Erkölcstan? Elégtelen!

Azt olvasom, kicsit visszatekintő üzemmódban, hogy a március 15. nem csak képletesen szedett áldozatot a diákság körében. Egy leányzó ugyanis ennek kapcsán kapott elégtelent. Erkölcstanból. Mert őszinte merészelt lenni. Egy iskolában. Tényleg nagyon elítélendő. A kérdés azonban tágabb értelmezési tartománnyal is bírhat.

Az alaptörténet az, hogy egy iskolában, az igen felvilágosult tanerő erkölcstan-dolgozatot íratott a március 15. általános iskolai jelentéstartalmáról. Amire az egyik diák azt az egy mondatot merte leírni, hogy „nekem ugyanolyan nap, mint a többi és nem nagyon érint meg”. S már repült is a karó. Szerencsére még csak egyes formájában. De ha így haladunk, akkor talán sikerül visszalépni a történelemben a Vlad Țepeș koráig. Az út ki van jelölve a jelek szerint. Addig is. A mérce a jelek szerint a szép emlékű 1960-as évek. Mikor is a gyermek nagyon korán megtanulta, hogy van az, amit gondol, és van az, amit az iskola elvár, hogy gondoljon. A kettő közti szakadékot pedig vagy meg tudja beszélni a családban, vagy magába temeti a komplexusok törmelékei közé. Mely utóbbi esetben akár miniszterelnök is lehet. Ha elég sok komplexusa kerekedik. De hagyjuk most kicsit a szabadságharcost, és maradjunk a kicsi sajátos szabadságharcánál.

Az egyik kérdés kétségtelenül az lehet ezzel kapcsolatban, hogy mi az öregördög szarva hegyéért kell az erkölcstan egyáltalán osztályozni. Már csak azért is, mert ez az osztályozás nagyjából a fából faragott vaskarika esete. Nem hiszem, hogy van olyan követelmény-rendszer, ami mentén egyértelműen eldönthető az erkölcsre adható osztályzat. Dolgozatilag pedig még annyira sem. Ettől még előfordulhat, hogy egy különösen alulmúlhatatlan oktatási reform jegyében kötelezővé tennék az osztályzást. Ebben az esetben nyugodtan és látatlanban négyest lehet adni mindenkinek, aki képes és hajlandó a társadalom általános játékszabályait a saját szintjén betartani. Aki ezt nem teszi, és például lop az iskolában, azt meg aligha egy erkölcstanból adott elégtelen fogja jobb sínekre helyezni. A tökéletes ember is mítoszokban él. Tehát az a négyes teljesen jó. De, ha beleszámít bárhova a további tanulmányok során, akkor jeles.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott tárgy keretében nem lenne dolga az iskolának. Akár egyfajta dolgozatokat is írathat. De nem az ötven évvel ezelőtti elvárási keretek szellemében. Hanem inkább annak érdekében, hogy a tanár felmérhesse: mik azok a kérdések, amelyek a diákjait foglalkoztatják. Akár az erkölcs koordináta-rendszerén belül is. Valószínűleg ebben igencsak háttérbe szorulna az említett dolgozati téma. Okkal. Miközben sokkal inkább érdemes lenne foglalkozni azzal, amivel a gyermekek naponta találkozhatnak. Akár személyesen, akár közvetve, a hírek foszlányaiból, és a közlekedési eszközökön elkapott félmondatokból. Igaz, ebben az esetben a tanerőnek is állást kellene tudni, és állást kellene mernie foglalni. Még akár vallási témákban is. Ami adott esetben roppant kínos is lehet. Egyes iskolákban. Holott talán az általános iskola lehetne a legjobb terep olyan kérdések feszegetésére, például, hogy miért teljesen mindegy az osztálytársak származása.

Mert az, hogy mennyire tekintjük a másikat embernek, az tényleg erkölcsi kérdés. S erkölcsi tartást adhat az, ha valaki képes meglátni az embert a szegényben, gazdagban, cigányban, tótban, zsidóban, kínaiban, atlantisziban, és akár a pirézben is. Talán az, akinek általánosban sikerül megértenie, hogy egy hordában tartozunk mindahányan az emberi fajban, az később is kevésbé lesz fogékony az olyan elvárásokra, hogy bőrszíntől, vallástól függően köpje le a másikat. De ez sem dolgozatírási kérdés. Ez sokkal inkább olyan kérdés, hogy az erkölcstan oktatását megnyerő tanár mennyire ember maga is. Illetve mennyire képes felnőni a feladathoz. Ha nem, akkor jöhet a dolgozat arról, hogy mit jelent a diáknak március idusa. Általánosban. Nem mintha később többet jelentene. Gyanítom, hogy az, aki pátoszos nosztalgiával zokogja körbe a napot, és ennek jegyében megy el a hivatalból megtartott rendezvényekre tapsolni, többségében hazudik. Jó esetben a környezetnek. Rosszabb esetben saját magának is. Ami nyilvánvalóan nem teszi érdemtelenné a forradalomra való emlékezést. A maga sikertelenségével, halottaival, hőseivel együtt. De ostobaság túldimenzionálni, és gondolatidomításra használni egy iskolában.

Ebből a szempontból az említett dolgozat megfogalmazta röviden, hogy értelmetlen kérdésekre értelmetlen dolog hosszabban az időt fecsérelni. Másra sokkal inkább kellene. De elhiszem, hogy a tanár fél olyan kérdések megvitatásától, ami ütközne esetleg az igazgató neohorthysta szemléletével, a kormányzat, nem is mindig szalon, antiszemitizmusával, a szegények rendszerszintű megvetésével, illetve kirekesztésével.

Andrew_s

Szex a poligon lovon

A napi híreket, és azok kezelését látva nem egy esetben jut eszembe a valamikori rajzfilmből az a magyar poligon paci, aminek csak túloldala vagyon. Hatékonyan segítve azt, hogy mindig sikerüljön a túloldalára esni. Aminek az egyik legnagyobb baja, hogy a valós érveket is kicsorbítja. Egyben nehezíti a koncentrálást a valós problémákra. Nem feledve azt sem, hogy nem egyszer gumicsont-effektussá tesz egyes témákat.

Ilyen mostanában a tankönyvek körüli herce és hurca. A tankönyvek kétségtelenül megérdemlik a kritikát, mert nem egy esetben valóban érdemes beléjük kötni. Ez azonban aligha új jelenség. Még emlékszem arra az évtizeddel ezelőtti délutánra, amikor könnyesre nevettem magam a gyermek biológia-könyvén. Azt sem vitatom, hogy a tankönyvek nagyon komoly ideológiai támaszt jelenthetnek. Akár a sorok közti üzeneteikkel. Miközben vannak olyan tankönyvek, amelyek alapvetően egy adott rétegnek készülnek. Specifikus rétegszemléletet tükrözve. Alapesetben azoknak a réteglakóknak szólva, akik egyébként is célcsoportjai egy adott ideológiának. Ahogy tipikusan ilyenek például az egyes vallások hittan-könyvei. Így azért kipécézni és kicikizni egy vallási talajon álló tankönyvet azért, mert az adott vallás nézeteit tükrözi vissza, elég ostobának tűnik.

Márpedig a 7. osztályos fiataloknak szánt hittankönyv, a megjelenést követő potom három évvel, pontosan így járt, midőn az Origo szerzője tollára tűzte. Egyben szép hangzatos címet is kerített hozzá a szerkesztő. S ezzel látszólag mindenki igénye ki van elégítve. Mentségére legyen, hogy ha a címből nem is, a szövegből azért kiderül, hogy a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek tekintő megállapítás egy hittan-órákon forgatott műből származik. Márpedig a szexualitás, a paráznaság a Vatikán-központú ideológia szerint bűn. Aki tehát az ennek keretében működő egyházak hitéletének alapján gondolja megszervezni az életét, az tekintse nyugodtan bűnnek. Ha pedig ezt az ideológiai alapvetést kívánja gyermekeire hagyományozni, akkor írassa be a csemetét hittanra. A lelkiismereti szabadság ugyanis nagyjából erről szólna. Szerintem.

