Gulyás a decibelkörmös osztogatója

Tegnap nem kicsit sajátos körülmények között, ha tetszik kéz alatt, okosban, megszavazták a dolgozókat froclizó munkatörvénykönyvi változásokat. Igaz, Orbán Viktor keze alatt nem tudjuk mi volt a zsebében, de azért megszavazták. Az ellenzék kivételesen szinte már ellenzékként működött. Majd tüntetés zajlott a fővárosban. Ma Gulyás Gergely pedig minősítette azt.

Ahogy az MTI híre felvezeti ezt a minősítést, minősítgetést: „Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter törvénytelennek minősítette a szerda esti budapesti tüntetést, amelyen szavai szerint agresszív politikai aktivisták vettek részt”. Amely szöveg felett több okból lenne érdemes elgondolkodni. Már csak azért is, mert nem kerültek ki olyan felvételek, amelyek szerint felgyújtották volna szerdán a budapesti Fidesz székházát. Holott a folyamatos kormány-oldali provokációk alapján az is lehet, hogy igény az lenne rá. Elsősorban talán éppen a kormány egyes tagjai, netán a miniszterelnök részéről. Elvégre elég régóta látszanak egy kis szükségállapotosdira. Mert mit zavarognak azok a szégyenletes elemek, akik nem borulnak hasra a gazdasági exodus kormányának nagyszerűsége előtt. A végén még ezt is megoldják okosba?

De Gulyás Gergely, illetve az MTI szerinti szöveg mellé vegyünk inkább elő egy másik, mára inkább elhíresült idézetet. Ezt: „Tépett szájú, hasított körmű sok kis senki, hátamögött még több úri bitanggal, megcsinálta az „Első Hazai Nemzeti Forradalmat”, melyet kis híján „Nemzeti Szocialista Forradalomnak” neveztek”. Az utóbbit Pozsgay Imre írta az 1956-os események kapcsán. Pozsgay későbbi pályafutása, pártkatonasága, majd az egész életének későbbi át, vissza, és újraminősítése ismert. Úgyhogy lehet megtenni a téteket Gulyás esetében is. Mikorra várható a miniszterelnökségi főszolga kinevezése valami Nagyon Magas segédzsebkotrói tisztségbe. Illetve, mikor fogja visszavonni mindazt, amit Orbán szolgálatában, pártkatonaként elmondott, és válik tiszteletbeli nagyemberré. Természetesen Orbán bukása után. Mert addig...

Andrew_s

Az ellentmondások embere

Életének 83. évében eltávozott a hazai politika utóbbi éveinek egyik meglehetősen ellentmondásos embere, Pozsgay Imre. Volt idő, amikor esélyes köztársasági elnökjelölt volt. S volt idő, amikor az állampárt kommunikációjában töltött be fontos szerepet. Politikus volt. Viszont ember is. Az utóbbi, az ember, nyugodjék békében.

Az előbbi, a politikus is nyugodhatna békében. De aligha van jelentős politikus, akinek a ténykedését nem elemzik, értékelik. Majd újraértékelik. Pozsgay Imre esetében márpedig bőven van mit újraértékelni is. Sajátos módon nem is csak azt, amit a rendszerváltásnak nevezett elitváltás előtt tett. Melyben elévülhetetlen szerepe volt. Ezt aligha lehet elvitatni tőle. Miközben az emlékekben leginkább azok a viták maradtak meg, amelyeket a munkahelyen folytattunk le a kávézások közepette. S amelynek leginkább az volt a mottója, hogy felesleges leváltani a kormányzatot. Mert az előző garnitúra már eleget lopott és kevésbé éhes. Alkalmasint nem okvetlenül Pozsgay tehet arról, hogy ezek a beszélgetések az utóbbi években egyre többször jutottak eszembe. Legfeljebb azért, hogy bevállalta: emblémaként rángathassa egy olyan párt, amely a rendszerváltás óta a pre-kádári rendszer visszarendezésének élharcosává vált.

