Két szék között az LMP

Az LMP fiaskóját először az mutatta, hogy a Vágó Gábor elkezdte magyarázni a bizonyítványt, amiért lerészegezte Gyurcsányt. Lehetne persze úriemberes gesztus, ha nem tudnánk: úriember nem részegezi le a tárgyalópartnert. Különösen, ha nincs konkrét bizonyítéka rá. Aztán ma reggelre már az is kiderült, hogy Vona tényleg ajtót mutatott a LMP-nek.

Egyébként, függetlenül attól, hogy Vágó túl pökhendi volt a DK-s sajtótájékozató után, hogy bocsánatot kérjen a megjegyzéseiért. Mármint akkor, ha nyeregben érzi magát. Márpedig ehhez az kellett volna, hogy a benzinkútnál tartott párt-csúcs, ne csak egy tárgyalási csücsök legyen. Hanem tényleg eredményt felmutató csúcs. Ahhoz sem kell kremlinológusnak lenni, hogy tudjuk: az autópálya melletti benzinkút büféjében tartott megbeszélés reklám Vonának. Jelezve, hogy gőzerővel járja a vidéket. Valamint egyfajta csicskáztatása az LMP-nek, amely párt vezetőjét az út mellé rendelte a Jobbik vezetője. Szél azonban sikeresen belenavigálta magát abba a helyzetbe, hogy ennél megalázóbb körülményeket is el kellett volna fogadnia. Mert, pártja nevében, gyakorlatilag biankó megígérte a Jobbik felszopását. Így nem tehette meg, hogy ne jelenjen meg akárhol, ahol talál legalább egy web-kamerát, ami igazolja a tárgyalás megtörténtét. Ráadásul még jó képet is kellett vágnia mindehhez.

Az, hogy előtte hablatyoltak egy nagyot a komfort-zónájukról, és hatalmas mellénnyel elmondták a többi ellenzéki pártot mindenféle kerékkötőnek az nem vall túl nagy politikai éleslátásra. Különösen abban a stílusban elkövetve, amit Vágó Gábor alkalmazott. A személyes sértésig is elmenve a DK elnökével szemben. Nem azért, mintha Gyurcsány szent lenne. Nem is tévedhetetlen. Szeretni sem kötelező. Számos ötlete, döntése akár vitatható is lehet. De a jelen helyzetben, különösen azok után, hogy Vona beharangozta a magabiztos magány-vágyát, mégis inkább látszik képviselni a reálpolitikai szemléletet, mint az LMP vezetéséé. Mert továbbra is reálisabb az országos, pártfüggetlenül megoldásra váró kérdésekre szervezhető választás utáni koalíció, mint a választások előtti összefekvése azoknak, akik ezzel csak választókat veszthetnek.

Szél Bernadett tehát megszívta. Nagy arccal, és Vágó bunkóságával próbálta ott a mérleg nyelvét játszani, ahol nem tudta megkülönböztetni a mérleg tányérjait a malomkövektől. Addig billeget a tányérok között, míg most talán a párt puszta túléléséért küzdhet meg a szavazatokért. No, meg azért a képviselői baksisért, ami nem is annyira baksis. A közmunkában elérhető fizetésekhez képest. Könnyen lehet, hogy a következő lépésnek nem marad más, mint visszakullogni a DK asztalához. Hatalmas presztízsvesztéssel. Esetleg betagozódni a „Fidesz még mindig jobb, mint Gyurcsány” vonulatba. Még nagyobb presztízsvesztéssel.

Majd kiderül.

Andrew_s

Összenövőben az LMP?

Az LMP elment tárgyalni, majd valójában nem tárgyalt. Vagy tárgyalt, de nem jutottak sokra a Karácsony vezette, kormányváltást sürgető, szövetséghez. Szinte biztos, hogy mindkét fél majd jól elmutogat a másikra, de azért a részletek is elárulnak pár dolgot. Valószínűleg ezt is mindenki úgy értelmezheti, ahogy neki jól esik.

