KDNP és diktatúra: amnéziás elítélés

Az megvan, hogy egy de facto nem létező párt próbál meg csóválkodni? Igen, igen! Aki a KDNP-re tippelt az nyert? Ez az a párt, amelyik ciklusokon keresztül nem mérette meg önmagát, és csak egy bírósági bejegyzés igazolta a létét. Gyakorlatilag a Fidesz klerikális lobbi-frakciójaként működtek. Most minden esetre kiadtak egy közleményt a diktatúrákról.

Aki ennek alapján arra tippelne, hogy a Fidesz alakuló diktatúrája ellen léptek fel, az természetesen tévedne. Komcsiztak egyet. Mert valószínűleg elfeledkeztek azokról, akik a kormánypártba az egykori MSZMP, vagy annak ifjúsági szervezet, egyik bársonyszékéből ejtőernyőződtek volna át. Miközben emlékezhetünk még a legutóbb KDNP-s színekben versenyző Hoffmann Rózsára is, aki annak idején, a kádárizmus kellős közepén, a Művelődési Minisztérium Nemzeti Kapcsolatok Főosztályán és az Egyetemi Főosztályon kezdte pályafutását, és a KDNP-be a Fidesz-tagságot is kipróbálva sodródott. De ez csak az egyik amnéziás pontja az MTI-hez eljuttatott közleményüknek. Felfoghatjuk egy kötelező tiszteletköri elemnek. Annak indoklásaként, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tett nyilatkozatot. Amely áldozatokért égjen is a mécses.

Mert értük ugyanúgy kár, ahogy minden értelmetlen áldozatért, és még a látszólag értelmes áldozatok nagy részéért is. Azonban szeretném, ha nem is közlemény szintjén, de felhívni a figyelmet egy külön szempontra. Az áldozat nem kinevezés útján szokott áldozattá válni. Akik az egykori kormánypárt tisztségviselői voltak, netán vezető tisztséget töltöttek be egy cégnél, illetve közintézményben, azok valahogy nem igazán keltik az áldozat képzetét. Még akkor sem, ha most éppen megtalálták magukban az ősellenállót. Mert ők már a pólyában is ellenálltak. Például a spenótnak. Nem kérem, ők nem áldozatok, hanem a pofátlan parafaemberség iskolapéldái. Ahogy a KDNP is eredményesen kelti a parafapárt képzetét. Elfeledkezve még a saját tagjainak, illetve a katolikus egyház egyes tagjainak a hazai megnyilatkozásairól is. De igyekezve mindig a víz tetején úszni.

Mert odáig talán még rendben is lenne a közlemény, hogy a „kereszténydemokratáknak meggyőződésük, hogy minden totalitárius diktatúra rombol”. Legfeljebb az lehet furcsa, hogy akkor mit keresnek a bolsevik módszertanra hajazó hatalomépítést folytató Fidesz fenekében. De azt is mondják, hogy kereszténység és a demokrácia a kommunistákkal ellentétben „az élet tiszteletét, az egyének és közösségek megbecsülését és szabadságát” képviseli. Ami így külön akár igaz is lehet. Általában. Mert a hazai megvalósításnak nagyjából alig van ehhez köze.

Mert ugye még emlékszünk, amikor Erdő Péter állást foglalt a menekültek ellátása, egyházi megtámogatása ellen? Nyalva a kormánynak, és nagy ívben letojva az élet tiszteletét. Alkalmasint a pápa iránymutatásaival és személyes példájával is szembe menve. Amellyel egyébként a m,agát kereszténynek és népileg demokratikusnak tartó párt olyan vezér-orrszavúja is nagy ívben kerül, mint Harrach Péter. Aki szerint a gyermekek éhezése inkább csak rossz szokás, és a pápa álláspontja számukra inkább nincs is. Felvetve azt a kérdést persze, hogy a KDNP-nek egyáltalán van-e némi köze ahhoz a kereszténységhez, amit a pápa képvisel? Vagy egyáltalán ahhoz, amiről annak idején Jézus tanított? Mert ez korántsem biztos. Ahogy 2015-ben maga az Eurpáért aggódó miniszterelnök tett olyan nyilatkozatot, ami alapján akár a kereszténységet is őrült ideológiának tarthatná.

