Apróban: szubjektíven a választójogi véleményről

Hallgatom Parászka Borókát a Klub-rádióban. Nem irigylem a műsort vezetőt. Nehéz lehet úgy kérdezni, hogy ne nyilvánvalóan derüljön ki egy csúsztatáshalmaznak tűnő szövegből a csúsztatások sora, illetve a nyilvánvalónak látszó indulatiság. Az amellyel végül csak sikerült elég demagóg módon elvinni  a témát a választójogtól a DK-utálatig. Nem kell szeretni a DK-t.

Egy újságírónak sem, De még egy "erdélyi magyar újságíró" (így szólt a felkonferálása) esetében is elvárható, azt hiszem, a klasszikus elv betartása. Ami alapján a tények szentek, a vélemény szabad. Mondjon valaki véleményt, és lelke rajta. Ismertesse a tényeket, és legyen korrekt. De mindig kicsit fáj, ha valaki a véleményét úgy akarja eladni, mintha megmásíthatatlan tényirodalom lenne. Nekem most ez, magánvéleményként és a tévedés jogát is fenntartva, úgy tűnt.

Andrew_s

Szavazati jog: ismét a csalánosban

A DK kampánynyitója kétségtelenül felbirizgálta az állóvizet. Ennek valószínűleg több oka van, és ezek egyikét rosszmájúan úgy is megnevezhetnénk, hogy talán egyedüliként volt képes tematizált, és tematizáló kampánynyitót tartani. A Fideszt is beleértve. De talán ez nincs így. Még akkor sem, ha a határon túl élők szavazati joga kapcsán azért felhorgadtak a decibelek.

Ennek az egyik oka valószínűleg az, hogy olyan témát feszeget, amelyben nem szívesen exponálódnak az ellenzéki pártok. A Jobbik már csak azért sem, mert a saját szavazóinak valószínűleg elég jelentős részére taksálhatja azt a decibel-hazafias réteglakót, akikre a Fidesz is szemet vetett. De az is kétségtelen, hogy a Fideszben csúcsrajáratot nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti demagógia másokat is óhatatlanul befolyásol. Annak ellenére, hogy elég egyszerű lenne meghúzni a határt a nemzeti identitás-tudat, illetve az országos döntéshozetelben való részvétel jogi aktusa között. De az sem véletlen, hogy Orbán, illetve a Fidesz kommunikációja görcsös erőfeszítéseket tett és tesz annak érdekében, hogy az emberek fejében elmaszatolja ezt a határt. Mert ezzel tudja elérni azt, hogy a magyar nemzeti, illetve a határon túl nemzetiségi öntudattal árukapcsolja a a személyes következmények nélküli döntéshez való jogot.

Noha, egy nagyon egyszerűsítő hasonlattal élve, akkor is igen kevesen szeretnék a szomszéd beleszólási jogát a családi életükbe, ha egyébként elfogadják, hogy a szomszéd is ugyanabban a házban, utcában lakik. Sőt! Nem egy féltékenységi jelenetnek éppen az lehet az alapja, ha valaki mégis feltételezi ezt a beleszólást. De, ugyanígy, aligha szeretné bárki, ha a szomszéd házban lakók döntenének arról, hogy a saját költségén mi legyen a vacsorája, illetve ki legyen a hálótársa. Noha nyilván sokkal könnyebb úgy megmondani, hogy a másik kivel éljen, ha aztán a döntés következményét nem a döntést hozó viseli. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan rendszerek, ahol akár a házastárs is központi kiutalás tárgya, illetve fejadagban határozzák meg kívülről az étkezést, és még egy társadalmi szervezet vezetőjét is külső hatalom nevezi ki. Ezeket a rendszereket azonban általában nem a „demokratikus” jelzővel szokták illetni. Függetlenül attól, hogy ezek az intézkedések a havi költség, a havi időbeosztás mekkora hányadát érinti.