A gond tehát nem az, hogy hitelvi állásfoglalás van egy hittankönyvben. Még akkor sem, ha ezt a kritika szemszögéből valami általános maszatolás keretében vezetik elő. Ennek az égvilágon semmi köze annak, hogy hányan élnek azonos nemű párral, vagy élettársi kapcsolatban általában. Általánossá téve ugyanis egy hittankönyv elveit, és a teljes populáció valóságával állítani szembe: a ló túloldala. Amellett önkéntes hanyattfekvés egy olyan prokrusztészi ágyban, amit a joggal kritizálható korményzati szólamok,és az oktatáspolitika gyakorlata akar rákényszeríteni a teljes lakosságra. Mintegy elismerve: egy réteg-tankönyv a teljes populációra érvényes, tehát a teljes populáció önként és dalolva érezze magára nézvést kötelezőnek az adott vallási kör normáit.

Holott magának a „házasságnak” az értelmezése is elég tág teret adna a vitáknak. Ha ugyanis azt tekintjük házasságnak, amit egy adott közösség az együttélés közösségi szentesítésének elismer, akkor közösségtől függ a házasságkötés formája. Ha a jogszabályi megfelelést, az anyakönyvi megfelelést tekintjük házasságnak, akkor a pap előtti kijelentések csak az adott vallási közösségen belül bírnak bármiféle jelentőséggel. Vallásilag pedig a virágfüzér alatti átbújás semmivel nem komolytalanabb, mint bármi más szertartás. Ahogy egy-egy vallás normái lehetnek akár a szexualitással kapcsolatban is jelentősen eltérőek. Amely paletta egyik eleme az, amely színezésére az említett hittankönyv szolgálhat. A probléma az oktatási és nevelési folyamatban éppen az, hogy akkora feneket kerítenek egy ideológiai nézetcsoportnak, amekkorát. Az oktatáspolitikának nem az a baja, hogy egy hittankönyvben mi olvasható. Az sokkal inkább, hogy felelős minisztere maga is egyházi személy. Szimbolizálva a szekuláris, a lelkiismereti szabadságot tiszteletben tartó állam eszméjének lerombolását. Azt a fajta oktatási modellt, ami direkt vagy indirekt pressziót gyakorol egy adott vallás eszméinek agyakba mosására.

Nem egy adott rétegtankönyvvel van tehát gond, hanem azzal, hogy az állami és oktatási világkép erőltetett menetben masíroz a középkori eszmevilág felé. Amikor azonban egy-egy tankönyv egy-egy mondatán rugóznak, akkor ennek is elveszik az élét. Különösen, ha meg sem említődik esetleg.

Andrew_s

Orbániai erkölcstan-start

Egy tantárgy bevezetéséhez és oktatásához sok minden szükségeltetik. Szükség van tantermekre, diákokra, iskolákra, és tanárokra. Mármint azon a tananyagon kívül, amit a diák fejébe kell belecsepegtetni. Ezek általánosságok, melyek nyilvánvalóan igazak a hit-, és erkölcstan tanításának bevezetésére is. Mely tantárgyak bevezetésére az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) szerint minden készen áll. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy nem készen vagyunk bevezetni, hanem készek vagyunk a jelen közállapotoktól, az vessen magára.

Holott teljesen érthető, hogy az erkölcstan önmagában lehet egy fából faragott vaskarika, amennyiben a tanterveket tekinti valaki egyedül üdvözítőnek. Ahogy különben a vallásos hit megéléséhez is kevés kívülről ismerni a misekönyvet, és szlogeneket idézni a Bibliából. Mindkettőhöz kell az a szocializációs környezet, mely érthetővé, hitelessé teszi a tanultakat, illetve a tananyag átadóját. Mely hitelesség természetesen nem azonos azzal a vaskalapossággal, amit bármilyen önfelkent egylet képes meghirdetni. Miközben a hitelesség egyértelműen igaz a társadalmi körülményekre általában is. Azokkal a körülményekkel, melyeket a gyermek közvetlenül megtapasztal, vagy amelyekkel a szülőkön keresztül szembesül. Ebből a szempontból akkor is lehetnek kétségeink, ha eltekintünk az erkölcs taníthatóságát illető általános kételyektől.

Amikor ugyanis mutyiktól hangos a média, és a másokat emberként is lenéző olyan mondatokat idézhet bárki a hatalomtól, „hogy mindenki annyit ér, amennyit kapar”, akkor legfeljebb az Emmi áll készen a tantárgyi bevezetésekre. Erkölcsileg szinte biztosan. A hétköznapokban természetesen a tanár még megtehet sokat azért, hogy megpróbálja a majdnem lehetetlent. Természetesen számolva azzal, hogy mindenképpen egyfajta kettős mérce fog kialakulni a diákban. Immár az erkölcsiség címkéje alatt fogja megtanulni azt, hogy mi az elvárás, és ehhez képest mit tapasztal a mindennapokban. Később, évek múlva is csak legyintve majd arra, ha valaki a korrupció erkölcstelen voltát fogja emlegetni. Ahogy diplomás munkanélküliként is nyugodtan megpróbálhatja valaki a tanulás fontosságát emlegetni a saját gyermekének. Sok szerencsét hozzá. Hasonló szerencsefaktor alighanem elkél majd a frissen végzett erkölcs-, és etika szakos tanároknak is.

Azért persze jó lenne tudni, hogy a tanításra való készenlét alatt mit ért Balog Zoltán minisztériuma. De alighanem csak a bevezetőben jelzett leltári készenlétet. Lesznek tanárok, és lesznek diákok. Nyilván lesz tanterv is. Alighanem elmesélve, hogy a filozófia nagyjai miként vélekedtek a világ nagy erkölcsi kérdéseiről. Amivel a diák kétségtelenül jobban jár, mint akkor, ha meghallgatja a parlamenti tudósításokat. S jobb, ha a sajtó nagy részétől is inkább tartózkodik. Előállhat tehát egy olyan helyzet, hogy miközben elvárható lehet a mindennapok etikájának ismeretéhez a tájékozottság, annak hiánya csak segítheti az erkölcstan oktatását. Bár, ezt aligha fogja az emberi akkumulátorokért felelős minisztériumi testület leiratban népszerűsíteni a tanároknak. Már csak azért sem, mert magáról, és persze a kormányzati munkáról is kiállítana egyfajta bizonyítványt. Azonban az a lényeg, hogy Hoffmann Rózsa, és csapata készen áll. Számos kérdésre pedig majd csak megszületik a válasz.

Ahogy arra a kérdésre is, hogy akkor a kötelező, a vallást is listázhatóvá tevő, tárgyválasztás diszkriminál-e, vagy sem valójában? Az a minap, tanárképzésben, hangoztatott megfejtés, hogy miért pont a hittan tenné, ha a különböző nyelvek választása sem diszkriminál, nyilvánvalóan butaság. Legfeljebb a tanárképzésben alkalmazott előadó felkészületlenségét jelzi. Amíg ugyanis nyelvi alapon csak igen régen zajlott az emberek, akár gyilkos, megkülönböztetése, vallási, illetve a vallásban is tükröződő származási alapon napjainkban is zajlik. Legyen az akár formális diszkriminálás a világ pár pontján, vagy akár informális. Például, mint amikor valaki Hitler-portrét tetováltat magára. Azt csak remélni lehet, hogy ebből a szempontból a diákok bölcsebbek lesznek a minisztériumoknál. Ahogy remélni lehet azt is, hogy sehol nem fogja annyira végletesen megosztani egy-egy település lakóit, vagy közösségek tagjait az egyes vallásokhoz való kötődés, mint azt a hatalom reméli. Az a hatalom, mely kötelezően tanítandónak tesz valamit, amiről képviselőinek is csak homályos elképzelései vannak. Legyenek azok akár a keresztény emberség, vagy a demokratikus erkölcsi normák. Igaz miért pont a pedagógiáról legyen fogalma egy kormányzatnak, mely már  tizenéves gyermekekkel szemben is csak az erődemonstráció nyelvén ért.

