2012. január 22., vasárnap

A demonstráció, a tömeg és a döntések


Egy színmű a hatalomról is
(forrás: http://mek.niif.hu)

Az utóbbi időben csökkenni látszik a társadalmi apátia. Abban az értelemben biztosan, hogy egyre inkább megjelennek az utcai demonstrációk, és tömegeket megmozgató, politikai rendezvények. A jelenleg is tartó folyamatnak egyfajta előjátéka lehet az, hogy már az előző év, 2011 Karácsonyán politikai megmozdulás vezette be az ünnepeket. A megmozdulások sorozatában kétségtelenül van valami varázsa annak, amikor a nemzetközi és hazai porondon sem keveset bírált kormányzat mellett jelennek meg tüntetők az utcán. Nem azért, mintha egy kormányzat mellett probléma lenne kiállni, hiszen a véleményszabadság gyakorlásába természetesen ez is belefér. Ahogy az is, ha a kormányzat ellen tüntetnek az utcákon. 

Sokkal inkább azt érdemes esetleg végiggondolni, hogy mi motiválhatja akár egy ilyen megmozdulás szervezését, akár az azon való részvételt. Még akkor is, ha politológusok, és szociológusok még alighanem sokáig fogják elemezni azokat az árnyalatokat, mellyel egy ilyen demonstráció gazdagítani fogja a közéleti szivárványt. Talán egyszerűbb fordított sorrendben kezdeni a gondolkodást, és a részvételi motiváció felöl közelíteni. Ebben, az egyes eszmékkel szembeni vakhitet leszámítva, az egyik vezérmotívum lehet az, hogy az emberek általában nem szeretnek szembesülni a rossz döntéseikkel. Legyen az akár életvezetési, akár közéleti döntés. Az előbbiek közé sorolható például egy hitel felvétele, míg a másikba sorolható például a választásokon leadott szavazat. Vagy akár a szavazástól való távolmaradás. Mert lehet ugyan olyan felelősségkerülő módon dönteni, hogy valaki nem dönt közvetlenül. De ezzel, akár tetszik neki személy szerint, akár nem, technikailag azt a döntést hozta, hogy aláveti magát mások döntésének. Tehát valójában nem úszta meg döntés nélkül. 

Ha azonban meghozott valaki egy döntést, akkor a személyiség egyensúlya érdekében, szereti azt hinni, hogy jól döntött. Figyelmes hallgatással fogja jutalmazni azt, aki megértőnek bizonyul, és mentségeket kínál, és tömegesen is pártjára áll annak, aki felmenti a hibák alól. Eközben számos kompenzációs mechanizmus képes életbe lépni abban a pillanatban, ha a döntés hibásnak bizonyul. Ezek egyike az, amikor a megválasztott politikai hatalom nyilvánvalónak tűnő hibákat halmoz fel. Jól követhetően lesz a választóik között egy olyan réteg, akik egyfajta szelektív felejtésre ítélik önmagukat. A folyamat végén pedig akár maguk is elhiszik, hogy valójában nem is arra az erőre adták le szavazatukat. Természetesen, amikor a hatalomra jutottak valamilyen módon megerősítik ezt a pozíciót, az amnézia szinte azonnal elmúlik, és az ellenzékre szavazók között is megjelennek a szelektíven felejtők. Az is nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot nem annyira a valós hibák léte vagy nem léte fogja manipulálni, hanem sokkal inkább a hatalom látszatának megmutatása. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az alfa-hím egy hordában vicsorog és megdöngeti a mellét. Végső soron óhatatlanul megfigyelhető tehát a hatalomhoz zárkózás, és ellenzéki szerepben is ezért lehet vonzó egyfajta hatalmi kommunikáció. Akkor is, ha nincs mögötte valós politikai elhatározás, cselekvési terv. Miközben nyilvánvaló, hogy ezt a szerepet, a hatalomkommunikációs vezérszerepet, hitelesen csak az olyan karizmatikus vezető képes betölteni, akiben valóban meg van a hajlam és képesség erre a fajta kommunikációra.

