Pillantsunk az óvodai erőszak mögé

A nyilatkozók krémjén látható őszinte érdeklődés és figyelem.
Csak bele ne aludjon némelyikük a nagy megoldáskeresésbe

Tegnapi hír volt, hogy egy újbudai óvodában elszabadult a pokol. A beszámoló szexuális brutalitásról, és általában erőszakoskodásokról szól. Mindezt a gyermekek „egymás közt” követték el. A Népszava beszámolója szerint. Amelyben a megtett intézkedés tervének emlegetését szintén ismertetik. Ezek esetében az, ami kimaradni látszik sokkal „érdekesebb”, de inkább elborzasztóbb, lehet.

A gyermekek által elkövetett erőszakos események közül az övvel való fojtogatás sem semmi. Különösen azért, mert egy 3-4 éves gyermek ugyan meg tudja fojtani egy társát, de aligha várható el az, hogy a tett folyamán tudatában legyen a tényleges cselekedetének. Egyszerűen azért, mert ebben a korban még azok a dimenziók nem igazán kifejlettek, amelyek a halálokozás valós súlyát felmérhetővé tennék. Egyszerűen elindul egy cselekvési sor, és nem áll le. Amikor pedig ezt kétségbe szeretné vonni valaki, akkor azért nézzen komolyan körül. Akár a saját személyiségében. A regressziós helyzetek közül pontosan ismert a „vörös köd” effektus. Felnőttek között is. Ilyenkor sincs másról szó, mint arról, hogy elindul egy cselekvési sor, bekattan egy cselekvési minta, és kontroll nélkül végigfut. Alkalmasint ezt, tapasztalatom szerint, a pedagógusoknak elmesélik a fejlődéslélektan című tárgy keretében. Amikor tehát pedagógusok láthatóan kerek szemmel csodálkoznak rá egyes eseményekre, akkor az a képzésük igen komoly hiányosságaira is rámutathat.

Az pedig egy igen komoly szervezési problémára, amikor a valós helyzetre fel nem készített óvodapedagógusokat foglalkoztatnak egy olyan óvodában, ahova tudotta a szocializációs deficittel érkező gyermekeket „iskolázzák be”. Márpedig az érintett óvoda a hír szerint olyan, amelyben „jelentősen nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik „szociális készségekben” eltérnek a koruknak megfeleltethető szinttől, ők jellemzően hátrányos családi környezetből származnak, legtöbbjük a kerületi átmeneti szociális otthonban lakik”. Így az önkormányzat vonatkozó osztálya(i) igencsak sáros(ak) lehet(nek) az ügyben. A veszélyeztető helyzet kialakulásában, illetve a személyzet felkészítésének, a szülők előzetes tájékoztatásának elmulasztásában. Megoldásként is az olvasható a híradásban, hogy:

„Az említett problémák mielőbbi megoldása érdekében az önkormányzat felvette a kapcsolatot az Újbudai Humánszolgáltató Központ vezetőjével, kérve az Anyaotthonnal való szakmai kapcsolatok erősítésére és segítségnyújtásra a család és gyermekjóléti szolgáltatás területén”

Amely megfogalmazás, ha valaki még emlékszik az egykori párt-hírek nyelvezetére, világosan jelzi: nem tettek semmit, nem tesznek semmit, és nem is terveznek semmit. Majd megbeszélnek. Akkor, ha sikerült a megbeszélés időpontját előzetesen megbeszélni. Feltéve, hogy nem mentek az érdekeltek nyaralni, ráérnek, és kedvük is lesz hozzá. Igazi, régivágású, kádermentegető hozzáállás. Mert azt csak remélni szeretném, hogy azt az érintettek sem veszik komolyan, hogy „pedagógiai asszisztensi jelenlét” megoldja a problémát. Tekintve, hogy nem több tüneti kezelésnél. Ha nem is talán legrosszabb a lehetőségek közül. Ha az agyonhallgatást tekintjük, például, alternatívának.

