Havas margó, zaklatásilag

A zaklatási ügyek a jelek szerint tovább vetik az örvények gyűrűit. Alkalmasint igazi kis metszetét adva a társadalomnak is. Elég jól jelezve, hogy vannak egyenlők, és nem annyira furcsák. Holott maga a zaklatás gyanúja egyik esetben sem gyanúbb, mint a másik esetben. A bizonyított zaklatások esetében pedig továbbra is fenntartom: szülessen ítélet, és a közélet méltán dobja komposztra a zaklatót.

Az addig vezető út, a közhangulat gyűrüi váltak érdekesebbé. Elég egy korábbi, és egy jelenleg posványosodó ügyet összevetni. Nem zaklatásilag, hanem „környezetileg”. Adott egy köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Évtizedekkel ezelőtt. A neten megindul az ítéletképzés. Bizonyíték, meghallgatás, igazságszolgáltatási eljárás nem történik. Beszáll a hölgy férje, és juszt sem fogad el még egy bocsánatkérést sem. Mert ő akkora macsó, hogy a neje nélküle még meg sem bocsáthat. Vagy színdarabot rendez? Most az is lényegtelen. A köz némely csatornáján a hangulatadók azzal indokolták a történet igazságát, hogy mások is jelentkeztek. Igaz, arcukat nem vállalva, de jelentkeztek.

Aztán adott egy másik köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Mi tagadás, vártam, hogy ugyanazok, akik korábban, Sárosdi Lilla esetében szinte azonnal Marton fejét követelték. Tálcán, ha lehet, most Havas Henrik fejére fognak vágyni. Ugyanúgy szervírozva. Ám nem. Simán elfogadásra került az az állítás is, hogy az egész nem más, mint kitaláció. Holott jelentkezett legalább még egy, nevét is vállaló gyanúsító. Az kétségtelen, hogy Havas jóval ismertebb Martonnál. Az is igaz, hogy Havas jelenleg is ismert közszereplő, és egyáltalán nem a csendesen visszahúzódó stílusáról ismert. Miközben olyan véleménnyel is találkoztam, hogy a kisoroszi önkormányzat politikailag üldözi Havast, ha vizsgálatot indít az ügyben. Márpedig azt ígérték.

Mit szeretnék? Alapvetően ugyanazt, amit eddig. A felmerült ügyekben ne a média alapján, a pillanatnyi közhangulat alapján szülessen ítélet, illetve felmentés. Ha ugyanis ez bekövetkezik, akkor a bűnösök közt is lesznek bűnösebbek, és kevésbé bűnösök. Valamint az áldozatok között is lesznek áldozatabbak. Ez egyáltalán nem használ a közéleti biztonságérzetnek. Amelynek sokkal jobban használna, ha az ügyeket nem a hatalmi, politikai viszonyok, illetve az áldozat személye alapján minősítenék, illetve minősítgetnék, hanem tényleges vizsgálatokat követve megszülető, valós ítéletek születnének. Akkor is, ha tudom: évekkel korábbi, fizikailag nem igazolható ügyeket nagyon nehéz bizonyítani.

Nem. Nem várok csodákat. Az, hogy a hatalmi helyzettel való szexuális visszaélések megszűnjenek, az valószínűleg éppen olyan ábránd lenne, mint a szexualitással élő előrejutások megszűnését várni. Azonban az talán elvárható lenne, hogy hasonló ügyeket hasonlóan kezeljenek. Nem feledkezve meg azokról a százakról, ezrekről sem, akik úgy szenvednek el zaklatásokat, hogy nem a köz előtt szereplő „Nevek”. Talán ők is könnyebben fordulnának a zaklatók ellen, ha egyenlő mérlegek egyenlő serpenyőit látnák. Nem egy beárazott erőszak-viszonyrendszert.

Andrew_s

Zaklatásos fárasztással az erőszakért

Forrás: http://www.emergingchristian.com/

Egyre kisebb érdeklődéssel olvasom, hogy ki mindenki áll most elő a celeb-, illetve művészvilágból azzal, hogy őt is zaklatták. Meg őt is. Meg még őt is. Amely sorozatról két dolog is az eszébe juthat valakinek. Egyik sem olyan, ami használ a hitelességnek, illetve annak, hogy megfelelő súllyal kezelje az erőszakot a köz véleménye.

