Sulyokrendülés

Sulyok Tamás kinevezésekor a kérdések egyike lehetett a viszonya az antiszemitizmushoz. Nem azért, mert visszamenőleg tehetne arról, hogy az apja mit tett, mit nem tett, mit írt, vagy mit nem írt. Azonban a beiktatásakor még elhatárolódhatott volna attól, amit a kedves papa képviselt. A zsidók megfosztását a vagyonuktól, majd az életüktől is. Erre a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából még egyszer lehetőséget kapott.

Élni azonban elég fékezett habzással élt ezzel a lehetőséggel. A hírösszefoglalók minden esetre nem ettől hangosak. Miközben, természetesen, nem egy olyan hagymás, vagy hagymázas magánszámot hiányolok, mint azt, amihez hasonlót Pokorni Zoltán adott elő. Annál azonban egy kicsit erősebbet, mint azt, hogy „Megrendített, amiket apámról a nyilvánosságban az elmúlt hetekben hallottam”. Mert ízlelgessük ezt a kijelentést egy cseppet.

Az első nekifutásra is látszik, hogy az elhatárolódáshoz szükséges szembenézés meg sem fordult a fejében. Elvégre nem az elkövetett tettek rendítették meg, hanem a kiderülésük. Az, hogy hallott róluk. A nyilvánosságban. Mert ha zárt körtben hall róla, akkor talán meg sem rendül. Ennek fényében éppen az általa kifogásolt Janus-arcú megközelítést demonstrálja az a kijelentése, hogy „A múltat, a személyes múltamat is vállalva hajtok fejet a holokauszt valamennyi áldozata előtt”.

Mert ez a főhajtás elég álságos úgy, hogy a személyes, és eléggé kétfenekű megrendülése az, amire csak futja egy köztársasági elnöktől. El nem határolódva sem a múlt bűneitől, sem a jelen szélsőjobboldalától.

Nem kizárva persze azt sem, hogy az utóbbitól már csak azért sem határolódhatott volna el, mert szavazatokat vett volna el a vezérétől. Ha bekövetkezett volna egy markáns szembefordulás a szélsőjobbal, neonácikkal, újfasisztákkal. Ez a szembefordulás érdekelt volna a szélsőséges eszmékkel. Sulyok megrendülése már csak azért sem, mert ez az emléknap nem róla, nem az apjáról szólt. Hanem azokról a százezrekről, akiket megöltek az apja által is képviselt eszmerendszert követő társadalmi hulladékok.

Andrew_s

קדיש

Minden ártatlan áldozatért kár. Minden oktalan halálért kár. Minden megölt gyermek hatalmas veszteség.

Sosem fogjuk megtudni, hogy a Holocaust miatt hány zsenit vesztett az emberiség. Sosem fogjuk megtudni, hogy hány, az egész emberiséget előre vivő élet húnyt ki a bombázások alatt, a gázkamrákban.

A szélsőjobb előretörésekor felhangzó kórus létszáma, a rasszista gyilkosoknak emléket állítók sora, az őket támogató, velük összekancsintók tömege azonban megmutatja, hogy hányan élnek gyűlölettel a szívükben. Potenciális gyilkosként. Ha egyszer ismét a büntetlenség látszatának engedve megtehetik...

Andrew_s

Holocaust emléknap - 2017

Fotó: Botár Gergely/kormany.hu

Január 27.-e 2005 óta a Holocaust áldozatainak emléknapja. Ennek kapcsán jelent meg Zalmen Gradowski hagyatéka. Hivatalosan azért nem lehetne azt mondani, hogy a kormányzati vízcsapokból a megemlékezések sora folyt volna. Ellentétben azzal, hogy a budapesti Olimpia ellenzőit hazaárulózók még mindig tematizálják a kommunikációt. Kicsit talán érthetően. Miközben tudjuk: olimpiai szereplőket sem kímélt a náci gépezet.

Ugyanakkor talán nem is baj, hogy a kormányzat mélységes hallgatásba bocsátkozott az emléknap alkalmából. Tulajdonképpen nem is nagyon hiányzott volna, ha folyamatosan azt hallom, olvasom, hogy Orbán itt, Balog ott, jelent meg, és haknizta végig a pénteket. Egészen egyszerűen azért, mert azt sem igazán lehetett volna elhinni, amit kérdeznek. Ahogy két éve Orbán (fején kalap) az emléknapot megelőzően tartott egy megemlékezést, és már akkor is hiteltelen volt. Eltekintve attól, hogy egy nagyon kétfenekű beszédet mondott a zsidó katonák hamvai felett. Olyan publikum előtt, amelyben képviseltette magát az előző kormányok neohorthysta hordalékát képviselő Boross is. Az, aki szerint a zsidótörvények tengernélküli tengernagya egy morális példakép. S aki szerint a moralitás mélypontját képviselte az a korszak, amelyben, többek között, igazgató is volt. Miközben önként csatlakozó harcos volt a nyilas kormány ideje alatt. S akkor tényleg kellett volna egy ilyen csapattól egy „őszinte” megemlékezés? Aligha.