Ezért, magánvéleményként, teljesen felesleges számháborúnak, terelésnek, illetve maszatolásnak érzem, amikor a határon túliak választójogával kapcsolatban a szavazók lehetséges számával, a szavazók szimpátiaviszonyaival, vagy a megszerezhető képviseleti hellyel érvel bárki is. Ahelyett, hogy néhány elvi kérdést, álláspontot próbálna tisztázni. Többek közt azt is, amit már érintettem. Azt, hogy mennyire demokratikus, ha valaki a másik megkerülésével, a másik kockázatára hoz bármilyen döntést? Szerintem nem igazán az. A másik kérdés természetesen az lehetne, hogy mennyire áll a moralitás talaján az, ha valaki ilyen helyzetet kialakít? Esetleg kiegészítve azzal, hogy mennyire tekinthető morálisnak, hogy az így kialakított helyzetet hallgatással, vagy akár tevőlegesen támogassa? Akár az olyan végletes fellépésig, amelyik gyűlöletkeltőnek minősít minden olyan megnyilvánulást, amelyik elutasítja a máséval csalánt verő szavazati rendszert.

Amelyben egészen nyilvánvalóan megjelenik annak a kommunikációnak a romboló hatása, amelyik a nemzeti identitást, és „jogi cselekvőképességet” összemossa. Egészen sarkosan azt is lehetne mondani, hogy mindazok, akik elfogadják ezt az összemosást, azok a Fideszt támogatják. Mert elfogadják azt a gondolkodási ketrecet, amit a jelenlegi hatalom állított fel. Nem egy esetben akár a személyes konfliktusokat, ismeretségek megmérgezését is vállalva. De ettől még az egyes embereknek pont olyan véleményük lehet, amilyen nekik a legszimpatikusabb. Alkalmasint Gyurcsány Ferencről, illetve a DK-ról is. Szeretni sem kötelező egyiket sem. Zavaróvá akkor válhat, amikor nagyüzemivé válik a maszatolás. Ahogy legutóbb egy internetes mém kapcsán vált megfigyelhetővé. Egy, általam korábban nem, és most is csak a rá hivatkozó írások nyomán felkeresett, Facebook-oldalon felbukkant egy kép, ami az említett választójog kritikáját volt, látszólag, illusztrálni.

Erről a képről a a Magyar Nemzet megírta, hogy a kép nem azokat ábrázolja, akikre az említett oldalon hivatkoznak, és nem igaz, hogy nem laktak az országban. A HVG-nél már megjelenik egy finom célzás a DK-ra, de nem kötik a hamisnak tűnő képet az ellenzéki párthoz. Jelezve, hogy a Facebook-oldal impresszumából nem derül ki pártkötődés. Mire a történet a Mércéhez ért, addigra már DK-s elhatárolódást követelő, nem kicsit habzó, gyomorforgásos indulatcunamivá vált a történet. Mondjuk a gyermekekhez annyi köze van az egésznek, hogy gyermekek is vannak a képen. Meg a morális, netán felelősségi kérdésekre sem kapunk itt választ a Mércétől. Ami a kép illetéktelen felhasználását természetesen nem menti.

De az lassan már el is sikkad az öngerjesztő indulatok hulláma alatt. Mert csak...

Andrew_s

Kampány: arccal a határ felé

Jó régóta tudjuk, hogy egy sikeres filmben jó, ha van legalább egy kutya. Meg legalább egy gyerek. Valószínűleg azért, mert tudják, hogy a kritikusok nem szívesen húzzák le azt a filmet, amelyben a rossz kritika a kibontakozó gyermeket, illetve a szüleit megbánthatná. Amikor a kormánypárt a családokat, illetve a gyermekeket rángatja be a határokon átívelő pénzkidobás-politikába, akkor valami hasonló számítás feltételezése tolakodhat előre.

