Orbáni Halloween köz(tök)pénzen

Gáncs-Orbán csíz-páros
Forrás: Fidesz

A miniszterelnök esetében, midőn új szerepben tűnt fel, hirtelen az „univerzalizmus” szó juthat az eszünkbe. Az azonban már foglalt, mert az a kínai nép közös vallásának megnevezésére szolgál. S korántsem annak a vallásnak a kapcsán használják, mellyel kapcsolatban Orbán Viktor most éppen egyfajta vallásvédő szerepében tűnt fel Halloween napján.

Ám nem töklámpással a kezében, hanem elsősorban valami írószerszámmal. Ezzel írták alá azt a megállapodást, mely elsősorban pénzt jelent. S aligha kevés pénzt jelent a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) számára. De legalább mindenki elmondhatja majd ezt követően, hogy egy kicsit besegíthetett az említett egyházba, mert nem igazán gyötörnek, gondolom, sokakat erős kétségek a pénz forrását illetően. Szinte egészen biztosan az adóforintokból gondolja Orbán Viktor megtámogatni az egyik egyházat. Erről a Fidesz maga számolt be, tehát aligha tekinthető rémhírkelésnek. Arról igazán nem tehet a nyájas portál-kattintó, hogy a megélt zavaros idők zavaros mondatokban köszönnek vissza. Mindjárt a tudósítás elején. Itt azt olvashatjuk, hogy „a kormányfő Pál apostolt idézve hangsúlyozta, jobb adni, mint kapni”. Azt nem is kérném számon, hogy az idézet az elektronikus verzió szerint „jobb adni, mint venni” formában helytállóbb lenne. A lényeget annyiban aligha érinti, hogy valóban jobb, ha van miből adni, mintha rá van szorulva valaki az alamizsnára. Az eredeti szövegkörnyezetben ugyanis így szerepel:

„33. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam:

34. Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.

35. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni.”

(Csel, 20)

Amiből azért világosan kiderül, hogy az apostol a magáénak, és nem a másoktól elvett, behajtott javak szétosztásával példálódzott. Valamint a gyengébbek, és nem az erősek gyámolítására szólított fel. Ezzel összehasonlítva azt, hogy Orbán Viktor a másoktól behajtott adóforintok szétosztása kapcsán emlékezik meg Pál apostolról nem túl illendő talán. Különösen nem a szegényeket korántsem gyámolító rendszert „üzemeltető” kormány vezetőjétől. Még Halloween napján sem. Melynek estéje a Mindenszentek estéje a keresztények közül sokaknak. Míg a sátánisták szerint is kiemelt éjszaka. Aligha valószínű, hogy Saulus örült volna ilyen torz felidézésének ezen a napon. Vagy akár csak annak, ha az egyház ezen a napon politikai üzenetekhez asszisztál.

Különösen nem olyanok által, akiknek tudósításba kiemelt egyik igazi aranyköpése úgy hangzik a megállapodás céljáról, hogy: „az állam és egyház elválasztásának elvét megvalósítva, de azt meghaladva, a közösségi célok érdekében történő együttműködés útját válasszuk”. Mármint Gáncs Péter, a MEE elnök-püspöke, és Orbán Viktor. S igen kérem. Ezt a mondatot kéretik sokszor elolvasni. Így szerepel a Fidesz tudósítójának szövegében. Az értelmének eldöntésénél csak egy nehezebb kérdést felvetve. A tudósító vagy Gáncs Péter beszédírója használt-e bullshit-generátort a megalkotásához. De az, hogy egy ilyen alkalmazás megalkotója is megnyalná a billentyűzetét ennek olvastán, az biztos. Bár, a Halloween-be akár bele is férne. Talán egy töklámpást még az asztalra kellett volna tenni hozzá. Mert így még valaki komolyan veszi esetleg. Holott a fentiek alapján az egyház akár vissza is utasíthatta volna a másoktól gyűjtött pénzből nagyvonalúan felajánlott milliárdokat. Ennek feltételezése azonban olyan szintű naivitásra vallana részemről, hogy inkább meg sem próbálom.

Ahogy az olyan kijelentések nyilvánvaló ostobaságaival sem érdemes talán a sorokat tölteni, miszerint „a világon valószínűleg az egyházak rendelkeznek a legnagyobb tudással arról, hogyan kell valódi és erős közösségeket felépíteni”. A találgatások megelőzésére ezt Orbán Viktor jelentette ki. A tévedés ebben ugyanis teljesen nyilvánvaló. Lévén, hogy alapvetően a közösségeknek szokott lenni vallásuk, hitviláguk, és így a közösségeknek szokott lenni egyházuk. Mármint akkor, ha a hitfejlődés természetes utat jár be, és nem erőszak hatására, agymosással kerül terjesztésre. Ráerőltetve másokra az egyes nézetrendszereket. Mely utóbbi esetben valóban az egyháznak teremtik meg a közösségét, és nem a közösség teremti meg az egyházakat. Az erőszakos térítésben azonban valóban történelmileg elévülhetetlen érdemei vannak a keresztény egyházaknak. A probléma csak az, hogy Orbán alighanem a frissen megtértek bőszültségének tanúságtétele gyanánt, és nem kritikaként említette ezt meg.