Azért persze az sem baj, hogy az oktatásért felelős államtitkárság részéről megszólalt Palkovics László. Megemlékezve a holokausztról, és naponta megnyilvánuló előítéletek elleni küzdelem fontosságát emlegetve. Ez utóbbi fontosságát kár lenne alulértékelni. Elég baj az, hogy miközben az államtitkár ezt fontosnak tartja, aközben tudjuk: a diszkrimináció kormány-propaganda. Mert nehéz lenne másként értékelni a szegények iránti megvetést, az iskolai szegregáció pártolását, a szélsőjobbnak tett gesztusokat, és számos más megnyilvánulást a kormány egyes tisztségviselői, olykor intézményi részéről. Tudva, hogy eközben elfelejtenek elhatárolódni a két éve még a miniszterelnökkel haknizó Boross Pétertől, a szalonzsidózó kormánytagoktól, az egyes embereket származásalapon állatnak tekintő párttagoktól.

Így aztán, visszatekintve a tegnapi napra, tényleg kár lett volna, ha komolyabban megerőlteti magát a kormányzati propaganda. Függetlenül attól, hogy álmatag résztvevőt sikerült összerántani a Páva utcai emlékközpontba.

Andrew_s

Csontok és véletlenek

Foorás: Új Kelet

Tegnap csak felmerült, hogy Sándor Mária elindult a polcelebbé válás rögös, útján Aztán kiderült, hogy szegényt még a véletlenek is húzzák. Mert az egyik oldalon meghirdetett egy vele szolidáris sztrájkot április idusára. Ami már önmagában egy külön fordulat a visszavonuláshoz képest. Aztán...

De az „aztán” előtt le szeretném szögezni ismét, hogy sajnos pillanatnyi kétségem sincs az egészségügy állapotának siralmasságát illetően. Ebből a szempontból az, amit Sándor Mária elkezdett mindenképpen alkalmas arra, hogy dörömböljön vele a hallgatás falán. Emberileg még az is elfogadható, ha valaki belefárad egy szélmalomharcba, és kiszáll. Az azonban már kevésbé érthető a politikai szerepvállalástól függetlenül, ha valaki a visszavonulást először bejelenti, majd visszavonja. Mégpedig ahhoz kötődően vonja vissza, hogy szolidaritási tüntetéshez köti. Holott Sándor Mária pont ezt tette. Ez azonban igencsak egy celeb-gesztus. Amiben különben semmi különösebben pejoratív nincs. Már akkor, ha valaki ezt tényleg profin csinálja, és jelentős lobbi-erőt tud vele mozgósítani a céljai érdekében. Ha április 15-én, akkor április 15-én. Látszólag az is csak egy dátum a naptárban.

A véletlenek összjátékai azonban mindenféle ördögöket képesek felébreszteni a szunnyadásból. Akik aztán elkezdenek piszkálódni a részletekkel. Ahogy a március 30-i pedagógus-sztrájk is merő véletlenségből teremtett kisebb-nagyobb médiaárnyékot a kormány újabb diktatórikus ötletének. Megosztva a média-kommunikációt. S felértékelve a sztrájkbejelentés arcának előzetesen fideszes szimpátiáját éppen úgy, mint a diktatúrában szintén érdekelt Jobbiktól való elhatárolódás hiányát. De ez elmúlt, és legfeljebb a következő sztrájk esetén érdemes majd körbeolvasni az aznapi egyéb híreket. Ha Gallóné meg nem gondolja magát sztrájkilag. Ami előtt még megtörténhet a feketeruhás ápolók és ápolónők április 15-i akciója. Amely dátumra a véletlen egy tömeges temetést tartogatott.

Akkor fog ugyanis lezajlani az az évek óta húzódó temetési ceremónia, amely a Margit hídnál találtak maradványait hivatott örök nyugalomba helyezni. Azokét, akiket a magyar fasizmus túlbuzgó hívei lőttek a Dunába. Olyan humanoid biológiai izék, akiket a jelen szélsőjobb nem egy esetben könnyes nosztalgiával szeretne saját szellemi elődjeiként ünnepelni. Miközben a parlamenti pártok egyes képviselői sem mindig fukarkodnak az antiszemita, illetve rasszista áthallásokat sejtető megnyilatkozásokkal. Márpedig könnyen előfordulhat, hogy a temetés médiavisszhangjának a csökkentése erősen szimpatikus körülmény lehet ezeknek a köröknek. S kár lenne azt hinni, hogy egy országos nővér-megmozdulás nem olyan esemény, ami alkalmas a média fókuszának, legalább részleges, elvonására a Holocaust Duna-parti áldozatairól.