Márpedig a legutóbbi hírek világa pont ezt sugalmazza. Mert ki mondaná jó szívvel azt, hogy a gyermekek szűrővizsgálatára sajnálja a pénzt? Ne is sajnáljuk. Egy háborútól porig rombolt ország gyermekeit humanitárius kötelessége minden embernek támogatni. Ja, hogy éppen a háborús övezetek menekültjeit használja a magyar kormány félelemkeltésre, és a menekült gyermekek támogatása kapcsán is csak fogcsikorgatást hallunk? Ez biztos azért van, mert itt a közelben is van ilyen ország. Nevezetesen Ukrajna. Valószínűleg járványok és éhínség tizedeli a lakosságot, és a gyermekek orvosi vizsgálatára sem pénz, sem orvos nincs. Talán már az ukrán nyugdíj-turizmust is az éhhalál előli menekülés váltotta ki az ott lakókban. Így igazán kár lenne, ha bárki belekötne abba, hogy a magyar kormány potom 17 millióval megdobta a Katolikus Karitász kárpátaljai egészségügyi programját. Mondjuk, ha az OLAF-jelentés szerint elsíbolt pénzekhez viszonyítjuk, akkor tényleg csepp a tengerben. Orbán ismeretségi köre a magánvagyonából is simán összedobhatta volna.

Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem a saját zsebükből jótékonykodnak. Közpénzből búcsúcédulát vásárolni elég snassz. De az a lényeg, hogy elmondhatják: a magyar kormány megtámogatta a nyomorgó Ukrajnát abban, hogy kétszáz gyermek szűrővizsgálatát elvégzi a Katolikus Karitász. Ebből a szempontból kicsit furcsa, hogy külön kiemelik azt, hogy „a Katolikus Karitász nem nemzetiségfüggő egészségügyi programját támogatják”. Miből esetleg azt következtetést kellene levonnunk, hogy egyébként az említett szervezet nemzetiségfüggően segít bárkinek is? Ami annak a fényében, hogy Ferenc pápa kifejezetten nem egy esetben az elesettek általános megsegítésére hívta fel a hívőket, tényleg furcsa lenne. Mely pápai felhívás, egyébként, megfelel a kereszténység, illetve Jézus általánosan, az emberre érvényes tanításainak. Legfeljebb, például a menekültek, illetve az ételosztások kapcsán, a hazai, egyébként melldöngető harsánysággal kereszténynek hazudott,  politikának nem felel meg.

Az persze egy megint más kérdés, hogy Ukrajna mennyire szorul rá a támogatásra. De fogadjuk el, hogy egy nyomorgó, lepukkant ország a magyar rögvalóság bányászbéka-horizontjáról szemlélve. Mert ellenkező esetben azt is feltételezhetnénk, hogy a hazai oligarchiának egyébként aprópénzt, a hazánkban közmunkából élőknek ellenben elképzelhetetlen mennyiségű közpénzt pusztán azért dobták be a kalapba, hogy ezt követően közleményben reklámozhassa a hatalom önmagát. Mondjuk, a határon túl élők szavazatainak megszerzése érdekében. Ha esetleg az átjelentkezett nyugdíjasoknak adott baksis nem lenne ehhez elég. Ebben az esetben azonban nagyon is politikai indíttatású a kormány azon politikája, amely a máséval csalánt verők szavazatait szeretné biztosítani.

Ehhez képest Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy a „határon kívül élők” ügye „nem lehet kampánytéma”. Miből az is következhet, hogy a kormány, de legalább Novák Katalin, ha már így beszólt a kormánynak, holnap kiad majd egy nyilatkozatot. Arról, amelyben felhívja a határon túl működő szervezeteket a magyar belpolitikába való be nem avatkozásra. A hazai pártok mellett, illetve ellen folytatott kampánylépésekkel való felhagyásra. A határon kívül lakókat pedig arra, hogy ne üljenek fel a magyar kormány osztogatásainak, mert nem számít a szavazataikra. Egyben felkér mindenkit, hogy még véletlenül se szavazzon a magyar belügyi kérdést jelentő választásokon.

