Arany iránytű: újra nézve

Majdnem egy évtizede, az akkortájt felfutó fantasy-hullám meglovaglásaként mozikba került az „Arany iránytű” című film. Néhányak szerint a műfaj középszerű alkotása, míg másoknak a könyv elolvasásához is kedvet csinált. Ez annyira ízlés kérdése, hogy beleszólni alighanem a botorságok egyike lenne. Szerintem olyan film, amit pár évente talán érdemes megnézni, de nem erőltetném senkire.

Az biztos, hogy az alternatív világok ötletét nem ez a film dobta be a köztudatba, és még az esetleges információ-átszivárgások teóriáját sem. Legfeljebb annyiban más a hasonló ötletektől az, ami ebben a filmben megjelenik, hogy itt a „por” az, ami ezt hordozza. A por, ami a film magyar szövegében „daimón” névre keresztelt, a lelket hordozó és állat képében megjelenő lényeken át jut az emberekbe. S ezeknek a daimón-oknak az ötlete kétségtelenül szimpatikussá teheti a filmet, illetve az annak alapjául szolgáló könyvtrilógiát Philip Pullman tollából. Például az állatbarátoknak is. Mert aligha kétséges: némelyik állatban több az emberség, mint a két lábon mászkáló csupasz majmokban. De meg is akadhatnánk ezen a néven, mert igencsak hasonlónak hangzik a démonhoz (az angol hivatkozások daemonnak is írják). Amely igen pejoratív, illetve sötét tartalmat hordoz mostanság. Akkor is, ha annak idején inkább csak a testté manifesztálódott éteri erőt jelentette.

A filmben ezek a lények, mint írtam, állati alakban jelennek meg, és sok szempontból az általuk képviselt ember jellemének tükrei. De a szoros kötelék miatt nem is élhet egyik a másik nélkül. Nem véletlen tehát, hogy a tudományos fantasztikus irodalomban különben többször felbukkanó „lélektelenítés” ötlete a filmben az említett kapcsolat elvágásaként jelenik meg. A még kialakulatlan alakkal, azaz rugalmas személyiséggel rendelkező gyermekeken kísérletezve ki a módszert. A daimónok elválasztására, a gyermekek agymosással szembeni fogékonyságának ezzel elérhető növelésére. Végső soron a szabad akarat megtörésére. Olyan gyermekeken alkalmazva a módszert, akiket elrabolnak szüleiktől. A filmben jobbára giptusok gyermekein. Mely csoportban nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a cigánysággal. Így, noha a film alapvetően fantasy-filmnek tekinthető, azért nem kell nagy belemagyarázás, hogy az embereken kísérletező lágerorvostannal is felfedezzünk némi párhuzamot.

Van azonban egy sokkal markánsabb üzenete is a filmnek. Ez a Magisztrátus képzete. Mely egy, a világot kézben tartani, a gondolatokat megszabni akaró szervezet. Amely az egész lélektelenítési művelet mögött is ott áll. Biztosítva az ideológiai infrastruktúrát ahhoz. Ahogy a tudomány befolyásolásának igényéhez, és a más világok felé nyitható kapuk hatalmi felhasználásához. Annak érdekében, hogy minden világban az általuk jóváhagyott szellemi esztergapad működjön. Így, miközben a daimónok az embert kísérő lélekhordozók, a Magisztrátus igazán démoni hatalomként jelenik meg a filmben. Jó érzékkel úgy rajzolva meg az intézményesített hatalmi tébolyt, hogy nem utal nyíltan egyik egyházra, vallási szervezetre sem. Sokkal inkább a vak fundamentalizmus általános gúnyrajza.

Talán ezért is meglepő, hogy annak idején egyetlen egyházi szervezet szólított fel emiatt bojkottra. Az amerikai illetőségű Katolikus Liga (Catholic League), amelynek hangulatkeltése talán hozzájárult a film mérsékelt sikeréhez is. De azt mindenképpen demonstrálta, hogy az igazi fanatikusoknak nem kell közvetlen célzás. Igen alaposan beleöltöztek abba az ingbe, amelyet a fundamentalisták számára varrt a film. Tulajdonképpen az említett bojkott akár egyfajta önvallomással ért fel. Jelezve: a fundamentalizmus, a szellemi cenzúra igénye nem egy-egy vallás kiváltsága.

Andrew_s

A Charlie Hebdo incidens és a keselyük

Türke András István azt hiszem sokakat gondolkodásra serkentő írást publikált a Kitekintőn. „Nem vagyok Charlie, de Oszama sem” címmel. Valószínűleg olyan, a szólásszabadság és a szabadosság határát is érzékeltető gondolatokkal, amelyek részben vagy egészében mások fejében is kergetőzni kezdenek. Vagy kezdtek már akár jóval korábban is.