Igaz, ebből a véletlen dátum-egybeesésből akár profitálhat is Sándor Mária, akit a neten többször emlegettek a Jobbikkal bratyizóként. Szeretnék például eljátszani azzal a gondolattal, hogy az esetleg felvonuló egészségügyi dolgozók, amúgy feketében, elmennek a gyászszertartásra. Esetleg azt követően jelennek meg a temetőben a végtisztesség lerovására azok előtt a zsidók, keresztények, illetve általában, emberek előtt, akiket a fasiszták elveszejtettek. A média-visszhangnak nyilvánvalóan használna ez a gesztus, és a jobbikos kapcsolatokat firtatók vitorlájából is sok szelet kifogna.

Szeretném persze remélni, hogy mindez ne csak egy gondolatkísérlet maradjon. Tíz nap múlva megtudjuk.

Andrew_s

Utánlövés a parasztok nevében

Mi tagadás, nem vagyok filmkritikus. Ezért is szántam magam rá nehezen, hogy egy olyan film kapcsán elkezdjek írni, amit a „nagyok” kitüntettek, és egy másik díjra is jelöltek. S ezért is próbáltam meg inkább azokról a jelenségekről írni, amelyek körbe kezdték ölelni az alapvetően „filmészeti” kérdést. S eközben találkoztam egy publicisztikával, melyet pár napja tettek közzé. De amely alighanem egyfajta szemléleti mocsárválasztó.

Mocsár és nem vízválasztó, mert naivitás azt hinni, hogy egy film fog tiszta vizeket önteni a fejekbe. Annak ellenére naivitás, hogy az érvek között sokszor halljuk: a Holocaust kibeszéletlensége minden rossz forrása. Holott ez elég szembetűnően ostobaságnak hangzik. Ugyanis azt sejteti, hogy egyetlen, a bölcsek kövének szilánkjából levezethető oka lenne a rasszizmusnak, antiszemitizmusnak, ellenségképkeresésnek. Szinte mindennek, amelynek egyik vetülete, következménye és nem oka volt a népirtás annak idején. Alkalmasint persze fittyet hányva arra az apróságra is, hogy vajon az emberek többségének hiányzik-e a Holocaust kibeszélése. Nem megbeszélése, az okok és következmények feltárása, a tanulságok levonása, hanem a kibeszélése. Mely a szép magyar nyelven pontosan érzékelteti, hogy hangsúly a kinyilvánításon, a beszéden, és egyáltalán nem az értékelésen, az érveken, netán a tanulságok levonásán van. Mely utóbbi már csak azért is égető lenne, mert igen komoly nevelési hatása lehet. Ami generációkon átívelő program. De azt sem vitatom, hogy kibeszélni valamit sokkal egyszerűbb, mint megbeszélni ugyanazt. A hűtlen menyecskét is egyszerűbb kibeszélni a faluvégen, mint leülni vele és megbeszélni a történteket.

De, hogy a beharangozott publikációra térjek, annak egyik alapfelütése szintén a magyar nyelv árnyalatain keresztül gondolta bemutatni a Magyar és magyar írásmódja közti szemléleti különbséget. S bár korántsem vetekszem sem ismertségben, sem publicisztikai tudásban Tóta W. Árpáddal, mert az ő írásáról vagyon szó, azért nem okvetlenül van igaza. Nem abban, hogy a magyarkodás egyik tüneteként valóban megjelenik a melléknév nagybetűs írásmódja, mert ezt kár is lenne vitatni. Hacsak nem vélnénk az angol nyelvtudás elterjedésének egyik tüneteként. Az azonban, ahogy aztán a szavak követik egymást az említett írásban, a mondandó már korántsem ilyen egyértelmű. Talán éppen a magyar nyelv árnyalatai miatt.

A film kapcsán ugyanis az egyik vitapont, ami különben még a visszafogott fórumokon is kirajzolódik, hogy a díj a „zsidó filmnek” vagy a filmnek, mint olyannak szól. A magyarkodók leszólásával hajlamos lennék azt hinni, hogy talán Tóta W. szerint is inkább a filmnek és nem a témaválasztásnak szólnak az elismerések. Mert olyanokat is ír, hogy a magyarkodók azért nem kérnek a díjból, mert a Saul fiát zsidó filmnek tartják. S akkor jön a fekete leves:

„A Saul fia, amely először az istenverte történelmünkben Arany Glóbuszt kapott, az zsidó film, hiszen zsidókról szól. Abból ti nem kértek, hanem ugye miért nem készül film a magyarok dolgairól, mint például Trianon; illetve ha készülne, akkor miért nem kapna Oscart úgyse, de hát tudjátok ti, miért: mert ezek megvetnek titeket, lenéznek és semmibe vesznek.

És ez így is van, és ráadásul joggal vetnek meg és néznek át rajtatok kultúrnépek.”