Azonban az is biztos, hogy ez nem alkalmas, csak a hívek egy részének mozgósítására akkor, ha a hibás döntések megszülettek, és akár nyilvánvalóvá válhat, hogy a döntések egy része visszavonásra érett. Ehhez nem kell feltétlenül külföldi nyomásgyakorlás egy ország vezetésére, de kétségtelen, hogy ennek megjelenése sem kizárt. Elérkezhet ugyanis egy olyan állapot, amikor megérheti a nyilvánvalóan rossz döntésekre rálicitálni. Ha ugyanis a döntési lánc eléri azt a pontot, amikor kiveri a biztosítékot, akkor a vezető egy újabb húron kezdhet játszani a tömegek lelkén. Tegyük fel, hogy olyan döntéseket hoz, melyek önmagukban kevés nemzetközi, de jelentős belföldi hatással bírnak, és nem túl pozitív hatással. Ilyen lehet például akár az egy kulcsos jövedelem-adó is. Nyilvánvalóan hibás, visszavonásra érett döntés. De mert az ellenzék is követeli a visszavonását, a hatalmi centrum nem vonhatná vissza anélkül, hogy presztízsveszteséget ne szenvedne. Miközben óhatatlanul erősítené az ellenzéki kommunikációt. 

Jobb megoldás lehet további olyan, akár gazdasági, akár politikai beavatkozásokkal élni, melyek tovább feszítik húrt. Ha ugyanis sikerül elérni azt a szintet, mely esetén egyes gazdasági szereplő-rétegek vagy különösen külföldi politikusok is felemelik a hangjukat, akkor a visszavonási döntések közvetlen személyes felelőssége jelentősen csökkenthető. Ennek akár elébe is lehet menni azzal, ha a közhangulatban amúgy sem a gáncstalan lovagok képét őrző gazdasági szereplőket eleve bűnbaknak szemelnek ki. Ilyenre is volt példa, hiszen a pénzintézetek sokak szemében nyilvánvalóan szálkát jelentenek. Talán azóta, amikor az első pénzváltó kiállította az első adóslevelet. Nem is mindig alaptalanul talán, de a kölcsönt felvevő, vagy jövedelmében aránytalanul elmaradó szemében biztosan. Ugyanakkor biztosan nem lesznek kevesen, akik a személyes rossz döntések következményeinek egy részét is szívesen áttestálják másra. A kezdetben kedvezményesnek tűnő, de később drágává vált hitel felvétele például ilyen. A kedvező korszakban például nem igazán voltak tömegtüntetések a kedvezőség okán. Később azért mégis vonzó, és a belső feszültséget csökkentő lehet az, ha legalább egy kicsit mást lehet a hitelfelvételi döntésért hibáztatni. Ebben az esetben a pénzintézetek akkor is kéznél vannak, ha az árfolyam-politikára a kormányzati erőknek van nagyobb természetes ráhatása.

Visszatérve a döntési sorozatokhoz és a húr feszítéséhez, tehát biztosan szimpatikus lesz, ha hatalmi helyzetből a személyes döntések kudarcához is bűnbakot kínálnak. Ez nyilvánvalóan meg fogja nyerni mindazok szimpátiáját, akik nem szívesen szembesülnek a saját döntési hibáikkal. Ahhoz azonban, hogy a hibás döntések visszavonása ne okozzon jelentős presztízsveszteséget, ez nyilvánvalóan nem elegendő. Sőt, akár káros is lehet. Vonzóbbnak tűnhet, ha olyan húron kezdenek játszani, mely a nemzeti büszkeséggel rezonál. Nem azért, mintha baj lenne a nemzeti büszkeség. De az ezzel való visszaélés már lehet problémás. Különben éppen azért lehet ezt a húrt megpengetni, mert ez egyike azoknak a közös nevezőknek, melyek politikai nézettől szinte függetlenül ott rezegnek szinte mindenkiben. Ha tehát olyan hangulatot lehet kelteni, hogy ezt megsértve, úgymond a külföld kényszeríti ki a hibás döntések visszavonását, az nyilván sokakban felmentést fog kijárni a hatalomnak. Ez akkor is végigvihető út, ha nem történik meg a döntéscsomagok bevezetése előtt olyan előkészítés, mely egy nevezőre hozza az országot korábban diktátumok végrehajtására kötelező hatalmakat azzal a szövetségessel, akihez az ország népszavazással csatlakozott, de ahonnan a döntéscsomagok kritikája is várható.