Az azonban egy érdekes eredményfelfogás, hogy Vágó Gábor szerint olyan gondjai voltak, miszerint a DK elnöke részeg volt, és a pogácsa meg közepesen száraz. Nem voltam ott, és elképzelem, hogy a pogácsa esetleg tényleg száraz volt. Azt sem vonom kétségbe, hogy Vágó Gábor a kilélegzett alkoholt kimutatni képes eszközzel felszerelkezve ment tárgyalni. Ebből azonban igen kevéssé derül ki, hogy mi volt az a kompromisszumos javaslat-csomag, amit lettek az asztalra. Kivéve egy pontot, amit a híradás is kiemelt. Azt, hogy Gyurcsány Ferenc nem akar a Jobbikkal, a választások előtt megállapodva, választási szövetséget kötni. Ami nem jelenti egyértelműen azt, hogy egy későbbi egyeztetésre sor kerüljön, de kétségtelenül kisebb értékű gesztus, mint az LMP egyértelmű összefogási szándéka a mostanság cukisodó, de eredeti önmeghatározása szerint a radikális jobboldalt összefogni akaró párttal.

Ezt az LMP-s gesztust ugyanúgy mindenki maga ítélheti meg, mint mindazokat a korábbiakat, amelyek közül nem egyről vol az az érzésem, hogy Orbán támogatására sem szervezhették volna jobban. Ahogy az a fajta hozzáállás is, hogy bár elmentek a megbeszélésre, de Vágó Gábortól leginkább a sértett mártíromságra tellett. Annak ecsetelésével, hogy micsoda áldozatot hozott, amiért elment a megbeszélésre, ez mennyire kimozdította a komfort zónájából. Ezt sem vitatom el tőle. Bár tekintettel arra, hogy Vágó volt már csak szimpla „magyar állampolgár” is, és hol kilépett az LMP-ből, hol visszalépett az LMP-be, azért nem aggódok komolyan a komfort-zónája miatt. Még akkor sem, ha a komfortzónás szöveget aztán Szél Bernadett is visszhangozta. Aki, miközben érzésem szerint kicsit nagyvonalúan kezeli az igazságot, alkalmasint közölte, hogy értékközösséget senkivel nem vállalnak, de egyedül ők akarnak kormányváltást.

Azért, szintén érdekes kérdés lehet az is, hogy annak milyen az értékvállalása, aki senkivel, se jobb, sem baloldallal nem vállal értékközösséget. Ettől számomra nem lettek népszerűbbek, mert érdekes értékrendszer az, amelyik tulajdonképpen önmagáért van, és nem vállal közösséget senki ember fiával. Kivéve egy zárt klubbot. Minden esetre ezzel az erővel az LMP akár anarchista pártnak, vagy érték nélküli masszának is definiálhatná magát. Ami nagyjából megfelelne az eddigi önszalámizásoknak, az olykor kormánypártinak tekinthető gesztusoknak, valamint annak is, hogy Szél az egyik legjelentősebb eredménynek az információszerzést tekintette. Ami nagyjából annak felelhet meg, hogy eleve nem kompromisszumos megállapodást mentek kötni, hanem a saját pökhendiségüket akarták teátrálisan demonstrálni. Úgy bele a komfort zónájukba. Azért az elgondolkodtató, hogy azzal a Jobbikkal leülnek tárgyalni, amelyik elég sokszor azt vetette a szemére Orbánnak, hogy lenyúlták a Jobbik programját.

Ugyanakkor az kétségtelenül megfontolandó mondata volt az LMP miniszterelnök-jelöltjének, hogy csak baloldalról nem lehet elérni a kormányváltást. Sajnos a sajtó részéről nem merült fel a kérdés, és az LMP részéről spontán nem mondtak arról semmit, hogy csak jobboldalról megvalósítható-e? Beleértve azt is, hogy egy Jobbik vezette, az LMP-vel szervezett koalíciónak meg lehet-e a parlamenti kétharmada? Amennyiben nem, akkor vajon hajlandók lennének-e arra gesztusra, amit a DK elnöke március idusán megígért? Arra, hogy a választások után leülnek tárgyalni a hogyan továbbról mindenkivel a Fideszt kivéve.