A tünetek mögött azonban van pár egyéb, nem kevésbé figyelemre méltó mozzanat. Ez pedig azon cselekedetek sora, amelyeket elkövettek a gyermekek. Akik, nem győzöm hangsúlyozni, óvodások. Így, amikor cselekvési mintákról beszélünk, érthetjük szó szerint. Olyan cselekvésekről beszélünk, amelyben nagy szerepe van a mintakövetésnek, az utánzásnak. Miközben aligha tételezhetjük fel, hogy 3-4 éves gyermekek felmennek az internetre, rákeresnek a BDSM-videókra, és azokon élvezkednek. Sokkal valószínűbb, hogy olyan viselkedést mutatnak, amelyet látnak maguk körül, illetve olyat, amelyben, rosszabb esetben, bevonják őket. Szemléljük meg ebből a szempontból azt, hogy „egy kislány arcát és nemi szervét pedig több kisfiú véresre harapdálta a mosdóban”. Nem a vért, hanem a helyzetet tekintve elég világosan látszik, hogy az orális pettinget is magába foglaló szeretkezés imitálását láthatjuk. Óvodáskorra „leforditva”. Amikor a száj még főleg táplálkozásra, ha tetszik „harapdálásra” szolgál. Ahogy a fiuk nemi szervének a nyalogatásáról sem hiszem, hogy minta nélküli viselkedésként jelent meg az ovisoknál.

Ebből a szempontból roppantnagyon kíváncsiak lehetnénk, hogy abban az átmenetei szociális otthonban milyen körülmények között élhetnek a bentlakók. A jóhiszeműbb feltételezés az, hogy olyan, amelyben a szexualitást a gyermekek előtt élik meg a részt vevők. A kevésbé jóhiszemű feltételezéseket mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Azonban bármelyik eset áll fenn, akkor is igencsak sürgető lenne egy alaposabb vizsgálat arrafelé. Gyakorlatilag azonnal, mert ezeket a problémákat az idő nem igazán szokta megoldani. Súlyosbítani azonban annál is inkább. Így azzal egyet lehet érteni, amikor a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) Óvodapedagógiai Tagozatának elnöke az azonnali vizsgálatot sürgeti. Függetlenül attól, hogy az illető hány éve dolgozik óvodában, és látott-e már életében ilyet, vagy sem. Az olyan lózungok, mint a szakemberhiány emlegetése már inkább csak töltelék-szöveg. Az meg kicsit furcsa, hogy nem a gyermekek helyzetének azonnali vizsgálatát kéri a szakszervezet kedves képviselője, hanem azt emlegeti, hogy „az óvodának és a fenntartónak haladéktalanul ki kell vizsgálnia, hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet”. Mely megfogalmazás igazán politikai szereplőhöz méltó. Gyakorlatilag pontosan ugyanazt a hámozott léggömböt jelenti, mint az önkormányzat senkiben felelőst nem kereső, a helyzetre inkább csak rálegyintő megnyilatkozása.

A szülők részére nyilván a legtriviálisabb megoldás, hogy a XI. kerületi Napsugár Óvodát akkora ívben kerülik el, amekkorában csak tudják. A gyermekeik, unokáik érdekében mielőbb, és szinte bármi áron. Ez azonban pontosan olyan tüneti kezelés, mintha a bántalmazó gyermeket, vagy inkább azok gondviselőjét, egy-egy apuka megvárja, és elülteti a betonba. A tüneti kezelés mellett azért csak ki kellene vizsgálni, a bántalmazó gyermekek körülményeit is. Igaz, akkor intézkedni is kellene, ami sokkal macerásabb, mint nyilatkozatokat közzé tenni. Különösen akkor, ha a témában illetékes minisztérium államtitkára is fontosabbnak tartotta a minap a kirohanást az egynemű párok ellen, mint a berohanást a gyermekek védelme érdekében. Ami a hatalom hozzáállását jellemzi legfeljebb a gyermekek sorsa iránti érdeklődést illetően, illetve a családon belüli erőszakhoz.

Andrew_s

Iskola - nem prűdeknek való vidék

Forrás: Youtube

Az a felvetés, illetve kérdés, hogy „prűdek legyünk, vagy szabadok”, elég széles skáláját indíthatja el a gondolatoknak. Még akkor is, ha a kérdés alapvetően egy, a középiskolai óvszer-automatákkal kapcsolatos írás nyomán merült fel. Amely óhatatlanul felveti a szexualitás, illetve a szexuális nevelés kérdését. Beleértve a tinik abortuszainak kérdéskörét is.