Ezt az utat járva végső soron kettős haszon is learatható. Az egyik kétségtelenül a személyes felelősség áthárítása egy országon kívüli erőre. Tehát az ellenzéket nem látványosan erősítő módon lehet kikényszeríttetni a döntések egy részének visszavonását. A másik haszon nem független ettől. Mert miközben a hibás döntések egy része „kényszer hatására” visszavonásra kerül, a hatalmi centrum olyan kommunikációs helyzetet teremthet, amiben a nemzeti öntudat egyedüli felkent képviselőjének szerepében tűnik fel, mely ellen, lám, támadás indult külföldről. Így a saját támogattatására egyszerűbb tömegeket mozgósítani. Már csak azért is, mert a kényszerítést  jó kommunikációval, egy külön propaganda-szálat nyitva, úgy is be lehet állítani, hogy a „szegény miniszterelnököt bántják. Egyfajta sajnálat gerjesztette együttérzést biztosítva a különben nem biztosan meggyőzhetők egy részében. Miközben, az előzőekkel párhuzamosan besöpörhető mindenki, aki nem ért egyet a hatalom képviselte nézetekkel, a nemzet ellen munkálkodók címkéje alá. Sokakban valóban kínos érzeteket keltve, és kellemetlenné téve a hibás döntések kritikájának nyílt felvállalását. Mert egyfajta „az állam én vagyok” kép kialakulását, kialakítását segítve a hatalom számára, az ellenzéki hangok, a hatalomhoz zárás, a beinduló öncenzúrázó folyamatok hatására, akkor is halkulni fognak ilyen körülmények között, ha nem kerül sor nyílt cenzúrára, illetve az ellenzék nyílt üldözésére. Utána természetesen kényelmesen lehet a kommunikációs manipuláció eredményeként, a pulpitussá nemesült hordó magasából rámutatni az ellenzőkre, hogy gyengék és kevesek. S természetesen ők a hibásak minden maradék rosszért, kritikáért. Egyenlőségjelet téve a vezető kritikája, és a nemzet elítélése közé.

Miközben természetesen működik az a mechanizmus is, ami a kommunikációs lehetőségek szinte természetes aszimmetriájának következménye. A hatalomnak, és a hozzá közel álló, azt támogató köröknek, mindig szélesebb körű lehetőségei vannak a médiában, és ezzel a tömegek hangulatának kezelésében, mint a mindenkori ellenzéknek. Ez oldal-független, és tulajdonképpen már az ókorban is ismert jelenség volt. Ha akkortájt nem is volt lehetőség olyan széleskörűen tömeges gyorstájékoztatásra, mint manapság. A tömegek manipulálásának tudománya sem sokkal frissebb keletű múltra keltezhető. Amiért a hatalom szerepe sokszor felelősségi kérdés, az éppen ez a szélesebb körű lehetőség. A lehetőségekkel való élés ugyanis felelősséggel is jár. Akár szereti valaki bevállalni ezt a felelősséget, akár nem. Ez azonban sajátos módon akár ellentétes hatást is kelthet. A történelem szolgál ugyanis számos olyan példával, amikor egy-egy karizmatikus vezető hatalmas tömegeket tudott részben önkéntes, részben megfizetett, részben megfélemlített alapon megmozgatni olyan történelmi, politikai és gazdasági célok, ideológiák mentén, melyeket a történelmi folyamatok később nem igazoltak vissza. Ha tehát a hatalom irányából, azt támogatva kezdenek olyan akciókba, amely tevőlegesen, vagy hallgatólagosan pártolja a hatalmi centrum saját céljait éltető tömegmegmozdulásokat, az komoly gyanút ébreszthet a saját hatalomgyakorlási céljaival kapcsolatban. Akár megalapozott, akár megalapozatlan a gyanú. 

S ehhez nem is kell a közelmúlt századainak európai történelméhez fordulni példaként. Mert maga a jelenség már a drámairodalom klasszikusaiban is megjelenik. Elegendő ehhez Julius Caesar halotti beszédére gondolni:
„A rossz, mit ember tesz, túl éli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.
Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes
Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:
Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,
És Caesar érte súlyosan lakolt meg.
Most, Brutus engedvén s a többiek,
(S Brutus derék, becsületes férfiú),
Jövök beszélni holt Caesar fölött.
Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.
De Brutus mondja, hogy nagyokra tört;
S Brutus derék, becsületes férfiú.”

Miközben nem véletlen az sem, hogy az említett sorokat nem egy esetben a tömegmanipuláció példájaként emlegetik. Ám azt sem árt szem előtt tartani, hogy Róma valós gazdasági és politikai problémáit sem az említett beszéd, sem Caesar megölése, sem az ezt követő polgárháborús helyzet oldotta meg. Mert a kommunikációs eszköztár alkalmas lehet az indulatok felkorbácsolására, a felelősség elkenésére és másra hárítására, a rossz döntések elfedésére, végső és a történelmi példák alapján senkinek sem kívánt módon emberek, embercsoportok, nemzetek elleni indulatkeltésre. De a felkorbácsolt indulatok nem mindig maradnak végig kezelhetőek, és a hatalmi centrum hibás döntéseinek következményeit sem teszik semmissé. Mert a feszültség levezetése az elért eredményeket tönkre tudja tenni anélkül, hogy jobbat nyújtson helyette. Ahogy a háború is el tudja pusztítani a termést, de az elpusztult termés okozta éhínségnek nem tudja elejét venni.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook