Kövér László wittnerizmusa

Forrás: MTI

Kövér László házelnök kétségtelenül minőségi ugrást hajtott végre. Akkora taplósággal lépte át a határt az eutanázia-kérdést felszínre hozó alkotmányjogász halála kapcsán, ami szinte zárójelbe tette a pártfegyelmével is fedezett, talán személyes irigységétől sem független Gyurcsány-fóbiáját is. Pedig annak is áldozott becses házelnöki idejéből. De térjünk vissza Karsai Dánielre megemlékező gesztushoz.

Karsai Dániel, az életvégi döntésért harcot hirdető jogász meghalt. A betegsége természeténél fogva, hosszas, bár egyenes gerinccel viselt szenvedés után. Ezúton is minden együttérzésem a hátramaradottakké, és itt is kívánom a halott lelkének az boldog nyugalmat. Egy ismert alkotmányjogász esetében számomra egy természetes és emberi gesztus volt, hogy a parlamenti ülésen egy percet áldoztak az emlékének. Ezzel aligha vagyok egyedül. A kegyelet egy perce pártfüggetlenül érintette meg a képviselőket. Kivéve Kövér Lászlót.

A házelnök ugyanis a kegyeleti gesztust egy erőteljes kirohanással fejelte meg. Mert szerinte a kegyelet a halál kultúráját erősíti. Mert Kövérnek kimaradt pár passzus az agytekervényeiből. Nevezetesen az is, hogy az életvégi döntés szabadsága éppen az élet kultúráját erősítené. Amennyiben az emberhez méltó élet azon kultúráját, amelybe belefoglalható az ember szabad döntése arról is, hogy a befejezés milyen módját választja. Amikor valaki, nevezetesen a házelnök is, elvonja ezt a jogot, akkor valójában magának tartja fenn azt a döntést, hogy ki miként haljon. Illetve, az illető akarata ellenére is a kínhalált osztja ki valakinek.

A retorikai kirohanásától eltekintve, Kövér László képviselte a Parlamentben a halál kultúráját. Az emberhez méltatlan halál kultúráját. Ami óhatatlanul az emberhez méltatlan élet kényszerét is jelentheti azokban az időkben. S tette ezt a kegyeletnek szentelt egy perc kapcsán.

Így a házelnök szinte már wittneri mélységekbe sülyedt, aki Horn Gyula halála kapcsán tartott egy mélyen embertelen kirohanást. Mert úgy tűnik Kövérnek ez a szint a mérce.

Valamint az a szellemi szint, amibe nem kap helyett az a szemlélet, hogy vannak helyzetek, amelyek velük is megeshetnek. Ha nem is kívánom a házelnöknek azt az életvégi helyzetet, amikor az élet már csak fájdalomgörcsök sorozata, és csak azt tudja egyre halkabban sikítani, hogy "engedjetek meghalni".

Andrew_s

Életkilátástalanság

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

Az egészségüggyel kapcsolatban sokszor emlegetik az anyagi kilátástalanságát az ott dolgozóknak. Meg olykor a szakmait. Az emberekkel kapcsolatban sokszor emlegetik az anyagi kilátástalanságot. Meg olykor a szakmait. A hazai munkalehetőségekkel kapcsolatban pedig a statisztikát. Ahogy a társadalom egészségügyi helyzetével kapcsolatban is. De úgy, mintha ezek a halmazok egymástól függetlenül léteznének.

Lehetne most írni a hálapénz-rendszerről. az egészségügyi mutyikról éppen úgy, mint a statisztikaorientált közrabszolga-programok elszegényítési spiráljáról. Az előbbiekkel kapcsolatban többen is írtak már veretes esszéket. Az utóbbiról magam is. Talán kevésbé vereteseket, s talán kevésbé esszéket. Minden esetre most csak érinteném a témát. Ahogy abba sem mélyednék bele alaposabban, hogy a kórházak jelen állapotáról szóló hírekről nem annyira az egészség megóvása, mint egyfajta társadalmi eutanázia-program juthatna eszünkbe. Nem feledve persze azt sem, hogy a kórházban elszenvedett tartós fekvőbeteg-gondozatlanság az 1970-es években sem volt a fájdalommentesen hosszú élet záloga. Meg húsz évvel később sem. S a jelek, illetve a hírek szerint tartjuk a színvonalat. Társadalmilag. Miközben frontsebészi eszközparkkal küzd a szent őrültek egy szektája az életért. Azok az orvosok, nővérek, illetve általában egészségügyi dolgozók, akik még itthon vannak, és komolyan veszik, hogy az élet, az emberhez méltó élet: érték.

Miközben maguk az emberek egyre kevésbé veszik ugyanezt komolyan. Illetve, komolyan veszik ők, csak mégsem tehetik, hogy komolyan veszik. Nem azok persze, akik floridáznak és ibizáznak, hanem azok, akik egy lazább hétvégét is hatszor meggondolnak. Akik még nem estek át az egyszeri, fájdalommentes gerinctelenítésen, és a miniszterelnökkel sem egy páholyban köpködik a napraforgómag héját. Szóval: a társadalom hallgatólagos, és hallgatag többsége. Akinek százszor elugatják, hogy menj el az ilyen-meg amolyan szűrővizsgálatokra. De nem megy. Vagy elmegy, és gondosan nem érdekli az eredménye. Holott akár érdekelhetné is, hiszen az emberhez méltó élet érték. S aligha tekinthető annak az, amit szűrővizsgálatokkal különben fellelhető szövetszaporulatok, és az olyan kórságok tudhatnak nyújtani, mint az egyszerűbb TBC is. Amiből előbb inkább, mint utóbb szintén igen jól fogunk teljesíteni. Nem először a történelemben.

Akkor hát mi az ördögért nem mennek el az emberek egy laborvizsgálatra, egy szűrésre, egy alig pár hetes kivizsgálásra? Mert sokan nem tehetik meg kérem. Zömmel éppen azok nem, akik a legveszélyeztetettebbek. Azok a 45 és a halál között, még épphogy élő, és véletlenül munkaviszonyban leledző polgártársak, akiknek szükségük van a keresetükre. Annyira, hogy nincs az a kórság, amit ne hordanának ki lábon. Amíg aztán az öreg demokrata vállon nem veregeti őket a maga csont-praclijával. Midőn aztán a roppantul nagyon okos politikusok, és polgártársak hümmögnek nagyokat, és kifejtik: pedig, ha elment volna arra a kivizsgálásra. Melyikre? Pont arra. Akkor hamarabb megtudja, hogy zsíros a szíve, püffedt a mája, cisztás a veséje, és tele a hócipője. Ja bocs, az utóbbit nem a kórházban állapítják meg.

Ámde! Tegyük fel, hogy elmegy arra a kivizsgálásra, és a szakik beutalják egy néhány hetes kórházi nyöszörgésre. Ha előtte közmunkás volt, akkor nincs tartaléka, és már a kórházi tartózkodás alatt kipróbálhatja a család, hogy milyen izgalmas a KDNP-s diéta. Amelyről tudjuk, hogy életvezetési problémaként jelent éhezést annak, akinek egy serclire sem futja. Közmunkásunk tehát jó eséllyel inkább megdöglik az árokpucolás örömei közepette, de nem megy kórházba. De az sem megy kórházba, akinek munkaviszonya, és talán némi tartaléka van. Annak ellenére, hogy látszólag simán kibekkeli azt pár hetes munkaelvonást. S valóban, általában nem is jelent gondot talán 2-3 hétre elvonulni a gépek közé, amelyek azt mondják: pitty.

Van azonban egy probléma ezzel. Tegyük fel, hogy túléli a kórházat, és a megtalált nyavalyák 1-2 hónapos kezelgetése után munkaképesnek nyilvánítják. Ráadásul tényleg az. Nem csak a lábnövesztő csodadoktorok papírjai szerit, hanem tényleg. Tekintettel a negyvenes-ötvenes korosztály munkavállalási esélyeire, a munkaképesség írott malaszt, és kórházi zárójelentésbe foglalt körmondat marad. A korábbi munkahelyére, munkakörébe esélyesen felvettek, beosztottak valakit. Másutt pedig? Nos! Többek szerint egyszerűbb módja is van a kilátástalan éhenveszésnek, mint tartalékok végső felélését követő önemésztés.

Az eredmény? A középkorosztály, egyfajta önkéntes(?) kényszermunka-programot követve, sem megy szívesen orvoshoz, míg nem viszik. Ha pedig odajut, hogy viszik, akkor villámgyorsan ad fel lelkileg mindent. Mert pontosan tudja: olyan sorsra ítéltetett, mint a lesérült és kiöregedett gladiátor. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbinak talán nem ugatták el naponta: bezzeg, ha elmentél volna... Bár ki tudja.

Andrew_s

Humánummal az eutanáziáért

Magyarországon az agytumorral kapcsolatban sokan talán Karinthy Frigyes műve kapcsán kötnek felszínes ismeretséget. S örülnek, amiért megtehetik, hogy csak olvasnak róla. Míg mások, például a közelmúltban elhunyt Bajor Imre is, kénytelenek közvetlen ismeretséget megélni a betegséggel. Majd kényszerűen eltávozni. Brittany Maynard egy másik utat választott. Önként távozott.