Mert jelenleg nincs valós közép-jobboldali párt Magyarországon. Van egy egyre radikalizálódó Fidesz, van egy eleve radikálisoknak szervezett Jobbik, és van egy a Fidesztől alig balfelé álló LMP. Az utóbbi ugyebár senkivel nem vállal érdekközösséget, mert ők az egyetemes igazság letéteményesei. Amellett szerények, és megalkuvók. A Jobbik és a Fidesz között pedig szép lassan elmosódott a programhatár. Sok szempontból a retorikai is. Annak hatására, hogy Vona elindult középre, Orbán pedig a szélsőjobb irányába.

Úgyhogy könnyen lehet, hogy az LMP mai, teátrális, sértődése, majd a jobbikos tárgyalása, különösen, ha azon megegyeznek egymással, nem több annál, mint hogy összenő az, ami összetartozik. Szentesítve egy jobboldali blokkot, amelyben ott maradhat a Fidesz, ha Orbánt leváltják, és amely simán uralhatja majd az országgyűlést. Mert lesz az a pénz, és hatalom amiért majd elmennek pörköltözni a megfelelő emberek. Ahogy emlékezhetünk arra a Fidesz-FKGP koalícióra, amelynek lehetőségét kizárták a választás előtt, de amelynek kertében Torgyán József miniszterelnök-helyettes lett. Orbán mellett. Azért szeretném remélni, hogy Hadházy Ákos tényleg a családjával töltötte a hétvégét, ahogy vágó Gábor emlegette. Amely programját véletlenül sem zavarta meg olyasmi, hogy a volt párttársakkal egyeztetett a fenti blokk lehetőségéről.

Andrew_s

Orbán bunkó, de miből ígér az LMP?

Azt mondja Szél Bernadett, hogy a magyar kormányfőnek alapvető készsége kell legyen a megfelelő étkezési kultúra. Amennyiben tudjon késsel-villával enni. Amit nyilván átvitt értelemben gondolt a miniszterelnök külpolitikai zúzása kapcsán. De amelynél nehezebb lett volna szofisztikáltabban kijelenteni: Orbán Viktor egy bunkó. Ami azonban jó pár kérdésre nem ad választ.

Nem a keretmondatok kapcsán, mert azok teljesen rendben is lennének. Elvégre ki ne szeretne sokkal többet keresni? Azt azonban a gyakorlat sem igazán támasztja alá, hogy a szegénység gátja lenne a gyermekek születésének. Egyébként teljesen jól ismert szociológiai okokból. Mert amikor a Maslow-piramis alapjait kezdik felszedni, akkor gyakorlatilag az egyetlen örömszerzési lehetőség a biológiai szinten van. Valójában a probléma lényegesen összetettebb, és igen komoly súllyal esne latba a gyermekszegénység felszámolása, valamint a szociális helyzettől független kultúrális felzárkóztatás. Alkalmasint azért is, mert az elsikkadó tehetség, illetve az alultápláltságtól fejlődésben elmaradó gyermek hosszú távon jelentős társadalmi veszteséggel jár.

Ugyanakkor érdemes lenne tudni, hogy egy ilyen felzárkóztató programot, adott esetben miből lehetne finanszírozni? Személy szerint nem sok ötletem lenne, de a pártok azért mondhatnának valamit egy hasonló szándék meglétéről és annak finanszírozásáról. Amihez az infláció megpörgetése lehet kívánatos, de elég unszimpatikus megoldás. Szél Bernadett ugyan az említett programot nem nagyon emlegette, de általános bérmelést azért emlegetett. Ami, az eddigi tapasztalatok nyomán, de szinte törvényszerűen is, növekvő inflációt jelent. A béremelés egy része tehát mehet a levesbe. Amellett az sem egészen világos, hogy egy prgresszív adózáskor az „átlagbért kapók 36 ezer forinttal több pénzt vinnének haza havonta”. Az új űtlagbérből? Netán a jelenlegihez képest? Esetleg kinél többet?

Miközben egy arányos bérkiáramlásnál egyfajta haranggörbét tudnék elképzelni. Ahol a legtöbben az átlag körül keresnek. Ebben az esetben azonban ebben a sávban nem érdemes jelentős adóterhet tenni az emberekre, mert sokan fognak frusztráltan reagálni. A kiugróan jól keresők jelentősebb megadóztatásával pedig kompenzálható a kiugróan keveset keresőktől befolyó kisebb adó. Ha az átlag felett jelentősebb mértékben keresőktől túl nagy az elvonás, akkor az a munkahelyteremtésben üthet vissza. Ha ellenben alacsonyabb elvonási mértékkel is igen jelentős pénztömeg szedhető be, akkor az nagyon nagyra nyílt kereseti ollót jelent még az átlaghoz közel keresőkhöz képest is. De még ebben az esetben is érdekes lenne tudni, hogy amikor Szél Bernadett szinte mindenkinek ígér valamit, akkor ezt miből szeretné megfinanszírozni.

Nem mindtha a többi párt nem lenne adós az ígéretek fedezetének bemutatásával. A kormánypártokat is beleértve.

Andrew_s

Kósa, aki tud

Az országgyűlési munka szellemi fenegyereke, mint azt az Index is kiemeli, igencsak elemében lehetett. Kósa Berci, izé, Bertold, izé, Lajos, mindenesetre nagyon zavarba jött, hogy van egy képviselő a teremben, akinek van pofája egy Bertalan nevű másik képviselő után felszólalni. Ráadásul olyan névvel, ami majdnem ugyanúgy kezdődik. Ráadásul még nő is.

Mert alighanem az így kialakult neurológiai elektronvihar okozhatta, hogy Szél Bernadettből Szél Bertalan lett. Elvégre majdnem olyan, mint a korábban felszólalt Tóth Bertalan. Jó! Egy kicsit más. De mit számít az egy olyan szellemi géniusznak, akiből az ő nagy vezére nagy minisztert akar faragni. Ha nem is egészen úgy, mint az egyszeri viccben. Se nem géniusz, se nem faragják. Kinevzik. Márpedig annak, akinek a vezér széket ad, annak sámlit és székletet is. Ülni és nyalni.

„Kórház a front közelében. Az orvos sétál a sebesültek között. Csak rámutat a végtagra, amit amputálni kell, a szanitéc már le is csapja a kis bárddal:
- Bal kéz.
Sutty.
- Jobb kéz.
Sutty.
- Bal láb.
Sutty.
- Mondom bal.
Sutty.
- Mondom láb.
Sutty.”
Forrás: Orvosi viccek

Andrew_s

Demagógisztáni napló: LMP, a katalizátor

Forrás: MTI / Máthé Zoltán

Schiffer András a minap lemondott a további politikai karrierről. Valamiért az az érzésem, hogy ez inkább az LMP-s politikai karrierről való lemondását jelenti, de ez magánvélemény. Ugyanakkor csak mocorog a kisördög, hogy ezt a döntést sokkal korábban. Talán már az LMP megalakulása előtt kellett volna meghoznia. Még akkor is, ha többen szomorúak lettek volna ettől.

Ha nem is annyira a kormányzatban, vagy a még jobboldalibb világban. Tekintettel arra, hogy az LMP esetében a „más politika” kapcsán nem egyszer inkább azt lehetett vélelmezni, hogy az ellenzékből elkövetett kormánypártiság képezi a másságukat. Ezzel valami sajátos kapcsot alkotva a Fidesz és a centrum között. Amely képzetet legfeljebb az kezdhette ki, hogy nem egy esetben a Jobbikkal is jól elvoltak. Így legfeljebb azokat lephette meg Szél Bernadett legutóbbi megnyilatkozása, akik elfeledték az LMP korábbi, hasonló „akcióit”. A legutóbbi együttműködési vízió akként szólt, hogy: „Szövetséget egyik párttal sem kötnének, de a Jobbikkal és az MSZP-vel is el tudnak képzelni együttműködést”. S ezzel abból a szempontból semmi baj, amelyik beleillik a szokásos mantrák sorába. Abba, hogy az LMP annyira azonos távolságot tart mindenkitől, hogy ezt nem győzik hangsúlyozni. Azért persze még lehetne némi különbséget tenni a gárdák paramilitáns rendpártisága felöl most éppen közép felé csoszogó Jobbik és a demokratikusabb pártok közt, de ez szintén lehet magánvélemény. Azt persze lehetne erre kérdezni, hogy ezen az alapon miért nem sorol fel minden politikai képződményt, és helyezi el a „szeretem-nemszeretem” koordinátái mentén?