Ami azért is valószínű, mert a vallásvédő szerepének nem felelt volna meg egy ilyen burkolt kritika a miniszterelnök szájából. Különösen, mert Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével szintén ezen a napon alakult meg a reformáció emlékbizottság. Az állam és a protestáns egyházak közös szervezeteként. Hogy is volt az a mondat az elválasztott meghaladás tárgyköréből? Csak szentté ne avassák a végén Orbán Viktort. Nehéz lenne eldönteni, hogy a gátak, a szülészetek, a mindentudás, vagy csak a túlkompenzált komplexusok védőszentje legyen-e inkább. Esetleg mindez együtt. Miközben a megjelentek vastapssal éljenzik népünk bölcs, vallásos, és szekuláris vezérét Orbán Viktor elvtársat vezető Urat.

Andrew_s

Üveggyöngyök Karácsonykor.

Üveggyöngyök. Ünnepi gagyik, amiért feláldozzuk a jelenünket? A távolság, ahova, bármilyen szépen is alszunk, sosem jutunk el? Tarka dísz, melyet magunkra aggatunk? Tarka álom, melyet magunkba temetünk? Álértékeink általában? Ki az, aki eldönthetné, ha mi magunk sem tudjuk néha. A hívők szerint Isten mindent lát. A hivő keresztények szerint Jézus, aki Karácsonykor született, megváltotta az embereket. A nem hívők sokasága azonban szintén megtartja a téli napfordulóhoz közeli ünnepnapot, S talán, a hivatalos rendezvényeket, az elvárt imákat leszámítva, alig különbözne a két csoport azon gondolatainak száma, mely Jézussal, vagy általában a szeretettel telik el. A mérleget finomítva talán inkább a szeretettel, és kevésbé Jézussal, a szeretet profétájával. Azzal, aki különben sosem várta el, hogy születése napját személyi kultuszhoz hasonlóan ünnepeljék.

Ám sokat tanított sokaknak a szeretetről. Arról a szeretetről, melyet felebarátinak mondott, és amelyről Pál azt tanította, hogy „a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.”. S amelyről sosem tanította sem Jézus, sem Pál, hogy „mérd meg szeretteidet, és mond meg érzelmeid értékét üveggyöngyökben átszámolva”. Akár valós, akár csak a lelki üveggyöngyökben mérné meg valaki. Márpedig akkor, amikor a Karácsonyra készülve az utolsó pillanatokban még ajándékok után szaladgálunk, és a vásár közepén nyilall belénk, hogy még kinek nem vettünk semmit, vajon mi mást teszünk. Leltárt teszünk ismerőseink között, és beárazzuk a kapcsolatokat. Azt tesszük, amit olyan sokan mások is megtesznek velünk. Számolunk háromig Karácsonykor, és háromra szeretünk. Szeretünk? Méricskélünk? Üveggyöngyöket számolunk? A társadalmi konvenciók, elvárások hálójában talán magunkat is sikerrel meggyőzzük, hogy jól van ez így, De tényleg jól van ez így? Netán mégis helye lehet a kétségnek, hogy a vásárosoktól begyűjtött csomagok, az ismerősöktől begyűjtött ötletek mérnének bármit is? Miközben valahol mégis érezzük, hogy szeretni parancsra, elvárásra nem lehet. Valahol a mélyben sejtjük, hogy a másik emberben az embert fontosabb lehet, mint egy marék üveggyöngy.

S talán ez az, amiért a személyes hittől függetlenül mélyen beágyazott ünneppé tudott válni a Karácsony. Nem a jogrendbe beágyazottan, hiszen ahhoz elég lenne az évezredes vallási hagyományokra, vagy a napi politikára hivatkozni. Sokkal inkább a sok ezer nemzedékes kulturális hagyományokba ágyazottan. Annak a réges-régi tanítónak az emlékére, aki ki merte űzni a kufárokat a szellemiségből, és ki merte mondani, hogy minden emberi lény legjellemzőbben ember. Függetlenül a bőre színétől, és a zsebében őrzött üveggyöngyök számától. Ember, akinek joga van szeretni, és akit bárkinek joga van szeretni. S akinek kötelessége másban is tisztelni az ember, és akiben bárkinek kötelessége tisztelni az embert. Nem Karácsonykor, hanem mindenkor. Mert Jézus nem hirdette meg a Karácsonyt a saját ünnepének, és nem várja el senkitől, hogy méricskélje a másikat. A téli ünnepnap azonban mégis alkalmas lehet a személyes leltárra.

Arra, hogy ki-ki maga számolja meg a saját készletét. S akkor, ha nem talál a gyöngyökből eleget, talán rájön, hogy nem azok számától, hanem olykor egy mosolytól, egy pillantástól függ a szeretet. Erre ráébredve talán nem csak egy üres üzenet lesz az, hogy: „Kellemes ünnepet”.

Andrew_s

Abortuszexportunk nyomában.

Az abortusszal kapcsolatban már többen megszólaltak az utóbbi időben, és az alaptörvénybe belobbizott, a fogantatástól életbe lépő, magzatvédelmi passzus ezt érintő sarkos hatásai megvalósulni látszanak. Erre is felhívja a figyelmet Valkai Nikoletta írása az abortuszturizmusról, mely az Index-en jelent meg. Alapvetően abból a nézőpontból, hogy a bécsi út másik felén sokan megoldhatják azt, amire hazánkban nem adatik meg a lehetőség. Elsősorban nem egészségügyi, hanem politikai okokból elvágva a lehetőségek előtt az utat. Miközben az sem teljesen világos, hogy a politika tulajdonképpen mit is akar elérni. A kormányzat részéről ugyanis igen kevés valós törekvés látszik arra, amit különben a hordó magasából olyan szívesen üvöltenek világgá.

Ha szertenézünk a kormányzati döntések között, akkor igen kevesen lesznek azok, akik felelősséggel mernék állítani, hogy a ma kormányzati döntései megalapoznák bárkiben az utódvállaláshoz vezető racionális döntést. Már akkor, ha eltekintünk attól a szűk rétegtől, akiknek a dinasztikus oligarcha-uralmat szánták osztályrészül. Ezzel szemben már a gyermekvállalás szűk környezetébe a családban is belebeszélési jogot akar a politika. Ennek az ügynek a vezérszónokai alapvetően a klerikális lobbi-pártként működő KDNP soraiból kerülnek ki. Ténykedésük legutóbbi legmarkánsabb jelei Rétvári Bence, illetve azt megelőzően Varga László képviselő urak felszólalásai voltak. Mert ugyan hazánkban, és ezt Rétvári Bence is elismeri számos gyermek születik élettársi kapcsolatban, ezeket a gyermekeket a KDNP valamiért másodrendű biológiai termékként kívánja megkülönböztetni. Jobbára azon az alapon, hogy a szüleik befizették-e az egyházi esküvőért a papságnak járó zsebpénzt vagy sem. Az, hogy Jézus, a gyermekek vagy családok ilyen megkülönböztetéséhez, még hasonlót sem tanított, az olyan apróság, amin a KDNP fényes tekintetű, és egységesre polírozott gondolkodású megszólalói kényelmesen átsiklanak. Ellenben, a politikai kipipálások szintjén kétségtelenül csökkenthető a családon belüli erőszakok száma, ha az élettársi kapcsolatokat egyszerűen nem tekintik családnak. Tovább lehetne persze csökkenteni akkor is, ha az egyházat teljesen kirekesztő házasságkötések következtében létrejött együttéléseket is kirekesztenék a család fogalomköréből. Így, statisztikailag, tovább csökkentve a politika által elismert, de különben családként működő, családok számát.

A családon belüli erőszak akár ilyetén, nem pofonokban, de statisztikailag csökkent száma igencsak kedvére lehetne például a Fidesz delegálta Varga Istvánnak, aki számára a családon belüli erőszak amúgy neuralgikus pont lehet. No persze, nem a léte, hanem az, hogy szóba került. Mert alig vannak talán, akik ne emlékeznének arra az ominózus nyilatkozatára, aminek egyik olvasata szerint a családon belüli erőszak azonnal csökkenne, ha a feleségek bármikor igénybe vehető prostituáltként, illetve bármikor ágyba küldhető retortának tekintenék magukat. Ha pedig nem így viselkednek, akkor pofont nekik, hogy megtanulják a helyes vargapistás etikát. Amitől Pál apostol alighanem ringlispilként forog haló poraiban. Az, hogy a téma kapcsán az Emmi vezetője, Balog Zoltán miniszter, is kinyilvánította a tudatlanságát bizonyos kultúrtörténeti fogalmak kapcsán, már mit sem von le az ellentmondások értékéből.

Az egyik oldalon tehát áll egy teljesen zavaros, az emberi kapcsolatok valóságától elrugaszkodó családfogalom, illetve egy inkább ál-keresztény felfogás a gyermekekkel kapcsolatban. Ezzel szemben a másik oldalon van egy alaptörvény a magzat, fogantatástól való, védelmével, és egyes képviselőknek a fogantatás körülményeihez, az abortuszhoz való sajátos hozzáállással. Sajátossal, mert olyan urak szoktak rendszeresen megnyilatkozni, akiket alighanem keveset erőszakoltak meg, és nem nézem ki belőlük, hogy részt vettek volna abortuszon. Alanyként legalább is szinte biztosan nem. De kormányzatilag a hozzáállás más tekintetben is álságos. Ugyanis a gyermekvállalás irányába olyan kényszerítő erőket is bevet a hatalom, a gazdaság-, és munkaerő-politika, ami tulajdonképpen tisztességtelen, és alig különbözik a „megerőszakollak, de te is akard” szemléletétől. Mert a munkahelyi bizonytalanság gerjesztette szülésbe menekülés például aligha tekinthető sokkal különbnek. Miközben a szétvert oktatás, a szülést követően is várható létbizonytalanság végső soron egyre lejjebb, a szolgaság szintjére degradálja sokak kilátásait. Ugyanakkor egyes képviselők, kellő kétszínűséggel, magához az abortuszhoz, mint sokszor kényszeres, és a nem várt gyermek későbbi lehetőségei szempontjából sajnos mégis elviselhetőbb, utolsó lehetőséghez úgy viszonyulnak, mintha az, valami semmihez sem hasonlítható élvezet, úri passzió lenne. Beleértve a nők számára lényegesen kíméletesebb, és egy későbbi gyermekvállalás szempontjából ugyancsak a kisebb rosszat jelentő tablettás abortuszt is.

Az, hogy közben nagyon erőteljes tendenciák mutatnak a korábban már egyszer általam is megemlített szociális abortusz-trendek szélesedése felé, az mintha nem zavarna senkit a hatalom közelében. Ezzel kapcsolatban a legutóbbi érdemi reakció Orbán Viktor, október 23.-i, beszédében annyi volt, hogy a már kimenteket egyszer majd rábeszélik a visszatérésre. Ha újra hatalmat kap a következő ciklusban, ha Matolcsy György csomagját hagyják végigfutni, ha nem szól bele senki, hogy mit csinálnak, ha... Ha esetleg a Turul valamelyik sámánja ráolvas a kereszt jegyében megszámlált birkákra. Ha a vezért hivatalosan történelmet író messiássá avatják, ha... Ha nem tudjuk, mi lesz. A jelen kivándorlási hullámát ugyanis a sok „majd”, és még több „ha” aligha fogja megállítani. S ebből a szempontból az az ellenzéki szemlélet, hogy talán az okokkal kellene kicsit többet foglalkozni, lényegesen szimpatikusabbnak tűnik. Mert a legbiztosabban hazánkban maradó fiatal az, akinek nem kell külföldre menekülni a gazdasági és politikai hatalomkampányok kereszttüze elől.

Persze volna talán egy alternatív hatalmi megoldás, ami nem túl új, ki is van próbálva, működött hosszú ideig. Úgy hívták szögesdrót, vasfüggöny. Rögtön megoldaná a Fidesz és a KDNP problémáját a népességgel, mert egész egyszerűen nem kell kiengedni senkit. Nem túl kultkonform, de úgysem érdekel senkit a kormányban Európa. Átmeneti megoldásként javasolható a határon a kötelező ultrahangvizsgálat, és terhességi teszt. Befele bárki, kifele senki. A körülmények változtatásánál egyszerűbb, tisztább, szemellenzősebb és nosztalgikusabb, mint energiát áldozni olyan marhaságokra, mint munkahelyteremtés, oktatás, és hasonló modernista, a Turul által meg nem áldott, ám keselyű jegyében le se tojt marhaságok.

Simay Endre István

Rétvári Bence árnyékkereszténysége.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

Rétvári Bence kijelentése arról, hogy az élettársi kapcsolat nem keresztény, immár több napja érik a kommunikációs komposzt-halomban. A kijelentés keltette véleményhullámok első gyűrűi szintén felcsaptak, miközben végső soron az államtitkár kijelentése csak reflektál a katolikus lobbi-párt lélek-képviselői közül korábban felszólaló Varga László mondataira. Kicsit talán sarkítva, és ezzel a kiátkozás határáig elsunnyogva a sekélyes mondandójával, de tulajdonképpen megfelelve annak a rendezvénynek, amin felszólalt a KDNP-delegálta kormányközeli seprő. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára csütörtökön Keresztény Értelmiségiek Szövetségének rendezvényén gondolta kifejezni tudatlanságát az emberi kapcsolatok terén.