De visszafele haladva az időben elég lenne Rétvári munkásságát és nyilatkozatait áttekinteni ahhoz, hogy kétségeink legyenek. Nem az illető úr ép elméjével kapcsolatban, mert az sok szempontból magánügye, és elmeorvos sem vagyok. Ellenben azt aligha tekinthetjük emberbarátinak, hogy még a gyermekek diszkriminálását is megengedhetőnek gondolta a szülők együttélési formája alapján. Aminek sem az egyéneknek, sem a közösségeknek a megbecsüléséhez, nopláne szabadságához semmi köze. Legfeljebb egyfajta unortodox kereszténységhez.

Nagyjából annyi, mint annak KDNP-nek az önálló párt-léthez, amelynek a képviselőjelöltjeit 2013-ban az Orbán-párt jelentette be a Fidesz honlapján. A kereszténységhez, demokráciához pedig? Áh, hagyjuk... Maradjunk abban, hogy tényleg minden totalitárius diktatúra rombol. Meg a diktatúrák általában is rombolnak. De nem véletlen talán, hogy a KDNP nem az utóbbi megfogalmazást használja. Elvégre a jelenlegi állapotoknak ők az egyik haszonélvezői. Még akkor is, ha a nyelvük kicsit barnás tőle.

Andrew_s

Jézus tanítása is őrült ideológia?

Orbán komcsizott egyet. Nagy újdonság nincs ebben, mert a Fidesz háza táján ez visszatérő jelenség, A hétköznapi komcsizásról mindenki sejti, hogy alapvetően a „rendszerváltás” előtti nomenklatúra elvtársait jelenti. Akikből a Fidesz környékén is számosan vannak. Ergo, nevetségesek. Orbán azonban elrugaszkodott ettől, és ideológiai magasságokba emelkedett. Az a kritika, amit előadott, az viszont baromság.

A miniszterelnök az egykor a Szovjetunióba hurcoltakra emlékezve, egy nekik szentelt megemlékezésen mondott beszédet. S ezzel a gesztussal semmi gond nincs. Mindenki megérdemli az együttérzést, akit méltatlanul ér meghurcoltatás. Nem egy esetben azt is, akit méltán, de aránytalanul hurcolnak meg. Legfeljebb mérhetetlen arcátlanság és képmutatás ezt egy olyan ember szájából hallani, akinek vezetése sokkal inkább épít a goebbelsi marketinggel épített centrális diktatúrára, mint egy olyan demokráciára, amelynek valós legitimációja valóban a tömegektől ered. Mert egy demokráciát nem a neve tesz azzá. Ismertek azok a demokratikusnak hívott rendszerek, melyektől akár a dinasztikus hatalom-utódlás sem idegen. Valamint azok a népi demokráciák, melyek belső rendszere egy szűk párt-elit törvényileg szentesített korrupciójára épül, illetve. S amelyek ettől még diktatúrák. S amelyekre már két éve is igencsak hasonlított az orbanizmus nemzeti demokráciának tekinthető rendszerfelfogása. A tények kifacsarásával, az emberek demagóg ökörségekkel való „etetésével”, a permanens ellenségkereséssel, a szélsőségek, most éppen a jobboldali szélsőségek, helyzetbe hozásával, a munkásőrséget idéző CÖF-vonulásokkal, és hasonlókkal.

Ebben a „szövegkörnyezetben” válik álságossá, amikor a miniszterelnök kiáll, és kifejti: „Ma már senki sem vitatja, hogy a nemzetiszocializmushoz hasonlóan a kommunizmus is egy őrült eszme volt”. Ugyanis azzal, hogy Orbán Viktor visszanyúl a hétköznapi fasizmus retorikájához, és nemzeti demokráciájával egy neokádárista, de inkább rákosista világot idéz, maga vitatja az eszmék egyes részelemeinek őrültségét. Már akkor, ha például a „kommunizmus” alatt azt a hétköznapi komcsizást érti, ami már Kövér szájából is egy nevetséges ostobaság. A Fidesz részéről. Ugyanakkor Orbán Viktor már megint elfeledkezett arról, hogy a történelemkönyv, netán a Biblia nem csak arra faló, hogy ne lássa mögéjük sorakozó pókhálókat, hanem arra is alkalmas, hogy a szellemi pókhálózásban segítsenek. Mely esetben például tudomást szerezne arról, hogy ideológiák igen ritkán szoktak nyomtalanul eltűnni. Még akkor sem, ha híveik java részét fizikailag megsemmisítik. Így a „volt”, mint idő-meghatározás enyhén szólva sem helytálló.