Hazánkban a HVG számolt be arról, hogy Oregonban, élve az ott törvényileg lehetséges eszközzel, orvosi segédlettel, és a tumor végfázisához képest aránytalanul kisebb szenvedéssel lépte át az élet és halál határát. Döntését előre bejelentette, s még szelleme teljes birtokában keresztülvitte. Talán előre sejtve, hogy ezzel ismét hullámokat vet majd az eutanázia híveinek és zsigeri ellenzőinek vitája. Szigorúan elvi alapon, és zömmel mások nevében döntve mások sorsáról. Különösen az ellenzők oldalán verve az asztalt. Olyan elvek nevében, amit alighanem mindaddig nagyon egyszerű követni, amíg tényleg csak mások sorsa a tét. Alighanem ez igaz arra a KDNP-s atyafira is, aki a Facebbok-on szólta le az említett, a fájdalom ringjéből 29 évesen kiszálló hölgyet. Lehet persze, hogy Eőry Zsoltnak, a KDNP diósdi elnökének is megváltozna a véleménye akkor, ha sorsa az elevenen szétesés, és eseményhorizontja a folyamatos idegfájdalom lenne. A hozzászólására reagálók némelyikével ellentétben nem kívánom neki.

Ahogy senkinek sem kívánnám. Alkalmasint magamnak sem. S ez egy okkal több, hogy küzdjek a macskai jogokért. Ha ugyanis egy házi-kedvenc kerül hasonló helyzetben, akkor a gazda döntési kompetenciája az állatorvos segítségével megszabadítani a szívének kedves jószágot a kínszenvedéstől. Amely lehetőség megteremtése a gazda számára koránt sem egyértelmű. Holott tudható: sokan élnének a lehetőséggel, és a maguk egyszerű, mondhatni fapados módján meg is valósítják. Nem egy esetben az öngyilkosság valóban barbár módját választva. A magaslatról végzett ugrás után ugyanis alig marad szimpatikusabb nyoma az illetőnek, mint a kerékbetörést követően. Amúgy persze lehet, hogy a KDNP, és a klerikális nagyságos-urak a mások szenvedése feletti ítéletükben valahol az inkvizíció hagyományát viszik tovább. Elvégre ott is nagyon nagyvonalúan tudták kezelni a fájdalmat. A mások fájdalmát.

Miközben aligha értelmezhető az embereket szerető Isten, vagy az emberi szeretetett hirdető Jézus tanítása olyan módon, hogy „okoz fájdalmat embertársaidnak”. S ahogy egy végtelenül humánusnak emlegetett tanításrendszerből az inkvizíció sem vezethető le, úgy a betegség következtében elvesztett emberi méltóság, illetve kínhalál pártolása sem egyenesen következik. Ha az egyikből, a humánumból, az emberek szeretetéből, akarnánk levezetni a másikat, az embert romboló kínhalált, akkor könnyen arra a következtetésre jutnánk, hogy valaki hazudik. Vagy az, aki Jézus humánumát és szeretetközpontúságát, vagy az, aki ennek nevében az eutanázia elutasítását hirdeti. Laikusként azt is mondhatnám, hogy szabadon választott. Azonban, mint említettem, a fájdalmas halálvárás szabad akaratból való elutasíthatósága mellett tenném le a voksot.

Még akkor is, ha a sokat emlegetett Hippokratész eredeti esküje tesz is némi célzást arra: orvos mérget nem adhat. Azonban szinte szerencse, hogy az orvosok nem az eredeti szövegre tesznek esküt. A nemzetközi orvosi eskü pedig már a tiszteletről szól: „az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet”. S mi lehet az emberi életnek szóló nagyobb tisztelet annál, hogy lehetővé tenni az emberhez méltó életet, és az emberhez méltó halált. S éppen ez a kitétel az, amiért cseppet sem meglepő, hogy olykor orvosok szállnak síkra az eutanázia mellett. Talán éppen azért, mert ki más láthatná az út végéhez közelítők szenvedését jobban, mint az, aki naponta találkozik vele. Nem vitatva, hogy a döntés egészen biztosan nehéz. A lehetőség megadása azonban nem jelent kötelezettséget. A lehetőség biztosítása még annyira sem jelent kötelezettséget, mint amilyen kötelezettséget a történelem számos civilizációja rótt az emberekre. Nem egy esetben hajszolva bele embereket az elvárt öngyilkosságba.

S igen, elfogadom, hogy jogos lehet a félelem attól, hogy az eutanáziára is ráépülhetnek hasonló kényszerek. De ezen aligha segít az, ha valami homályos, nehezen megalapozható, és messziről elutasító, a vitát megvető és az embereket lenéző szemléletből közelítik meg a kérdést. Akkor talán eljutunk majd oda, hogy ne kelljen ezért (is) irigyelni a szerető gazdi cicáját. Talán egyszer eljutunk oda, hogy az embereket a döntéseikkel együtt tudjuk tisztelni. Mely döntéseket nem kell okvetlen szeretni. De tudomásul venni igen.

Andrew_s