Az, hogy a családnak, de még a felelősségvállalásnak sem sok köze van ahhoz, amit egy papír képes képviselni, már többször leírtam. Legutóbb éppen Varga László nem kevésbé ominózus kijelentései kapcsán. Ezt csak annyiban ismételném, hogy természetesen sem a szülői felelősségvállalásnak, sem a családként való működésnek sincs semmi köze az említett aktushoz. Mármint egy önkormányzati irodában, vagy egy keresztény templomban lezajlott aktushoz. Amennyiben a jogi aktust értjük ez alatt, és nem valami mást, amitől sokkal inkább függ a gyermekvállalás. Ellenben, amire gondolva az iroda íróasztala alighanem kényelmetlen, míg a templomban tényleg nem illik. Tehát maradjunk meg annál a pontnál, hogy van egy jogi aktus, ami aszerint változik jelenleg, hogy a felek házasságra lépnek-e, vagy „csak” élettársi kapcsolatot jegyeztetnek be az önkormányzati irodában. Az utóbbi az, ami Rétvári államtitkár úr és párttársai, tehát tulajdonképpen elvtársai szerint nem keresztény. Ez magánvéleményeként meg is állhatja a helyét. Elvégre senki nem kényszerítené őt olyan bűnös dologra, hogy pusztán együtt élje le az életét azzal, akit szeret. Minden egyházi hozzájárulás nélkül, és bele a nagyvilág társadalmi ősvadonjába. Magánemberként azt mond, amit akar, és amíg az nem közveszélyes. Egy minisztérium, és ráadásul a közigazgatásért felelős minisztérium államtitkáraként azonban már nem magánember.

Óhatatlanul belekeveredik egy olyan helyzetbe, amibe talán nem is akart. Legyünk optimisták ugyanis, hogy a nyilatkozata csak futó emberi gyengeség, a közösség támasztotta vélt normáknak való megfelelés következménye. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a később kiadott helyreigazítás csak még jobban kiemelte az eredeti nyilatkozat sutaságát. Mert miközben emlegeti az élettársi kapcsolatban született gyermekeket, miként beszélhet azonos neműek kapcsolatára szűkítve csak a kérdést. De talán nem is ez a lényeg, hanem az a kitétele, miszerint az élettársi kapcsolat nem keresztényi. Ez az említett konferencián lehet a csoportnyomás kiváltotta megnyilatkozás, és még lehet akár valóság is. Azonban erre az egyetlen adekvát válasz az lehet, hogy: na és? Ugyanis alapvetően Rétvári Bence kirohanása akkor lehetett volna indokolt, ha ő, mint keresztény, és a papi szalagátvetésben feltétlenül hívő arra kényszerítve érezte volna magát, hogy házasságát felbontva éljen eztán élettársi kapcsolatban csupán. Azonban erről szó nincs. Sokkal inkább arról, hogy ő kíván egy olyan etikai szemléletet rákényszeríteni másokra, ami különben nekik nem feltétlenül sajátjuk. Olyan szemléletet, amit megvallani nem kötelesség, és nem is kizárólagos. A világvallásoknak is csak egyike, és csak a szemellenzősen bátrak, a buták merhetnek olyan kijelentéseket tenni, hogy csak egy adott vallás támogatói tekinthetők egy emberi közösség fontos tagjai. Mert mi légyen a többi vallás támogatóival, vagy az ateistákkal. Milyen jogon állíthat egy kormányzó párt képviselője, a kormány tisztviselője bármit is az ő magánéletük minőségéről.

Miközben tulajdonképpen nem is igaz az említett szemlélet annyiban, hogy az etikai normák egy adott társadalmi együttélési rendszerben értelmezettek. Még az is csak erős fenntartásokkal kezelhető tehát, hogy létezik-e egyáltalán keresztényi etika, mivel, nagy valószínűséggel, sokkal inkább a társadalom etikai normáinak egy vallási szemszögből való értelmezéséről van szó csupán. Miközben az európai kultúrára az évezredes kereszténység eléggé rányomta a bélyegét ahhoz, hogy az egyes emberek szemléletének a mélyében akkor is megtalálhatóak legyenek egyes hagyatékai, ha annak nincs is tudatában. Ami különben korántsem jelenti azt, hogy baj lenne. Elvégre azt, hogy nem illik lopni, illetve megenni fele-, vagy egész barátainkat, alighanem templomok nélkül is el tudjuk fogadni. Az pedig, hogy az utódok felnevelése felelősséggel jár, azt olyan messziről hordozzuk génjeinkben, amilyen régi az anyai ösztön. Ezt valami különleges keresztényi értékként feltüntetni olyan szintű álszentség, amire csak a vallási vakhit és a politika képes. Így természetesen az az állítás, hogy az együttélésnek a felelős utódnevelési feladata csak valami vallási szósszal leöntött etikai kotyvasztó-tégelyből csírázhat ki, az hazugság. Ebből aztán az is következik, hogy nem véletlenül őrzi a Biblia is több helyen annak a nyomát, hogy az utódokról való gondoskodást, illetve a közösség fennmaradását elébe helyezi a formalitásoknak.

Ezt őrzi az a Jézus-nak tulajdonított vágy, hogy a gyermekeket kéretik közel engedni hozzá. Vallásuktól, származásuktól, és a szülőktől függetlenül. Ahol ugyanis ez szerepel a Bibliában, ott mindezen szempontokról szó nem esik. De természetesen messzebbre is visszanyúlhatunk abban a történetfonatban. Abban, amit az I. Constantinus, vagy Nagy Konstantin, római császár által elnökölt niceai zsinaton beszavaztak a Bibliába. Ha ugyanis Onan történetét elolvassuk, akkor megtudhatjuk belőle, hogy voltak akkortájt felavatott paráznák, és az Úr kifejezetten elvárta, hogy az elhalt testvérnek a család más férfitagja támasszon utódot. Legyez az akár sógor, vagy após. Tehát csupa olyan dolog, amitől Rétvári Bencének alighanem libabőrös lenne a háta, ha elolvasná egyszer Mózes első könyvét. S alighanem megállapítaná, hogy valami rémes dolog lehet, ha Jahve ilyen keresztény etikától idegen dolgokat hagyott jóvá. Az olyan apróságoktól pedig aligha hagyná magát zavartatni, hogy Jézus alapvetően nem vallásalapítónak, hanem a zsidó vallás tanítójának tartotta magát. Nem elutasítván az ószövetség, és közte Mózes tanításait. Az meg kifejezett pongyolaság lehet a KDNP politikusai szempontjából, hogy Jézus elfeledkezett rendelkezni arról, hogy csak a keresztény egyházak által szentesített házasságból született gyermek számít igazán gyermeknek. Igaz, akkortájt keresztény egyházak sem voltak, és még maga Jézus is csak Jahve apaságát figyelembe véve kaphatna némi felmentést Rétvári államtitkár úrtól a létre.

A családja ugyan semmi segítséget nem kaphatna, hiszen valójában talán nem is lehetne családnak tekinteni. Kérdés, hogy a mai hazai KDNP-től milyen segítségre számíthatott volna a taníttatásban, az előmenetelben. Mert amennyiben komolyan kellene venni, hogy csak az általuk szentesített házasság eredményezhet családot, akkor Jézus, de még talán az apostolok is bajban lennének a származásukat illetően. A keresztényi egyházak által végrehajtott szertartás szerinti házasságból például biztosan nem származtak. Példaként a helenizált zsidó családban született Pál apostol is felhozható akár. Az egyes, magukat keresztényinek tartó politikusok számára aztán kialakulhat az a furcsa helyzet, hogy ami elég jó volt Jahve-nak és Jézusnak, az nem elég jó Rétvári Bencének, vagy másoknak az államtitkárt delegáló pártban. Az árnyékkormányok mintájára valamiféle árnyékkereszténységet képviselve. Az ugyanis aligha jelenthet mást, amikor a KDNP olyan, kereszténységre hivatkozó, vallási cenzust kíván életbe léptetni a családok minősítésekor, ami végső soron köszönő viszonyba van csupán a kereszténység eszméit megalapozókkal. Elköszönő viszonyba. Sokkal inkább figyelve arra, hogy a keresztény egyházaknak olyan hatalmat biztosítson, ami alapvetően pontosan azt a gazdasági hatalomkoncentrációt készítené elő a lélekkufárság szintjén, ami annak idején a szekularizációs törekvéseket előidézte. Így hazánk valóban élenjáró lehet az állam és egyház kapcsolatának újragondolásában. Amennyiben, pár száz év után, fel lehet majd újítani a szekularizációt célzó törekvéseket. Addig pedig állami jogosítványokat adna bizonyos társadalmi szolgáltatások megtagadására egyes, különben társadalmilag családként jól funkcionáló, együttélésektől.