Az egyik egy sajátos emberi licitjáték. Olyan, ami az óvoda udvarától, az orvosi váróteremig, számos helyen megfigyelhető. Amikor mindenki bemondja azt, hogy az ő apukája sokkal nagyobb. Esetleg magasabb beosztásban van. Esetleg volt. De legalább látott már olyat. Régebben a párttitkárabb is játszott, de ahhoz még van pár hónapunk a választásokig. A sorra előkerülő történetek kapcsán is lassan olyan benyomása lehet az embernek, hogy nem is igazi művész az, akit valamelyik, saját korában nagy ember nem zaklatott egy kicsit. Esetleg nem tud róla, hogy őt ugyan nem, de másokat okvetlenül. Miközben a történeteknek egy közös pontja szinte mindig akad. Nevezetesen az, hogy igen ritkán felmerülő momentum a megtett, de esetleg figyelembe nem vett rendőrségi bejelentés. A múltból is. Holott a nemi erőszakot az „átkosok” egyikében sem díjazták állami kitüntetéssel. Azt, a kétségtelenül rosszindulatúnak bélyegezhető, momentumot most hagyjuk is, hogy ameddig a nagy ember tényleg, ereje teljében levő, nagy ember volt, illetve futott a celeb-szekér, addig hallgatás volt.

Mert lényegesebb az a másik gondolat, hogy a sok évtizedes múltból előadott zaklatástörténetek alapvetően egyfajta média-hekként is megállják a helyüket. Nem csak annyiban, amit korábban emlegettem. Nevezetesen annyiban, hogy a „nevekre” rákattint a nyájas internetező. Növelve egy portál látogatottságát, és ezzel a médium-gazda potenciális bevételeit. Abban is nagy szerepe van, hogy a közvéleményt igen erőteljesen immunizálja. Ami szintén nem egyedülálló jelenség. A politikában is ismert. Amikor a csapból is kisebb-nagyobb tüntetésekről jön hír, akkor az emberek megszokják, hogy már megint morog valaki. Aztán legyintenek egyet. Egyre meleg vízből sem ugranak ki a békák. Mert a békák között elterjed az a nézet, hogy valaki már megint beszél a melegről, de úgysem tudja, hol a hideg víz, vagy a kijárat.

A nők, a kiskorúak, a gyermekek elleni, illetve általában, a nemiséggel, az intimitással kapcsolatos erőszak, zaklatás, kényszerítés kapcsán ez a jelenség különösen veszélyes lehet. Éppen azért, mert ez az a pont, ahol nagyon is indokolt lenne alacsonyan tartani a társadalmi ingerküszöböt. Azért, hogy senki ne legyintsen, amikor a szomszédban sikoltanak. Amikor egy felvágódó autóajtó mögül segítségért kiáltanak. Amikor egy gyermek panaszkodik a tanárára, a szomszéd bácsira, a nagypapára, vagy bárkire. Azért, hogy az a bizonyos jelzőrendszer ne úgy működjön, ahogy sajnos időnként működik. Pontosabban: ahogy nem működik.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a celebek és celebinák ügyei szót sem érdemelnek. Azonban igazán nagyot akkor ütnének, ha mellé lehetne tenni: látjátok, a nagy embereket is számon kérték, kivizsgálták és bírói szakaszba helyezték az ügyet. Amikor sorra kerülnek bíróság elé az ügyek, és nem pletyka-magazinok, hanem a rendőrségi hírek oldalain köszönnének vissza az elkövetők és vádlók nevei, az talán segítene az ingerküszöböt is alacsonyabban tartani. Amire pont azért lenne szükség, mert sajnos egyáltalán nem ritkásan előforduló állapotokról van szó. Pont azért, hogy ne alakuljon ki, pontosabban ne erősödjön a közvéleményben az áldozatoktól elforduló tendencia.