De azért azt is meg lehetne kérdezni, hogy mit tekint az LMP nevében felszólaló politikus közös nevezőnek a Jobbik, illetve az MSZP felé közelítve? Úgy együttműködésileg. Ami azért nem is annyira újdonság, mint említettem. Ahogy a párt, már 2012-ben elindult önszalámizása sem. Melyet egy évvel követett a most lemondott, és akkor nem lemondatott Schiffer sajátos, inkább a kormány mellett történt megszólalása bojkott-ügyben. Amelyet nem sokkal követett az a közös fellépése az LMP-nek, amely nyomán már akár egy nagykoalíciós szerep is felderenghetett. Nem is utoljára. De a Jobbik felé sasszézásban azért elég nyilvánvalóan letéve a garast. Mely aztán szépen gyökeret vert, kicsírázott, és körbetekeredett. Annyira, hogy 2015-ben már csak egy utólagosan is gyengécske szerecsenmosdatásra futotta a Jobbikkal közös fellépés kapcsán. Melyen nem csak az LMP volt képviselve, hanem több más, jelenleg az ellenzék köreibe sorolt párt is.

Felvetve persze azt is, szinte csak úgy zárójelben, hogy mitől ellenzék az ellenzék. Különösen akkor, ha úgy futott neki a választásoknak, hogy nem igazán tudott alternatív, és közérthető programot felkínálni. Amellyel nem csak a Fidesz lett volna megszorítható, de a populista féligazságokkal operáló Jobbik is. Mert formálisan persze ellenzék az, amelyik ellenzi a kormány működését. De például a kerítéstörténelem azt mutatja: a Fidesz és a Jobbik között nem is mindig olyan éles a határ. Annyira nem, hogy a Fidesz nem győz jobbra tolódni a populizmusra fogékonyak megtartása érdekében. Miközben a Jobbik közép felé cukisodik. Felvetve azt, hogy majd csak találkoznak félúton. S amennyiben azon fog múlni a hatalom, akkor valószínűleg lesz Jobbik-Fidesz koalíció. Amely koalíciós kalapon nagyon jól fog mutatni zöldes bojtként az, ami az LMP-ből megmarad. Olyan szálaival a bojtnak, amely eléggé kinyúlik balfelé ahhoz, hogy valós nagykoalíciót katalizáljon.

Elősegítve egy olyan egypártrendszer kialakulását, amely formálisan akárhány pártból is áll a parlamentben. Aki pedig azt hinné, hogy ez fából vaskarika, az gondoljon, vagy olvasson vissza egy-két emberöltőnyit. A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) formálisan nem tiltották be, csak fasisztákat. Választásokat is tartottak. De ettől még a keleti blokk erős kirakatállamaként működött. Berlini fallal, és bárki ellen élesíthető titkosszolgálattal. Igaz, ott nem volt olyan erő, amelyik azzal szédített volna bárkit is, hogy a politika más, mint az irányítói hatalom felé törekvés. Még akkor is, ha a hatalom gyakorlásában aztán persze lehetnek éles eltérések az egyes pártok között. Igaz, ennek egyik jeleként a pártok elvi és gyakorlati programjaiban levő különbségeknek is meg kellene nyilvánulni. Amelyhez persze nem árt, ha léteznek azok a bizonyos, a társadalom számára kommunikálható programok.

Andrew_s

Tahófrakcióügyi árnyék-sztori

Forrás: Cink

Az óvodai áthallásoktól sem mentes Illés Zoltán-ügy kapcsán további hullámok vetődtek partra. Ezek között Orbán Viktornak az elhatárolódása a személyi kultuszát tápláló mondattól, és államtitkárától hiányzik. Így legalább abban biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök elég langyosnak, melegnek és nyálasnak érezte a környezetvédelem önjelölt apostolának nyelvét. Ugyanakkor a reakciók mégsem teljesen érdektelenek.