S most hagyjuk a központozás hiányában összefolyó szöveg stílusromboló voltát. Az vesse az első követ a szerzőre, aki sosem írt még fura körmondatokat. Ellenben az az „úgyse”, és az azt követő mondatrészek erősen rácáfolnak arra, hogy a „Saul fia” objektív okokból került volna kiválasztásra. Mert azt sugallja, hogy amennyiben Nemes Jeles mondjuk az első világháborút lezáró korszakról, netán a kétségtelenül létezett gulag-okról, a háborús nem erőszakokról, vagy bármi másról készített volna filmet, azt úgy vágják ki a Golden globe-ról, hogy csak úgy repül. Miért is, mert Tóta W. szerint megvetendő mindenki, aki csak szóba is meri hozni mindezt. Mégpedig joggal megvetendők szerinte. Holott azért érdekelne az a valós élethelyzet, amint leáll a szovjet kiskatonák sora által megerőszakolt magyar vagy német, ma már igencsak dédszülői korban levő idős asszonnyal szemben, és megvetése jeléül szemközt köpi. Különben mégsem. Mégsem érdekelne ez a helyzet. Mert továbbra is azt hiszem, hogy a háborúk minden ártatlan áldozata, lett légyen az akár közetlen, akár közvetett áldozata, megérdemli azt, hogy ne köpjék szembe. Sem őt, sem az emlékét.

Amellett szeretném azt hinni, hogy egy film szólhat bármiről. Ha tehetséges a csapat, akkor jó filmet fog készíteni. Szeretném tehát továbbra is azt hinni, hogy fennhéjázó nagyképűségek, és valósan antiszemita kirohanások ellenére a „Saul fiát” nem csak és kizárólag a témája miatt, hanem a benne foglalt teljesítmény miatt díjazták. Függetlenül attól, hogy az említett publicisztika a Magyarok közé sorol mindenkit, aki nem tapsol hangosan és felállva az említett filmhez. Nagyjából a korábban említett kliséknek megfelelően. Revizionista hüjepistikének beállítva mindenkit, akit nem érdekel a film, vagy egyszerűen nem tetszik neki. Ráadásul olyannak, akik, miután a publicista fáradságos munkával egy kupacba sodort mindenkit, „kifejezik egyrészt a meggyőződésüket, hogy holokauszt nem volt, másrészt az óhajt, hogy legyen”.

Hát igen! A betűvető felelőssége! Amelynek jegyében nem is próbálom meg kitalálni, hogy mire gondolt Tóta W. amikor a fogalmazási bakugrásokat, kétségtelenül kiforrottan megfeneklett stílussal lejegyezte. Amit lejegyzett, az viszont kissé mintha általánosító, kissé mintha leegyszerűsítő lenne. Ami nagyon derék dolog. A demagógiát így is kell csinálni. Feketében és fehérben odpacsmagolni valamit, aztán kijelenteni a tutit. Azért persze számomra továbbra is nyitott a kérdés. akkor most a publicista szerint is Holocaust miatt lett díjazott ez a film, vagy esetleg tényleg egy tehetséges csapat jól elkészített művéről van szó?

Ja! Mielőtt elfelejtem. A sakktáblán fehér parasztok is vannak! A valóságban meg sokan éhen döglenének, ha nem lennének parasztok. Miközben persze tudom: nagyon kényelmes elintézni mindent azzal, hogy fel kell nőni a publicista szellemi magasában, és mindenki hülye, aki nem érti meg. Esetleg antiszemita hülye. Netán emberevő.

Andrew_s

Mély és sötét, a múltnak...

2015. májusának vége fele nagy bejelentést tett Holocaust-ügyben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) rektora, Szuromi Szabolcs. Annak közhírré tételével, hogy „a holokauszt és emlékezete” címmel új, kötelező, közismereti tárgyat. Normális körülmények között azt mondhatnánk, hogy ez, az egyetemi autonómia jegyében, az egyetem belügye.

Magyarország azonban az át, és agyonpolitizált lózungok országa, ahol nem történhet semmi anélkül, hogy ne születnének nyilatkozatok és ellennyilatkozatok. Akár a Parlament elé is hurcolva mindent, vagy bármit, amiből egyik vagy másik politikai csoport politikai tőkét remél kovácsolni. Nem állítom persze, hogy Schiffer Andrást csak ez motiválta, amikor azonnali kérdésként feszegette az említett tárgyat az országgyűlésben. De abban sem vagyok biztos, hogy a felszólalást megalapozó szempontrendszerben nem szerepelt a politikai haszonszerzés lehetősége. Talán ennek köszönhető, hogy fel sem tűnt a saját mondandójának néhány önellentmondása, pontatlansága. Az utóbbiak közül az, hogy bár Auschwitz egyfajta jelképévé vált a Holocaustnak, a népirtás kényegesen tágabb fogalomkör. Az ellentmondások tárgykörét pedig azzal sikerült bővíteni, hogy gyakorlatilag kétségbe vonta az egyetemi autonómia létét azzal, hogy parlamenti, politikai pályán gondolta megtámadni a tárgy egyetemi oktatását. Ezzel pedig, noha az LMP-t ellenzéki pártként szereti emlegetni, maga szolgáltat alapot az említett autonómiának a kormányzatnak oly kedves megkurtításához.