Andrew_s

Hitteljesítménytani oktatás.

Forrás: Truefreethinker

Az erkölcstan és hittan oktatása körül, a hangulati tavacskába hajigált betontuskókra tekintve, érthetően nem csitulnak el a hullámok. Amiben a kezdetektől jelentős szerepet játszik az, hogy az oktatáspolitika irányítása korántsem olyan kézben van, amit a hitélet szempontjából semlegesnek lehetne tekinteni. Sem az egyházi tisztséggel rendelkező miniszterről, sem egy egyházilag elkötelezett párt politikusáról nehéz feltételezni azt, hogy saját világnézetétől elvonatkoztasson, amikor a diákok számára ideális irányvonalat akarja felvázolni.

A NAT tervezetében ez még akként is tükröződött, hogy az erkölcstant és hittant is az egyház felügyelete alá rendelte volna. Ez időközben szerencsére legalább formálisan megváltozott, de az oktatásirányítás szemléletében ez nem feltétlenül jelent változást. Erre utalt a közelmúltban az a tiszavirág-életű felbuzdulás, mely egy egyesület nevében gondolta beszabályozni az erkölcstant oktatók körét. Elég erősen rezonálva azokra a törekvésekre, melyek a gyermekeket nevelőket, vagy akár a gyermekeket gondolták volna diszkriminálni egy adott vallás lobbi-pártjában megnyilvánuló eszmeiség alapján. Miután az egyesületi kísérlet hatalmas blamázsba fulladt, Hoffmann Rózsa is idejét látta kinyilvánítani, hogy szerinte ki taníthat erkölcstant. Kifejtve, hogy módszertani képzések után, tulajdonképpen tanítsa az, aki akarja. Ami nagyjából azt a képet festi az egészre, mint amikor az akaratos gyermekkel szemben a nyűgös szülő azt mondja egy kézlegyintéssel, hogy „csinálj amit akarsz, és állj a fejedre”. Azt sugallva, hogy Hoffmann Rózsa maga is eljutott arra az általa korábban a pedagógiára emlegetett pontra, hogy „rendszerint kissé zavarba jön, amikor az erkölcsi nevelés kérdéseivel kell szembesülnie”.

Ami egyébként teljesen érthető, ha azt vesszük, hogy egy közösség általános erkölcsi, etikai normáit aligha egy tantárgy keretében kellene oktatni. Már csak azért sem mert az iskola nevelő, szocializációs funkciója mi másról, ha nem erről szólna egyebek mellett. Így tehát sokkal inkább az oktatáspolitika ragaszkodása nem teljesen érthető ahhoz, hogy márpedig ennek külön tantárgynak kell lennie, és kész. Hacsak nem az a ragaszkodás oka, hogy az erkölcstan paralel tárgyának, a hittannak az órarendbe illesztett kötelező voltáról nem tud, vagy nem akar lemondani az oktatáspolitika. S ezért, a látszategyensúly megőrzéséért ragaszkodnak az említett tantárgyi felosztáshoz. Pedig a hittan órarendbe illesztése, noha más okból, de szintén nem teljesen magyarázható mással, mint az oktatáspolitika ideológiai vakságával, szemellenzőivel, és azzal a homályos szándékkal, hogy a „szocialista embertípus” mintájára valami „keresztényi embertípust” akarjanak idomítani az iskolákban. Márpedig a hit világa, alapvetően lelkiismereti és ideaválasztási kérdésként, sokkal inkább felekezeti, mint iskolai kérdés.

Leszámítva talán a felekezeti iskolákat, ahol külön áhítat-felelősök figyelik a tanárokat is. S ez még akkor is igaz, ha a vélt elvárások túlteljesítésének vágya akár egy színházi szentelő felé masíroztatja a kormányzati kultúrsokk-harc katonáit. Miközben a vélt vagy valós elvárások vallási irányultságára is tekintettel kellene persze lenni. Mert furcsa lenne, ha úgy értelmezné valaki, hogy például egy katolikus pap által szentelt színházba más vallások követőinek, vagy a panteont elutasítóknak semmi keresni valójuk. No meg persze miért pont katolikus pap szentelne templomot vagy tartana hittant. Mely utóbbi kérdés a hittan oktatásának adminisztratív szabályozás alapján vált aktuálissá. Mert Rétvári Bence keresztényüldözés-szakos államtitkár szerint senkit nem akarnak korlátozni, Donáth László szerint mégiscsak így alakulhat. Bár az, hogy egy osztályból legalább hét tanuló kérése alapján kell egy adott hitet oktatni nem csak a katolikusok felé lejtő pálya kérdését veti fel. Ha ugyanis két-három hitvilág képviselői teret kapnak egy osztályban, iskolában, akkor ez a gyermekek egymással való szembeállításának esélyét is megnöveli.

Bár belegondolva, lehet, hogy ez is az életre nevelés jegyében kidolgozott nevelési, oktatáspolitikai koncepció. Már akkor, ha az oktatáspolitikát irányítók szerint az ideológiai megosztottságon lapuló szembenállás tanulását nem lehet elég korán elkezdeni. De, természetesen örömmel olvasnék arról, hogy kidolgozott módszertant állítanak össze a pedagógusoknak az így kialakuló helyzet kivédésére. Arra, hogy milyen módszerrel békítsék össze azokat a diákokat, akiket a választást megtevő szülők ideológiai elvei alapján osztanak majd meg vallásuk, világnézetük alapján. A Rétvári Bence által emlegetett szabad szülői döntés ugyanis csak akkor valóban szabad, ha a gyermeket az iskola adott esetben képes megvédeni az indirekt nyomásgyakorlástól, a szegregációs tanulástól is. A hittan helyet tehát sokkal inkább egy ezt segítő, az egyes vallásokat kiegyenlítetten oktató, vallástörténeti jelleggel bíró tárgy lenne üdvözölhető. Az, beleértve az ateizmus megtárgyalását is, valóban segíthetné az emberek későbbi társadalmi együttélését. Igaz, a ténylegesen szabad hitválasztás sértené egyes egyházak lobbi-érdekeit. Például azokét, amelyeknek most éppen a hiteleit kívánja a kormányzat mindannyiunk pénzéből konszolidálni.

Andrew_s

A kukkoló egylet vezéretikája.

A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete megmondta, hogy milyen legyen az erkölcsöt tanító tanár. Ennek számos visszásságáról szóltam tegnap, s így tulajdonképpen vonzó ötlet lenne pár mondattal frissíteni az ott leírtakat. Az események, miszerint visszavonják vagy esetleg még azt is, és különben is hogyan és kit, talán többet érdemel.

Az egyik mindenképpen megemlítendő eseményre estig kellett várni, amikor is az MSzOE vezetője az ATV-ben vendégeskedett. Itt Kálmán Olga nekiszegezte az anomáliák sorából az orvosilag igazoltan gyermektelenek helyzetét, melyen végképpen elvérzett Keszei Sándor az ATV Egyenes Beszéd című műsorában. Annyira, hogy végül élő adásban vonta vissza azt az ötletgyűjteményt, melyet korábban publikáltak a szervezet honlapján. Az, hogy az interjú tanúsága szerint maga az egyesületi vezető sem felel meg saját követelményeinek, az a jelenségnek csupán az egyik oldala. Hiszen, mint azt Keszei úr kijelentette, nem akar erkölcstan tanár lenni. Egyben megjegyezte, hogy ők a családvédelemmel foglalkozó törvény, valamint a szülői panaszok alapján a szülők nevében lépnek fel. Ami persze felveti a már sokszor felvetett kérdéseket. Például azt, hogy a törvény erejénél fogva miért diszkriminálnak attól függően, hogy a család papírügyi viszonyai milyenek. De azt is, hogy milyen a képviseleti erejük, mivel számos szülői szervezet közölte, hogy az ő véleményüket nem tükrözi Keszei úr szervezetének szöveggyűjteménye.