Azt is kár lenne vitatni, hogy Pozsgay jelentette be 1989 január 29-én a Kossuth rádióban azt a véleményváltozást 1956-ról, hogy ellenforradalom helyett tekintsük inkább népfelkelésnek. Aki még emlékszik az akkori viszonyokra, azt sejtheti: pont annyira volt izolált vélemény ez a Párton belül, ahogy ma nyilatkozik egy államtitkár Orbántól függetlenül. Mégis sarokpont volt a történelem értékelésében. Leginkább annak előkészítéseként, hogy az akkori kormány jelentősebb arcvesztés nélkül leülhessen az akkori ellenzékkel. Bebiztosítva azt a váltást, ami más forgatókönyvek mentén simán elsöpörte volna az akkori kormányt és az akkori ellenzék nagy részét. Alkalmasint egy újabb, akár csak tömeges utcai tüntetésekben megnyilvánuló, népfelkelés keretében. Melynek elmaradása kapcsán ismert a későbbi, a forradalmat hiányoló cinikus kijelentés. A váltás egyik legnagyobb politikai haszonélvezőjétől. Aki sehol nem lett volna, ha Pozsgay, a békés átmenet jelentős robotosaként nem játszik ki minden szelet a vitorlákból.

Amiben az akkori viszonyok között talán igaza volt. Még akkor is, ha mára jól látszik a tömeges katarzis elmaradásának a hiánya. Egyszerűen azért, mert a többség nem élte meg lélekben a váltást. Nem érezte magáénak az eredmények javát, maga által kiküzdöttnek a demokráciát. Amit így megbecsülni is kevesen tudtak, és tudnak a mai napig. A rendszerváltásban elévülhetetlen érdemeket szerzett államminiszternek tehát abban is aligha vitatható érdemei vannak, hogy Orbán Viktor nem megyei tanácselnökként koslat az aktuális minisztériumi osztályvezető fara után. Mert egy demokráciáért megharcolt, azt megbecsülő, és a pártatyuska éjjelije elé helyező országban még talán az se járt volna ki a kezdő diktátornak.

De ez lehet izolált vélemény. S nem is méltó talán, hogy egy most elhunyt politikust a maga mögött hagyott söpredék alapján ítéljenek meg. A hosszú életút megannyi állomását pedig úgyis még sokan fogják így-úgy méltatni.

De az ember nyugodjék tényleg békében!

Andrew_s

Népfront-gyűlés Hódmezővásárhelyen

Forrás: Index

Az Index számolt be arról az eseményről, amelyen a régvolt és a jelen lett volna talán találkozót adni egymásnak. Lázár János, mint a város egykori polgármestere, és a jelenlegi kormány többek szerinti szürke eminenciása beszélgetett az egykori szürke eminenciással. Pozsgay Imrével, aki a rendszerváltáskor, melynek negyedszázados évfordulója adta a csevej apropóját, államminiszter volt.

Az 1956-os események átértékelésében játszott szerepét illetően a Hazafias Népfront egykori első embere önvallomásszerűen jelentette be, hogy kezdetben elfogadta Kádár János felfogását. Amiről azért belső elvtársként nyilván sokkal többet tudott, mint azok, akik csak az újságok vezércikkeiből értesülhettek a Párt első emberének publikus véleményéről. Mert azért emlékezhetünk arra a korra, amikor a hivatalos megszólítás még az iskolában is a tanár „elvtárs”, illetve a „-elvtásrnő” volt az elvárt. A tudósítás képeit nézegetve a vásárhelyi gyűlés résztvevőinek többsége is őrizhetet emlékeket ebből a korszakból. S mielőtt bárki félreértené, ez nem baj. A baj nem az, ha valaki emlékszik a személyes múltjára. A baj az, ha úgy tesz, mint aki nem emlékszik. Elég ehhez azokra a képviselőkre gondolni, akik ma bő nyálhabot verve komcsiznak, de egykor talán ők is úgy szólították Lázár János vendégét, hogy: „Pozsgay elvtárs”.

Ebből a szempontból tulajdonképpen érdekes lehet az a kijelentés, hogy Pozsgay szerint nem az ő útja érdekes a Fideszig, hanem a Fidesz útja őhozzá. Ahhoz a valamikori államminiszterhez, akinek a szerepe a rendszerváltozást megalapozó ellenzéki tárgyalások lehetővé tételében alighanem ma sem teljesen tisztázott. De talán keveseket lepne meg, ha kiderülne: alapvetően pártmegbízásból szerzett elévülhetetlen érdemeket akkortájt. Alkalmazva a régi mondást: „ha nem tudod megakadályozni, állja az élére”. Márpedig valós vezetés tényleges hierarchiájában elől állók kétségtelen lépéselőnye volt az információk megszerzésében. Pontosan tudhatták, hogy kivel, mit érdemes lépni a felszínen maradáshoz. Ezért is álságos az, amikor már akkor is felnőtt emberek próbálnak úgy tenni, mintha mindenki amnéziás lenne a korosztályukból. Amikor pedig felelősségről van szó, akkor olyanokra próbálnak mutogatni, akik a biológia törvényszerűségei miatt sem képesek sem megerősíteni, sem cáfolni, sem értelmezni az elmondottakat.