Egy konfliktus vétlen áldozataival, azok családjával ugyanis együtt lehet valószínűleg érezni. S együtt lehet valószínűleg érezni akkor is, ha ez az együttérzés nem jelent bármi áron való elköteleződést egy adott vélemény mellett, vagy nézetvilág ellen. Türke András István azzal a gondolatmenettel fejezi be az írását, hogy az iszlám vallási fanatikusok egyik célja éppen a nézetkaptafák sarkítása lehetett. Az, hogy a szolidaritás az áldozatokkal egybe mosható a blaszfémiák melletti kiállással. S ezzel leegyszerűsíti a fanatikusok számára a „mi” és az „ők” megnevezését. Célkeresztbe hozását. Ebben a gondolati fűzérben is lehet természetesen valami. Már csak azért is, mert a Charlie Hebdo, mint szatirikus lap valóban a vallásokat, vallási jelképeket és emblematikus személyeket kifigurázó, s ezzel a mások hitében sarkalatos pontok, személyek kinevettetését szolgáló művekben vélte megtalálni a harci eszközt. Még akkor is, ha a küzdelem tárgya a küzdelem maga esetleg.

De gondolhatunk pár más dologra is. A szerkesztőket is megértve kicsit. Azt hiszem ugyanis, hogy nagyon sokszor lehetett túl nagy a kísértés azzal demonstrálni a szemellenzős fanatizmus ellen, ami az azt képviselők egyértelmű provokálását jelentette. Valahogy úgy, mintha annak idején Tomás de Torquemada ellen Dávid-csillagok jegyében, ördögháton lovagló Jézus-ábrázolással akart volna valaki a „Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición” embertelen idiotizmusa ellen fellépni. Nem vitatva azt, hogy a történelem során mindig voltak olyanok, akik a morgó oroszlán bajszát is meg akarták rángatni. Ezeket nem egy esetben tartották mártíroknak, szent őrülteknek a történelem során. Ahogy a történelem során nem egy esetben igazolódott: amikor az oroszlán mancsa odacsapott, sokszor váltak áldozattá azok, akiknek közük sem volt a helyzethez. Illetve azok, akik egyszerűen nem hitték el. Hogy nincs végtelen szabadság. A szólás, az ábrázolás szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember gondolati, vallási szabadsága kezdődik. Nem kifigurázható egyik hit, egyik vallás sem. Mert ezzel az abban hívőket, mint embert sérti meg valaki. Ezen a ponton, szemléletében, pedig már nehéz megmondani, mennyire becsüli a másik embert, aki jogot formál annak korlátlan megsértésére.  

A Charlie Hebdo márpedig ezen a téren vétett. Nem is annyira az egyes vallások, mint az abban hívő emberek ellen. Ami egy percig sem menti fel a civilek védelmére kirendelt rendőr lemészárlását, és egy szerkesztőségben éppen ott tartózkodók válogatás nélküli legyilkolását. Alkalmasint a válogatott legyilkolását sem mentené. Mert az élet önkényes elvételére sincs feljogosítva senki. Akkor sem, ha komoly történelmi hagyományai vannak Európának is ezen a téren. Részben a már említett, középkori tömeggyilkosnak, és a mögötte álló szervezetnek is köszönhetően. De nem feledve: Működésük akkor sem levezethető a Bibliából, ha pápai felhatalmazással hajthatták végre tetteiket. A most aktuális esetben is igaz tehát, hogy nincs az a vallási fanatizmus, ami az említett cselekedetet mentené. Még akkor sem, ha a szerkesztőség rajzolói egyszerűen taplók, tapintatlan, másokat semmibe vevő, beképzelt alakok voltak. Azonban az emberi életnek, az ártatlanul megölteknek kijáró tiszteleten és együttérzésen kívül ne legyen kényszeres az azonosulás olyan „értékekkel”, amelyek nem, vagy csak önfeladással vállalhatók fel. Jóval túl a szólás szabadságán.

Miközben hallgatom a híreket, hogy a francia szélsőjobb már igényt formált a politikai haszon bezsebelésére. Aztán azt is rebesgetik, hogy a most bottal nyomon ütött gyanúsítottak megfigyelését éppen nem rég kezdték szüneteltetni. Miközben az Arab Liga is elítélte a történteket. Miközben a terrortámadás jó ok az iszlám közösségek, és a „többiek” közé éket verni, Miközben jó indok lehet egyes hivataloknak a személyes magánszférában kutakodni. Mert most a tömeghangulat ugyanúgy meglazíthatja az erre ható fékeket Európában, mint az ikertornyok lerombolását követő időszak Amerikában. A fanatikusok szellemi önkielégítésén kívül tehát bőven lehetnek politikai és hatalmi haszonélvezői a történéseknek. Még akkor is ha a tucatnyi áldozat hulláján hízó keselyűk gyanánt csapnak le. Ahogy azt sem hiszem, hogy a szokásos hatvanezer helyett most egymilliós példányszámmal ígért lapmegjelenést is a ráfizetés biztos ígérete motiválta.

Andrew_s