A nagyobbik bajnak inkább az a kijelentés látszik, hogy javaslattételi lehetőségük van a minisztérium felé. Ami felveti annak a tegnapi felvetésemnek a lehetőségét, hogy az egész MSzOE-javaslat alapvetően politikai megrendelésre készült. Ehhez képest valóban furcsa volt, hogy az egyesületi vezető érvrendszere szűk tíz perc alatt romba dőlt. Bár néhány cinikus olvasó talán megjegyezheti, hogy talán miniszterelnöki érvrendszer sem lenne tartósabb egy nyilvános vita esetén. De ettől most tekintsünk el. Az erkölcstant tanítók magánéletében turkálók vezetője ugyanis nem sokkal az említett műsor után már azt fejtegette a HVG-nek, hogy a javaslatokat tulajdonképpen csak sarkított figyelemfelhívásnak szánták. Ezúton üzenném Keszei úrnak, hogy nem tudtam tiszta szívből röhögni. Még rajta sem, mert olyan pozícióban ül, amiben generációk sorsát képes elrontani, mint az oktatáspolitika hivatalos slapaja.

De nem is szabad kinevetni egy ilyen komoly szervezetet, akinek a vezetője kérdéses, hogy valóban meghátrál-e? Még akkor is, ha a javaslatai visszavonását, egy hisztis óvodáshoz méltó reakcióval, élő adásban jelenti be. A meg nem hátrálás egyik jeleként szolgál talán az egyesületi honlap változatlansága. Azon egy mondatnyi nyoma nem támadt az interjú nyomán a javaslatok visszavonásának. Érvényben hagyva a korábbiakat. Bár az MTI kiadta hivatalosan is, hogy visszaszívták a javaslatokat. Aki tehát a honlap adatait tekinti majd kiindulási alapnak, az továbbra is a többször, sírva, körberöhögött gyűjteményt látja. Ha így marad, akkor továbbra is hivatkozási alapként fog szolgálni az MSzOE a politikának. Így ezennel azt az etikai elvárást támasztom Keszei Sándorral szemben, hogy a honlapra is tegyenek ki egy helyesbítő közleményt. Ugyancsak etikai elvárás lenne annak közleményben való publikálása, hogy valójában hány szülőt, a tényleges családok mekkora hányadát képviselik. S bár Keszei Sándor maga valóban nem erkölcs-tanár, és ezért csak hálásak lehetünk azt hiszem, de szervezete nevében arcát adta egy, az erkölcstan tanárai számára kiadott elvárás-gyűjteményhez. Így az igazán etikus magatartás az lenne, ha példát mutatna visszavonulásban is.

Abban az esetben mindenképpen, ha valamelyik javaslatukat törvényjavaslatként látnánk viszont. S akkor feltétlenül, ha a visszaszívást is visszaszívná. Például azért, mert a minisztériumi kapcsolatai meggyőznék arról, hogy tévedett, amikor belátta tévedését. Mert nem vagyok annyira optimista, hogy ne gyanítanám ennek nullától különböző valószínűségét.

Andrew_s

A kukkoló egylet erkölcsisége.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

Az MTI által szétröpített hír arról, hogy miként képzelik el egyesek az erkölcstant tanító tanárt, érthetően keltett felzúdulást, vagy röhögő-rohamot a médiában. Ha másért nem, akkor azért, mert olyan paramétereket bevett a követelménylistába, amiről az abszolút apáca viccbeli meghatározása jut az ember eszébe: „Az, akinek már a nagyanyja is szűz apáca volt”. Következésképpen elég nyilvánvalóan egy jól kiszámított kommunikációs gumicsontról, illetve a közvélemény szondázásának szándékáról lehet szó. Ebben az esetben a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete nevében, a létező szabályozáshoz adott javaslatok formájában végrehajtva.

A trükk nem egészen új, mivel még emlékezhetünk a nyoszolyaügyi főegylet által megindított kampányra arról, hogy ki számít családnak szerintük. Akkor a Magyar Családtudományi Társaság volt kijelölve arra a célra, hogy letesztelje és megpuhítsa a közvéleményt. Mintegy a vállrándítással elintézhető kategória határán. Aztán szép lassan elkezdett az ott felvetett erősen diszkriminatív felfogás feltörni a politikusok fejében, mint a talajvíz, és bebugyogott egészen a törvénytervezetek soraiba is. Közben olyan megnyilatkozásokkal körítve, ami önmagában fenntartásokat ébreszthetett a politikusok némelyikének ismeretanyagát illetően. Beleértve azt is, például a gyermekek megkülönböztetése kapcsán, hogy egyes KDNP-s politikusok vajon olvasták-e a Bibliát? Így a szülőként engem például biztosan nem képviselő Magyarországi Szülők Országos Egyesülete nevével fémjelzett, vagy nevében közrágódásra bedobott eszmeszüleménnyel sem érdemes felszínesen foglalkozni. Elvégre lehet, hogy napokon belül, rájuk hivatkozva, törvénytervezetként fognak visszaköszönni a ma még megmosolyogtató nézetek.

Miközben továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy tudtommal semmi ilyen egyesületnek semmilyen felhatalmazást nem adtam szülőkénti képviseletemre, igyekszem komolyan venni azt, amit terjeszteni kezdtek. Amolyan fórumos stílusban, hiszen akár mondatonként, gondolatonként cáfolható, kommentelhető az, amit összefogalmazni sikerült a közleményben. Arról, hogy ki alkalmas szerintük az erkölcstan tantárgy oktatására. Nosza hát:

„A szervezet állásfoglalásában ezen [feddhetetlenségi] kritériumoknak megfelelő pedagógusként említi azokat, akik példás családi életet élnek, nem elváltak, nem élnek élettársi kapcsolatban és legalább egy, házasságban született gyermeket nevelnek (vagy örökbe fogadtak).”

Ismerve a hazai válási statisztikákat, elég egyértelmű, hogy el nem vált embert is leginkább az agglegények, és aggleányok között találhatnók majd. Nemhogy tanárt. Miközben persze a példás családi élet, mint feltétel szintén érdekes lehet, mivel nyilvánvalóan ehhez definiálni kellene, hogy az milyen. No és persze mi legyen azzal az erkölcstant tanító tanerővel, akit megcsalnak, de nem tud róla? Az ő házassága nyilván nem példás, még akkor sem, ha jóhiszeműen van benne egy olyan kapcsolatban, ami fabatkát sem ér. S példás házasság-e, amiben ugyan egy vita sincs, de azért, mert a felek már évek óta nincsenek beszélő viszonyban? No meg persze az is kérdés, hogy ezt miként akarják majd ellenőrizni? Beköltöznek a családhoz? A gyermekvállalás pedig alapvetően magánügy. Az pedig, hogy a magukat magyar szülőknek tekintő egyletieknek fogalmuk nincs a családról, mint olyanról talán kár is szót ejteni. Hiszen azt aligha a házasságlevél léte fogja meghatározni.

„Erkölcstan tantárgyat tanító pedagógus csak az lehet, akinek nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem alkoholizál, “aki mentes a szexuális aberrációktól, otthonukban sem néznek szexfilmeket”.”

Rendben, ne legyenek a tanárnak káros szenvedélyei. Ha tudnánk, hogy mik is azok? A cigi-pia kombó kiemelése utat mutathat. Ezzel egyet is lehetne érteni, ha általában szólnának a függőségekről. Akkor viszont a hétköznapi drogfüggésbe szenvedő kávézó-teázó koffeinfüggőket is kéretik kizárni. Mert nehogy már kávétól barna fogú tanerő beszéljen az ötvenfehérfogatvillantó erkölcsről. Az pedig most már tuti, hogy beköltöznek a tanerő családjába. S nem elég, hogy beköltöznek, egy köteg gyertyát is visznek magukkal. Azért, hogy miután házkutatást tartottak a szexfilmek után asszisztáljanak a nemi életéhez. Így azt is megtudhatjuk, hogy az MSzOE tagjai ugyan kizárják a szexuális aberrációt másoknál, de ők szeretnének kukkolni, vagy beszállni harmadiknak.