Andrew_s

Marton-ügy: Jogilag patthelyzetű indulatok

A Marton-ügy sok szempontból lecsengőben van. Mindenki, aki pont annyit tud, amit a média kitálalt az ügyben. Mindenki elmondta a vélt, vagy valós történésekről a véleményét. Már szinte mindenki összeveszetett mindenkivel. Azaz, zajlik a szokásos közéleti ügymenet. Tisztábban ugyan nem látunk, de legalább azt jól megmondtuk.

Amit nagyjából tudunk, az az, hogy Sárosdi Lilla beült „kocsikázni” Martonnal és egy barátjával. Majd, mint mondta a Blikknek: „A Margit hídnál – sosem feledem a képet – oldara nezek, látom a parlamentet, és előttem a nagyrendező térdel a kocsiülésen, letolt sliccel, pici löttyedt hímtagja limbál a szemem előtt”. Mondta mindezt a Weinstein ügy kapcsán kikívánkozó részletként.

Azt is tudjuk, hogy Marton nem perelte be, ami sokak szemében a bűnösség elismerése. Miközben, jogilag, a bűnösséget illene bizonyítani. Ezzel szemben Marton elnézést kért mindenkitől, akit a korábbi közeledései megbántottak. Ezt sokan szintén a bűnösség elismerésének tekintenek. Holott egy, a való világban gyakori szexuális „alku” meglétét pont olyan nehéz lehet bizonyítani, mint az egzisztenciális kényszerítést. A bocsánatkérés kapcsán tudjuk, hogy Sárosdi férje nem bocsát meg. Azért remélem, hogy a színésznő másban azért maga dönthet a férje oldalán.

Legutóbb azt is megtudtuk, hogy Sárosdi Lilla „maga nem tenne jogi lépéseket, de egy indulóhoz csatlakozna”. Ami azért kétfenekű megoldás, mert a többiek többsége név nélküli nyilatkozó volt.

Tudom: most sokan felhorkannak, hogy ez a beállítása az ügynek milyen áldozathibáztató borzasztóság. Nos. Nekik mondanám. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha őket vádolná meg bármelyik korábbi partnerük, elvárnák a bizonyítást. Ahogy elvárnák bármely más vád esetén is. Lehet, hogy perelnék a vádaskodót, de az is lehet, hogy nem. Konkrét ügyben nem lévén könnyű lehet elhamarkodott véleménnyel illetni Martont is, de Sárosdit is. Miközben az, amiben egyedül biztosak lehetünk, az az, hogy egyikü(n)k sem szent.

Amit megtehetünk az az, hogy általános emberi, morális normákat fektetünk le, ami mentén mérhetjük az általános véleményeket. A konkrét esetekben pedig a konkrét körülmények ismeretében alkotunk véleményt a konkrét szereplőkkel kapcsolatban. A Marton-ügyben sem szeretnék másként mérni. Határt húzva a munkahelyi kényszerítés általános elítélése, és a Martont konkrétan illető kődobálás között. Legalább addig, amíg a bíróság nem mondja ki a bűnösségét.

Andrew_s

Marton-ügy: Ha Schilling hallgatott volna...

A Marton-ügy megint olyasféle kezd lenni, ami lassan már nem is arról szól, ami miatt elindult. Legutóbb Sárosdi Lilla férjének a reakciója nyomán jutott ez az eszembe. Schilling Árpád talán bölcsebb lett volna, ha kivételesen hallgat. Ahelyett, hogy belenyilatkozik Marton bocsánatkérése kapcsán a vakvilágba.

A Blikk hozta nyilvánosságra, hogy a rendezőként működő férj közhírré tette: ő nem bocsát meg Marton Lászlónak. Annak ellenére, hogy Sárosdi Lilla ezt megtette. Olyan módon, hogy ő azt mondaná neki, mármint Martonnak, hogy „Állj ki, és mondd azt, hogy nem volt rendben, amit csináltál!”. Amely kijelentés feltételes módja két okból is sántít. Egyrészt egy internetes média-felületen üzente meg. Tehát valójában kiállt a felszólítással. Másrészt csak üzente. Biztos távolból. Holott valószínűleg személyesen is megmondhatta volna. Így viszont úgy tűnik, mintha kellő távolságból nagyon macsó lenne. De valójában mintha kicsit fékezett lenne ez a habzás.