Sajnos annak a nemzeti szocializmusnak az esetében sem, amely egy olyan ideológia, és állam alapjává vált, amely egyik nagy magyar hívét, Hómant éppen gőzerővel rehabilitálják. S amely ideológiáról, illetve az annak alapján működő államhatalomról érdemes talán megjegyezni, hogy első deportáltjai nem a zsidók vagy a cigányok, hanem az ellenzék képviselői voltak. Azok, akik a kommunizmust, mint ideológiát hímezték a zászlóra. Mely ideológia a maga ember-centrikus, az emberi igények feltétlen, és diszkriminációmentes kielégítését hirdető eszmerendszerként legfeljebb tényleg csak az embertelen, rasszista, oligarchikus maffia-diktatúráktól érdemel zsigeri utálatot. Nem vitatva természetesen azt, hogy éppen az említett, a tömegek számára vonzó volta miatt nem egy kőkemény diktatúrának is fedőideológiát szolgáltatott. Mondván a tömegeknek: „A kemény hatalomgyakorlás a Ti érdeketek, mert eltapossa a boldogulásotok ellenségeit. A vezető folyton a Ti érdekeitekkel kel és fekszik. A hatalom Titeket véd meg, és minden, amit a közös nevében elvesznek, Titeket szolgál.” Ismerős szólamok? Aki emlékszik rá, hasonlókat hallhatott, olvashatott az 1960-as, 1970-es években és azt megelőzően is. De hasonlókat hallhat ma is Orbán Viktortól. Hogy is van azzal a „nemzeti demokrácia” –képpel?

Ugyanakkor érdemes talán a Bibliát is fellapozni a kérdés kapcsán. Azért, mert akkor, ha valaki ember-centrikus, diszkriminációmentes tanításokról kíván olvasni, akkor az evangelisták műveit érdemes forgatni, és Jézus tanításait olvasgatni. Ahogy Jézus és tanításai dokumentáltan kommunisztikus közösséget alkottak. A valós, ideológiai kommunizmus tehát korántsem biztosan „őrült eszme”. Ilyetén beállítása egy olyan miniszterelnöktől, aki most éppen kereszténykonzervatívnak kommunikáltatja a kormányát... Finoman szólva is „furcsa”. Az nem, hogy a klerikális Fidesz-platform, a KDNP hallgat. Ahogy a magyar erdőpéteri egyháztól sem várnék éles kormánykritikát. Azok a szerveződések, amelyek szerint éhezni rossz szokás, és amelyek szerint a menekült másodrangú ember, ha erre jogszabályt hoznak, tényleg nem kommunisták. Bár inkább nem jézusiak, nem keresztények. Akármi is van a zászlajukon.

Elvégre a kommunisztikus elveket hirdető Jézus tanításait is felhasználták a hatalmi érdekek alátámasztására, ezrek legyilkolására, meghurcolására, kiközösítésére. De ettől nem Jézus tanításai, vagy a kereszténység válik „őrült eszmévé”. Legfeljebb az egy ostoba fajankó, akinek Tomás de Torquemada jelenti az emberi példaképet.

Andrew_s

Ságvári - Iskolai névmágia akadémikusi szinten

A ságváris névmágia korát megelőzve
fokozatolt apostola

Annak idején, amikor még középiskolába jártam, az az iskola egy egyetemi gyakorlóiskola volt. Most valami FM KASZK nevű vízfej gondolkodik felette. Az iskola neve is megváltozott azóta. S bár nekem személy szerint a régi névadóval sem volt gondom, mivel egyszerűen nem foglalkoztam vele, a mostani legalább tényleg jellemző a sulira.

