A szélmalom tövéből

Hosszú szünet után mit lehet mondani? Gyakorlatilag semmit. Nincs is miért mentségeket keresni. A blog, mint olyan nem is az a műfaj. Lett volna mit mondani, írni? Nyilván igen. Valójában azonban nem. Nem azért, mintha nem történt volna naponta sok minden. Sokkal inkább azért, mert valójában, illetve leginkább, egyfajta szélmalomharcnak tűnik a hazai politikai élet.

Elég ehhez felülni egy villamosra, netán elmenni oda, ahol „csak úgy” előfordulnak az emberek. Nem azok az ismerősök, akiknek a politikai nézeteit, szólamsablonjait, netán emlékeit is, felmondja az ember, hanem az „átlagemberek”. Akik egyébként természetesen nincsenek. Csak a statisztikában. Egyre kevesebben. Mert csak. Illetve nem. Részben folyamatosan lefejeződik a társadalom a remek egészségügynek köszönhetően. Részben pedig a dübörgő gazdaság, és a még dübörgőbb alja-politika zajától megrészegülten egyre többen hagyják el az országot. Összességében akkor is, ha a kolbászhiányos nyugatot látva az itthon sem egészen munkapárti munkavállalók egy része visszajön. Míg a végén kiírhatjuk a határra: Csak a zacc maradhat.

A hatalomnak pedig mindez jó. Nagyon jó. Ahogy évekkel ezelőtt írtam: a kukta biztonsági szelepét nyitva tartja a kivándorlás lehetősége. A hazai szellem iskolai sorvasztása megóvja az információtól a felnövekvőket. A politikai fásultság növekedése pedig megóvja a körúti fákat. Az alakreformált vezetők súlyától. Miközben a hétköznapok nyalókaosztásai legalább olyan eredménnyel vezetik le feszültségek egy részét, mint a kivándorlási lehetőség. Beleértve a politikai nyalókákat is. Amikor megtartanak néhány programnélküli, valójában eleve elabortált, a valós tömegbázis valós összeérését megelőzően megtartott összejövetelt valamelyik sarkában a fővárosnak. Majd kikiáltják tiltakozó nagygyűlésnek. Aminek a végén csendben hazakullog a résztvevők zöme.

Nem. Nem tudom a tutit. Csak regisztrálni tudom a társadalmi fásultságot. Ami láthatóan növekszik. Akarva vagy akaratlanul megvezetett emberek egyletévé silányítva a politikai közélet javát. Olyan pártokkal, amelyek zöme őfelsége ellenzékeként működik. Lehetőleg a hatalom által adott alamizsnából. Olyan megmondóemberekkel, akiket vagy nem szabadna mikrofon közelébe engedni, vagy csak a cirkuszban. Kikiáltóként. Ahol mindenki tudja: a cirkuszigazgató által ráosztott szerepet játssza.

De tényleg nem tudom a tutit. Ahogy azok sem, akik azt állítják magukról, hogy tudják. Akikről legfeljebb csak az jut az eszembe, hogy igen ostoba, és korlátolt ember az, aki elhiszi önmagáról, hogy mindent tud. Ráadásul mindent jobban. Akár hatalmon, akár ellenzékben. Legfeljebb azzal a különbséggel, hogy akkor, ha hatalmat kap, akkor veszélyessé is válhat. Közveszélyessé. Az egész társadalomra.

De ezen egy blog mennyit tud változtatni? Nem sokat. Annyit „hallgattam”, hogy az „ilyenek miatt” olyan az ellenzék, és az ellenzék fogadtatása, amilyen, hogy gondoltam: hallgatok. Hallgattam, és igyekeztem figyelni. Elvégre akkor, ha az általam is leírtak miatt olyan, a világ, amilyen, akkor nyilván jobbnak kellene válnia a csendtől. De valójában semmi sem változott. Ugyanazok a politikai kóklerek maradtak a szekértáborok kikiáltói, mint korábban.

Andrew_s

Zsigeri oktatásfogás

Amikor csak a zsigeri akarat van belelátni a zsigerekbe

A pedagógia romokban van. Nem most kezdett peregni a vakolat, de kétségtelenül mostanában kicsit sokat rugdalják az alapokat a kormány alig kimívelt emberfői. A kritika sokszor jogos a kiadott oktatási anyagok, felkészülési segédletek, tankönyvek alapján. Néha azonban a kritikával is nekivadultan szalad el a ló. A jelek szerint.