Ugyanakkor érdekes felállás az, ha az érintett elfogad egy bocsánatkérést, de a férje juszt sem. Mert óhatatlanul olyan érzetet kelthet, hogy Schilling Árpád egyfajta birtokháborítási ügyként kezeli a kérdést. Alkalmasint elvonva a feleségétől, mint érintettől a szabad döntés jogát is. Mert másként nem igazán jutna eszébe, hogy mintegy a neje helyett is megsértődve nyilatkozzon a bocsánatkérés el nem fogadásáról. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy tapsikálnia kellene a gyönyörtől. De azt igen, hogy otthon megbeszélve, a feleségét egyenrangú partnerként kezelve, tudomásul vegye annak a döntését az ügyben. Ami aztán egy másik gondolat felé is alkalmat ad az elkalandozásra. Abba az irányba, hogy leültek esetleg otthon, megbeszélték, majd a rendező úr ezt a rendezést találta a legmegfelelőbbnek.

A rendezések kapcsán azért néhány további kérdés is felmerülhet. 2016 februárjában például játszotta Sárosdi Lilla a „Vakság” című monodrámapedagógiai darabot a Sufniban. Lehet, hogy az emlékek csalókák, de úgy rémlik, hogy ott, egy vak lány történeteként, de elmesélésre került a farok-puszilós jelent. A jelen nyilatkozatháborúk élővé teszik a kérdést, hogy valóban elhangzott-e az említett történet? Ha igen, akkor ez mennyiben egy vak lány története, és mennyire Sárosdi Lilla, a jelek szerint az életből vett, magán-története? Azt is érdekes lenne tudni, hogy amennyiben az utóbbi, akkor Schilling Árpád, noha az említett darabot nem ő rendezte, de tudott-e az említett történet elmeséléséről? Ha nem tudott róla, akkor vajon miért nem beszélget olykor a színházi világról a kedves nejével? Ha tudott róla, és a történet elhangzása esetén legalább egy éve tudhatott róla, akkor az elmúlt egy év alatt hányszor javasolta a feleségének, hogy forduljon a nyomozó-hatóságokhoz? Esetleg a nyilvánossághoz? Ha egyszer sem, akkor vajon nem az attól való félelem vezette, hogy az ő birtoktárgyát, a feleségét, és közvetve persze őt is, megszólják majd?

Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha Schilling nem császkál keresztbe kasul a kalapáccsal abban a bizonyos porcelánboltban? Mert a végén még azt is megkérdezhetné tőle valaki, mint férfitól, hogy egy átlag autóban milyen akrobatamutatvánnyal sikerülne egy autóban ülő nő arca elé tolnia a hímtagját. Ha már erre hivatkozik a bocsánatkérés el nem fogadása kapcsán. Mi tagadás, a 2016-os emlék is azért maradt meg, mert a történet elmesélése kapcsán megpróbáltam elképzelni a helyzetet, és sehogy sem jött össze. De ez lehet a személyes fantáziám hiányossága is. Lehet, hogy a Sárosdi Lilla rendező-ura a következő megnyilatkozására ezt a hiányosságot is korrigálja majd. Esetleg a vizsgálati jegyzőkönyvbe kerül be? Mert egyre jobban számítok arra, hogy Martont hivatalosan is megvádolják a sok média-üzengetés után. Annak pedig mindenképpen lenne egy alaposan tisztázó hatása. Még a bűnösség megállapítására is jobb lenne jelenlegi üzengetéses ökölrázkódásoknál.

Andrew_s

Marton-ügy: Ha erőszak, ítéljék el! Akkor...

MTI Fotó: Czimbal Gyula

Marton László körül rendesen kavarognak az indulatok mostanában. Holott egyelőre leginkább bemondások történtek. Ki ezt, ki azt mond be. Ki az unalmast. Esetleg. Valamiért meg az egész arra emlékeztet, amikor úgy kezdődik, hogy visszaütöttek. Esetleg megmondták, hogy „de nekem is van olyan”.