Ha pedig valakinek kétségei lennének a gazdasági hatásokról, akkor nem szükséges a középkor egyházi vagyonkoncentrálására visszatekinteni. A napi hírekben, és a közelmúlt történéseiben is találhatunk nyomokat. Egyrészt gondolhatunk, hogy hány gyermeket nevelő családtól lehet majd megvonni hosszú távon a támogatásokat, amennyiben egy vallásközpontú lobbi-párt egy tollvonással elintézi, hogy ne is tekintsék ezeket családnak. Egy füst alatt másodrendű zabigyerekké degradálva mindenkit, illetve bárkit, akinek a családja nem tetszik a KDNP-s uraknak. A rövid távon ható tevékenység egyik napokban olvasható híre szerint a piaristák egy kisebb vagyont kaptak csak úgy. Mert azért egy közel egymilliárdos miniszterelnöki adomány mégis egy kisebb vagyon. Még akkor is, ha az érthető magyarázkodásban úgy mellesleg az iskolafejlesztés is szóba került a rend likviditási problémáinak szanálását követő célok között. Azonban érdemes ennek kapcsán esetleg azon is eltöprengeni, hogy az egyházi iskolák mennyire alkalmasak a világnézetileg semleges oktatás következetes végrehajtására. A gyermekekkel való iskolai foglalkozással kapcsolatban pedig szintén lehetnek kétségeink, előfeltevéseink, ha a családok némelyikét a politika is csak megvetéssel képes kezelni. Éppen abból a szempontból, ami egy keresztényi szerzetesrend központi kérdése lehet. A keresztény vallás.

Simay Endre István

Életközösség-mentesítés KDNP-módra.

Forrás: Index

A családi viszonyok úgy tűnik folyamatos fejtörést okoznak a törvényhozóknak, mint az legutóbb a KDNP-s Varga László felszólalása nyomán ismét kiderült. Miközben örömét fejezte ki aziránt, hogy a Ptk. része lett ismét a családjog, egyben megint előkerült a család, mint olyan, fogalmi kérdése. Egész röviden összefoglalva, szerinte az élettársi kapcsolatnak köze sincs a családhoz. Ezzel a KDNP nevében ismét leszögezte, hogy szerinte kizárólag az a család, ami házasságon vagy vérségi kapcsolaton alapul. Mint azt Mátrai Márta fideszes képviselőnő összefoglalta. S alighanem valahol itt van az a csapda, amibe a tisztelt ház kellő szemellenzővel ellátott tagjai ismét beleestek. Nem a vérségi kapcsolat tekintetében, hanem a házasság kapcsán.

Némileg távolabbról indulva, a család alapvetően olyan életközösség, ami nyilvánvalóan feltételez vérségi kapcsolatot, és a vérfertőzés elkerülésére kooptált külső tagokat. Akinek ez túl vulgárisnak hangzik, illetve nem hangzik elég magasztosnak, attól elnézést is kérek egy füst alatt. Miközben a többgenerációs nagy családokra, a szélesebb alapú közösségekre fenntarthatónak tűnik az említett megállapítás. Itt nyilvánvaló, hogy amikor két korábban idegen ember dönt a további életük együttes folytatásáról, akkor ezt a kapcsolatot alapvetően egymás számára rögzítik. Az is egyértelmű, hogy ez alapvetően manapság olyan döntés, ami elsősorban rájuk nézve jelent egy belső motiváción alapuló elköteleződést. Ez nem zárja ki, hogy ezt a döntésüket a szélesebb közösség tudtára is hozzák. Az pedig már a közösség normarendszerének a függvénye, hogy ezt a szándékkinyilvánítást milyen formában várja el. Ez azonban továbbra sem marad más, mint formai elvárás és nem tartalmi kötelezettség. Az már csak ennek következménye, hogy végső soron az a házasság, amiről az anyakönyvvezető igazolást ad, pontosan olyan élettársi kapcsolat, amiről ezt az igazolást nem állítják ki. Tulajdonképpen a bajok akkor szoktak kezdődni, amikor nem működik élettársi kapcsolatként.

Így az a kijelentése a református lelkész-úrnak, hogy „az élettársi kapcsolat az bizonyos felelősséget nem vállaló emberek közössége” alighanem elhamarkodott. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az egyház általi összekényszerítettség például nem jelent nagyobb felelősségvállalási hajlandóságot. A felelősséggel ugyanis a felek elsősorban egymásnak, és nem az államnak vagy egyháznak tartoznak. A házasságtörések és válások statisztikáját ismerve a házassági anyakönyvi kivonat sem jelent többet egy darab sajtpapírnál annak, aki annak akarja látni. Ezzel ellentétben azok, akik egymással és gyermekeikkel szemben felelősséggel viseltetnek, azok nem a papír miatt teszik. Varga László tehát vagy az emberi együttélések tartalmi viszonyaival kapcsolatban van hiányos ismeretekkel felvértezve, vagy a pártlojalitás felülírta nála a realitásokat. Önmagában bármelyiket tekintjük, ez az ő személyes problémája is lehetne. Lehetne akkor, ha nem egy kormányzási felelősséget vállaló párt képviselőjeként nyilatkozik meg. S akkor természetesen, ha ezek a szólamok hatás nélkül hullanának el abba a semmibe, ahova valók lennének. Azonban ennek lehetőségnek sajnos, az előzmények fényében, alacsony a prognosztizálható valószínűsége. Ezekhez az előzményekhez tartozik például az a vita, ami az élettársi kapcsolatban élők gyermekeit érintette korábban.