„Jogi garanciára van szükség – folytatták -, hogy a hit- és erkölcstan óra minden tanuló számára ingyenes lesz, azaz az egyházi jogi személy térítésmentesen biztosítja a szükséges tankönyveket és más írásos dokumentumokat, felszereléseket.

Hozzátették: javaslatuk szerint az általános iskola helyi tantervében meghatározott “erkölcstan órán” minden tanuló köteles részt venni, ugyanakkor biztosítani kell, hogy az egyházi jogi személy által szervezett hit- és erkölcstan oktatásra jelentkező tanulók részt vehessenek a hittanórákon is.”

Itt egyetlen, többször visszaköszönő dologra érdemes figyelni azt hiszem. Az egyház, mint jogi személy alá rendelik ellátásilag a hittan mellett az erkölcstan-órákat is. Ilyen összevonás a NAT-tervezetében valóban volt. Később azonban ez megváltozni látszott. Így az egyesület vagy egy évvel van lemaradva a NAT valóságától. Esetleg burkolt üzenet az erkölcstannak, mint burkolt hittannak a visszacsempészésére.

Összességében tegyük fel, hogy a tanárok is emberből vannak, és mint ilyenek a maguk példájával járnak elől. Ebben az esetben egy emberi mivoltában, és emberi gyarlóságaiban tartását megőrizni képes tanár alighanem alkalmasabb példa, mint egy steril ideálkép. Különösen, mert a gyermekek sem ilyen steril, a Hoffmann Rózsa által preferált szűznemzést magáénak tudó, és csak akként szaporodó, családokból fognak érkezni. Ezért aztán komoly kérdés lehet, hogy egy az MSzOE szerint megfelelő tanár miként fog segíteni a gyermeknek abba, hogy saját stabil erkölcsi normarendszere legyen. Hiszen fogalma nem lesz arról, hogy miként lehet túlélni egy válást, vagy miként működik egy élettársi viszony, vagy milyen vitakultúra mentén lehet rendezni az óhatatlan összezördüléseket. Egyáltalán, miként lehet embernek, vagy inkább EMBERNEK maradni a hétköznapokban. Mert a hétköznapok erkölcsi, etikai viharai közt tépázottan felnövő gyermeknek kell tudni olyan segítséget adni, ami mentén az maradhat. A „bezzeg én” példája erre alkalmatlan.

De ezt egy elvont, nyilvánvalóan csak az apácazárdák családi életét ismerő, kérdéses felhatalmazással bíró egyesülettől kár is lenne talán számon kérni. Megvárjuk, míg megérkezik az erre hivatkozó törvényjavaslat. Alighanem a KDNP, de mindegy is melyik párt, berkeiből. Hacsak nem meghekkelték, és provokációra használják fel az esetleg jobb sosra érdemes egyesületet.

Andrew_s

Varázsszámtan és tanévnyitás

Forrás: http://mynextbuck.com

A nyár a szabadságok ideje. Ami nagyjából természetes, mivel sokak szemében kényelmesebb opció a kánikulát könnyített öltözékben, mint egy dress-kóddal vert irodában tölteni. Az igazán kikapcsolódók a világ hírfolyamából is kikapcsolhatják magukat, de a napi gondjaikból aligha. Ilyen lehet a gyermekkel rendelkező háztartásoknak, és rokonaiknak például a tanévkezdés. Különösen, mivel ennek költségei valahogy nem akarnak nagyságrendekkel mérséklődni, akárhogy is erősödik a forint, vagy javul az országos büdzsé bejelentett helyzete. Mert kétségtelen, hogy létezik a bejelentés, hogy mintegy 80 milliárdos többlettel zárt júliusban az államháztartás.

Ennek a hírnek kicsit tompítja örömódaszerű csengését az, hogy a Napi Gazdaság portáljára kikerült a többlet-adat előtt pár órával ugyanitt még arról olvashattunk, hogy a büdzsében több száz milliárd forintos lyuk van. Felemlegetve Matolcsy légkalapácsát a betonba öntött jövő évi költségvetés kapcsán. Mely 2013-as költségvetés tervszámait nézve a bejelentéskor egyébként is úgy tűnt, kelleni fog a varázspálca a teljesítéshez. Ha lyukra vonatkozó adat is igaz, meg az is, hogy a non-profittá váló energiaszektorból is pénzt vonnak ki, akkor nagy valószínűséggel sikerül majd az említett szerény többletnek helyet találni e sportpályaépítésekkel vert kis országban. Mert sportpályaépítés, és különösen focipályák építése az kell. Elvégre monumentális városközpontot mégsem építhetünk a miniszterelnök szülőfalujába. Meg különben is. Orbán Viktor focista volt, tehát focipálya kell. Ezt igazán könnyű belátni, és nem is kell kötözködni. Ha meg haverok által a haveroknak épített sportlétesítménybe mégsem akar majd kellő intenzitással éljenezni, tapsolni az istenadta, közmunkából tengődő nép, akkor sincs baj. Még mindig felhasználhatók edzőterepnek az aktuális b-közép számára. Számukra ugyanis igazán felelőtlenség lenne egy esetleges kormányváltás után felkészületlenül kimenni az utcára. Még a végén nem sikerülne hatékonyan felgyújtani valamit, mint annak idején a TV-székházat.

De ne fessük az ördögöt a falra, és bízzunk a sportpályák árnyat adó hűvösében a nyári nagy meleg idején. Legalább jól megérdemelt szabadságát nyugodtan töltheti az állam vezetése. S velük nyugodtan zajlik a gazdaság. Mármint a szabadságuk ideje alatt nyugodtan zajlik. Szinte már hiányzik is Matolcsy György esedékes nyilatkozata, mely nélkül csak erősödik a forint. Igazán felelőtlenség ez a mikrofonmentes nyugalom a gazdaságért felelős miniszter részéről. Csak úgy hagyni az iskolakezdésre koncentrálni az arra illetékesek. Iskolákat, szülőket és üzlethálózatokat egyaránt Mert azért onnan indultunk, hogy az iskolakezdés költségei nem látszanak jelentősen csökkenni. A becslések szerint idén is több tízezer forintos tőke kell majd ahhoz, hogy a gyermek nekirugaszkodhasson a tanévnek. Ezt ugyanott olvashattuk, ahol a HVG arról is tudósít, hogy 665 tanár eltűnt a rendszerből. De mégis jó, hogy nem 666 tanár tűnt el, mert a számmágiában hívők máris a gonosz összeesküvését látnák bele. Így ezúton is felkérek minden, még rendszertag tanárt, hogy eszébe ne jusson kilépni a rendszerből, mert jön a gonosz. Hiába lesz minden kötelező hittan, és egyház által felügyelt erkölcstan a NAT-ban

Az oktatás abban a pillanatban megméretik majd, és huss, könnyűnek találtatik. Az oktatáspolitikának ehhez számmágia sem kellett, mert az egyébként is varázslatosan zavaros. Különösen, mivel beavatkozósabb pillanataiban az Emmi is besegít zilálni rajta egy kicsit. De ez is olyan része a világnak, amivel az iskolakezdéskor csak közvetve találkozik az, aki az iskolákkal találkozik. Aki meg nem, vagy kiesett a rostán, az szolgának még jó lesz. Talán. Mert az iskolaelhagyók közt nem csak azokat a diákokat találjuk, akik a változó iskolakötelezettség viszonyai közt kerülnek oktatáson kívülre. Azok a tanárok sem kerülnek kevésbé messze az oktatástól, akik elhagyják a pályát. Akik közül nem biztos, hogy mindenki alkalmatlan a tanításra, miközben a folyamatos viták dúlnak az iskolaigazgatásra politikailag kinevezettek, vagy ilyen gyanúba kerültek körül. Így aztán könnyen lehet, hogy nem csak a füzetek árában lesz drága a tanévkezdés, hanem újabb politikai mérkőzések is emészteni fogják az emberi erőforrásokat. Olyan kérdésekkel vonva el az erőt, figyelmet, energiát az oktatástól, ami legfeljebb csak az oligarcha-utánképzés számára érdekes. Mert különben sem a valóban nevelni és tanítani akaró pedagógusnak, sem a diáknak, sem a diákot majdan felnőttként „élvező” társadalomnak nem érdeke.

