Anti-Karácsony 2023

A Karácsonyt a szenteste napján illik köszönteni. Talán. Általában. Magam sem nagyon tettem eddig másként. Ha egyáltalán. Érdemes? Talán. Általában. Mert illik? No, igen. A Karácsony, ahogy azt már többször emlegettem, egyike az igazán konvencionális ünnepeinknek. Nem véletlenül vált az öngyilkosok ünnepévé is. Az egyik ünnepévé.

Ez sem új. Már a „sorozat” nyitódarabjában, egy évtizede, is emlegettem ezt. S azt gyanítom, hogy ez nem sokat változott az évek során. Mert a társadalom alig-alig változott, és benne az emberek sem. Legfeljebb szakadozottabbá vált. A társadalom. Mert Magyarország jelképe nyugodtan lehetne az elemek periódusos rendszere. Annyira atomizált. Valamint legalább annyira címkézett is. Aki pedig szekértáborokon kívül találja magát, az gyorsan válik talajtalan, társaságmentesített páriává. Mert a szekértáborokban az első szabály sokszor az, hogy mindenki idióta, és csak nyomokban ember, aki kívül van.

Ez van. Sok szempontból még csak nem is magyar specialitás. Az emberek csoportba-húzása az egykori hordalét „hagyatéka”. Ez van. Ami sokszor hiányzik, az egy apró kiegészítés. Az, hogy „de azért ember”. A másik is. Lehet, hogy jobboldali, baloldali, liberális, de azért ember. A példa sem véletlen. Az a gyanúm, hogy szinte mindenki találkozott olyan jelenséggel, amikor évtizedes ismeretségek, barátságok, vagy akár rokoni kapcsolatok mennek tönkre a magánélet átpolitizálódása miatt. Jó ez? Egy fenét jó.

Amikor aztán egy politikai vonulat kisajátítja magának a jogot, hogy az egyedül érvényes címkét rábiggyessze bárkire, akkor az a politikai vonulat csak egy címkét érdemel. Azt, és csupa nagybetűvel: „SZEMÉT” (SZEmélyiség-MÉtelyek Tábora). Ami, alkalmasint, a történelem szemétdombjára való. Hogy miként kerül ez az asztalra Karácsonykor? Triviálisan. Mert ez az ünnep az ünnep, ahol csettintésre is elvárt a szeretet. Ha csikorgó foggal, akkor is. Ha az álarc mögött vicsorogva, akkor is.

A Karácsony az ezzel való szembesülés ünnepe is. Ez a szembesülés sokaknak válik az utolsóvá is. Talán nem véletlen, hogy a Karácsony az öngyilkosok ünnepe. Meg azoké is, akik elindulnak a személyiség öngyilkosságának az útján. A statisztikák meg majd egyszer megszületnek. Kimutatva, hogy az idei ünnepen hányan haltak, és miért. De emlékezzünk akkor is, arra is, hogy a statisztikák alanyainak már mindegy.

Meg egy kicsit arra is, hogy talán érdemes spórolni a címkékkel. Az ünnepek közti napokban.

Andrew_s

Anti-Karácsony 2021

Forrás: dark.pozadia.org

Aki visszaolvas, az azt fogja tapasztalni, hogy igen, többször megemlékeztem a Karácsony egy másik olvasatáról. Az pedig bennem merült fel, hogy mi újat lehetne mondani. Egy olyan helyzetben, amikor csak bízni lehet abban, hogy a sorozatot indító mondatfüzér talán kevésbé lesz aktuális: „A Karácsony hivatalosan ünnep. Hivatalosan a szeretet ünnepe. Kevésbé hivatalosan az öngyilkosok ünnepe”.

