Demagógisztáni napló: Unatkozó tömegek a Blahán

Akik az ételosztásnak álcázott klubfoglalkozásra jöttek
Fotó: hvg.hu / Fülöp Máté

A Karácsony megmutatta, hogy a KDNP felvilágosító programja egy fabatkát sem ér. Az elmúlt egy év alatt nemhogy csökkent volna, de a jelek szerint még növekedett is azoknak a száma, akik az olyan hibás életviteli szokás rabjai, amit Harrach Péter 2014. decemberében „éhezésnek” nevezett. Mert más aligha indokolhatná, hogy a Blaha Lujza téren hosszú sorban kígyóztak az emberek az ételosztáskor.

Mely hosszú sorok az utóbbi években visszatérő jelenségnek bizonyulnak. 2013. Karácsonyán annak ellenére megjelentek az ételért sorban álló szegények, hogy nem sokkal előtte Selmeczi kartársnő a baloldal átverésének titulálta az élelmiszerek áfájával kapcsolatos felvetést, és már megindult a kormányzat propagandája a szegénység létének tagadására. Ahogy Erdő Péter is szinte már mikroszkóppal kereste a segítendőket. 2013-ban. Aztán később is. Annak ellenére, hogy idén már a pápa is próbált segíteni ebben. De hiába. Esztergom piszok messze tud lenni a Vatikánhoz. Ha közben át kellene kelni orbanisztán szellemi kerítésének a korlátain. Úgyhogy maradjunk is az ételosztásnál. Ahol a sorban állók nyilván nem szegények. Elvégre a kormányzat azt mondta: szinte már nincsenek is szegények. Tehát nincsenek. Akkor meg nyilván nem állhatnak sorban ételért sem.

Maradnak tehát az alternatív magyarázatok. Mert itt van például a Karácsony. Olyan ünnep, amelyen számosan szembesülhetnek azzal, hogy magányosak. Márpedig ilyenkor egy ételosztás aranyat ér. Ezt mindenki beláthatja! A magányos embernek ilyenkor nem kell más tennie, mint felvennie valami elnyűtt gúnyát és elindulni a Blaha felé. A gyakorlottabbak, például némi szénpor segítségével, törődöttebbre is maszkírozhatják a vonásaikat. Az elnyűtt gúnya különben azért lényeges, mert a társaságba beleolvadva nyilván könnyebben oldódik a magány. S igazán nem illik ilyenkor a szekrényben tízesével lógó százezres öltönyökkel, aranyórákkal villogni. Egyen-nyűttség, és irány, mint írtam az ételosztás. Ami tulajdonképpen nem is ételosztás, hanem egy sajátos klubfoglalkozás. A kormányzat, illetve Harrach Péter személyes ajánlásával.

Itt a sorban állva, aztán jót beszélgetnek a megjelentek, és az idő is jobban telik eközben. Így azok is biztosan megoldásra lelhetnek, akik már 2014-ben egyenesen odáig fajultak, hogy pusztán unalmukban éheztek. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy alig hónapokkal a választások előtt más oka nem lehetett az ételosztásokon kígyózó soroknak. Egyébként éppen azért hajlok arra, hogy nem lehetett más oka a sorban állásnak, mert tényleg alig pár hónappal voltunk a választások előtt, és a választások eredményeit ismerjük. Természetesen a választások eredményei mással is magyarázható. De ebben az esetben azt kellene felételezni, hogy a többség alapvetően remekül elvan úgy, ahogy van. Úgy, hogy a szegények, mint univerzálisan felrúgható bűnbakok széles réteget képviselnek a társadalomban. Amelynek más tagjai, a naponta megtapasztalható példák dacára, azzal áltatják magukat: ők sosem kerülhetnek erre a sorsra. Pedig! De! Ellenben az a fasisztoid demagógia, amellyel a kormányzat él, láthatóan működik. Különösen akkor, ha a kereszténység nevében lovas-parádézó talpnyaló klerikális lobbi-platformja is azt hirdeti: éhezni rossz szokás, szegénynek lenni az önhiba csúcsa, és senki sincs az út szélére tiporva.