Miközben persze előkerülnek azok az érvek, amelyek félig-meddig igazak is lehetnek. Az egyik, hogy az embertársak elfogadásának tanítását sokkal korábban kell megkezdeni. Schiffer szerint a Holocaust történetének oktatását már középiskolában. Mintha a „kötelező olvasmány-effektus” középiskolában nem hatna éppen úgy, mint az egyetemen. Mert a másik féligaz érv ebbe a körbe tartozik. A kötelezőség kontraproduktív hatása. Ami sok tekintetben igaz. Akkor, ha a fajelmélet, a rasszizmus, a kirekesztés jelenségét, a hatások csökkentését abban látja valaki, hogy kialakít egy tantárgyat, és azt hiszi ezzel megoldotta a problémát. Ugyanakkor a népirtások szociológiája, a kritikus szemlélethez szükséges ismeretek egyidejű megtanításával lehet egyetemi tanterv része. S az európai történelemben sajnos „a holokauszt és emlékezete” bőven szolgátat ehhez „alapanyagot”.

Ugyanakkor az LMP társelnökének mondandója sajátosan rímel egy csúsztatásokkal teli, interneten megjelent irományra. Legalábbis a kötelezőséget feszegető részére annak a „Nyílt Levélnek” nevezett szövegnek, amit Dr. Balogh Sándor néven jegyeznek. S végkövetkeztetésében eljut odáig, hogy Szuromi Szabolcs kezdeményezése tulajdonképpen egy olyan összeesküvés része, aminek célja a Magyarországot lejáratni szándékozó antiszemita megnyilvánulások kiprovokálása. Mely szemléletből szinte természetszerűen következne, hogy a fennhangon zsidózó, illetve más népcsoportok ellen uszító politikusok, illetve szervezetek mind cionista ügynökök. Ürgebőrben. Amely ruha-alkotóra, pergamen helyett, biztosan valami titkos szöveget is rákarcoltak.

Miközben mégis azt lehet mondani, hogy érdemes egy-egy ilyen irományt elolvasni. Különben sosem alkothatnánk képet arról, hogy milyen mélyrepülésekre képes az, akinek szellemét és szemüvegét elönti a félhomály. Olyannyíra, hogy simán beidéz, egy nem éppen antrasszista portálról, Ilan Mornak tulajdonítva, egy ilyen mondatot: „a holokauszt megismertetését és az antiszemitizmus terjedését az oktatás-nevelés területén kell elkezdeni”. Miközben egy másik forrás szerint Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete arról beszélt, hogy „az antiszemitizmus megelőzésének leghatékonyabb módja a nevelés, az oktatási rendszer minden szintjén”. Gondolom, remélem, nem vagyok egyedül, aki szerint a „terjedés” és a „megelőzés” nem egymás szinonimái. A nyílt levelet jegyző figura azonban a saját gondolatainak közvetítésében sem sokkal tárgyszerűbb. Írja ugyanis egy helyen: „Mint egy tanulmányomban ismertettem (A judeo-kereszténység), két amerikai szociológusnak sikerült egy általuk végzett felmérés meghamisításával félrevezetni a zsinati atyákat. Meggyőzték őket, hogy az antiszemitizmus fő oka a keresztény tanítás Jézus kivégzéséről. Ezzel a hamis érvvel létrehozott bűntudat volt az oka, hogy a püspökök elfogadtak mindent, amit a titkárság elébük rakott”.

Amivel világossá teszi, hogy számára Hippói Szent Ágoston, a keresztény antiszemitizmus egyik nagy alakja és rendszerbe foglalója nem létezik. Az a szentté avatott betűvető, aki a Tractatus adversus Judaeos (Értekezés a zsidók ellen) című művet is jegyezte. Mely mű évszázadokig hatott a keresztény egyházakban. Amely hatás miatt nyugodtan és okkal szégyenkezhet az egyház. Történelmileg. Ma pedig azok miatt, akik egyházi gúnyában avatnak rasszista, antiszemita vezéreknek szobrot. De leginkább amiatt, hogy az utóbbiaktól olykor az egész magyar püspöki kar „felejt el” elhatárolódni. Ahogy közülük kevesen jelennek meg rendszeresen az antifasiszta nagygyűléseken is. De ez egy másik történet. Vagy mégsem annyira másik. Amíg a klerikális lobbi-párt kormánytényező.

Andrew_s

Németh György kiszólt a latrinából

A roma Holocaust (Romani Holocaust, Porajmos) fogalma egyáltalán nem új, és azt a szisztematikus népirtást takarja, amelyet a nácizmus a cigányság ellen elkövetett. Alig valószínű tehát, hogy Németh György, aki szociológus-közgazdászként gondolta a népirtás tényét kétségbe vonni, ne lett volna tisztában a jelentésével. Még akkor is, ha csak a Rózsa-domb szociológiáját, és a milliárdosok közgazdaságát ismeri.

A magyarországi romák helyzetéről a Közép-Európa Egyetemen szerveztek diskurzust, és ez adott keretet annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet Debreczeni József. „Ne bántsd a cigányt” című könyvének kapcsán tartottak. A cigányságot korábban bomlásterméknek tituláló Németh György meghívása egy, a romákkal foglalkozó konferenciára is egyfajta perverziót sejtet. De ez talán még menthető, indokolható azzal, hogy a demokrácia kereteibe bele kell férnie a másik oldal elviselésének is. S legalább egy egyetem tegyen ilyen gesztust, ha már a hatalom képviselőitől csak a szabadságjogok elvonásának illiberalizmusára futja. Az azonban szinte biztos, hogy amennyiben az előzmények nyomán az említett, Németh György nevű izének volt orcája elmenni, akkor azt valószínűleg azért tette, hogy provokáljon. Elvégre a nézeteinek sokkal inkább lehet keletje a szélsőjobboldali portálokon, mint egy, a Közép-Európa Egyetemen szervezethez hasonló rendezvényen.

A tudósítás szerinti kedélyborzolódás azért mégis enged némi okot az optimizmusra. Az, hogy a közönség soraival kapcsolatban sem csendes eltűrést emlegetnek és a pódiumról is visszautasították a „nem volt roma holokauszt” kijelentést. Valójában azt is érdekes lenne tudni, hogy az említett kijelentés után Németh György még meddig tartózkodott a teremben. Mikor érezte úgy, hogy a mór megtette, amit a fasiszták elvárnak tőle, tehát távozhat. Esetleg mikor éreztették vele, hogy húzzon a szeméttelepre. Ahol eszmetársat is találhat a történészi kukabúvárban, aki a Veritas éléről gondolta idegenrendészeti semmiségnek tekinteni a tömeges kivégzéseket. Mert megteheti. Mert a kormánypárt továbbra sem határolódik el tőle. Ahogy a roma Holocaust tagadásáért is nyilván már melengetik a kitüntetést. Ha nem a kormányzat, akkor majd a Jobbik köreiben. Akkor pedig majd elmondhatja Németh György is, hogy kitüntetett provokátor.

Addig pedig még nyilván bizonyítania kellhet párszor. Azt, hogy tényleg meggyőződéses rasszista, és az illiberalizmus eszméin kívül csak a talpnyalást ismeri. Ami különben rokon szakterületek. Az illiberalizmus keretei között ugyanis csak egy csettintés a vezér részéről és máris ott találhatja magát egy listán. Nem azon, amelyen a névsort olvasók, hanem azon, amelyen a felolvasottak vannak. Az éppen esedékesen a nép-, a hatalom-, vagy csak szimplán a vezér ellenségei. A csettintés elkerülésére pedig ott van a szolgalelkű nyalás, a túllihegés. S könnyen lehet, hogy az emberség latrinabúváraiban részben ez a felismerés dolgozik.

Az, hogy nagyon könnyen és gyorsan a pofonfa alatt találhatják magukat. Ha nem dübörögnek, tapsolnak elég hangosan. Ha nem erősítenek rá a vezéri szólamokra, a vélt-, vagy nem is annyira vélt, de ma még inkább csak informális elvárásokra. Amelyek alól még csak olykor lóg ki a bakancsba dugott lóláb.

Andrew_s

Orbán megemlékezik, de miről

Egy számmal nagyobb kölcsön? kalapban
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Orbán Viktor, a kellő dokumentátori kísérettel, megjelent a Kozma utcai temetőben és beszédet celebrált az I. világháborús zsidó hősök sírjánál. Az elhangzottakat lehet hadovának minősíteni (akár érvekkel is alátámasztva). Azonban a alighanem sokkal nagyobb probléma az a szemforgató gesztus, amit gyakorolt. S amihez Heisler András, ő tudja miért, asszisztenciát biztosított.

Az mindenesetre kissé visszatetsző, hogy „olyan adattár létrehozását” emlegette, amely „megőrzi az elesett katonáink nevét”. Ami az adott helyen, és a később történtek ismeretében nem hadova, hanem pofátlanság. Az adott helyen emlegetve azért, mert ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy az elesett katona nevén kívül származását is nyilván kívánják tartani. Ez felér egyfajta post humus népszámlálással, ami a zsidóság körében, a vallási kötelmektől függetlenül is, enyhén szólva, rossz emlékű. Utálnám adott esetben azt a megközelítést, hogy lesznek hősi halottak, és még hősebb halottak. Azt pedig a történelem igazolta, hogy még komoly informatikai világcégnek is volna miért bocsánatot kérni a II. világháborús népesség-nyilvántartási rendszer rendeltetése miatt. Orbán Viktor tehát egy zsidó temetőben ne emlegessen adattárakat. Ez olyan minimális tapintat lenne, ami még egy zsebhoki-bajnoktól is elvárható lenne. Ha már miniszterelnökké választotta a Parlament. Mert a nép nem.