A jel ezen esetben egy, a 444-en megjelent írás, ami egy blog-bejegyzésre hivatkozva froclizza a pedagógiai szakérettségi tárgy mintakérdéseit. Illetve, leginkább, a javítókulcsot. Mondván, hogy az homofób, nem ismer el csak egy nagyon szűk családmodellt, és különben is milyen rémes magatartásra ható módszereket ismertet. Ami a családmodellt illeti maga a javítókulcs sem egységes. Míg a „normál” érettségin nem, az emelt szinten már említi az olyan speciális eseteket is, mint azt, hogy a „család szerkezete szerint lehet: monogám (egy férfi egy nő), poligám (egy férfi több nő), poliandria (egy nő több férfi)”. De ez az említett kritikákból valamiért kimaradt. Biztos a nagy sietség lehetett az oka. Mert beleszállni valamibe nem lehet elég gyorsan a jelek szerint. Mindamellett kétségtelen, hogy a javítókulcs hosszan magyarázhatná a különböző aszimmetrikus családszerkezetek sorát. Az egyedülálló szülő nevelte gyermekek esetével. Ahogy kétségtelenül megemlíthetné az azonos nemű szülők alkotta családot is. Azonban érdemes talán figyelembe venni azt is, hogy az ilyen kérdezz-felelek esetek nem akadémiai székfoglalók, hanem a leggyakoribb esetekre „lőnek”. S a javítókulcs sehol nem zárja ki a különböző nem esetében, hogy a vizsgázó a társadalmi nemre, a nemi szerepre gondoljon.

Annyira nem, hogy a miközben a családi viszonyrendszerről állítottakat cikizi, maga is beemeli ezt a mondatot az idézetbe: „A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”. Ami elég világos jelzése annak, hogy nemi szerepekről és nem kizárólagosan a biológiai nem az egyedül üdvözítő megfejtés. Alkalmasint, ami a cikizett részt illeti, az imígyen kezdődik. „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben”. Kiegészítve azzal, hogy: „A családfő szerepét hagyományosan a férfi, férj, családapa töltötte be”. Márpedig a hazánk területén, szinte kultúrkörtől függetlenül, ismert történelmi családmodell valóban férfi-centrikus volt. A szövegben pedig ott a múlt idő. Azon pedig lehet, de felesleges vitatkozni, hogy gyakorlatilag minden közösség kitermeli a maga formális, illetve informális vezetőjét. A család is. A „nadrágot viselő nők” irodalmilag is ismert sorának a fényében szerencsétlen ugyan a válásokkal példálózni a női családfők kapcsán, de önmagában ez a valóban béna megfogalmazás láthatóan nem volt érdemes a feladatsort kritizálók tollára. Talán mert akkor a zsigeri kritika hangján nem szólt volna akkorát.

Ahogy az sem, ha a magatartásra ható módszerek „kritikáját” csak egy kicsit kevésbé érzelmi alapon kezelik. A javítókulcs, miután a feladat felsorolást vár el, erről ezt írja:

A magatartásra ható módszerek:

·         Ösztönzés: jutalmazás, dicséret, elismerés.

·         Kényszerítés: akkor kell alkalmazni, ha gyenge az akaraterő.

·         Büntetés: fontos, hogy a gyerek ismerje a büntetés okát, és arányos legyen!

·         Gátláskiváltás: célja a negatív viselkedés megakadályozása (pl. fenyegetés).

Kerényi Kata a blogon pedig ezt:

„Az ajánlott módszerek között idén tehát még szerepel az ösztönzés, de a teljes feladatsor szellemiségét tekintve bízhatunk benne, hogy ezt jövőre, vagy talán már az októberi pótérettségik idejére kijavítják”.

Holott világosan látszik. Ha bárki értékítéletet akar belelátni a különben azt láthatóan nélkülöző felsorolásba, akkor láthatja: az ösztönzés szerepel az első helyen. Még csak nem is a „még indultak” helyén. Miközben azért csak nem hagy nyugodni a kisördög. Vajon a kritikát kizsigerkedő kritikus mivel cáfolná, hogy a felsoroltak valóban a magatartásra ható módszerek? Tekintettel arra, hogy a felsoroltak ismerten azok, lehet, hogy nehéz dolga lenne. De azért még sikerülhet. Csak nehezen.

Ahogy az emelt szintű feladatsor javítókulcsát készítőknek is érdekes lehetne a véleménye arról, hogy a demokrata nevelő hogy lett „megkívánó”. Ahogy több más ponton is érhetné kritika az említett javítókulcsot, javítókulcsokat. S tekintettel arra, hogy a tanítás szöveges eszköztára évtizedek óta a furcsaságok, szakmaiatlan kitételek, elkapkodott szerkesztések, vagy akár vicces bakik tárháza, nem is ártana a kritika. De mérsékelten zsigeri alapon. Mert akkor semmivel nem lesz jobb, etikusabb, mint az az oktatáspolitika amin fogást akar találni.

Andrew_s

S szólott az ellenzék(iség): Miaúúúúú

Forrás: Taringa!