Legyünk azért persze annyira igazságosak, hogy a KDNP Szigethalmi Szervezete idén, 2015-ben is szervezett ételosztást a rászorulóknak. Ahogy Szegeden is előfordult ilyen renitens megnyilvánulás. S talán még másutt is. Tulajdonképpen a kormányzati kommunikáció globális hazugságait leplezve le a lokális igazságokhoz való helyi alkalmazkodás kicsiny szigeteiként. Legfeljebb azért aggódhatunk, hogy a jobboldalon még megmaradt, a realitásokat a kormányzati demagógia elé helyezni képes aktivisták ne a sorban állva találják magukat legközelebb. Leváltva, kirúgva, karakter-legyilkolva. S nem az ellenzék részéről. Mert könnyen előfordulhat: végletes sértődést okoznak annak az ország-vezetésnek, amely szerint nincs szegénység, és az éhezés legfeljebb valami különös hobby. Lehet, hogy a rászorultságot elismerő jobboldali ételosztóknak jobb, ah máris fogalmazzák a közleményt: ők alapvetően csak a magányosoknak szervezett klubfoglalkozást álcázták ekképpen.

Ahogy a Blaha Lujza téren kígyózó tömeg, mint írtam, szintén nem lehetett más. Aki az ellenkezőjét állítja, netán a kormánypártok képviselőinek, ad abszurdum, Erdő Péternek a jelenlétét hiányolnák az ételt osztogatók közt, azok a tudjukkik ügynökei. Esetleg piréz kémek. Mert biztos ott voltak, csak álruhában.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Karácsonyi mérleg

Ingyenes ételosztás,
ahogy a Pesti Napló fotósa látta 1925-ben

A Karácsony jó alkalom lehetne arra, hogy a politikai hírek az uborkaszezont idézzék. Valamiért azonban sorra olvashattuk azokat a tudósításokat, amelyek egyáltalán nem ebbe a kategóriába sorolandók. Ahogy szigorúan véve nem is csak a karácsonyi ünnepkörhöz köthetőek. Miként azt láthattuk akkor, amikor tulajdonképpen egy folyamatos kommunikációs hullám alakult ki.

Alapvetően a családokkal, a gyermekekkel kapcsolatban, de tarkítva az olyan kijelentésekkel, amit Selmeczi Gabriella tett még pár napja. Miszerint a baloldal újra átvágná az embereket. Mondja ezt annak a pártnak a nevében, melynek Schmitt Pálja személyes garanciát vállalt a magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatban. Melyek államosítását éppen a vaniliáskarikák zsonglőrasszonya vezényelte le. Óhatatlanul olyan viszonyba kerülve a megbízhatóság, az őszinteség, és következetesség szellemeivel, mint Balog Zoltán a szerény, és nem hivalkodó alamizsnaosztogatással. Ellentétes viszonyt ápolva, és ezen hosszan elmerengve, önnön vállaikat veregetve. Amely viszonyukat egyébként pont az teszi nevetségessé, illetve siralmassá, hogy még közhírré is teszik. Szó szerint közhírré. Ami vagy egy magas szintű ostobaságot, illetve egy még magasabb szintű hatalmi arroganciát sejtett a háttérben. Bízva abban, hogy a hívek emlékezete rövid, és amúgy is szelektív vakságban szenvednek.

Selmeczi Gabriella, például az államosítva semmibe olvadt nyugdíj-megtakarításokkal a múltjában, alighanem a feledékenységben bízik, amikor az ellenzékről terjeszti feltételes módban azt, amit pártja már megtett. Míg Balog Zoltán lelkész gyermekalázó gesztusát az egyéb hírek teszik különösen visszatetszővé. Az, hogy kampányfogásként alkalmaz egy vacsoraosztást, az persze mutatja azt is, hogy lelkészként a Biblia nem tartozik a napi olvasmányai közé. Felvetve legfeljebb a lelkészi képesítésének, illetve tevékenységének megalapozott voltát. Azonban a Blaha Lujza téren sorakozó, és alkalomról alkalomra hosszabb, ételre váró sor puszta ténye is politikai önmérsékletre szólíthatná fel. Nem csak az Emmi miniszterét, hanem az egész kormányt. A karácsonyi ételosztásra kígyózó szegény-sor pedig különösen komoly ellenpontot jelent a miniszterelnök által is patronált egyik egyház lelkész-minisztere által megetetni vágyott negyven gyermekkel. Amely pontot az teszi kiemelten egy felkiáltójel alá, hogy az említett ételosztást nem egy, a kormányzat által annyit szajkózott, kereszténykonzervativizmust képviselő, és ennek jegyében köztámogatott egyház „követte el”. S az ételosztáson sem jelent meg a kormányzat. Vagy, a Fidesz nevében, Selmeczi Gabriella. Akár vaníliáskarikával, akár anélkül.