Legelőbb is ugyebár a bírságorientált házelnök reakcióját érdemes figyelembe venni. Szerinte ugyanis a kormány nevében megszólaló államtitkár megjegyzése sértő ugyan, de nem annyira, hogy fel kellene lépni ellene. Ezzel Kövér László végső soron személyeskedési jogosítványt töltött ki mindenkinek. Így aztán, ha valamelyik képviselő azt találná mondani, hogy a bajsza nagyobb, mint az esze, akkor legfeljebb elmehet a piszoár mellé duzzogni. Mert még személyes sértésnek tekintve sem léphetne fel ellene. Ugyanakkor teljesen érthető a gesztus, mivel a korábbi komcsizásokért és az egyéb arrogáns megjegyzésekért önmagát is el kellett volna marasztalnia. Annyira pedig nem egy karakán figura, hogy kiálljon, és elnézést kérjen. Nem mintha Illés Zoltánban lett volna annyi gerinc, hogy ekként tegyen.

Annak ellenére, hogy Selmeczi Gabriella, az általa menetrendszerűen elvégzett bajnaizás nehéz munkáját kipihenendő mesélt Illés Zoltán bocsánatkéréséről. Ha ezt úgy értékeljük, hogy megvédte az államtitkárt, akkor Illés Zoltán kezdhet rettegni. Bár egy sms-re talán még azt követően is futni fogja. Az említett bocsánatkérést ugyanis ebben a formában, diszkréten, a pad alatt ejtette meg Illés Zoltán. Tehát, miközben a képviselőtárs szexista lehülyézése nagy plénum előtt zajlott, a bocsánatkérést mintha szégyellte volna Illés Zoltán államtitkár. Mintha nagyobb szégyen lenne elnézést kérnie a bunkóságért, mint tahó módon viselkednie a Parlamentben. Ami aligha szándékosan, de mégis megerősíti Vadai Ágnes véleményét arról, hogy a Fidesz-KDNP keretében egyfajta „tahófrakció” jött létre az egyre kevésbé tisztelhető Házban. Ami szinte nyilvánvalóan jelzi azt, hogy szakmailag sehol nincs az említett államtitkárság. Politika-szakmailag biztosan, de talán környezetvédelmileg sem.

A tiszai ciánkatasztrófa ugyanis nem hipotézis, hanem megtörtént, élővilággyilkos eseménye volt a nem is túl távoli múltnak. Szél Bernadett kérdése, hogy a tárca felkészült-e egy hasonló problémára a bánya esetleges újranyitása esetén korántsem feltétlenül nélkülöznek minden alapot. A kérdés mindaddig élő, amíg egyáltalán szóba kerülhet a cianidos technológiával működő bánya újranyitása. Akkor is, ha pillanatnyilag a román parlament nem állt ki az újranyitás mellett. Illás Zoltánnak tehát alapvetően egy szakmapolitikai kérdésre kellett volna, és szakmailag megalapozottan, válaszolnia. Erre volt válasz az arrogáns és enyhén szólva is neveletlen válasza. Bemutatva azt, hogy a szakmaiságot miként pótolja a verbális koki. Ebben is felzárkózva a miniszterelnökhöz. S valójában ez, jószerivel a surranó-pályán, tapasztalható jelenség legalább annyira elítélhető lenne, mint a személyi kultusz biankó kiszolgálása. Azonban ezt nyilvánvalóan nem fogja a kormánypárti frakció elítélni, mivel ebben az esetben számos államtitkáron és miniszteren is számon lehetne kérni a szakmaiságot. Amely számonkérést esetleg nem bírnák ki. Így Illés Zoltán nem csak a miniszterelnöknek tett egy bőven nyálas gesztust, hanem kormányzati kollegáinak is. Azzal, hogy eleve elutasított minden olyan szakmaiságot, amelynek következetes végigviteléért végső soron a fizetését kapja.