Már csak ezért is visszás Horn Gyula és Grósz Károly megjelenése a Pozsgay-féle történelemértelmezésben. A parlamenti képviselők kijelölésében egykor jelentős szerepet játszó Hazafias Népfront, egykori vezéregyénisége részéről ugyanakkor érthető emberi reakció. A saját múltjának zavaros foltjainak tisztázási szándéka érthető emberi viselkedés. Legfeljebb a szándék megvalósítása gerinctelen és gusztustalan. De vannak politikai korszakok, amikor a gerinc nem előny, és a gusztus nem mérce. Kiállni azzal, hogy „uraim, hölgyeim, tévedtem, és visszavonulok” alighanem gerincesebb megoldás lenne. De azzal szemben, aki egész életében a felszínen úszásért, a közfigyelemért, a szürke eminenciási hatalomért harcolt, talán irracionális elvárás lenne. Így Pozsgay-val szemben is, akinek az említett kijelentése mégis figyelemre méltó. Talán önkéntelenül is üzenet a hallgatóságnak a Fidesz valós szerepéről.

Ha ugyanis Pozsgay Imre múltját tekintjük, akkor a Fidesz odaérkezése hozzá óhatatlanul jelzi: a kormánypárt a rendszerváltás meg nem történtéért küzd. Ez a folyamatos államosítások egyébként is mutatják. Ugyanúgy, mint a hatalmi befolyás és kézivezérlés rendszerének kialakítása megannyi területén a mindennapi életnek. Kialakítva azokat a köznapi körülményeket, ami maholnap a választásokat is éppen úgy formálissá teszi, mint ahogy azok voltak a Hazafias Népfront fénykorában is. Akkor, amikor Pozsgay valóban az uralom csúcsán volt. Amikor az ’56-os események nyilvános átértékelésével sikerült a népszerűségét is olyan magasra korbácsolni, hogy gyakorlatilag érinthetetlenné tette magát. Miközben azért erős lehet a gyanú, hogy az a bizonyos átértékelés igencsak lezsírozott kijelentés volt. Egyszerűen nem lehetett más az akkori irányítási körülmények között. De egy olyan korszakban, amikor Gorbacsov nyíltan a katonai erő visszavonása, a KGST belső elosztási rendszerének leépítése mellett tette le a voksát, világos volt, hogy hatalom átmentésére kellhet koncentrálni. Ehhez pedig kellett egy szelep, ami levezeti a feszültséget, és mindaddig lefoglalja a köznapi gondolkodást, amíg a háttérmunkát elvégzik a Párt robotosai.

A szerepre Pozsgay Imre emberileg alkalmasnak, a helyzet megérettnek látszott, és az akkori kommunikációra visszagondolva a Nagy Imre fémjelezte korszakon való töprengés árnyékában sikerült végrehajtani a forradalommentes forradalmat. Aminek nyomán mára a Fidesz visszatért az alapokhoz. A Pozsgay Imre népfrontos fénykorát jellemző állapotok megvalósításának küszöbére. Így talán az sem véletlen, ha a Hazafias Népfront és a NER elképzelései között átfedéseket vélünk felfedezni. A tehát az egyes szervezetek és eszmék neveitől függetlenül, a megjelenésre és a képviselt tartalmakra gondolunk, akkor alig lehet túlzó megállapítás, hogy a Hazafias Népfront Hódmezővásárhelyre kihelyezett rendkívüli ülése zajlott le 2014. február 8.-án. Mindenkinek mást, kinek a múlt nosztalgiáját, kibek a jól ismert dagonyát, kinek a megcélzott jövőt jelentve.

Andrew_s

A koncepciós emlékezetgenerátor

A nemzetnek már tényleg semmi más nem hiányzik, mint az, hogy előírják az emlékezetét is. Ezt a mérhetetlenül hatalmas igényt fogja kielégíteni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Létrehozására kormányelőterjesztés született, amelynek alapján az a cél, hogy a „kommunista rezsim hatalmi mechanizmusai, fény derüljön a rendszert működtető pártállami vezetők tevékenységére”. Ami azért világosan jelzi az elvárt emlékezet szelektív voltát. Nemzetileg.