Simay Endre István

Sakk, NAT

Forrás: ingyeneshatterkepek.eu

A teljes hazai tanári kar gondolom felállva, vastapssal üdvözölte az oktatás új vezérelvét, a hazai oktatás sohanemvolt csúcspontját, amikor elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet. Ha figyelembe vesszük, hogy a NAT-ok legfőbb tulajdonsága eddig az volt, hogy jöttek, majd jól elmentek, végső soron ezt is tudomásul lehet venni. Azzal a fenntartással, hogy ez éppen a legújabb kísérleti munkaprogram gyermekeink tanulmányi jövőjével. A NAT ugyanis már kialakulása során kapott annyi kritikát, és vált az ötletelés céltáblájává, hogy vastaps helyett végső soron egy vállrándítással is tudomásul lehetne venni az elfogadását.

Azzal a további fogalombővítéssel, hogy Hoffmann Rózsa játszóterén újrafogalmazták a játékszabályok egy részét. Megfogalmazva azt a szabálygyűjteményt, amitől szorgos, engedelmes emberpalánták fognak felnövekedni az iskolai melegágyak üvegházában. Kellően hazafias öntudattal, mely majd eltölti csordultig az ő kis szívüket. Miközben olyan, a hétköznapok kultúrájába mélyen beágyazott kötelező olvasmányokat olvasnak, melyek esetében csak a beágyazottság hiányzik, meg a hétköznapiság. Már ha eltekintünk attól, hogy hétköznapi presztízselvárások mentén lesz majd kötelező olvasni Wass Albert és Kertész Imre műveit. Mert mi más is hiányozhatna egy igazán öntudatos honfi szellemi stelázsijáról, mint ezen művek abszolutizálása. De igazán kár lenne annál a kérdésnél leragadni, hogy mely kötelező olvasmány az, amit kisebb lelkesedéssel olvasna az iskolai ifjúság. Az évtizedekkel korábbi paletta szerzőgárdájának java jó eséllyel szállna versenybe a jelzett két íróval. Az olvasás megszerettetésére is nagyjából hasonló eséllyel pályázhatnának valahol a negatív tartományok valamely pontján.

S nem azért, mert irodalmi alkotásként ilyenek, vagy olyanok. Ezen veszekedjenek az irodalmárok. Pedagógiailag alighanem bizton állítható, hogy ami nem a hétköznapokkal, vagy a hétköznapok beszélgetéseivel valamilyen formában kapcsolatot tartó irodalom, azt lehet kötelezővé tenni, de tapsvihart azért nem kell elvárni mellé. Ahhoz meg nem kell azt hiszem kristálygömb, hogy Harry Potter nagyobb érdeklődést arat majd a NAT-tól függetlenül is, mint a Sorstalanság minden Nobel-díjával együtt. Legfeljebb majd a pad alá kényszerül, mint az 1960-as években Rejtő Jenő. Már akkor, ha a gyermek családja különben pártolja az olvasást, és a csemete ezért aztán csak megtanulja, hogy az olvasás nem csak a szöveges matekházit, és a kötelező olvasmányokból írandó dolgozatokat kiszolgálását jelenti. Az pedig kit érdekel, hogy a NAT-ot kidolgozó, minden bizonnyal remek, oktatásügyi szakemberek nem igazán szoktak gyerekekkel beszélgetni? A politikát aligha. Oda nem pedagógia, hanem vezérszólamok kellenek. Arra pedig a presztízsből kötelező olvasmányok és a nemzeti öntudat hangoztatása teljességgel elegendő.

Ha pedig mégsem, akkor lehet előrángatni olyan közhelyeket, mint annak idején a kényszeredett mosolyt fakasztó „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” címet viselő piszkozatba beemelt görögök. Akik elég régen éltek ahhoz, hogy ne kérjék ki maguknak a pamfletekben való megidézésüket. Ahogy őseink is elég rég éltek ahhoz, hogy ne nagyon feszegessük életük apróbb-cseprőbb ügyeit. Mert akkor talán behatóbban kellene foglalkozni a hazai terület népességének történetével, ami kínos szembesülést okozhatna egyeseknek a történelmi ismereteik káoszával. De talán ez még valahogy bele is fér majd talán a baltával irányba faragott alaptantervbe. Az ördög úgyis a részletekben lakozik, és még aludni sem álmos.

De ha már ördög. Kapnak a diákok majd szép ropogós hittanórákat. Direkt lenyomva a torkukon, vagy szép alternatív papírba csomagolva. Már ha megmaradt a nagy igyekezetben az a koncepció, hogy a hittan alternatívájaként hirdetett erkölcstan felügyeletét ugyancsak az egyház fogja ellátni. A szülőknek való felelős igazmondás nagyobb dicsőségére. Azoknak a szülőknek, akik esetében esetleg lesznek egyenlők és még egyenlőbbek. Részben annak alapján, hogy a hitvilági agytekervény-szabványosítás melyik csomagolását választják gyermekeiknek. Részben pedig akár annak alapján is, hogy tartanak-e otthon egy házassági anyakönyvi kivonatot a gyermek mellé, vagy csak szimplán szeretik és nevelik a csemetéjüket. Mely szülőcsoportosítási kétségek kisördöge azért ébren maradt attól, hogy az előbbi címkézést meghirdető MCST mintha pillanatnyilag akár nem is lenne. Az ébresztőt pedig az fújja a nevezett apró patásnak, hogy ugyanazon párt adta államtitkár-asszony a NAT elővezetője, mely párt már korábban is egyes csak szerintük üdvözítő elvek fetisizálásáról híresült el. Mert sajnos a NAT nem teljesen ragadható ki abból a környezetből, amibe ágyazottan született, nevelkedett, majd megszavaztatott.

Egyfajta rejtett tantervként települve rá akár a pedagógusok szélesebb rétegeire. Miközben óhatatlanul üzen a diákságnak és a szülőknek. Megüzen egyfajta igazodási mintát is természetesen a sorok között. Még az olyan sorok között is, melyek esetleg tényleg csak a nagyobb tanulmányi teljesítmények irányába hatnak. Már akkor, ha valaki elhiszi, hogy majd a következő kanyarban nem fog menet közben megváltozni valami. A süllyesztőbe küldve egész addig tanulmányi teljesítményét. Mely hithez, tekintve azt, hogy az utóbbi időkben valahogy sehogy sem akart összejönni egy generációkon átívelni tudó oktatáspolitika, azért kell némi felelőtlen vakság is. Azért persze az, aki az éppen elfogadott és aligha tökéletesnek tekinthető NAT-ban reméli a megoldást az oktatáspolitika problémáira, az nyugodtan higyjék benne, és tapsoljon. Legfeljebb, ha nem sikerül elég lelkesre, akkor majd rámutatnak a hordóról. Miközben vigyáz majd rá az iskolai milícia. Csak neki, csak és kizárólag az ő érdekében.

Simay Endre István

Erkölcs, elnök, oktatás.

Az a bizonyos két betű az életrajzban.

Korábban, januárban, magam is megállapítottam, hogy a Schmitt Pál doktori disszertációja egy olyan gumicsont, melyen a média fórumai olykor kéretlenül rágódnak. Mi tagadás, úgy gondoltam, hogy előbb utóbb lecseng a jelenség, a köztársasági elnök megerősítve az erkölcsi minimumról alkotott elképzeléseket lemond, vagy legalább felajánlja lemondását, és nyugvópontra jut az ügy. Már csak azért is, mert a köztársasági elnöknek mégis valamiféle egységet kellene képviselni. Mint azt egy fórum moderálási alapelvei is megjelenítik. Sajnos az inkriminált doktori, és vele az elnök ügye korántsem jutott nyugvópontra, mert több oldalról is további gyűrűket vetnek a hullámok.