Miközben arról sem kellene megfeledkezni, de azt már itthon, hogy Ukrajna nem szenvedett, szerencsére, atomcsapást, és itthon is bőven lenne helye a pénznek. Mert úgy tűnik elég hosszú sorok állnak ételért. Annak ellenére, hogy állítólag már többször is megszüntették a gyermekéhezést. Ahogy a gazdasági exodus sem látszik csökkenni. Aminek lassan annyi érintettje lesz, hogy a magyar igazi világnyelvvé válik. Mert egyre több, igazán jól képzett magyar fiatal fog dolgozni, mint itthon. Például a kórházakban.

Andrew_s

Szavazás a diktatúráról és az önrendelkezés joga

MTI Fotó: Rosta Tibor

Gyurcsány Ferenc aláírások gyűjtését kezdeményezte, illetve ezt a kezdeményezést jelentette be a közelmúltban. Erre, szinte várhatóan, felbolydult a közvélemény egyébként sem csendes, de a zaklatásos ügyekkel jól ellátott hangyabolya. Jöttek a különböző minősítések, illetve minősítgetések. Besorolva a kezdeményezést a nemzetellenességtől a Fideszt erősítő gumicsontig sok mindennek. Holott nem is annyira újdonság a választójog életvitel alapján való korlátozása. Mégis, talán ennek ellenére, vagy éppen ezért, érdemes megállni a kérdés előtt.

A kérdés egyik vetülete az, hogy mennyire mérhetők egyfajta kettős mércével azok, akik állampolgársággal rendelkeznek. Ebben a kettős mércében a jelenlegi kormány igazi élsportoló. Ha figyelembe vesszük, hogy a környező országok kettős állampolgárai akár levélben is kielégíthetik Orbán Viktor szavaztatás iránti igényét, míg a gazdasági exodus kivándoroltjaitól ezt megtagadni látszik a hatalom. Holott az utóbbiak nem beszerzés, illetve bejelentés, hanem a jelen országhatárok közti születés jogán rendelkeznek állampolgársággal. Ugyanakkor az egyre pártállamibb Fidesz-kormány ezirányú kettős mércéje teljesen indokoltnak látszik. A határ környéki támogatások révült mosolyú, de számító osztogatása nyomán talán joggal vár el némi hálát a kormány. Ugyanakkor a gazdasági exodus kivándoroltjai talán korántsem gondolnak olyan jó szívvel a jelenleg korruptokráciára, mint amennyire megérné Orbánnak, ha szavazni hagyná ezt a több százezres sokaságot. Nem jogilag, hanem gyakorlatilag. De ez egy elég lerágott, jól ismert csontja ennek történetnek. Voltaképpen az érthető kevésbé, hogy a jelenleg román, szerb, szlovák szlovén, ukrán, és más környező. területeken élők szavazati jogáért olyan vehemensen kiálló decibelmagyarok miért nem szerveznek százezres tömegtüntetést az Angliában, Németországban, Ausztriában, Ausztráliában élő kivándoroltak hasonló jogainak védelméért. De egy hithű orbanistának már a kérdés feltevése is szentségtörés lenne.

Az eredeti kérdés másik vetülete az, hogy milyen mértékben dönthet valaki egy olyan kérdésben, amelynek közvetlen következményeit nem viseli. Mert az, aki életvitelszerűen nem a jelenlegi határok között él, de dönt az ország vezetésének kérdésében, az valójában egy felelősségvállalás nélküli döntést hoz. Függetlenül attól, hogy az így kapott szavazatok milyen mértékben döntik, illetve nem döntik el a választás tényleges eredményét. Ahogy természetesen attól is függetlenül, hogy a helyi segédvezérek szavára Orbánra, illetve, esetleg dacból, éppen ellene szavaznak. Levélben. Mint igen komolyan ellenőrizhető, és minden tévedést kizáró, és csalásra még véletlenül sem módot adó lehetőséggel élve. Abban különben szinte biztos vagyok, hogy a Gyurcsány Ferencet most támadók erősen ki kérnék maguknak, ha más szeretné eldönteni, hogy a saját költségükön hol, mit, illetve kivel vacsorázzanak, milyen hűtőszekrényt vegyenek, kivel bújjanak ágyba. Mely utóbbi paraméterek tekintetében akár ötletbörzét is lehetne szervezni. Megszavazva, hogy az életvitelszerűen nem itt élők szavazati jogáért agitálók kivel éljenek együtt, illetve kivel töltsék az éjszakát. Az utóbbi eredményétől aggódva, mégsem szeretnék ilyen ötletbörzét. Sajnálnám azokat a jobb sorsra érdemes négylábúakat, akik esetleg felkerülnének a listára.