Mert akkor, amikor egyre több jel mutat arra, hogy sokan igencsak szeretnék az éppen aktuális politikai céljuk alapján átértelmezni a múltat, igencsak szükség lehet egy ilyen előre meghatározott tematikával létrejött bizottságra. Miközben természetesen az is szükséges lehet, hogy a kommunista rezsimnek nevezett hatalom mechanizmusait feltárják. Elvégre a jelenlegi hatalomnak igazán érdemes visszanyúlni a tiszta forráshoz. Bár ahhoz alighanem nem kellene külön bizottság. Arról a jelenlegi kormányzat számos tagjának közvetlen, a holdudvarból számosaknak, például Pozsgay Imrének, pedig szervezői tapasztalatai is lehetnek. Talán ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás előtti korszakot feltáró bizottságba csak olyanokat fognak választani, akik 1990. február 14-én, a titkosszolgálatok átszervezésének napján, vagy később töltötték be a 18. életévüket. Szigorúan „politikamentesen”, mivel az öttagú bizottság, elnökét és két tagját az Országgyűlés választaná meg kétharmados többséggel.

Mivel a korábbi vezetés működését, az ügyészséggel együttműködve, a feltárt esetek alapján indított koncepciósbüntetőeljárások előkészítése is a feladatuk lesz. A kommunizmus bűneinek feltárása érdekében. Ellentétben azzal, hogy a magyar történelem számos diktatúrát ismert. Például a Horthy-korszakra sem a túltengő demokrácia volt jellemző. Azonban ezek szerint erre a korszakra nem akar emlékezni a kormányzat. Ahogy a nemzet emlékezete tulajdonképpen még régebbre éppen úgy visszanyúlhatna, ahogy a rendszerváltás utáni történelmi szakasz is. Az tényleg csak a szelektív emlékezetet táplálhatja, ha a folyamatból kiragadnak egy szakaszt. Abból fakadhatnak a történelemhamisítással határos asszimetriák. Ami természetesen nem ment fel senkit a Rákosi- és Kádár-korszakban elkövetet bűnök alól. De feleslegesnek tűnik felmenteni bárkit is, aki a korábbi korszakok diktátora, vagy a korszak diktatúrájának kiszolgálója lett volna. Még akkor sem, ha egyeseknek divattá vált bálványt szentelni a jelen korszakban. Még akkor sem, ha a Horthy-dicsfény még nincs beleékelve a gránitzsírkőbe vésett tákolmányba. Ellentétben a nemzeti emlékezetvesztés bizottságával.

Talán ezért is lehet hátrányos, ha olyan tagjai lehetnek a bizottságoknak, akik az idősebb korosztályt képviselik. Nem vitatva azt sem, hogy a fiatalabb kor egyfajta garancia lehet a személyes érintettség hiányára. Már akkor, ha a családjukat nem számítjuk. A nemzeti emlékezet mellett ugyanis létezhet a családi emlékezet is. Korántsem biztos tehát, hogy a bizottsági tag ne lehetne zsarolható a családtagok esetleges viselt dolgaival. Vagy ne lehetne korrumpálható a jelen kor hatalmával. Ha tehát garantálni szeretnék a befolyásmentességet, akkor csak állami gondozásban felnevelkedett, igazoltan árva tagjai lehetnének. Olyanok, akik jelenleg önerőből milliárdosok, és vagyonuk minden fillérjéről elszámoltathatók. Ellenkező esetben esetleg egzisztenciálisan megszoríthatók. A bizonytalan garanciával szemben egy potenciális politikai előrendelés áll szembe.

Ezenközben természetesen étezik a nemzeti emlékezet. Így, kisbetűvel és bizottság nélkül. Úgy hívják, hogy legendárium, mely felöleli a családi, részben a történelmi emlékezetet. Támaszkodva az írott és mesélt történelemre is természetesen. Ha valaki ezt szeretné felkarolni, akkor ne öttagú bizottságot hozzon létre, hanem adjon több pénzt a könyvtáraknak, a történelemmel is foglalkozó kutatóknak, az iskoláknak. Ha pedig valaki a bűneseteket akar megtorolni, ahhoz ott lenne egy független igazságszolgáltatás. Olyan, amely nem szorul rá egy politikai akaratból létrehozott bizottság eset-előkészítő tevékenységére. Ha pedig egy, a múltból örökölt politikai számlát szeretne az Országgyűlés lerendezni, akkor is felesleges egy ilyen bizottság. Ha pedig mégis kell egy bizottság, akkor létrehozásáról csak azok szavazzanak, akikre igaz a bizottságnál felállított életkori korlát.

A teljesen tiszta kép érdekében tulajdonképpen az Országgyűlés azonnali feloszlatása is számba jöhetne. Azzal, hogy a következőhöz ne is lehessen jelölni olyan képviselőt, aki nem teljesíti az említett életkori kritériumot.

Andrew_s