Mert az, aki lefeszegeti a szemellenzőket, kötelező kínmosollyal felszögezett rózsaszín szemüveget az könnyen lehet: sivatagot lát. Egy sivatagot, amiben távol, messze vannak kis oázisai az emberségnek. De olyan messze, olyan távol, hogy reménytelenné teszi az elérését. Meg aztán mankók is kellenének oda. Egy őszinte hívó szó, egy emberi gesztus. Ebből márpedig hiánygazdaság van. Ahogy sokaknak eddig sem volt másként. Ahogy sokaknak a Karácsonytól függetlenül sincs másként. Csak akkor kevésbé feltünő.

S talán ezért is igazak a már nyolc éve leírtak. A Karácsony, mint országos ünnep, szinte kikényszeríti a magányt. Kitörnek a szabadságok, a munkahely kényszerviszonyai adta emberi citrompótlók is kimaradnak a mindennapokból. Így az is emberi mérlegre kényszerül, aki év közben sikerrel viseli azokat a bizonyos szemellenzőket. Aztán mérlegel. Aminek az eredménye könnyen lehet, hogy a mérleg neki szánt serpenyőjét olyan magasra lendíti, az életét oly könnyűnek méri, hogy onnan már csak egy lépés. Kilépni. Olykor a sokadik emeletről.

Ilyenkor lehetne azzal a baromi jó tanáccsal folytatni, hogy mindenki keressen maga körül valakit, és mentse meg. Hülyeség! Az emberséget nem lehet parancsra gyakorolni, és elvárásra teljesíteni, ajándékokkal pótolni. Akinek nem természetes, annál kilóg a lóláb. Mindkét oldalon. Alkalmasint akkor is, ha a Karácsony alatt, illetve utána minden megy tovább. Kis kitérővel a kölcsönös alakoskodás terepén.

Így inkább azt lenne érdemes kitűzni, mint egyfajta parancsolatot: „Ne hazudj”. Ne hazudj gesztusokat a naptárra nézve. Nincs értelme, és segíteni sem fog. Két éve idéztem Máté intelmét, mely: „6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván” (MT 6). Figyelmébe ajánlva azt a nyájas olvasónak, hogy ez a porosan elhagyatott, tükrökkel körberakott szoba az, aminek sokak számára elfeledett ajtaján az a felirat, hogy „LELKIISMERET”.

Miközben az az érzésem, hogy ott, ahol mindenki pontosan tudná azt, amiről még a katolikus liturgia is megemlékezik, kevesen fordulnak meg. Akkor is, ha egyébként elmennek, és nagy hangosan szavalják a maguk nyelvén: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”. Abban bízva, hogy ha közösen és hangosan, akkor úgy is van. De nem. Meg nem történté egy dolog tesz dolgokat. Ha nem történik meg.

Így azt lehetne mondani, hogy az, aki a Karácsonyra készül az ne a Karácsonyra készüljön, hanem a mindennapokra. Ahogy St. Ferenc imája is mondja:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Andrew_s

Anti-Karácsony 2020

Forrás: dark.pozadia.org

Négy évvel ezelőtt, egy hasonló írást kezdtem azzal, hogy „a Karácsony nem mindenkinek ugyanazt jelenti”. Idén, azt hiszem ez kifejezetten érezhető lesz. A külső, illetve a társadalom belső körülményei egyaránt speciálissá teszik az idei ünnepnapokat. Lehet, hogy nem utoljára. Talán nem is először. Bár, gyanítom, először.

Ha körülnézünk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági világjárvány nagybani játékosai alapvetően egy kommunikációs konvergenciát mutatnak. S mielőtt most jönnének a szájhúzogatások: Igen, van tömeges megbetegedés. Nem kétlem, hogy van. Ahogy vírusok is vannak. Nem azóta, hogy felfedezték ezeket az elszabadult örökítő-anyagokat, hanem valószínűleg az élet hajnala óta. Azóta teszik a dolgukat. Fertőznek, és a túl nagy sikerrel fertőzők kihalnak. A legsikeresebbek pedig beépülnek a gazdaszervezet örökítő anyagába. A kettő között pedig széles a skála. Azt meg majd a jövő fogja eldönteni, hogy a jelenlegi tömeges fertőzést okozó koronavírus-típusnak milyen sors jut. Tekintettel a mortalitási rátára, valószínűbb, hogy betagozódik majd a többi, rokonságába tartozó vírus közé. Kialakul egy immunitási egyensúly, és az eljövendő generációk majd együtt élnek vele.