Ugyanakkor a kérdést, mármint a határon túlról csak turistaként erre járók szavazati jogát, az előzőek nyomán, az önrendelkezés kérdésének oldaláról is érdemes megnézni. A mondás szerint az rendeli a zenét, aki fizeti a prímást. Világosan jelezve, hogy a közösségi költségviseléshez kötődik annak a jognak a gyakorlása, hogy ki legyen a prímás. Amikor egy alapjában felülről jövő kezdeményezésként ezt a jogot korlátozzák, illetve elvonják, a döntés következményével nem közvetlenül szembesülők kezébe helyezik, az ezt az önrendelkezési jogot sérti meg. Alig különböző módon, mint amikor a gyarmatosítók döntöttek a gyarmatokon élők sorsáról. Így akkor, amikor a Fidesz keresztül vitte a vendégszavazások lehetőségét, akkor voltaképpen belekezdett abba a belső gyarmatosításba, amelynek eredményeivel nap nap után szembesül az aki nem az Orbán-hittől fátyolos szemmel olvassa a haverok, és családtagok hirtelen meggazdagodásának sikertörténeteit.

Amellett, talán az sem teljesen véletlen, hogy alapvetően az autoriter rendszerek azok, amelyek minél jobban igyekeznek korlátozni az alattvalóvá alázott polgárok önrendelkezési jogát. Mert ettől, illetve közösségi ellenőrzéshez való jogtól a diktátoroknak van a legtöbb félni valója. Nem véletlen tehát az, hogy igyekeznek lenyomni az ezt korlátozó törekvéseket a híveik torkán. Amelyre kiváló eszköz a választójog, illetve a magyar származás öntudatos megélési lehetőségének összemosása. Holott ez alapvetően két külön halmaz. Egy érzelmi, illetve egy közjogi halmaz. Az összemosási törekvés pedig a történelemben szinte biztosan jelezte eddig is a diktatúrákat.

Így, annak ellenére, hogy aligha várható közjogi következmény a választásokig, talán mégsem teljesen hiábavaló a kérdés feszegetése. Annak minden estere mércét képes állítani, hogy ki, illetve mennyire pártolná az ország valós lakosai önrendelkezési jogának csorbítását. Úgy mellékesen.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: ellenzéki válaszokat a masszatolás helyett

Semjén legutóbb remekelt a nem adózó rétegekkel kapcsolatban. Ugyanakkor a nevezett politikus egyik mellékállása a kormányon belül a határon kívüli szavazókerítés. Az, amire a kormány különben minden forrást hajlandó felhasználni. Nem egy esetben olyan felhajtással, hogy a feláll a szőr az ember hátán. Ugyanakkor erről eszünkbe juthat az is, hogy a hazai öndicsőítő kormánynak van egy dicső ellenzéke is.

Olyan ellenzék, amelyik gyakorlatilag beült Orbán ladikjába, és igyekszik ott csavargatni a gombokat. Időnként kikiabálva a partra a szurkolóknak. Olyasmit, hogy ők tulajdonképpen az evezőket akarják megkaparintani. De vigyázva arra, hogy a lózungok főcsapás-irányába ne sok ellenszelet generáljanak. Holott van jó néhány olyan markáns kérdés, amivel kapcsolatban igencsak elkelne egy nem kevésbé markáns válasz. Illetve. Mindenképpen el kellene dönteni, hogy milyen választ akarnak adni egy-egy kérdésre. Függetlenül attól, hogy Orbán és egylete mit ugat ezekkel kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor nincsenek válaszok, és csak a demagógia kötőszavain vitáznak a hatalom jelenlegi mikrofonhasználóival, akkor valójában nem mondanak semmit.