A politikai hírek oldalvizein evezve a nap a cicaharcok jegyében telt. Tulajdonképpen mindkettő, amelyik szembejött a neten az ellenzéki témával foglalkozik, és az egyik szinte cseppben mutatja meg a másikban feldolgozott magyar gőztengert.

Nem elírás gyanánt. Nálunk ellenzéki gőzhengerről szó sem eshet. Tényleg legfeljebb tengernyi gőzről beszélhetünk csak. Felhalmozásilag. Aztán hébe-korba kidudorodik valahol a szelep, és elcsattannak a szellemi pofonok. Aztán, mintha mi sem történt volna, minden marad a régiben. Az ellenzéki parlamenti képviselők felveszik a fizetésüket. A demokrácia jegyében. A bloggerek kiheverik az egymásnak feszülést, és továbbra is nagy ívben le se sz@...k egymást. Csak immár szellemileg megerősödve. Felmentve magukat egy heveny sértődés által az alól, hogy esetleg vitatkozni kellene a veszekedés helyett. Amely, jól tudjuk, úgy kezdődött, hogy mindenki csak visszaütött. A jelen esetben az egyik blogger szerint a népharag fogja elsöpörni Orbán rendszerét. Majd erre válaszul megszületett egy cikiző írás. Hangot adva annak a stratégiai becsípődésnek, ami a passzív bojkottban látja a rendszert leváltó megváltás kulcsát. S jőve a cikizőt lebunkózó válasz. Pattogatott kukoricát, hamburgert, sört vagy kólát tessék! Esetleg egy kis denevérorrot?

Mintha csak a „nagyokat” látnánk, hallanánk. a párbeszéd jottányit sem haladt előre, de már mindenki ezerrel megsértődik. A másiktól. Meg sem próbálva elfogadni, hogy valahol a kettő közt lehet az igazság. S mielőtt bárki meggyanúsítana a dologgal: eszemben sincs eljátszani azt a csőszt, aki mindenit kizavar az erdőből, és mindenkinek megmondja a frankót. Személy szerint baromságnak tartom az ilyen egymásnak uszulásokat, de eszemben sincs senkit lebeszélni az ilyen önmegvalósulásokról. Elvégre még az is lehet, hogy ezzel kerüli el a gyomorfekélyt, vagy az agyvérzést. Tehát tessék csak tessék. A közönségnek ropit, sósmogyorót tessék! Málnaszőrrel. Garantált műmálna. Bogyómászó poloska távolról sem láthatta!

Azért az iszapbirkózás szünetében érdemesebb lenne azon is elgondolkodni, hogy az orbanizmus egyre kevesebb egyéb utat hagy szabadon a nyugis, legalább szemre demokratikus megoldások előtt. Alkalmasint akkor is eljöhet az a népszavazás a maga flaszterből felkapott szavazócéduláival, ha az összes blogger a csendes mormogás mellett dönt. Ami érthető, mert ki a fene szereti betöretni a fejét. Sokkal kényelmesebb álláspont a harcok csitultával kimenni az utcára és beleltárazni a veszteségeket. Netán az apróbb győzelmeket. Amihez a passzív bojkott szinte biztosan nem vezet el. Nem csak azért, mert a képviselői fizetés elég vonzó lehet a közmunkás-bérhez képest. Hanem azért sem, mert egy igazán autoriter, és konszolidált hatalmat baromira nem érdekel az a parlament, amely nyomokban ellenzéket is tartalmazhat. Azért persze el lehet polemizálni ezen a fajta bojkotton. Főleg pár ezer kilométer kockázatcsökkentő távolából. S egy percig sem vitatva el a jogot senkitől, hogy Bartus proféta nézeteit magáévá tegye. Arról, hogy az otthon ülés, kertben kapálgatás fogja megdönteni Orbán Viktor rendszerét. Ezt a választások előtt sem hittem, és máig sem győztek meg a semmit sem tevés magas röptében szárnyaló ideológiájának nagyszerűségéről. De ettől még ugyanúgy lehet efelett is elvi csatákat folytatni, mint afelett, hogy ki anyázott mívesebben a blog-világban. Fülemülenyelvet? Hot-dogot?

De különben tényleg csak vihart kavarva az éjjeliben. Ami különben tényleg a nagyoknak is a sajátja. Ahogy a Bajnai árva gyermekeinek aposztrofált kis csapat esetében is. Mely aposztrofáló írással nyugodtan egyet érthetünk annyiban: ritka szép gyűjtemény az egymás mellé, és önmagával sem egybehangzó megnyilatkozásokat illetően. Világosan jelezve azt a tünetet, hogy a vezérelvű ellenzék, a vezérek kipotyogása után elkezdte keresni a maga vezérkéit. Kis ellenzék kis vezérekkel és nagy szólamokkal jár. Igazi cicaharcként. De legalább abban biztosak lehetünk, hogy amíg a Milla zaccából visszamaradt ellenzéki politikusok gondolják levezényelni a nagy semmit, addig Orbán vára is biztonságban van. Ettől az ellenzéktől egészen biztosan. Útlevelet? Kakukktojást?