A miniszterelnök bemuta(ja),
ahogy a Parlamentben mennek a dolgok
Forrás: Hir24 videófelvétel

Ugyanezért kizárt, hogy akár maga lemond a pozíciójáról, akár a miniszterelnök lemondatja a közeljövőben. A kormányzati társak nem engednék lemondani, mivel ez számukra káros példát statuálna. Orbán Viktor pedig alighanem legalább két okból nem fogja lemondatni. Az egyik az, hogy azzal elismerné az általa képviselt humánpolitika újabb kudarcát. Ezt egyébként sem kockáztatná, de a kampányra fordulva biztosan nem fogja meglépni. A másik ok részben ezzel is, de az előbbiekkel is összefügg. Illés Zoltán lemondatása után folytatni kellene a sort az oktatáshoz nem értő Hoffmann Rózsával, vagy a családpolitikához nem értő, de abba folyamatosan belebeszélő Rétvári Bencével, és a többiekkel. Ha azonban valóban szakemberek töltenék be a szakpolitikai pozíciókat, akkor Orbán Viktor nehezebben érezhetné magát, a félvakok között félszeműként, univerzális zseninek. Márpedig az, aki mindenben maga szeretne kézileg vezérelten intézkedni, mert ebben látja a hatalmi önmegvalósításának zálogát, az nem fogja ezt a lehetőséget megteremteni.

Tehát Illés Zoltán, az sms-kultúra lovagja maradni fog. Immár Kövér László tahósági jogosítványával is a zsebében. S persze a munka alóli felmentéssel, mivel a házelnök szerint teljesen rendben van, ha egy kormánytag konkrét, a munkáját érintő kérdésre nem érdemben, hanem személyeskedéssel válaszol. Miközben érdemes gyorsan szétnézni azügyben is, hogy Illés Zoltán, illetve Kövér László gumicsont-generátora milyen lényeges, de sokkal súlyosabb kormányzati lépésről igyekszik elterelni a figyelmet.

Andrew_s

Tekintetes Főóvoda

Forrás: Cink

A közéleti eseményeket tekintve szinte a bőség zavarával lehet küzdeni a híreket tekintve. Mind az ellenzék, mind a kormány oldalán látszik, hogy közeledik a kampány, és a kommunikációs gépezetek beindultak. Amit csak tarkítanak az olyan hírek, melyek például az oktatásügy környékéről röppennek fel, és végső soron a kormányzati mentalitást is tükrözik.

Beleértve az etika, illetve a hittan oktatásának kötelezőségét, és tankönyveit is. Részben a tankönyvek tartalma, illetve olykor borítója miatt, részben az egész koncepció álságosan képmutató volta miatt. Egyszerűen azért, mert a hit mindenkinek a legbelsőbb magánügye. Miközben társadalom etikai normáit valójában nem lehet tankönyvekből megtanulni. Az olyanok pedig, akik szerint a tanuló veréssel sarkallása teljesen rendben van, azok inkább maradjanak nagyon messze az iskolák világától Még akkor is, ha polgármesterként esetleg szabad bejárást biztosítanak egy évnyitóra. Ahogy a hirtelen megtértek is jobb, ha inkább meghagyják Saulus-nak a Pálfordulást, és a neofiták túlbuzgóságát nem az iskolásokon élik ki. Még akkor sem, ha az úr, mármint a kormányfő, államtitkári posztot adott nekik. A morál, a gerinc, ugyanis nem az asztallal jár. Azt el kell sajátítani, illetve meg kell tudni őrizni.

Amely utolsó kapcsán mégis előretolakodik a maga abszurditásával az a hírcsokor, amitől különben akár sikítva röhöghetnénk is. Valahogy úgy, mint amikor az ovisok kívülről elég nevetséges vitáit lehet végigélvezni. Mindaddig, amíg nem képzeljük bele magunkat a helyzetbe, illetve nem a mi gyerekünk van benne a játszmában. Mert azért annak, ami a Szél Bernadett kontra Illés Zoltán vitából kerekedett, mégis csak van egy ilyen érzete. Különösen azt követően, mint ahogy Szily László jegyzete is rámutat, miután mások is beszálltak a vitába. Az eredeti igen morális, és politikushoz méltón visszafogott, és ékesszóló beszólás Illés Zoltán részéről érkezett, amikor Szél Bernadett hozzászólását részben aszerint értékelte, hogy nem kisestélyiben hangzott el. De legalább elismerte, hogy a képviselőnő nőként megfelel az ízlésének, még ha szerinte butácska is kissé. Egyben Orbán Viktort is ellátta azzal az attribútummal, ami talán a miniszterelnök szerint is kijár Orbán Viktornak. Mondván, hogy: „A miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára!”. Amely megtiszteltetés, ha már a hittan kötelező, tudhatóan Istennek jár ki a parancsolatok alapján. De erre egy kis kitérő után térnék még vissza.