Az iskolai automaták kérdése, szükségessége különben az utóbbiak miatt vált, illetve válhatott volna köz-kérdéssé. Az ötlettel, az általános elterjesztéssel egyébként pont a tízenévesek abortuszra-járásának visszaszorítása volt a Langmár Bettinát motiváló egyik, nem is jelentéktelen, tényező. Mint a vele készült beszélgetésből megtudhatjuk: nem lett milliomos az ötlete által. Amin lehet szendénmosolyogni, vagy akár értetlenkedni is. Mármint akkor, ha kellő alakoskodási készség szorult valakibe. Illetve akkor is, ha nagyjából fogalma sincs a középiskolák világáról. Ami egyben azt is jelenti, hogy kórosan amnéziás. Mert sem a saját tinédzser-korára nem emlékszik, sem azokra a hírekre, amelyek azért fel-felbukkannak a különböző hírcsatornákon, illetve fórumokban. Miközben az sem kizárt, hogy a kettő elegye működik sokakban. Inkább nem emlékeznek a saját korosztályuk múltjára, és ezért szelektíven vakok és amnéziásak lesznek. Egy belülről, egyfajta önvédelemből, felkorbácsolt prüdériával. Amelynek egyik árulkodó, és alapvetően sokaknál hazug mondattal: „bezzeg az én koromban”.

Egyébként ez a most katedrán álló tanárokra, és a tanárképzésben előforduló tanárjelöltekre is igaz. Ennek egyik emléke közel tíz éves. Akkor a tanárképzés egyik próba-órájának tematikája lett volna egy minta-óra a szexuális életről, és a szexualitásról általában. Egy olyan korosztálynak, amelynek tagjai a felmérések szerint már általában túl vannak „gólya hozza a káposztásba” mottójú meséken. Akkor, az óra-tervezetek megbeszélésén vetettem fel, hogy a bevállalósabbaknak felvetném azt a gyakorlati tesztet, amely egy óvszer felhelyezését jelentené egy banánra. Amely ismeretterjesztő módszer egyébként ismert más országokban. Illusztrálásként kitettem az asztalra egy doboz, celofánnal zárt, bontatlan óvszercsomagot. A tanárjelölteken végignézve látszott, hogy nagyjából olyan reakciókat váltott ki, mintha egy napok óta döglött patkányt helyeztem volna az asztalfőre. Jelezve, hogy a tanárrá avatásukat követően kétségessen lennének alkalmasak egy osztálykiránduláson megesett diák-közi aktus emberi „utógondozására”.

Holott a diáknak ilyen esetben túl sok választása nincs. Vagy a szülő, vagy a tanár, vagy a kortárs csoportok. Amikor tehát a tanár nyilvánvaló gesztusokkal adja tudtára a diákjainak a saját elzákózását, szégyenérzetét, értetlenségét, prüdériáját, akkor tulajdonképpen magára hagyja a tanítványait. Mert lehet fanyalogni azon, hogy a diákok korán elvesztik a szűzességüket, de ettől még elvesztik. Nem egy esetben a tiltott gyümölcs édességében bízva. Ahogy nem egy esetben a kortárs csoportnyomásnak engedve. Amit elméletileg ugyan kezelhet a pedagógus, de a gyakorlatban nem foghatja, éjjel-nappal, minden diákjának a kezét. Maradna tehát a felvilágosítás, az együttérzés, és olykor, ha nem marad más, a kríziskezelés. Az emberi kríziseké is. Amelybe az utólag megbánt esetek ugyanúgy beletartoznak, mint a szinte már abúzussal felérő csoportnyomás.

Amelyről nem egy esetben beszélnek, de amit nagyon ritkán kezelnek a helyén. Akkor, amikor egy addig cikiznek valakit a többiek, míg csak lefekszik valakivel. Amolyan „most boldogok vagytok?” módon. Ami hosszú távon legalább olyan romboló lehet, mint a tényleges erőszak. Csak sokkal nehezebb kezelni. Nem elméletben, hanem a gyakorlatban. Ha pedig visszaemlékszünk a, valószínűleg inkább csak a jéghegy csúcsát leleplező, gólyatábor-botrányokra, akkor azt is felmérhetjük, hogy ez a csoportnyomás a középiskolásnál érettebbnek, felkészültebbnek gondolt korosztályokban is hat.

Annak nyomán, ahogy alapvetően inkább elzárkóznak az oktatási intézmények az óvszerek közelségétől, az az érzésem, hogy az elzárkózó iskolákban a tanárok többsége a kortárs-abúzusok kérdésétől is elzárkózik. Amíg nem tevőleges, nem nyilvánvaló az erőszak. Ebben az érzésemben nagyon szeretnék egyébként csalódni. Mert ez a csalódás azt jelentené, hogy a tanárok többsége nyitott az intim kérdések bizalmas megbeszélésére. Egyébként, szerintem, az őszinte, és nem elzárkozó, pedagógus a prűdebb pályatársaknál a csoportnyomást is eredményesebben tudja, tudhatja csökkenteni. Például azért, mert hamarabb észreveszi a jeleit. Akkor is, ha a gyermek nem tudja, illetve nem akarja, a szüleivel megosztani az ilyen irányú problémáit. Ahogy nem minden szülő sem indítja azzal el a csemetét az osztálykirándulásra, évfolyambulira, hogy a kezébe nyom egy csomag óvszert.

Meg merem kockáztatni, hogy azt sem tartanám az ördög művének, ha ez a kísérőtanár csomagjából állna bárki rendelkezésére. Mert még mindig ezt tartom, ezt tartanám ahhoz képest a jobb megoldásnak, mint az óvszer-automatákat telepíteni gondoló vállalkozóval közölt beszélgetésben olvasható szomorú statisztikát. Ami alapján „hazánkban évente nyolc-tízezer ezer tinilány esik teherbe, és nagyjából a fele abortuszra meg”. Aki szerint a prüdéria megold mindent, annak a történelmet ajánlanám. Azt a részét az emberiség történetének, hogy Európa lakossága nem halt ki az egyházi, és igencsak álszent, prüdéria legsötétebb korszakában sem. Megritkulni sem emiatt, hanem a járványok miatt ritkult meg időnként.

Andrew_s

Apróban: Németh Szilárd nőügyében

Nem, ez nem a rezsibiztos

Most, hogy a nemzet fallikus szimboleumainak egyike megmondta a tutit, szinte minden világos. Tudjuk, korábban is voltak nagy kezdeményezések. Névleg a népességnövelés tekintetében. Voltak párválasztó partik. Annak érdekében, hogy a Párt megmondhassa mindenkinek, hogy kivel. Himmler ezt másként csinálta, de változnak az idők. Nálunk olyanok a NER-lombikok felelősei, mint Kövér László, vagy Németh Szilárd. Aki, mint említettem, megmondta a tutit.

A nők hazafias kötelességből kopulálnak. Ami látszólag baromság, mert ugyebár ott vannak az olyan csökött dolgok, mint a szimpátia, meg az érzelmek. De ezekről Németh Szilárd talán semmit nem tud. Nyalni csak felfele tud, érzelme a szolgalelkűség. Értelme a pártté. Maradnak a puszta biológiai funkciók.

Egy igazán hazafi, lángoló keblű honleány igazán meglátogathatná már Németh Szilárdot. Puszta honleányi önfeláldozásból. A közösség kedvéért. Legyen Némethnek egy jó napja. Ha beválik akkor azt is tudni fogjuk, hogy a kormány nem Polip. Hanem Sárkány. Akkor minden évben ki lehetne választani azokat a szüzeket, akiket feláldoznak a nemzet és a Fidesz-vezetők oltárán. Addig sem a közéletet szexuálná ez a sok, láthatóan kielégítetlen, hálószoba-kukkoló idióta.

Andrew_s

Rendszerbátorította pedofilia?

A gyermekek akkor is kiszolgáltatottak, ha csak a „normális” hétköznapok rendszere igyekszik a bedarálásukra. De különösen kiszolgáltatottak akkor, ha a szülő nincs abban a helyzetben, hogy megvédje. Amikor a közösségi szolidaritásra, a közösségi intézményrendszerre szorulnak. Ezért hatványozottan felháborítóak az olyan hírek, amelyek az ezen gyermekek helyzetével való visszaélést mutatják be.