Ezek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy újabb és újabb szövegszakaszokról derült ki azok kétséges eredete. Ennek következtében újra felmerülhet az a kérdés, hogy amennyiben Schmitt Pál valóban az országot képviseli, akkor vajon jó-e az országnak, ha a köztársasági elnök maga erkölcsileg sebezhető helyzetbe kerül? Vajon ezt követően nem maga a köztársasági elnök intézménye járatódik-e le? Olyan kérdések ezek, melyek igencsak alkalmasak a közvélemény megosztására. Mert nyilvánvalóan lesznek azok, akik szerint már az első megalapozottnak tűnő támadások során fel kellett volna ajánlania a lemondását az elnöknek. Míg a másik oldalon gyakran megnyilatkoznak azok a hangok, melyek a „kitartás a végsőkig” elvét hangoztatják. Ha nem is teljesen világos néha, hogy mi mellett is tartanak ki a végsőkig.

A kitartás ugyanis szólhat magának az intézménynek, ami mellett érdemesnek látszana kitartani, ha nem éppen a jelen helyzet inflálná el azt az erkölcsi tőkéjét a köztársasági elnök szerepének, melyet az elődök, és nem kis részben Göncz Árpád halmozott fel. De szólhat a kitartás a Schmitt Pált az elnöki székbe juttató pártnak és annak vezetőjének is. Ugyanis kár lenne megfeledkezni arról az apróságról, hogy a papíron parlamenti választás mögött egy kétharmados képviselői aránnyal rendelkező pártszövetség, és végső soron a miniszterelnök áll. Azon párt miniszterelnöke, melynek Schmitt Pál 2003 és 2007 között az alelnöke volt. Nehézzé téve azt, hogy a köztársasági elnökre, mint minden tekintetben pártokon felül álló emberre gondoljanak a kormányzat ellenzékének tagjai. Ám, visszatérve a kitartási faktorokhoz, az végső soron természetesen szólhat magának a köztársasági elnök személyének is, de a fórumokat lapozgatva ez az a szempont, ami egyre inkább a ködbe veszőnek tűnőnek látszik.

Marad tehát a főbb szempontok közül a két korábban emlegetett, melyek közül a párthűséghez való ragaszkodást kár lenne alulbecsülni. A jelölés, és a köztársasági elnök korábbi pártfunkciói ugyanis kétségtelenül egy áttételes hatást is kiválthatnak a plágiumtámadások nyomán. Nevezetesen azt, hogy Schmitt Pál hiteltelenedése óhatatlanul az őt jelölő és hivatalában tartó parlamenti többséget is gyengítheti. Nem a szavazatadás szintjén, de elfogadottságában mindenképpen. Így végső soron olyan helyzetben kerülhetnek a pártszövetség hívei, hogy kénytelenek kitartani a jelenlegi köztársasági elnök mellett, ha nem akarják beismerni a választásuk kudarcát. Márpedig az emberek nem csak a parlamentben ismerik be ezt nehezen, és nem csak a parlamenti képviselők „foghatók meg” azzal, ha a saját felelősség áthárítására adnak lehetőséget. Tehát, a köztársasági elnök gyengülése, sajátos módon az összezárási hatásokat fokozzák, miközben az ellenzéket, vagy a plágium-botrány kirobbantóit lehet megnevezni az országot képviselő elnök lejáratásával, és közvetve az ország-kép rombolásával. Egyben arra hivatkozva, hogy jogilag, az ártatlanság vélelme okán, várja ki mindenki a plágiumvizsgálók 2012. március végére várható jelentését. Ami jogkövetkezmények tekintetében kétségtelenül érthető elvárásnak tűnne, ha nem egy olyan pozíció betöltéséről lenne szó, mely végső soron az erkölcsiséget is reprezentálni illenék.

Azt ugyanis, hogy a plágium nem az erkölcsiség magaslatát képviseli, még az ennek tényére vállrándítással, a vizsgálóbizottság jelentésére pedig szkeptikus várakozással reagálók, is elismerik. Ha tehát köztársasági elnök az erkölcsi nevelést emlegeti, vagy azzal kapcsolatos viták nyomán születő törvényeket ír majd alá, sajátos kettősség alakulhat ki. Legalább annyira, ahogy furcsán veheti ki magát, ha a magyar nyelv használatával hadilábon álló köztársasági elnök emlegeti a nyelv védelmét. Márpedig az utóbbira akad, akár tavalyi, példa is. Aminek egyik következménye az a blogbejegyzés, mely szerint a köztársasági elnök kettős nyelvisége mosolyt fakasztó. Amit más bejegyzés odáig fokoz, hogy már a jelentést is hasonló stílusban hitelezi meg. Így óhatatlanul eszébe juthat valakinek az erkölcsiség esetleges kettőssége például az új NAT–tervezettel kapcsolatban. Hiszen előbb-utóbb ebből is törvény lehet, melyet majdan a köztársasági elnök aláírása fog a jogrendben illeszteni. Márpedig az oktatási rendszer kapcsán gyakran felmerül az erkölcsiségre nevelés, és a maga ellentmondásaival a NAT-ban is ezért kapott valószínűleg helyet.

A napi híreket olvasgatva az láthatjuk ugyanis, hogy az oktatáspolitikában már megannyi vihart megélt, és nem kevesebbet saját kezűleg kavaró Hoffmann Rózsa kitart az erkölcsi nevelésre buzdítás mellett. Ami különben egyáltalán nem baj, ha az iskola hitelesen tudja ezt képviselni. Bár az egyház általi felügyelet azért vethet fel kérdéseket ezügyben is. Az pedig kifejezetten kérdéses lehet, hogy ezt az iskolarendszer miként tudja hitelesen képviselni majd abban az esetben, ha a plágium-vád igaznak bizonyul. Még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy esetleg a közvélemény nem fog hinni a bizottságnak az esetleges felmentés bejelentésekor sem. Az azonban érthető, hogy a helyzet tisztázása előtt, a publikussá vált adatok fényében, nem kis ellenérzéshullámot generál az, ha Schmitt Pál megjelenik egy oktatási intézményben.

Ezek a látogatások, a helyzet adottságai miatt, aligha zajlanak csendben. Az egyik oldalon megjelenik az elvárás, miszerint a látogatóba érkező Schmitt Pálnak meg kell szólalni a közönség előtt. Ahogy ez minden hasonló protokoláris helyzetben elvárható. A másik oldalon hiányzik a megszólalások mögül a személyes hitelesség. Nem kis részben éppen a plágium-gyanú, és annak agyonhallgatási kísérletei okán. Belejuttatva a köztársasági elnököt egy olyan spirálba, ami végső soron csak egy falnak csapódásra elegendő energiát fog tartalékolni. Ha ugyanis nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, és hallgat, akkor ez óhatatlanul a kezdeti hallgatásokat idézi. Míg abban az esetben, ha megjelenik például egy főiskolán vagy egyetemen, és a tanulás fontosságát, a becsületes munkát emlegeti, akkor a plágiumra, és a kritikátlan jogszabály-aláírásokra emlékezve fütyüli ki a publikum egy része, S ebben az esetben kár az ellenzékben keresni a probléma okát. Nem mintha adott esetben ne lenne mód politikai indíttatású akciókra, de érthetően nem lenne talaja az ilyen akcióknak, ha Schmitt Pál valóban a helyzet, és nem csak a pozíció magasából tudná, tudhatná a helyzetet megközelíteni.

Ebből a lejtmenetből kétségtelenül még mindig a legkisebb veszteség lenne mind a köztársasági elnökségnek, mint címnek, mint valószínűleg Schmitt Pálnak erkölcsileg, ha legalább gesztusként felajánlaná lemondását. Ezt természetesen saját elhatározásból is megtehetné, de a jelek szerint valami okból, talán a két éves szolgálati idő kivárásának szándékából nem teszi. Noha, természetesen nem csak a két év kivárása miatt, hanem abból az okból is cselekvési válságban lehet, hogy valójában mára olyan csapdahelyzet alakult ki, amiben nincs veszteség nélküli döntés. Veszteség személyesen, és veszteség a kinevezést előterjesztő miniszterelnök számára is. Így a lemondáshoz mára alighanem szüksége lenne a kormányzó pártszövetség valamiféle bíztatására, amit a legutóbbi hírek szerint továbbra sem kap meg. Bár a Fidesz legújabb tervezetei jelenthetnének egyfajta közeledést ehhez a ponthoz, ha nem cáfolnák erőteljesen. A napi kommunikációban ezzel párhuzamosan tovább erodálódik az elnöki tekintély. Miközben a politikai összezárás sem látszik változni. Ami csak remélhetőleg nem egy olyan megoldás tervezett előjátéka, ami egy, elvileg megreformált, gyakorlatilag erősen centralizált vezetési modellt állít parlamentben kormányzó pártszövetség, a miniszterelnök kétharmados szavazati többsége mögé.