Így aztán meg is lepődhetnénk, ha a jelenlegi felvetés nem tér ki a gyermekvállalásra. De nem kell meglepődnünk, mivel megtudhattuk, hogy a KDNP képviselője szerint az élettársi viszony „nem család”, és így az ebben élők „nem vállalhatnak gyermeket”. Ami igazi aranyköpés. Mert ugyebár a családban szerepet kap a vérségi kapcsolat, és a házasság sem több egy közösség előtt kinyilvánított élettársi viszonynál. Már akkor, ha a papírmunkától, és az egyházi szertartásokért kifizetett munkadíjaktól eltekintünk. Így aztán furcsa vérségi kapcsolat alakulhat ki úgy, hogy nem vállalnak gyermeket, és nem is élnek együtt. Azt csak remélni lehet, hogy a vérségi kapcsolatot Varga László nem valami sorsoláson nyert gyermekkel kötött vérszerződés formájában gondolta kialakítani. Bár a trianoni harangozás kapcsán nem annyira egyházi, mint politikai nyilatkozatot tevő lelkipásztor talán lélekben valahol ebben a turulkeselyűárnyékos világban mozog. De azért talán attól is eltekint, hogy mindenki, aki nem rendelkezik tudj’ Isten hány pecsétes papírral az lehetőleg szűnjön is meg. Mondjuk olyan formában, hogy a biológiai érettség elérésekor egy KDNP-s sorozóbizottság elé vezetik, ahol mindjárt össze is papírozzák valakivel. A maradékot meg esetleg kasztrálják, mivel amúgy sem vállalhat gyermeket a szeretet profétájának elveit állítólag magáénak elismerő párt képviselője szerint. Már akkor, ha nem vonul be valami szerzetesrendbe, és véletlenül mégis az emberi együttélés mellett dönt. S a sajátos nézeteivel nincs is egyedül, mivel egy KDNP-közeli blogon elolvashatóak a többi képviselő nagy ívű gondolatai. Beleértve például Stágel Bence nyűgjét is, miszerint rémes és borzasztó, hogy „a javaslat az élettársi kapcsolatok problémáinak rendezésére szinte lemásolja a házastársakra vonatkozó szabályokat”. Végképpen biztossá téve, hogy a KDNP képviselői számára kötelező a harctéri idegesség mindennel szemben, ami nem valami elvont konzervatív szemléletet tükröz.

De csak közép-konzervatívat természetesen. Mármint középkori konzervatívat. Mert azt megelőzően számos olyan rituálé létezett, ami kérdésesen illeszkedne bele a jelenlegi egyházi normatívába. Ahogy a világ ma sem egységes ebben a tekintetben. Így például kérdéses lehet, hogy az esetleg több gyermeket tisztességgel nevelő párok, akik egymásnak tettek fogadalmat, vajon a KDNP szerint minek tekinthetők? Alighanem komolytalan széltolóknak még akkor is, ha szeretik egymást, és gyermekeiket. Akik meg sem születhetnének a nagyszerű önelégültségben leledző lelkipásztor szerint. Pedig hiába hivatkoznak mindenféle elvont értékrendekre, a szeretetről ki más mondhatott volna többet, mint Pál apostol. Márpedig ő a szeretetről írt, és nem arról, hogy a szeretet csak akkor lehetséges a társ és a gyermek felé, ha egy papírt is lobogtatnak hozzá. De Jézus sem tett különbséget gyermek és gyermek között, amikor a hozzáengedésüket kérte. Így tulajdonképpen baj van akkor, amikor a KDNP papírorientáltan akar diszkriminálni a magánéletben. Ekkor már nem egy kapcsolat emberi tartalmát vizsgálja, hanem azt, hogy mennyire szimpatikus a politikai haszonszerzésük szempontjából. Esetleg nevezhetnék magukat magukat a konzervatív demagógok nemzeti pártjának, és legalább a helyükre kerülnének a dolgok.

Simay Endre István