Nem kevésbé furcsa, legyünk csak eufémisztikusak, annak emlegetése, hogy a zsidóság áldozata Orbán Viktor beszédében, olyan tényező, ami nélkül „nemzetünkből nem veszik ki az életerő”. Miért furcsa? Az áldozat legnagyobbika, ha a valaki az életét áldozza. Akár önként, akár kényszer, gyilkosság hatására. A nemzeti életerő, a nemzeti élettér fogalomkörét legtöbbször olyan erők, olyan összefüggésekben szokták emlegetni, amely sokkal inkább a zsidóság kiirtásával, a zsidók ezen folyamatban való feláldozásával kapcsolatosak. S miközben a miniszterelnök szinte természetesen tapaszt némi szépségflastromot a második világégés áldozatainak sosemvolt kitlijére (nem egyszer csupaszon lőtték gödörbe az áldozatokat), egy zsidó temetőben emlegetni nemzeti életerőt, igencsak visszás, és inkább antiszemita megnyilatkozás.

Különösen azért, mert ismertek azok a gesztusok, amiket a kormányfő tett, illetve nem tett.

• Horthy kultusza és a neohorthyzmus ellen sosem emelte fel a szavát. Holott a templomi Horthy-fétisek avatásánál annak a felekezetnek a tagja is asszisztált, amelynek Orbán Viktor is részese állítólag.
• Orbán Viktor „elfelejtett” részt venni a Gyöngyösi Márton antiszemita megnyilatkozása után szervezett antifasiszta nagygyűlésen, de másnap egy igencsak antiszemita felhangoktól sem mentes beszédet mondott a Parlamentben;
• Nem igazán publikus az elhatárolódása Szakály Sándor értékelésétől, mely szerint „csak” egyszerű idegenrendészeti kérdést oldottak meg a Gestapo szaktanácsai alapján a zsidókat a halálba deportálók;
• Alkalmasint nem hogy nem határolódott el a Szakályt megvédő Boross Pétertől, hanem a mostani beszédén biodíszletként megjelent az említett politikus is;
• Nem igazán publikus Orbán Viktor elhatárolódása Novák Előd legutóbbi rasszista megnyilatkozásától, de a Jobbik korábbi antiszemita megnyilatkozásaitól sem;
• Nem tudunk arról, hogy valaha is elítélte volna a belügyi erők biztosító jelenlétét a gárda utódszervezeteinek avatásán;
• Orbán Viktor nem lesz jelen kedden az auschwitz-birkenaui tábor felszabadulásának 70. évfordulója alkalmából, Lengyelországban rendezett megemlékezésen. Holott kiváló alkalom lenne arra, hogy kormányfői szinten határolódjon el a magyarországi antiszemitizmustól;

S ezek csak kiragadott példák. A legutolsóhoz hozzá tartozik az is, hogy január 27.-e 2005 óta a Holocaust áldozatainak emléknapja. Az ENSZ döntése alapján. Miközben, sajnos, elég sok, szinte túl sok jel mutat arra, hogy a zsidóságra a miniszterelnök, mint bármikor előrántható céltáblára gondol. Orbán Viktor maga mondta egyszer, hogy a tetteit és ne a pofázását figyeljék. A tettei és gesztusai továbbra is a weimari szakácskönyvet idézik. Így a szavai visszásak, és üresen konganak a múlt áldozatainak halott szemgödreibe nézve. Ezer év minden áldozatával szemben méltatlanul.

„És ön, senor, együtt védené ezt a földet olyan emberekkel, akiknek szintén mindennél fontosabb az Államok szabadsága. Egy zászló alatt véreznének, meghalnának, és maga szerint ők gringók, ami egy csúfnév. A zászlók alatt csak egyfajta vér folyik ki: ez pedig piros, és semmi más.”

(Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa)

Andrew_s

A Holocaust színpadon: Áder János

A népirtások fajra, vallásra, bőrszínre és világnézetre tekintet nélkül alávaló, szennyes cselekedetek. Teljesen mindegy, hogy melyik isten, melyik önjelölten nagy, de valójában törpényi szellem nevében követik el. S teljesen mindegy, hogy melyik részeseményét leszalámizva, a kuka mellé kikukázva minek hívja az éppen aktuális hatalom valamelyik ideológusa.

Az előbbiek leszögezését azért gondoltam szükségesnek, mert a romák tömeges lemészárlásának áldozataira emlékező napon túl sokan látszanak megfeledkezni a hatalom gépezetében korábban, vagy az adott naptól eltekintve folytatólagosan betöltött szerepükről. Vagy annak a szervezetnek a szerepéről, melyet képviselnek. Abból kiindulva, hogy mindentől el lehet tekinteni, ha bűnbánó orcával, és azon vastag bőrrel kiállnak nyilatkozni. Abban bízva, hogy majd megint mindenki fellélegez kicsit, és azt mondja: „na most hátha visszanő az a gerinc”. Hogy aztán ismét csalatkozva a gerinc folytatólagos szögre akasztását konstatálja a jövőben. Ebből a szempontból magam is beleestem ebbe a csapdába. Amikor Rogán Antal egy egész emberszabású megnyilatkozást tett a jobbikos parlamenter agyzakkant kijelentése nyomán szervezett antifasiszta gyűlésen. Ám azóta tudjuk: Rogán Antal az, akinek polgármesteri támogatásával emelték helyére az angyalon élvezkedő Turul-paródia szobrát a Szabadság téren.