Simay Endre István

Erkölcs vagy hit.

Isten szeme a csillagok között
(forrás: cosmiclog.msnbc.msn.com)

A hitvilágok általában olyan régiek talán, mint maga az ember. Gyökerei szinte biztosan a barlangrajzok szerzőinek világába, vagy még mélyebbre nyúlnak. Ezen alighanem semmilyen modern hitértelmezés nem vitatkozik. Annak ellenére, hogy a különböző istenek megjelenése, majd eltűnése folyamatosan kísérte végig az emberiség az emberiség kultúrtörténetét. Így az a helyzet, ami a jelen kor világvallásainak a Föld nevű bolygó jelen lakóinak pillanatnyi szellemiségét szabdaló állapotát jellemzi, csak egyfajta pillanatfelvétel. Elég ehhez azt figyelembe venni, hogy volt idő, amikor a kereszténység is csak egy friss hajtása volt a számos szellemiséget hajtó bokornak.

Amiért ez eszembe jutott, az egy interjú, melyet a minap halottam, és amelyben új nemzeti alaptanterv kapcsán került szóba a hit és az erkölcs tanítása. Mert, mint tudjuk, az új NAT önálló tantárgyként vezeti be a hittan oktatását, mellyel szemben alternatívaként az erkölcstan kerül be (http://hvg.hu/itthon/20120206_nat_erkolcstan_hittan). Az időközben elhangzott érvek sok olyan szempontot feltártak, melyeket kiegészíteni alig lehet talán újakkal. Olyanokkal minden esetre nehéz, melyek túlmutatnak a pusztán indulati elemeken. Mert a hitélet az, ami alkalmas az indulatok felkorbácsolására. Még akkor is, ha ezek nyilvánvalóan nem kisebb, vagy nagyobb vallásháborúkban nyilvánulnak meg. Levezetődhetnek akár internetes fórumokon is, és sokszor jobb is, ha az indulatok ezeken a helyeken jelennek meg. Mert a vita hevében akár továbbgondolásra alkalmas újabb felvetések is megjelenhetnek.

Az azonban szinte biztos, hogy reguláris tantárggyá avatni akár a hittant, akár az erkölcstant hibás gondolat. Még akkor is, ha nem egymás alternatívájaként szerepelnek. Az utóbbi megoldás ráadásul óhatatlanul megbélyegez. Mert biztosan hitetlen, ad abszurdum rossz ember-e, aki az erkölcstant és nem a hittant választja. Sőt, nem is ő, hanem szülei. S erkölcsi ismereteiben vajon sérült lesz-e az a gyermek, akinek szülei a hittant részesítik előnyben. Miközben persze ez a hittan tanítás nem valami elvont valami, hanem nagyon is konkrét vallási irányzat hittana. Így végső soron még abban az értelemben is megbélyegző lehet, hogy az erkölcstant választók családja felett ott fog villogni a jelzőfény, miszerint családja nem a katolicizmus Jahve -jében hisz. Mert bár Isten megnevezhetetlen, azért korunk Magyarországában a hit gyakorlatilag az ebben a vallási környezetben uralkodó istenképben való hitet jelenti.

A megbélyegző hatás ugyanakkor nem csak a családok között, de még a gyermekek között is megbélyegző lehet. Mert óhatatlanul lesz olyan diák, aki ide, míg más oda jár. Ugyanakkor nem opcionálisan, mint a különóraként tartott hit-tanítás esetében, hanem az órarendbe gyömöszölten, kötelező jelleggel. Márpedig a kis-, és nagyobb diákok ilyen, a szellemiséget érintő kérdéseken kívül is hajlamosak politikailag kevésbé korrekten kezelni a szemüveges, kövérkés, vagy éppen tehetséges társaikat. Ebbe a rendszerbe egy, alapvetően a család választását tükröző újabb megkülönböztető bélyeget bevinni pedagógiailag aligha indokolt. Mert nem tűnik valószínűnek, hogy a gyerekcsapatok közösséggé alakulását segíti, és aligha lesz jobb hatása, mint a család anyagi helyzetét tükröző külsőségeknek. Azzal a különbséggel, hogy a közel azonos társadalmi csoportokból jött gyermekcsoportok megosztására is alkalmas. Szinte előre borítékoltan megtanítva a szellemi értékek, a világnézeti különbségek mentén való szegregációt. Mert a gyermek a szegregációt is tanulja, és ugyanígy tanulja a viselkedést ezekben a szegregációs helyzetekben.

De pedagógiailag valószínűleg más tekintetben sem jó, ha ezek a tárgyak a hivatalos órarend kötelező részeivé válnak. Alapvetően ugyanis mind a hittan, mind az erkölcstan morális értékrendeken alapuló tantárgy. Márpedig a moralitás tanulásakor sokkal célszerűbb a példák követése alapján való tanulás. Az ha az ezt érintő normarendszert a csoporthoz, társadalomhoz alkalmazkodó szocializációs folyamatok részeiként sajátítják el, teszik magukévá. Mert nehezen elképzelhető helyzet lehet, ha a tanár felszólítja a diákot, és felelteti abból, hogy szabad-e hazudni, és a válasz milyenségétől függően le is osztályozza. De ugyanez igaz lehet akár a bibliai parancsolatok esetében is. Ugyanakkor kötelezővé tenni mindezeket egy további, immár emberi veszéllyel jár.

Ahogy a kötelező olvasmányok számonkérésétől sem fogja több gyermek megszeretni az olvasást, a kötelező moráltárgyakról sem lesz jobb és nemesebb. De kevésbé jobb, és nemesebb még lehet. Mert részben a szülői választás, részben a kötelező jelenlét miatt óhatatlanul kötelezettségként jelenik meg a tárgyak óráin való részvétel, valamint az azokkal kapcsolatos akármilyen feladat. Ha tehát a gyermek esetleg korábban szívesen elment templomban, nem biztos, hogy kötelezővé téve azt, továbbra is ez lesz a helyzet. Az erkölcstan órán elhangzottakkal szembemenni pedig szintén lehet egyfajta demonstráció az iskola, a világ ellen. Amennyiben ez bekövetkezik a tárgyak bevezetése a NAT kapcsán éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mind a hittan, mind az erkölcstan esetében, mint amit vélhetően szántak ezeknek a tárgyaknak. Némi túlzással azt is lehetne állítani, hogy akinek ez az ötlete támadt vagy a pedagógiát nem ismeri, vagy a gyermekközösségeket, vagy a diákokat. Vagy esetleg egyiket sem, miközben valami kényszeres, akár félreértelmezett politikai megfelelési vágy munkál benne. Ami érthető lenne akkor, ha nem generációk sorsáról lenne szó.

Így viszont aligha jó megoldás az említett tantárgyaknak a bevezetése kötelező jelleggel. Különösen annak fényében, hogy a jelenleg elérhető vitaanyagban az szerepel, hogy az erkölcstant is az éppen aktuális „… egyház és az adott egyház nevében eljáró jogi személy hatáskörébe utalja”. Végső soron a szabad választás látszatát csak a szülők egyfajta átveréseként kínálja fel a tervezet. Márpedig érdekes erkölcstan-oktatási alap lehet egy tervezet, ami éppen annak jegyében sérti, szabadnak tűnő felajánlása esetén, a valós választás morális igényét.

Simay Endre István