Azt követően, hogy megemlítem, miszerint Ertsey Katalin hasonló stílusban gondolta jónak visszaszólni a blogján. Felidézve azt a stílust, hogy „Zolika csúnyán nézett a barátnőmre, és ezért dobtam meg homokkal”. Amitől még az óvoda udvarán sem mindig tudja az ember, hogy sírjon, vagy nevessen. Amikor azonban a Parlament történései kapcsán zajlik ilyesmi, akkor leginkább sírva nevetne. Leginkább önmagán, hiszen a mi pénzünkön megy az infantilizmusnak ez az ingyen-cirkusza. Ami még csak nem is az, mivel még emlékezhetünk Varga István elhíresült szereplésére, amiben röviden összefoglalta, hogy szerinte teljesen rendben van a házastárs nyaklevessel való illetése, ha nem teszi szét időben a lábacskáit. A kétségtelenül lenézően szexista, és alapvetően bunkó megnyilvánulással Illés Zoltán tehát csak zárkózott. Felfele a vezéri kultúrához. Miközben Schiffer András, az LMP frakcióvezetője, a nagycsoporthoz zárkózott, amikor elszaladt az óvóbácsihoz, hogy Zolikát állítsa a sarokba. Követelve Orbán Viktortól Illés Zoltán leváltását. Ennek a követelésnek az indoklása az, ami érdekes lehet.

Mivel a kérést egyedül a nőket ért sérelemmel indokolja, és figyelmen kívül hagyja az említett bibliai analógiát. Ami önmagában lehetne indokolt, ha kérné Orbán Viktortól az attól való elhatárolódását. Egyszerűen azért, mert ellenkező esetben azt sugallja, hogy Schiffer András hallgatólagosan elfogadja az orbáni vezérelvűséget és az orbanizmus hitként való megélését. S nem azért, mert ezen a kis mondaton „békeidőben” nem tekinthetnénk keresztül. Sokkal inkább azért, mert Illés Zoltántól ez egyfajta, és feltétel nélküli behódolást jelent. Elvégre még szinte csak órákkal azt követően hangzott el, hogy Kövér László diktátori felhatalmazást kért, de legalább is vetett fel, a jelenlegi hatalomnak. Illés Zoltán pedig egyszerűen nem lehet olyan ostoba, hogy ne tudná: korábban nem egyszer éppen a diktátoroknak, királyoknak, császároknak, fáraóknak, stb. voltak isteni attribútumai. Az államtitkár kora pedig azt is indokolja, hogy igenis, kinézhető belőle a sorok közé fogalmazás, mivel oly korban élte ifjúkorát, amikor nem csak a politikussá válás, hanem akár a túlélés záloga lehetett ez a készség. Ahogy a feltétel nélküli behódolás is.

Orbán Viktort tehát legalább egy híve már gyors reagálású felszólalásban biztosította feltétlen hűségéről, és diktátornak kijáró hódolatáról. Feltéve, hogy a Vezér nagyon gyorsan nem határolódik el az említett kijelentéstől. De mostanság, amikor korunk hazai templomaiként nőnek ki a stadionok a földből a vezér szotyihéj-köpős nosztalgiájának jegyében, ezt az elhatárolódást, azt hiszem, hiába várjuk. Ahogy Hoffmann Rózsától, vagy akár a lelkész Balog Zoltántól is hiába várjuk, hogy erre figyelmeztessék minden hatalmi pozíciók urát. S Illés Zoltán által megjelölt istenkéjét.

Andrew_s