Ha pedig már szóba került az antifasiszta gyűlés, akkor érdemes talán emlékezni arra, hogy Orbán Viktor „elfelejtett” megjelenni rajta. Ahogy nem határolódott el a tömeggyilkosságban való részvételt „idegenrendészeti eljárásnak” aposztrofáló Szakály Sándortól, és az általa vezetett, különben Fidesz-támogatást élvező intézménytől. Ahogy a cigányokat leállatozó publicistának továbbra sem kellett visszaadnia a párt-tagkönyvét. Ahogy a gárdaesküvéshez díszőrséget adó belügyi erők minisztere sem kényszerült lemondásra. Ahogy a MIÉP-ből importált polgármester tovűbbra is élvezi új pártja támogatását. Ahogy lehetne még folytatni a sort azokból az eseményekből, amikor a Fidesz, vagy a kormánypárt és vezetője által támogatott humanoid biorobotok nyíltan antiszemita, rasszista, cigánygyűlölő, illetve xenofób megnyilatkozásokat tettek, gesztusokat gyakoroltak. Erre mit is közleményeztek az MTI-n keresztül? „Hangsúlyozták: elfogadhatatlannak tartják, hogy embereket vallásuk, fajuk, származásuk, bőrszínük, nemzetiségük, anyanyelvük miatt megkülönböztessenek, elpusztítsanak”. Azért tehát ne csodálkozzunk, ha megnő a balestei sebészeten az arcsérültek száma. Amikor majd a közlemény összeállításában, megfogalmazásában, és kiadásában részt vevő fideszesek belenéznek a tükörbe, és az szégyenében felrobban.

Amely okból különben akár Áder Jánosért is aggódhatnánk. Mert természetesen a már nevében sem „köztársaság” ország mondvacsinált vezetője is megnyilatkozott. Azzal nyitva, hogy „a kirekesztés kevesebbé, az egymásnak megadott kölcsönös tisztelet azonban gazdagabbá tesz mindannyiunkat”. Ami különben emberileg igaz. De vajon a mészároslőrincek, simicskalajosok, és társaik vajon foglalkoznak-e ezzel? Aligha. Ami látszik abból is, hogy a kirekesztéshez hallgatólagosan asszisztáló Fideszhez való közelségük inkább gazdaggá tette őket, mintsem szegénynek. A Fidesszel kapcsolatos korábbi felsorolás kapcsán különben igen szegényesen megnyilatkozó, ám szinte minden törvényt gondolkodás nélkül aláíró Áder János sem valószínű, hogy lejmolással fogja múlatni idősebb éveit.

Aztán persze érdemes egy további kitételt is figyelni az elnöki közleményben: „Áder János ünnepi beszédében kiemelte: a tisztelet mindenkit megillet, a legszegényebbeket, a legelesettebbeket is. Mindenkit, aki maga is tiszteletben tartja mások szabadságát, emberi jogait, emberi méltóságát.” Már csak azért érdemes erre figyelni, mert kedvenc pártfőnöke legutóbb éppen azt fejtegette, hogy felejtsék el a népek az olyan fogalmakat, mint a szabadság, vagy az emberi jogok. A méltóság közmunkásként való megtöréséről, a munka törvénykönyvének kiüresítéséről nem is szólva. Már csak azért sem, mert a zsellérnosztalgia alapján újjászervezett szolgaréteg „kinevelésének” projektje évek óta zajlik. Áder János tiltakozása pedig mintha nem hallatszana ezzel kapcsolatban. Holott a külföldi sajtó már gyakorlatilag pannon Mussoliniként emlegetik a Feltsúthy Orbán Viktort. Ha erről a visszhangról az MTI jótékonyan ferdítve fordít, akkor is.

Áder János jelen beszéde tehát valószínűleg nagyjából annyira jószándékúan őszinte, mint Joker mosolya a Batman című filmben. S valószínű, hogy a hasonlatoknak nem itt van vége. A helyzet alighanem az, hogy a köztársasági elnöktől most éppen ezt a beszédet, ezt a szerepet várták el a hatalmi forgatókönyvet írók. Teljesítette. Fellépti díjként kap még pár hónapot, talán évet. Amikor majd saját kérésére felmentheti saját magát Orbán Viktor kedvéért. Hacsak a pártját támogató háttérpénzügyérek nem találnak más majmot a szerepére.

„Az emberirtást gyűlölöm,

nem csábít a babér sem,

de Vénusz mezején öröm

kiontani a vérem.

Legfőbb üdvöm, ha béke van,

s bőségben él a nemzet.

Húszat öljek le egymagam?

Dicsőbb, ha egyet nemzek.”

(Robert Burns: Az emberirtást gyűlölöm)

Andrew_s