Ilyen kérdések lehetnek például:

1.    A határon túl élő, ott született, és mindössze papír által állampolgárosított emberek szavazati jogához való viszony. Orbán azt mondja, hogy ez márpedig jár. Különösen, ha bízhat a szavazatikban. Az ellenzéknek el kellene döntenie, és egészen pontosan kommunikálnia, hogy szerintük jár, vagy nem jár. Ameddig a fogalmazás olyasmi módon szól, hogy „nem igazán szeretnénk, de talán...”, addig ez nem válasz.

2.    Az előzőhöz kapcsolódik, és nem kevésbé kényes kérdés, hogy milyen támogatást, és különösen milyen anyagi támogatást kívánnának nyújtani a határon kívüli szervezeteknek, településeknek, egyházaknak. Jelenleg a kormánynak minden pénzt megér a szavazótoborzás. Ugyanakkor szinte kizártnak tartom, hogy a határ innenső oldalán élők mindegyike határtalan boldogságot érez a lepukkant iskolaépületre révedve. Az ellenzék jelenleg nem látszik elég bátornak arra, hogy ebben a kérdésben határozott „igent” vagy „nemet” mondjon.

3.    Ha már határon kívüli egyház. Valójában a határon belüli egyházaknak nyújtandó támogatás tekintetében legalább ilyen határozott választ kellene adni. Arra, hogy az ellenzéki pártok melyike támogatná szinte feltétel és keret nélkül az egyházakat. No meg arra is, hogy melyiket és mennyivel. Külön kihangsúlyozva, hogy nem az egyes tevékenységeket, hanem az intézményrendszert. Alkalmasint kivizsgálva azt is, amikor felmerül a gyanú, hogy az intézményrendszer a tevékenységi fejpénzen játszik piócát.

A sort valószínűleg lehetne folytatni. Azoknak a kérdéseknek a sorát, amelyekre az ellenzéki pártok ma nagyon gyenge választ képesek, illetve hajlandók adni. Valószínűleg azért, mert feltételezik: a politikailag aktív emberek szavazatát akkor lehet megszerezni, ha ezekre a kérdésekre valami se hideg, se meleg választ adnak. Illetve nem adnak. Holott könnyen lehet: akkor tudnának sokkal több embert aktivizálni, ha ezekre a kérdésekre, valamint a többire is elkezdenének határozott válaszokat adni. Akár igent, akár nemet. Mihez tartás véget. Akár olyan viták lefolytatásának az árán is, hogy a szekularizált államban milyen helye lehet az egyházaknak. Nem a hitnek, nem a vallásnak, hanem az egyházaknak. Amelyek korántsem azonosak sem a hittel, sem a vallásokkal.

De azt is tudom, hogy ez nehéz dió lehet. Mert fel kellene tételezni azt, hogy a szavazó olyan autonóm személyiség. Olyan, aki egy konkrét válasz kapcsán képes eldönteni, hogy az tetszik-e neki, vagy sem. Márpedig könnyedén kiderülhet: az autonóm személyiségek és –döntések valójában a szíriuszi sörpártot is hamarabb juttatnák be az országgyűlésbe, mint a kommunikációs maszatolás nagymestereit.

Holott a támogatások, pénzelfolyatások kapcsán valószínűleg csak egy dolgot kellene megértetni az emberekkel. Azt, hogy az ország ebből a szempontból olyan, mint egy társasház. Ahol csak egy feltétellel lehet arannyal futtatott linóleumot lefektetni a folyosóra. Azzal a feltétellel, hogy az ezt javasló megmondja, hogy miből, illetve milyen más kifizetés rovására tegyék. De azt is tudom: ez is nehéz dió lehet az ellenzéknek. Mert az elszámolás ízére egyszer már rákapott választói tömeg esetleg egy kormányváltás után is elvárná a pontos kimutatásokat a főkönyvben.

Andrew_s