Legutóbbi ilyen hír az volt, hogy orális szexre kényszerítettek gyermek-, és kiskorúakat egy nevelőotthonban. S ezen a ponton, azt hiszem, villámgyorsan le kell szögezni egy alapvetést. Azt, hogy a gyermek nem dönt a saját születésének sem helyéről, sem körülményeiről. A szüleiről pedig a legkevésbé. Aki tehát bármilyen előítéletét a gyermekek rovására gondolja kiélni, az keressen magának egy sötét sarkot, és szégyenét a falnak ugassa el. Nem mintha az előítéletesség különben egy dicséretes viselkedési minta lenne. De a védekezni képtelen gyermekkel szemben különösen szemét dolog. Amiért különben ezt érdemes leszögezni, az az, hogy nem egyszer olvasni olyan véleményeket, hogy a nevelőotthonokban úgyis csak „azok” gyermekei vannak. Mintha ezzel automatikusan felmentenék az ottani gyermekek helyzetével, érzelmi bizonytalanságaival visszaélőket. Amely visszaéléseknek csak a legszélsőségesebb formái a szexuális visszaélések.

Nem egyszer kapcsolódva az egyéb visszaélésekhez. Melyek sajnos, talán nem is annyira kirívóak. Például, egy 2011-es, ugyancsak botrányt kavaró „csomag” mára oktatási jogeset lett. Amely feldolgozásból egy gondolatot külön kiemelnék. Azt, hogy „Külön pszichikai alkalmassági vizsgálat intézményi szinten nincs, az alkalmasság előfeltétele (a munkáltató által kért szempontok alapján végzett) általános orvosi vizsgálat”. Mely kitétel az ombudsman akkori kérdésére adott válasz részeként is érthető. De amely állapottól, különösen, ha az ma is így áll a gyermekotthonokban, akkor elmondhatjuk: megáll az ész, és ácsorog. Ez ugyanis azt is jelentheti a gyakorlatban, hogy aki emberileg már szinte semmi másra nem alkalmas, az még mindig elmehet pszichológiai vámpírnak egy gyermekotthonba. Így nagyon szeretném remélni, hogy ma már nagyon komoly pszichológiai, és általános alkalmassági vizsgálatokon szűrik meg a nevelőotthonok, gyermekotthonok személyzetét. A teljes személyzetét. Mindenkit, aki bármikor kapcsolatba kerülhet a gyermekekkel. Aztán jön egy újabb „intézeti gyermekek” kárára elkövetett pedofil botrány, és ez a remény erősen megrendül.

Olyan gondolatoknak adva át a helyét, hogy valami alapvető, rendszerszintű probléma lehet. Beleértve azt is, amit környezet, akár a már említett előítéleteken keresztül közvetít. Amely egyfajta hallgatólagos eltűrését, illetve az eltűrés ígéretét, reményét jelenti az esetek kapcsán. Amihez társul az a mintaközvetítés, amelyben egyfajta buzdítás testesül meg a gyermekverés bocsánatosságát illetően. Beleértve azt is, hogy a gyermek szabadon verhető, ha utána kap egy kis csokit. Ha ehhez a mintához hasonlítjuk a pedofil nevelők által zsebpénzzel, játékokkal, és hasonlókkal „megfizetett” gyermek-szexet, akkor nehéz nem észrevenni a párhuzamot. S ez akkor is igaz, ha nyilvánvalóan szükség van még ehhez a gyermekek mérhetetlen lenézése, valamint a kiszolgáltatottsággal való visszaélésre beinduló szadisztikus vágyakozás. Mely utóbbi kiszűrése mégis csak ildomos lenne nevelők esetében.

De a rendszer a jelek szerint nem jól teljesít ebben. Holott a megtorlás akkor sem segít, ha azonnali. Ha évekig elhúzódik, akkor különösen nem. Miközben a tanúskodás örve alatt a gyermekekbe esetleg még jobban bevésik az emlékeket. Mert nincs a nevelőnek kiutalható olyan szintű büntetés, amely meg nem történtté tenné az elszenvedett megaláztatást.

Andrew_s