Remélem azonban, hogy a kormány – valakinél hátha jobban teljesítünk – kampányának igazságtartalmát nem azzal fogják alátámasztani, és vele a füvet is zöldebbre festeni a jövőben, hogy az említett ételosztásokat betiltják. Noha a hajléktalanokkal kapcsolatos, és a demagógiaháborúban rendeletileg alkalmazott, optikai fényezés mintájára sajnos még az sem kizárt. Hozatva, például Tarlós Istvánnal, egy rendeletet, ami alapján az ilyen ételosztások annyira rontják a látképet, illetve a környék közlekedését, hogy indokolt azok kiszorítása a városból. Mondjuk kitelepítve Okányba, vagy valami hasonlóan közeli helyre. Nem vitatva, hogy a kígyózó sor tényleg rontja a közlekedést. De sokkal jobb lenne, ha nem lenne szükség arra, hogy emberek ezreinek, esetleg a puszta túlélésért kelljen ott kuncsorogniuk. Ha pedig a kormányzat gazdasági és szociális politikájából csak a tömeges szegényedésre telik, akkor legalább az általuk pártolt megannyi szervezet is beszállhatna a köztámogatásokba. Számos pontra kihelyezett ételosztást tarthatnának például az egyháznak elismert szervezetek, a CÖF, és a többiek. Erdő Péternek sem kellene annyit keresnie a segítendőket, ha körbenézne a hazában. Bár könnyen meglehet, hogy neki most a tesója dolgozata miatt is fő kicsit a feje. Talán nem is teljesen ok nélkül. De ez nem egy karácsonyi történet.

Ahogy sajnos az sem színesítette az ünnepi hírcsokrot, hogy bekövetkezett volna a nagy egyesítés. Nem a fizikában, és nem elméletben, hanem az ellenzék gyakorlatában. Ahogy nem kapta meg senki azt a pozitív programot sem, ami az utca emberének is érthetően fogalmazza meg az ellenzék cselekvési szándékait. Nem csak azt, hogy kit nem szeretnek. De talán, a pillanatnyi szkepszis ellenére, Szilveszterkor már erre bonthatunk pezsgőt. Addig meg lehet olvasgatni a híreket arról, hogy Fidesz-államtitkárok mennek ajándékot osztani, míg sokaknak üres marad a fa alja. Mert a kiválasztott családok támogatásában jobban teljesít a kormányzat. Kampányszerűen a szegényebbek közül válogatva. Míg országos programként például Felcsút báróján. Mert van, akinek egy teljes kormányzati ciklus a Karácsony. Milliárdos ajándékokkal.

Andrew_s

Sorok és hagymás krumpli

A Karácsony a nagy családi főzések ideje is. Rezsicsökkentett gáz már van, de rezsicsökkentett élelmiszerek nem igazán. Legfeljebb olyan kampányfogásnak is beillő akciók kapcsán, mint amilyet legutóbb Újbudán szerveztek. Amolyan egyik szemem sír, a másik könnyezik alapon. Fogjuk rá, hogy a hagymától.

Az önkormányzat ugyanis megszervezett egy egységcsomagos hagymáskrumpli-akciót. Szó szerint, mivel 10 kg burgonyából és 5 kg hagymából képzett 15 kg-os csomagot lehetett átvenni jutányos, 750 Ft-os egységáron. Ezzel számos, egyedül élő kisnyugdíjas ugyan szinte helyből ki is esett az akcióból, de ne bánkódjunk. Majd ők megteszik.. Mert nem biztos, hogy van éppen ráérő, és ereje teljében levő olyan szomszédja, rokona, ismerőse, akit megkérhet a beszerzésre. Meg aztán, amikor eleve odaírják, hogy a „készlet erejéig”, akkor sokan talán eleve legyintenek az akcióra. Másokat pedig talán az tántoríthat el, ha a lakcímkártya bemutatását kérték. Ami különben indokolható kitétel, mert miért is segítene egy önkormányzat olyanon, aki nem ott lakik? A nagy listázások korszakában azért sokakban kelthet bizalmi válságot egy ilyen kérés. Míg újabb másokat esetleg az önérzet tarthat otthon. Az, hogy ne lássák, mennyire rá van szorulva az önkormányzati segélyakcióra.

Forrás: Facebook

Mert kár szépíteni, ez az akció a segélyről szólt. Nem segítségről, hanem egyfajta alamizsna-osztásról. Ráadásul tudhatóan túlméretezett csomagokkal, ha azt vesszük figyelembe, hogy a kerületben sok a rászoruló lakótelepes, a Fidesz korábbi kampányaiban csak egyszerűen panel-prolinak nevezett, család. Márpedig a lakótelepeken nem mindig van lehetőség a fagymentes, de hűvös helyen való terményvermelésre. Ha pedig fonnyadás, penészedés miatt a segélycsomag negyedét ki kell majd dobni, akkor már nem is olyan kedvezményes az a csomag. A kisebb segítség-egység talán jobb lett volna. No meg több embernek is elég a „készlet erejéig”. Mert a helyszíni kép alapján jócskán összeverődtek az emberek az akció hírére. Azt mutatva, hogy a megannyi gátló tényező dacára is sokan érzik a karácsonyi „lakoma” biztosítékának az önkormányzat jófejségét. Az alighanem önkormányzati pénzből fizetett, azt népszerűsíteni hivatott zsákba-krumplit. Egyfajta előrehozott kampányfogásként jelezve, hogy „lám, a fideszes önkormányzat mit meg nem tesz a lakosságért”.

Holott szinte biztosan erre is igaz, hogy sokkal jobb lenne, ha nem lenne rá szükség. Ha nem lenne szükség a szociális akciókra, mert az emberek meg tudnák venni a terményeket a fizetésükből. Ha lenne olyan biztos jövedelmük, ami ezt, és a napi élet tervezését általában is lehetővé tenné. De nyilvánvaló, hogy sokkal látványosabb először surranópályán tömeges elszegényedést előidézni, majd nagy lármával, és töredék pénzből, segélyakciókat hirdetni. A nem is olyan keveseknek. Mert már a különböző ételosztások is megmutatták, hogy Magyarország segélyre szorulókból, elszegényedettekből, és ezek problémáinak szőnyeg alá söpréséből is jobban teljesít.

Andrew_s

Szegénynapra emlékezve

Forrás: Karitativ.hu

A szegénység elleni küzdelem világnapja környékét megelőzi a kenyér világnapja. Szép páros, mivel a szegénység nem egy esetben jár együtt éhezéssel. Még akkor is, ha ez csak relatív, a megfelelő táplálékot nélkülöző, de éhhalállal csak ritkán járó, éhezés. Ilyenkor talán különösen érzékenyek az emberek egyes hírekre.

Ilyen lehet az is, hogy gyermekrablónak néztek egy nőt, amiért a hírek szerint meg akart etetni egy gyereket. A gyermek anyjának jelenlétében elkövetett „rémtett” talán mégsem indokolt volna erőteljes rendőri beavatkozást. Mivel azonban a hírek egyelőre szegényesen szólnak a pontos körülményekről, aligha lehet egyértelmű választ adni a gyanú megalapozottságáról. Bár aligha hagynám magam sem, hogy egy gyereket csak úgy elvigyenek az anyja mellől zsíroskenyerezni. Szóval, könnyen lehet, hogy a rendőrségnek igaza van, és a kenyeres néni ellen mégis indokolt az eljárás. Ahogy részleges információk szóltak kezdetben arról is, hogy miként zajlott egy hajléktalan kiszolgálásának megtagadása a CBA-ban. Ami különben erősen idézi a demagógiák hajléktalanügyben amúgy is megfigyelhető háborúját. Sokkal inkább sejtetve a politikai akcionizmust, mintsem a realitásokat a híradások és kommentjeik mögött.

