonyítja világgá. A miniszterelnök pedig szinte biztosan megvédené még annak a felállítását is, ha az odavezető út kiépítésében valamelyik kebelkegyence lenne érdekelt. Talán a jelenlegi műtörténelmet Szakállyal hazudó hulladék-felállítást is csak egy szempontból sajnálja a kormányfő. Azért, hogy a Szabadság tér nem valamelyik haver magánterülete. Mert akkor a szobrászon kívül még a terület-kisajátítás költsége is egy havert gazdagítana.

Ám ami késik, nem biztos, hogy múlik.

Andrew_s