Mert az egész, legalább is a jelen történéshullám esetén, mintha azzal indult volna, hogy Harvey Weinsten lebukott. Nem erőszakkal. Ami aligha maradt bizonyítás nélkül, ha a tudósítások szerint többeknek is kártérítést kellett fizetni a producer nőügyei miatt. Magyarországon Marton László kapcsán indult meg egy hírlavina, amit az indított el, hogy Sárosdi Lilla bejelentette: zaklatás alanya volt. Nem mostanában ugyan, de ez természetesen mit sem von le a történés súlyából. Ugyanakkor a felcsapó indulatok, internetes pörgések, és fórumhuszárságok nyomán talán érdemes lenne pár dolgot leszögezni.

1.    A hatalommal visszaélő erőszak és kényszerítés minden esete elítélendő. Morálisan mindenképpen, de a jogrendszer sem állami kitüntetést irányoz elő ilyen esetekre.

2.    A szexualitással való visszaélés ugyanakkor szintén megvetendő. Emberileg, illetve morálisan mindenképpen.

3.    Konkrét esetekben, a konkrét emberre irányuló vádak esetében elvárnám a konkrét esetek bizonyítását, illetve az ezt célzó, megalapozó igazságügyi eljárást.

A 3. pontot már csak azért is kiemelném, mert függetlenül Marton László legutóbb megjelent közleményétől, a „bocsánatkérés” kikényszerítése is kényszer. A hírveréssel elért nyomásgyakorlás nem pótolja a bűnösség megállapítását. Amely akkor is megállapítható, ha az elévülés kizárja a büntethetőséget. Amikor tehát azzal érvelnek a neten, hogy a feljelentések az elévülés miatt nem történtek meg, akkor nekem, laikusként, ez eléggé a marhaság kategóriáit ostromolja. Miközben az egész puszilásra felhívós autós történet nekem nagyon hasonlít arra, amit egy nem túl izgalmas előadás keretében egyszer már halani véltem Sárosdi Lillától. Egy színdarabban. Ami kicsit kétségessé teheti a sokat hangsúlyozott évtizedes hallgatást. Esetleg a hitelességet.

Mindamellett. Ha bizonyítottá válik Marton bűnössége, akkor pontosan azt érdemli, amit minden más, hasonló eset elkövetője. De ehhez, gondolom, feljelentő is kellene. Amikor tehát a fórumon oly habzó szájjal vádaskodók azt tartják a bűnösség igazolásának, hogy Marton nem tett feljelentést, akkor az is érdekelne, hogy az érintettek, a média szárnyain vádoló bejelentők miért nem tettek? A jog alapja ugyanis az, hogy nem az ártatlanságot, hanem a bűnösséget kell bizonyítani. Marton azt üzente: „továbbra is a Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendelkezésére állok, hogy hallgassák meg vezetői, rendezői és tanári működésemmel kapcsolatban a társulat tagjait, a színház dolgozóit, valamennyi volt és jelenlegi tanítványomat". Ami azt jelenti, hogy még a belső meghallgatások sem zajlottak talán le.

A magam részéről, a további megkövezések előtt, megvárnám a feljelentéseket, a vizsgálatokat, és a bűnösség megállapítását. Hogy aztán jöhessenek mindazok a politikusok, vállalati hatalmasságok, világi, és kevésbé világi hatalmasságok, akik szóba jöhetnek elkövetőként. Nem feledkezve meg természetesen azokról sem, akik nem túl nagy ellenállást fejtenek ki egy vezető közeledésével szemben. Amíg abból vélt vagy valós hasznuk származik. Mert így lenne kerek a világ. A moralitás mindkét oldalának górcső alá vonásával. Mert a „szereposztó dívány” közkeletű fogalma mellett a pozíciók, lehetőségek „kifekvése” sem ismeretlen kifejezés. Az ezt kétségbe vonó széplelkeknek javaslom, hogy töltsenek el pár évet a való világban. Rá fognak jönni, hogy gúnynévként nem csak a „pinabubus”, hanem a „büroprosti” sem okvetlenül ismeretlen.

Andrew_s