Az ugyanis világos, hogy a hírt közzétevő 444.hu joggal számíthatott az ellenzékkel csak kicsit szimpatizálók bősz kattintgatásaira. Különösen, mert sikerült a kormányhoz ismerten közel álló CBA-t megtenni pofozó-bábúnak. Elérve azt, hogy a CBA a bolt előtt fogja kiszolgálni az illető hajléktalant. ÉS? Mit old ez meg? Semmit. Az ugyanis a hétköznapok realitása, hogy igen: lehet olyan elhanyagolt állapotban valaki, ami irracionálissá, közegészségügyi kockázattá teszi beengedését egy élelmiszert forgalmazó üzletbe. S bár abban igaza lehet az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) jogászának, hogy „olyan feliratot például senki nem helyezhet el, hogy hajléktalanoknak tilos a belépés”, de egy élelmiszerüzletben a higiéniai viszonyok megtartására ugyanakkor joga lehet az üzlet tulajdonosának. Egyébként, egy indoklási bakugrással az EBH jogásza is elismeri ezt, de olyan indoklással, hogy a hajból szemmel láthatóan potyogó tetvekhez, vagy az üzletben kirázott bolhás kabáthoz köti ezt a jogot. Ami természetesen abszurd, hiszen az üzleten belül ugráló bolhák esetén már eső után köpönyeg.

Ezért maradhat a prevenció. S ezt, a józan belátás alapján, talán kár is lenne jogszabályban szabályozni. Függetlenül attól, hogy az ellenzéki kattokra vágyó portálgazdáknak jól esik, vagy sem belerúgni egy kormányközeli cégbe. Ugyanis valahogy az az érzésem,hogy ugyanők lennének igencsak hangosak, ha a következő olvasói levél a szag alapján szűrt vásárló bolt előtti ruhaátvizsgálásáról szólna. Természetesen tudván tudva, hogy az elhanyagoltság nem a lakhatási lehetőségekhez, hanem a személyes állapothoz köthető. Ami azért nem teljesen független az anyagi körülményektől sem. Ahogy azt sem vitatja, azt hiszem, senki, hogy az ilyen állapotba került emberek java része nem előre megfontolt szándékkal került vakaródzva büdösödő helyzetbe. Következésképpen a pillanatnyi közegészségügyi kockázatnak nem a tüneteit kellene elsősorban kezelni, hanem az okait. Márpedig a szegénység, a lecsúszás elleni küzdelemben sem a Pintér Sándor által annyira pártolt unortodox workfare, sem a Tarlós Istvánnak oly szimpatikus optikai tunning nem jelent segítséget.

Forrás: Karitativ.hu

Végső soron pont annyit érnek, mint azok a fórumhozzászólások, melyek a hajléktalanokat pártolóknak azt javasolják, hogy fogadják be őket a lakásukba. Akik az ilyen épületesen embertelen, demagóg és idióta beszólásokat megfogalmazzák, azok végső soron egyfajta protofasiszták. Ugyanis innentől már csak egy lépés, hogy a másik fizikai megsemmisítésében lássák minden gondjuk megoldást. Az idáig vezető úton is rendelkezve azzal a személyiség-problémával, hogy a problémák megoldását az probléma eltávolításában, és ne megoldásában lássák. S ezen a ponton nem lehet nem látni a lényei azonosságot a kormányzati, illetve tarlósi megoldás, valamint az említett vélemények között. Nem véletlen tehát, hogy a hajléktalanok kitiltásának politikája képes szimpátiahullámot kelteni azokban, akik rezonálnak az ilyesfajta húrok pengetésére. Így, miközben a gyermeket zsíroskenyérrel erőnek erejével megetetni akaró asszony is lehet elmeorvosi eset, a hajléktalankérdést a demagógiák szintjén megoldani akaróknak is lehet némi szocializáltsági problémájuk.