Andrew_s

Cloaca Blogica

Forrás: etc.usf.edu

Az internet egyre jelentősebb információforrás. Jól mutatja ezt, hogy igen nagy, és nyomtatott formában patinás lapok is régóta jelen vannak a digitális vásártéren. S jelzi az is, hogy egyre többször hivatkoznak olyan forrásokra, mint a közösségi média, illetve a blogszféra bejegyzései, írásai. Annyira gyakran, hogy sokszor egy kalap alá is kerülnek.

Akkora kalap alá, ami ápolatlanul is eltakar. Holott talán érdemes lenne valahol meghúzni a határt. Mielőtt a cenzúra kötelét húzzák meg az internet nyakán. Globálice. Mély hozzá nem értéssel. Miközben tudom, a vita nem újkeletű. Annyira nem, hogy talán a publicisztikával egy idős. Csak a hatékonyság nőtt az internettel. De most hagyjuk egyelőre a régi rómaiakat. Bár érdemes talán megemlékezni a Cloaca Maxima-ra. Ahol, mint azt egy régi vitában említette egy kolléga, olykor értékek is sodródtak. Ahogy nagyon sok tehetség és valós érték, de értékes információ is sodródik az említett netes helyeken. Amelyeknek van pár közös vonása, de valószínűleg sok el is választja a szereplőket.

A közös vonása az, hogy például a Facebookon és egy blogban egyaránt levezetődhetnek idegességek. Azonban a hétköznapokban is érezhető a különbség a kocsmai pletyka és kocsma falára kitett röpirat között. Az előbbi zsivajában mindenki mondhatja a magáét, és legfeljebb kap néhány rögtönítélő pofont. Sokszor nem is érdekes, hogy ki mondta ki először a tutit, hiszen mindenki mondja a magáét. Ilyen a Facebook. Pletykák gyors információk, és kontrolálhatatlan vélemények forgataga. Igazi Cloaca Maxima. Sok értékes információforrással, és értékes gondolattal. De sok újrafeldolgozottan sem önálló véleménnyel is. Látszólag minden szereplőnek saját fogadószobája van, de összességében nehéz úgy hivatkozni valamire, hogy „a Facebook-on olvastam”. Ez a „krimóban is beszélik” kategória. Még akkor is, ha tudom, sokan nagyon is felelősen mondanak itt is véleményt. Számolva azzal is, hogy méltatlanul repül feléjük a söröskancsó. Míg mások méltón kapják az ostoba véleményre, hazugságra a szóbeli pofonokat. Beírásaik nyomán leiskolázva, porig rombolva a tizedkézből szajkózott tucat-butaságokat, közhelyeket.

A blog az kérem egészen más. Az kérem az említett röpirat esete. Azt ugyanis valaki kitetette. Azt jegyzi, aláírja valaki. Valós írója, felelős szerkesztője van. Nem lehet azt mondani, hogy az kérem megíródott és kitevődött. Aki erre hivatkozik, az a blogok esetében a digitális analfabéták egy speciális részhalmaza. A blog tulajdonosa felel az ott megjelent írásokért. Akkor is, ha nem ő követte el. A saját blogján ő a felelős szerkesztő. Mert ez ugyanúgy sajtótermék, mint a kiragasztott röpirat. Ha valótlant állítanak a blogján, akkor nem mentség, hogy ő ott sem volt, és nevenincs nick rakta ki, és jegyzé a szöveget. A szerkesztő felelőssége, hogy mit enged megjelenni. Akár kommentként is.

Ha egy tingli-tangli blog tulaja például megengedi az antiszemita hozzászólásokat, de törli az ezekkel vitatkozókat, akkor maga is antiszemitává lesz. Ahogy ugyanez igaz a kommunistára, a melegre, és minden másra is. Tulajdonképpen azzá lesz, amit elfogyaszt. Azzá lesz, amit ír, illetve enged a saját „lapján” írni. Ahogy alighanem a köznapi jogérzékkel, a „józan paraszti” hozzáállással is érezhető a különbség a közösségi médiák kommentárjainak forgatagában elhangzott „hüje vagy” kijelentés, és egy blogon leírt, nevesített gyorsdiagnózis között. Nem véletlen, hogy a hatalmi eszközökkel blogszférába szorított véleménypublicisztika éppen úgy nem nélkülözi a forráshivatkozásokat, mint a nyomtatott „nagyok”. Mert itt is igaz, hogy a vélemény szabad. De csak a vélemény. A tényhamisítás, az oktalan pocskondiázás legfeljebb a szabadosság, a butaság jele lehet.

Andrew_s