Ettől persze senkinek nem lesz jobb, aki belehal. Ahogy a családjának sem. Pont olyan szomorú esemény, és pont olyan keserves órák, napok, hónapok követik majd, mint minden más haláleset kapcsán. Amely órákat, napokat, hónapokat a politikusok is igyekeznek keservesebbé tenni. Mert a politikusok is teszik a dolgukat. A hatalmi pozíciójuk mértékében cselekszenek, illetve tépik a szájukat. Olykor cselekvés helyett tépik a szájukat. Vagy cselekszenek a saját érdekükben, és a köz nevében tépik a szájukat. Amit a világszemléletük diktál, és a társadalmuk megenged. Mert azért alapvetően a politikus is a társadalmi hierarchia egy darabkája. Jobbára azt teszi, amit hagynak neki. Hogy mi köze ennek az ünnepekhez? Valószínűleg sok.

Egyszerűen azért, mert a mélyülő válságok terepein a politikusoknak égető szükségük van valamilyen bűnbakra. Lehetőleg olyanra, amit objektív körülményként lehet feltüntetni. Egy biológiai objektum, esetünkben egy koronavírus, igen kiváló erre a célra. Gyenge az egészségügy teljesítőképessége? Ugyan, kérem. Járvány van. Gyenge a gazdasági hatékonság? De, dehogy! Otthon kell maradni, mert járvány van. De azért tisztelettel megkérdeznék egy ebben járatosabbat arról, hogy megpróbálta-e már a gazdasági válság-gócok, illetve a járvány-kommunikáció térképét egymásra fektetni? Mert erősen szubjektav érzésként nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi decibeljei jól összecsengenek azzal, hogy tűnik nagyobbnak a baj.

Hazánkban pedig elég nagy gondok látszanak. Az ugyanis már a tavaszi satufék kapcsán látszani látszott, hogy az ország gazdasági tartalékai gyakorlatilag a helybenjáráshoz is kevesek. A helyzet pedig, félek tőle, azóta sem lett sokkal jobb. Nem a sikerpropaganda ön-vállonveregetésének a szintjén, hanem a mindennapokban. Azokban a mindennapokban, amelyekben a nagy nemzeti karantén tovább atomizálja a lakosságot. Érteni vélem, hogy mekkora nagy engedmény, hogy az éjféli misére bárki elmehet. Ha van olyan templom, ahol megtartják. Azt a hatalmas kegyet is, hogy a szeretet jegyében nagy kegyesen megengedi a hatalom az idősebb szülők meglátogatását is.

Ez azonban valószínűleg alárendelt szereppel bír ahhoz képest, hogy talán okkal, de lakásukba kényszeredetten élnek sokan. Olyanok is, akikre talán eddig sem nyitották rá sokszor az ajtót, de most a hatalom kiváló kifogást is gyárt ehhez. Nem a karácsonyfa ünnepén, hanem általában. Mert az emberek jó része általában is ember, általában is vannak napjai az életének. De kétségtelenül lehet, hogy a nagy népi elszigetelődés Karácsonykor még szembetűnőbb. Így aztán felértékelődhet az a hagyomány, amely szerint a karácsonyi ünnepsor egyike azon jeles napoknak, amikor az öngyilkosok száma megugrik. Vajon mennyire futja ebből a hagyományból azt követően, hogy természetesen „csak az ő érdekükben”, de lényegesen többen érezhetik magukat elhagyatva, út mellé dobva még az átlagos éveknél is.

Ha netán megugrik a halottak száma, akkor azt a járvány, a kormányzati intézkedések mellékhatásaként, egy vállvonogatással fogják elintézni? Mert így jártak?

Andrew_s

Anti-Karácsony 2019

Forrás: dark.pozadia.org

Ismét egy Karácsony. Még nem ma. Holnap. Nem annyira hideg, mint pár éve. Csak a szél süvít az éjszakában. Nem fehér. Inkább esős. Talán kevesebben fagynak meg az utcán. Testben. Mert lélekben egyre többen közelítenek a fagyhalálhoz. Nem kell ehhez a megállapításhoz nagy bölcsesség. Ha egy pápának külön hangsúlyoznia kell, hogy az életükért küzdőknek segítségre van szüksége, akkor nagy baj van.

Abban a fene nagy kereszténységben, amit annyian fennen hirdetnek. A szájukkal. Politikusok, politikátlanok. Decibelkeresztények. A szívükben ettől még hitványak. Ahogy szívében igaz ember lehet az is, aki talán sosem hallott papot a szószékről szólni a templomjárókhoz. De gyámolítja a rászorulót, és a humánum moralitásának talaján nem rúg a földön fekvőbe. Sokszor talán hitetlennek titulálják. S talán az is. Akkor, ha a hitest aszerint mérik, hogy hisz-e valamiben, amit sokszor azok is csak festményről ismernek, akik másokat minősítenek. Ha aszerint minősítenek, hogy ott veri-e a mellét az első sorban, ott áll-e a gyóntatószéknél az elsők között? Az ilyenek csak minősítenek, de legtöbbször ők maguk semmilyen minőséget sem képviselnek. Illetve de, képviselnek. Egy olyan minőséget, amit, ha létezik, a sátán is undorral köp le, és dob félre.

Mert az elvtelen, a mindig legtöbbet ígérő felé húzó, gerinctelen senki, az semmivel nem is több ennél. Senki. Akkor is senki, ha milliókat ügyeskedik össze, és ezért valakinek hiszi magát. Az ilyen valakik ne ugassanak szeretetről, Istenről, kereszténységről. De még Luciferről sem. Mert még ahhoz is ismerni kell a jót, az emberséget, a szeretetet, hogy valaki tudatosan megtagadja. Nem hiába mondja Jézus is, a kereszten is, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Azért persze tudjuk: a hatalom sokaknak jelent csillogást, a csillogás vakságot. Vakságot szinte mindenre, ami másoknak nehéz, másoknak küzdelmes, másoknak keserű. Feledve azt is, hogy nem a fennen hirdetett szózeat, a „lássátok, hogy itt vagyok a templomban” hívsága, hanem éppen az ellenkezője jelentené az igazi hitet abban, amit egykor egy, az emberségben testvériséget hirdető, a kiválasztottságot morális alapra helyező rabbi tanított. Mátét idézve:

„5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.

6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.

7. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.”

Mt 6

De legyen ez a legbelsőbb szoba csak képzetes. Az, aki igazán hisz az emberségben, Jézus tanításaiban, a humánum megtartó erejében, olykor óhatatlanul behúzódik ebbe a legbelső szobába. Amelynek olykor csikorgó ajtaján egy néha csak alig kivehető felirat van: LELKIISMERET. Ott a falak tükörből vannak, és önmagának hiába hazudna bárki. Pontosan tudja, hogy mit vétet. Mulasztással is. Egy elmaradt mosollyal. Egy megtagadott falattal. Egy gesztussal, vagy annak hiányával. Igaz, aki ide húzódva imádkozik, nem szükséges a közönség. Még akkor sem, ha még a katolikus liturgia is pontosan megemlékezik a mulasztásos embertelenségről: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”.

Már csak ezért is nagyon nagy baj lehet, ha a pápának olyasmire kell felhívnia figyelmet, ami Jézus tanításainak az egyik pillére. S ezért nem pironkodva szégyellik el magukat a hangzatosan hitbuzgók, hanem esetleg a pápát hülyézik le. Ahogy már megtörtént ilyesmi hazánkban. A kereszténységet nagy garral hirdető, de a kereszténységben inkább semmirekellők vezette országban.

Azért persze itt van, jön a Karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor mindenki számot vethet azzal is, hogy szeret, vagy csak mondja. Amikor mindenkinek, aki csak mondja, bölcsességet kívánok. Ahhoz is, hogy ezt felismerje. Ahhoz is, hogy ezen változtatni tudjon. Mert a felismeréshez is bölcsesség kell. Ahogy azt Ferenc, de nem a pápa mondta:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,

És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Mert annak, aki vállalható életet él, valószínűleg könnyebb, ha már nem csak egy ékes táblafelirat az, hogy „Memento mori”.

Andrew_s

Anti-Karácsony 2016

Forrás: dark.pozadia.org

A Karácsony nem mindenkinek ugyanazt jelenti. S nem vallási, hanem elsősorban emberi okokból. Erről alighanem a krízises esetekkel foglalkozók tudnának sokat mesélni. Azok, akik a jelen valóságból a fátyol mögé kilépőkkel, az erre kísérletet tevőkkel találkoznak. Mondanám, hogy foglalkoznak, de ez alighanem túlzás. Van egy pont, amikor már csak a biológiai létért folyik a harc. Bízva a lélek, a szellem egyfajta öngyógyító erejében. Időnyerés a következő ugrás előtt.

Nem véletlen, hogy a Karácsony az az ünnep, amikor az „örülj wazze!” közhangulatának búcsút mondók közül sokan valóban kísérletet tesznek erre a végleges távozásra. Így volt ez évekkel korábban is. S ez tavalyig sem sokat változott. Érthető okokból, mert az emberek valójában nem sokat változnak. Úgy általában. Akinek a világképében valós alternatíva az öngyilkosság, az számol vele. Akkor is, amikor az éves leltárak készülnek. Nem véletlen talán, hogy a Szilveszter éjszakája is egyfajta csúcspont. Azonban az inkább a sikerek hiányáról, míg a Karácsony inkább az emberi minőségről szól. Elvégre a Karácsony a szeretet ünnepe. Sokaknak a pedig a szeretet hiányának az ünnepe. Mely sokadalomba nyugodtan besorolhatóak azok is, akik csak egyvalakit szeretnek. Önmagukat. Mely esetek közé nem csak a klasszikusan nárcisztikus figurákat sorolnám be, hanem azokat is, akik örömmel, illetve kárörömmel tipornak át másokon. Önmaguknak bizonyítva elsősorban, hogy ők milyen faszagyerekek. Mert újabb tíz centivel nőtt az önbizalmuk.

Elsőre talán most sokan azt gondolják, hogy ha valakik, hát ők biztosan nem próbálják ki a szárnyatlan repülést a tízedikről. De ez nem annyira igaz. Az önbizalom halmozásának is van egy határa. A demonstráció lehet önmagáért való, de azért sokan szeretnék ezt, ha másért nem, az elismerésért, mások számára is nyilvánvalóvá tenni. Elég egy despotikus vezetőre gondolni ahhoz, hogy ezt elég gyorsan beláthassuk. Ám mi történik akkor, ha a szellem még épen maradt néhány bugyrába beüt a ménkő. Elterjesztve azt a különben valós gondolatot, hogy „papa, téged csak a pénzedért szeretnek”. Vagy azért sem. Amikor már csak statiszták, és az elnyomottak tapsolnak. Ilyen esetekben bizony elpattanhat az a vékony cérna, amin az önpusztító őrület, és a valóság között egyensúlyoz a személyiségük. Ehhez különben, akármit is gondol a nyájas olvasó, nem kell a politikai vezetőkre gondolni. A jelenség akkor is igaz, ha despota, ám megvetett családfő az illető. Ezért nem is annyira véletlen, ha látszólag sikeres emberek indulnak neki a gravitáció tesztelésére. Egyébként már az is a környezetükből gondosan kiölt szeretet egy biztos jele, ha eljutnak idáig. Egy szerető környezet ugyanis még időben szólhat, időben figyelmeztethet.

Míg más esetekben, esetleg, időben menekülhet. Mert az egyik oldalon a megnyomorító despotizmus sem boldogít, de a megnyomorítottak sem boldogok. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a Karácsony nem csak az életből kilépők számában, hanem az útra kelőkében is jeleskedhet. Azok számának emelkedésével, akik a látszólag létező, de valójában kriptahangulatú, elnyomó, frusztráló, a személyiséget pörölycsapásokkal püfölő családot cserélik fel szinte bármire. Akár a magányra is. Ami, mint tudjuk, nem feltétlenül jó tanácsadó. Míg mások látszatkapcsolatokba, egy éjszakás menedékek sorára, vagy olykor az utcára cserélik fel a lelki nyomortanyát.

Most persze jöhetnének azok a hétköznapi okosságok, amelyek alapján „nyújtsd ki a kezed”, meg légy empatikus. Meg a másik orcádat is. Meg fordulj az elesettek felé. Meg hasonlók. S talán még hasznosak is ezek a tanácsok. Kezdetben. De amikor már nekiindul valaki, akkor már fabatkát sem érnek. Addigra szakad a cérna. Addigra már sokan azt sem hiszik el, amit a környezetük kérdez. A futólag, félrenézve elhadart „hogy vagy?” komolyságát látják a színfalak mögött. Akkor is, ha az nincs ott. Ez van. A világ nagyjából ezt tudja nyújtani. Úgy általában. Mármint akkor, ha valaki azt az „örülj wazze!” elvárást nem tudja kellő beleéléssel, önbecsapással kezelni. Nem sok az, amit talán tényleg megtehet valaki. Leginkább az, hogy ha most a saját útjára ismer, akkor megtorpan kicsit. Akkor talán elszabadul az öncsodálat tükre elől, és kilép a sehova vezető bizonygatások örvényeiből. De ha nem, hát nem. Azért a Karácsony az övék is. Ha nem is akarnak mit kezdeni vele.

Andrew_s

Anti-Karácsony 2015

Forrás: dark.pozadia.org

avagy: Túlélhető Karácsonyt a kilépetteknek

A Karácsonyról az elmúlt évszázadok alatt már szinte mindent megírtak. Volt rá idő. S most ne is foglalkozzunk az olyan politikai vetületekkel, amelyből csak gondja lehet azoknak, akik szerint ősi kultúrkör az európai kereszténység, amit Szent István vérrel és vassal vezetett be errefelé. De a biológiai vetületekkel sem, mert akkor meg azoknak származik kétely belőle, akiknek a december 8-i fogantatás és a december 25-i születés nem jön össze. Maradjunk annál, hogy: Karácsony márpedig van.

Függetlenül attól van, és létezik, hogy ki mivel magyarázza az ünnep eredetét. Van és létezik, mint az év kitüntetett napja. Amelyről magam is többször írtam. Arról is, hogy a naptárra bökve mennyit ér a szeretet. Pont annyit. Nem véletlen, hogy a Karácsony az öngyilkosok ünnepe is. Jogos lehet a kérdés: Mi változott? Valójában semmi. A szeretet karácsonyi megélésének körülményei, korlátai változtak talán. A gazdasági exodus kormányának ténykedése sokaknak megnehezítette. Mármint a fizikai kapcsolattartást. Különösen a már kint gyökeret eresztő gyermekekkel. Akiknek lassan alakul a saját családjuk. Új kötelezettségekkel. De esetleg korántsem nagyobb lelkesedéssel. A Karácsony iránt. Amiről már korábban is írtam: sokaknak a kötelező öröm kötelezően letöltendő ünnepe. Az öröm tárgyának konkrét megítélését firtató kérdésre pedig jön a sablon válasz, hogy örüljön az életnek.