Így azoknak is, akik Selmeczi Gabriellához hasonlóan az energiaszolgáltatók államosítását előkészítő álszent ostobasággal akarják megmagyarázni, hogy mennyire jó lett a családoknak. A csökkenő energiaárak ugyanis világosan csökkenhetik például a kormányzat adóbevételeit is. Amit nyilvánvalóan máshonnan fognak kipótolni. Márpedig az elszegényedést aligha csökkenti, ha a családoknak nem a balzsebéből, hanem a jobb zsebéből húzzák ki a pénzt. A társadalom elszegényedését sem jelentősen csökkenti, ha a kormányzat a jövőtől vesz fel hiteleket. Legfeljebb a jobb oldali zsebből kihúzhatják a Jobbik-kártyát. Ami végső soron a hajléktalankérdés valós okainak felszámolását is ellenjavalhatja a kampány során a szélsőségekre is számító hatalom számára. S bár ezenközben lehet kampányfogásnak minősíteni, ha a DK ételt oszt a szegénység elleni világnapon, de annak, aki éhes, jobb megoldás lehet, mint a kormány aktuális sikerpropagandájának felolvasása. Melynek következő gyakorlati lépése talán az állateledelre kirótt extra adó. Nehogy a hajléktalan százvalahány forintért közel negyven deka, még éppen ehető, élelemhez jusson.

Andrew_s

Sorban mállók

Forrás: Ételt az Életért Alapítvány

Állás egy sorban, vagy sorban állás. Általában a tömeg jut az eszünkben, és a bosszúságok. Állunk egy sorban, és bosszankodunk. Nézünk egy sort, és sokszor nem is értjük, mire a nagy felhajtás. Miért állnak ott az emberek órákat akár. Azt hiszem, ha asszociációs játékot játszana valaki, akkor igen sokféle fogalom ugrana be az egyes embereknek. Nagyrészt attól is függően, hogy milyenek a saját személyes tapasztalatai azzal kapcsolatban, amikor maga is ott állt egy ilyen sorban. Márpedig biztosan más emléket őriz az, aki a templomban vár az ostyára, és mást az, aki annak idején a banánért, narancsért állt egy sorban, úgy harminc-negyven éve. Lesz olyan, akinek a valahová tartozás öröme fog az eszébe jutni, de lesz biztosan olyan, akinek a fegyelem. S szinte biztosan lesz olyan, akinek a szükség.

Mert a legnagyobb motiváló abban, ha valaki ezzel tölti az idejét, az a szükség. Azért áll be, vagy azért kér meg valakit, hogy helyette beálljon egy sorba, az az, mert szüksége van arra, amit ezáltal kaphat. Termékre, szolgáltatásra, érzésre, élelemre. Annak idején virtuális sor állt az autóért hazánkban, és valós sor állt egy ott jártamkor Kolozsváron a kenyérért. Olyan sor állt ott harminc éve, hogy az ajtót ki sem nyitották, hanem egy fejmagasságban nyitott kis ablakon kapta meg mindenki az adagját. Nézve a sort, mi tagadás nem is igen értettem, hogy miért a nagy fegyelem. Nálunk akkor már kopóban voltak a háborús, ínséges sorok. Elvégre mi voltunk a legvidámabb barakk. Mi másra vártunk akkortájt órákat, napokat, hónapokat. S legendaként hallgattuk, hogy a Szovjetunióban néhányan abból élnek, hogy mások helyett kivárják, kiállják a sort. Ám mindezen sorok kiváltó oka a szükséglet. Akkor is, ha az egy szelet kenyérnél kevésbé megfogható.

S van még valami, ami a szükséges ahhoz, hogy valaki ne csak beálljon a tömeg végére, hanem kiszámított tempóban végigvárja a sorát. Ez pedig a bizalom. A bizalom abban, hogy amennyiben eleget vár, akkor megkapja, megszerezheti a szükséglet tárgyát. Könnyű lenne azt mondani, hogy minél nagyobb a bizalom, annál nyugodtabb a tömeg. Ám azt is könnyű belátni, hogy a látszólagos, vagy valós nyugalom mögött ezernyi közösségi vagy személyes ok húzódhat meg. Gondolok itt arra, hogy az, aki gyermekként megszokta, hogy bizonyos javakhoz csak a türelem órái árán juthat, az könnyebben el is fogadja ezt a helyzetet. Ha egy közösség rendezkedik be a hiányok láncolatára, akkor végső soron a közösséghez tartozás élményéhez tartoznak a sorok. Hol itt, hol ott bukkanva fel. Ahogy szintén a közösségi sor-kontroll része lehet a kiszolgáltatottság, és a megfélemlítés is. Elvégre, ha alapvető, az élethez szükséges javak várnak a célnál, akkor a kivárás nem megkerülhető. Ha rendőrsorfalak között kell kivárni, akkor kevesen fognak nyomakodni. Amikor a társadalom a szükségből próbál erényt kovácsolni, és azt erővel felvigyázni, akkor nagyon türelmes sorokban kígyóznak majd az emberek.

Ahogy olyan belső hatások is elősegítik a látszólagos fegyelmet, amelyek édes gyermekei a kiszolgáltatottságnak. Amikor az önbizalom megtörik, a tartás megroppan, az emberség elapad, akkor már egy legyintéssel áll be valaki a következő ember-kígyó végére, és araszol előre az akár bizonytalanná vált cél felé is. Ennek illusztrálására elegendő volt a minap egy állásbörzére várókon végigtekinteni az Üllői úton. Az emberek fegyelmezetten álltak többes sorokban. Hosszan, kanyargósan. Bízva abban, hogy aki bejut, az legalább egy reménnyel gazdagabbá válhat. Mert sokaknak a remény sem jut. A fásultság pedig szinte méterekkel volt mérhető. Aki a körútnál beállt a sor végére, még talán megpróbált valami akasztófahumort kicsiholni magából. Talán kicsit szégyellve is a helyzetet. Szégyellve magát azok helyett is, akik miatt ott sorban állni kényszerült. Kicsit előrébb már látszott, hogy bizony ez a feszültségoldás nem segít, és előkerültek a könyvek. A „látjátok, nekem nem is annyira fontos” kommunikálása érdekben. Mert nem jó érzés, ha az ember kiszolgáltatott. S látszottak a rutinosak. A régóta sorokat próbálók. Fásultan, szinte előre lemondva mindenről álltak, és vártak. Talán százával szerencsét próbálva a kitörésre a recesszió agyvelőt és kedélyt kiszárító malomkövei közül.

Akinek pedig nem sikerül, és a fennmaradás a tét, annak maradnak az ételosztások. Szintén a maguk soraival, a maguk rezignáltságával, és a maguk embert felőrlő belső magányosságaival. Felidézve a régmúlt kolozsvári arcok némelyikét. A beletörődő fásultságot abba, ami felett számukra eljárt az idő. Annak az ideje, hogy változtatni lennének képesek. Nem a tömegük miatt, mert sajnos az utóbbi évek ételosztásai egyre hosszabb sorokat eredményeznek. A belső képesség hal el. Az elfogyó emberi tartalékok, a megalázott pillanatok túlélésének rövidzárlatai által lemerített tartalékok fogynak el. Kinek mikor, és kinek mennyire. S nem számít, ha ma még van egy jobb ruhája, mert majd elnyűtt lesz az, ha utánpótlás nem akad. A munkáért álló sorok pedig mutatják, hogy nem akad. Egyre többeknek akad egyre kevesebb. Egyre többek tudnak egyre kevesebbet tenni önmagukért. Belefordulva abba az alagútba, melynek végén az önfeladás csalóka fénye hívja az arra tévedőt. Azt ígérve, hogy akkor jobb lesz. Jobb lesz, mert már az sem fogja érdekelni, hogy milyen szintre van elsüllyedve. Miközben mit érdekli a magasabb politika. A személyes politikája az, hogy aznap ne rúgjanak bele nagyot, és jusson a gyomrába is valami eközben. Ha ehhez sorban kell állni? Na és. Hiszen ideje van. Mása sincs sokszor. Csak ideje. S ha az aznapi lesz az utolsó? Kit érdekel? Majd behúzzák egy fekete zsákba, oszt jó napot.

Simay Endre István

2011-es évbúcsúztató

Köztársaságbúcsúztatók

A Kossuth-tér már sokat látott helye a Budapestnek. Sokat látott, amióta az egykori gödröt feltöltötték. Sokat látott, és sokat is hallgatott. Beszédeket, melyek alkalma, és tartalma alapján meglehetősen változatos képet alkothattak volna a tér fái, ha végig ezek a fák asszisztálhattak volna a tér történetének. Ahogy a sok beszédnek olykor sok lehetett az alja, és a leve is, melyről a pár éve, ősszel lezajlott tér-taroló társaskör több hetes, hónapos összejövetele alatt alkothatott a téri talaj élővilága áttekintő képet.

Ehhez képest kétségtelenül jelentős eltérést mutatott az a közgyűlés, mellyel a Magyar Köztársaságot búcsúztatták 2011-ben. Szó szerint, mivel az új alaptörvény országunk nevének is búcsút int. S búcsút intett több ezernyi ember is a téren. S hogy mi volt a szembeszökő különbség, amire céloztam? Az mindenképpen, hogy a tömeg nem csak rendészetileg volt fegyelmezett, hanem még a virágágyásokban is igyekezett nem kárt tenni. Márpedig már egy közmondás is arról emlékezik meg, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Amire persze azt is válaszolhatná bárki, hogy az egykori összejövetel résztvevő közönsége sem rossz emberek gyülekezete volt. Ami természetesen még akkor is igaz lehet, ha a 2011-es évbúcsúztatóról senki nem indult el egy kis TV-s székház-foglalásra, és autógyújtogatásra.

Annak ellenére sem, vagy talán éppen azért, mert sok felszólalás éppen a felelős közpolitika, a sajtó szabadsága és hitelessége érdekében tette le a garast. Ennek érdekében szólaltak fel a hírkozmetikusok ellen fellépő, és hetek óta, Nagy „Navarró” Balázs vezetésével-éhségsztrájkot folytatók. S végső soron ezt szolgálta Tamás Gáspár Miklós nem egy helyen maró szatírával átitatott beszéde a negyedik köztársaság érdekében is. Mert ott, ahol vége a párbeszédnek, még mindig lehet helye a humornak. Akkor is, ha csak a kocsmák szociológiáját nézzük, és akkor is, ha a „ki, ha én nem” a napi politika szintjére emelkedik. Azon régóta ismert jelenség következtében, hogy a hatalom sokszor vehet erőszakot a hivatalos napi kommunikáción, ám ritkán tud úrrá lenni az informális világ suttogó propagandáján. Erre jó példát szolgáltatott az korszak, melynek kritikája a humorból indult, és abban az 1989-es Alkotmányban ért véget, melynek eltörlése éppen napjaink „gyümölcse”. Feloldva, mint korábban említettem, az új alaptörvény által a Magyar Köztársaság nevet is a Szilveszter éji vizében.

Ételosztás 2011 Karácsonyán
(forrás: https://www.facebook.com/mkthk)

Különösen akkor nem, ha olyan kilátásokkal kecsegtet a jövő, mely jócskán túlmutat a hivatalos propaganda hatókörén. Az ugyanis közvetlenül mérhető, és kiszámolható, hogy ki mennyit fog keresni. A köz étkezési állapotát pedig szintén bárki megítélheti, ha szétnéz a városban, és azt nem védett személynek kijáró díszkísértetek társaságában teszi. Talán ezért találták jó ötletnek, hogy a kisebb egyházak némelyikét partvonalon kívülre penderítik. Mert mégis micsoda dolog is az, hogy egy köztéren ételt osztva, a sorok hossza mutassa meg az össznépi éhségsztrájk állapotát. Ahogy, mint azt a netet bejárt fotó is illusztrálta, a karácsonyi krisnás ételosztás is megmutatta, hogy hatezer adag étel mily rövid ideig elég. Igaz ugyan, hogy ezt az éhségsztrájkot már nem a sajtó érdekében folytatják önként mindazok, akiket talán szívesen kikozmetikáznának a híradásokból. Azok, akik miatt is felszólaltak az egykori Gödör-téren 2011 utolsó napján.

Simay Endre István