Ami alapvetően egy absztrakció. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az ember biológiai élete nem a saját döntésének a következménye. Az emberi életminősége pedig legtöbbször még annyira sem. Valójában a szülők ténykedésének az eredményeként létező biológikum a társadalom szövedékébe belepréselve. Ettől persze világért le nem beszélnék senkit arról, hogy ennek örüljön. Már csak azért sem, mert sokakat örömmel várnak a szülei, és ha számukra a létezés puszta ténye is kielégítő, akkor boldog mosollyal ülhetnek, állhatnak elébe a mindennapoknak. Akár a Karácsonynak is. S ők most meg is sértődhetnek. Velük ugyanis a továbbiakban nem igazán szeretnék foglalkozni. Boldogok, az életet kipipálták. Kiegyensúlyozottak és problémáktól mentesek.

Azonban sokan lehetnek azok is, akik kipipálják a mindennapokat, boldognak hazudják magukat és a mindennapokat egy borotva élén kiegyensúlyozottan élik túl. A mosolyuk kemény, a mosolyuk mosolytalan, a szemük szikrákat vet, a foguk csikorog. De állítják: boldogok. A létük a lét árnyéka, életük a véletlen játéka. Akár tervezték, akár csak kártyán vetették a szülők a jöttüket. 2013-ban nekik, róluk írtam, hogy a borotva élén egyetlen rossz ünnepi lépés elég ahhoz, hogy a következő lépés a semmibe vigyen. Nekik azt mondani, hogy örüljenek: sértés is lehet. S ők azok, akik villámgyorsan visszakérdeznek: minek kell örülni. Ma éppen minek kell örülni? Mert kell, az világos. Mint Holdtalan éjjelen a felhős alföldi éjfél.

Nos, nekik szeretnék ezúton túlélhető napokat kívánni. Jelezve a többieknek, hogy az, akit nem szeretnek, aki a szeretetről leneveltek, akit megvetnek, és akit kinevetnek, még nem feltétlenül gyűlöl. A boldogtalan még nem gonosz. Nem gyűlöl, és nem szeret. Túlél. Mert évekkel korábban két ember találkozása úgy hozta: nincs más jelenhelyzeti választása. Szomorú? Aligha. Inkább kilépett. A konvenciókból, az elvárások sablonjaiból. Azokból, amelyek nyomán ráböknek a naptárra, és közlik vele: örülj, és légy boldog.

Andrew_s

Anti-Karácsony

Forrás: dark.pozadia.org

A Karácsony hivatalosan ünnep. Hivatalosan a szeretet ünnepe. Kevésbé hivatalosan az öngyilkosok ünnepe. Egyáltalán nem véletlenül. A szociális frusztráció ilyenkor érthetően csap a magasba. Lett légyen az akár a magány, vagy pusztán a személyes mérlegkészítés eredménye. Ahogy Szilveszterkor is sokan döntenek úgy, hogy a következő évből köszönik, de nem kérnek.

A társadalom ugyanis kegyetlen. Kegyetlen akkor, amikor konvencionálisan ünnepnappá tesz egy napot, és onnantól ünnepi elvárásokat teremt. Karácsonykor mindenki szeresse egymást. Mert ezt kell tennie. Az is szeresse felebarátját, akit gyerekkorától felnövéséig le se szart a környezete. Akár a saját szülei se. Felnőve pedig nyomorog, vagy belső magánnyal küzd. Sebaj! Itt a Karácsony, a szeretet ünnepe. Szeresd felebarátodat, és tartsad oda a másik orcádat is. Hátha ott kevésbé fáj a pofon, vagy kevésbé büdös a lócitrom. Nos! Nem fáj kevésbé, és nem kevésbé büdös. De ezt a környezet nem hiszi, nem tolerálja. Egyszerűen azért, mert ez a közösségi elvárás. Megszületett a kisded. Vigyorogj! Örülj! Szeress! No meg persze ajándékozz. S ha ajándékot kapsz, akkor örülj a huszonhatodik felesleges akárminek is. Amit pont az tesz feleslegessé, hogy nincs rá szükséged. Ahogy nincs szükséged arra a gesztusra sem, ami kipipálttá teszi a Karácsonyt.

Mindkét fél részére kipipálttá teszi. Az ajándékozónak is, akinek főhet a feje előtte, hogy kinek mit vegyen. Az ajándékozottnak is, akinek pedig azért főhet a feje, hogy mennyire képes elrejtenie a saját gondolatait. Igen! Nem fog a plafon alatt repkedni örömében. Az igazi odafigyelés a másikra ugyanis nem kampánykérdés. Akkor sem, ha a politika és a zsibvásárosok ezt sugallják. Ha egy ismerősnek komolyan szüksége van valamire, akkor azt aligha tagadja meg tőle az, akinek az illető valóban fontos. Ja kérem! De ehhez oda kellene figyelni a másikra. Az meg macerás, meg talán meg sem érdemli. Amikor aztán az, akit amúgy az ág is húz, megkapja házi feladatként, hogy örüljön, akkor ez mérgezett nyílként csapódik be. Tudomásul veheti, mintegy írásban, ajándékban is kapja, hogy a fenét sem érdekli. A periférián van. A kipipálandók sorát erősíti. S még örülhet is neki. Mert Karácsony van. Megjött a parancs. A társadalom parancsa: Örülj! Légy boldog! Megutáltad már régen az ünnepeket? Akkor is!

Minek örüljön? Mitől legyen boldog? Kit érdekel? Kacagj bolond, ha festett arcodon könny csorog! Ha nem tudsz őszintén örülni, legalább rúgj be. Vagy vonulj ki a világból pár napra. Addig se látjuk a mísz pofádat. Addig sem kell a képedben a tükrünket látni. Mert azért sem szeretjük a szomorú arcokat, mert milyen jogon emlékeztet bárki is arra, hogy tulajdonképpen mi sem szeretjük a Karácsonyt. Mert fejtörést okoz. Mert kötelezettséget okoz. Mert társadalmi, vallási, egyházi elvárásokat képvisel. Kinek mit. Van, akinek mindezt. S akkor legalább elmondhatja, hogy bár munkája nincs, az élete romokban van, kipipálandó közhely a személye, de legalább mosolyoghat is hozzá. Mert megszületett a kisded. Nem érted, te barom? Örülj! Örülj már, ha bele is gebedsz! A vigyorodat akarjuk látni társadalmilag. A gebedésed pedig már akkor sem érdekelt talán senkit, amikor a világra jöttél. Nyugodj bele! Az sem érdekel senkit, hogy akarsz-e ünnepelni!

Az ünnepben az ünnep a lényeg. Megtartjuk, és kész. Aki erre nem alkalmas, az húzzon be egy sötét sarokba. Azzal nem kell foglalkozni. Deviáns hülye, aki nem képes észrevenni, hogy itt: ÖRÜLNI KELL. Akkor is, ha legfeljebb őrülni volna pillanatnyi képessége. Aztán, amikor szétnéz a (kényszer)vidám társaságon, esetleg rájön, hogy a sötét sarok nem is annyira rossz hely. Ott ugyan magányos, de legalább nincsenek elvárók sem. Nem kap ajándékot, de nem is kell jó képet vágni hozzá. Nem fontos senkinek, de legalább ezt nem is dörgölik az orra alá percenként.

Amikor pedig már önmagának sem fontos, akkor keres egy személyre szabott megoldást. Egy magas házat, egy hidat, egy erős faágat, egy fagyos éjszakát. Mikor mit. A statisztikusok pedig behúzzák az újabb strigulát. Karácsonykor megölte önmagát.

Andrew_s