Annak idején Asztalos Jánosról volt elnevezve. Ma az iskola egykori igazgatójáról, Varga Mártonról. A Ficus elastica az üvegházban akkor is békésen növekedett, és legutóbb, amikor ott jártam, még mindig élt. Ugyanott, ugyanaz. Miközben évtizedek teltek el, és nem egy olyan tanárom van, akikre már csak az emlékükre ültetett fák emlékeztetnek. S valójában egyre homályosabbak azok az emlékek, hogy kivel ki szúrt ki, kit ki feleltetett büntetésből, vagy kapott akár érdemtelenül jelest. Az évtizedek elszálltak. Az akkori ideológiák is. A fikusz azonban azóta is el van. De ha nem lenne, akkor sem az ideológiák tehetnének róla, hanem az, ha az iskolának nem lesz pénze az üvegház fenntartására, ha a „dübörgő gazdaságban” nem lenne helye az ott képzett kertészeknek, ha a remekbe szabott oktatáspolitikai baromságok tönkreteszik azt, amit generációk építettek fel. Olyan generációk, amelybe a legkülönbözőbb tanár-emberek és diákok egyaránt tartoztak. Volt tanárom, aki szerint Lenin talán egy jobboldali elhajló volt, és emberségből, gerincből többet tanulhattunk tőle, mint a jelen sok neofita talpnyalójától. Ahogy a szakmát is csak sikerült megtanítani a diákoknak. S persze, voltak kevésbé kedvelt tanárok is. Hol nincsenek. De valahogy mindig az „iskola” maga képezte az emlékek magvát.

Valahogy soha nem a neve alapján ítéltem meg az emlékeket. A név csak egy címke. Megette a fene azt, ha egy iskola esetében a nevet hiszik legfontosabbnak. Nem azok, akiket a név, míg odajárnak összefog, és végzés után összetart. Hanem azokat, akik az iskolával szembeni kellemetlen emlékeik hatására még a nevet is eltörölnék. Ha már az iskolát nem képesek. Ha már az odajárt generációkat, az őket a szünetben talán kicsúfoló iskolatársakat nem képesek a Holdra száműzni. Akkor legalább a névtáblába rúgjanak. S amiért a személyes emlékekre kitértem az az, hogy miért tett szomorúvá, és miért hökkentett meg egy, a legfrissebben gumicsont-gyanús hír egyik szólama. Különben igen, a „Ságváriról” van szó, és az általánosabb véleményemre is szánok pár mondatot majd. Előbb az az ominózus kiragadás jöjjön az átnevezést említő egyik forrásból.

A tudósítás szerint: „Bor Zsolt, a Ságvári-gimnáziumban végzett fizikus akadémikus szerint elég a “mondvacsinált kommunista hősből”, itt lenne az ideje a névváltoztatásnak”. S lehet nyugodtan hibáztatni, de eleddig fogalmam sem volt kicsoda Bor Zsolt, és hol végzett. Miközben Ságvári Endréről azért nagyjából él még valamilyen kép a generációmban. Ha máshonnan nem, akkor a háború alatti életéről, illetve lelövéséről készült film okán. Amellyel kapcsolatban senki ne fáradjon leszögezni, hogy kádárista propagandafilm volt. Az volt. Ahogy Ságvári Endre sosem tagadta a baloldaliságát, és akár kommunista voltát sem. Egy elvet vallott még akkor is, amikor a neveit váltogatta. Ellentétben például a jelenlegi miniszterelnökkel, aki a KISZ-től a konzervatív jobboldalt felhasználó diktatúráig ugyanazt a nevét adta a prosti bugyijánál is gyakrabban változó ideológiájához. Miközben elve az elvtelenség. Olyan kiszolgáló-személyzettel, mint az árnyékkeresztény Rétvári Bence és Balog Zoltán, a persely cinikus pátere.

Bor Zsolt kapcsán különben igyekeztem korrepetálni magam. Elvégre mégsem árt, ha az embernek legalább felszínes képe van valakiről, aki a jelek szerint nagyon utálhatta azt az iskolát, amelyben érettségit szerzett. S amely elindította a jelenlegi akadémikusságig vezető úton. Ezt a szinte gyűlöletig fajult ellenérzést a fentebb emlegetettek alapján gondolom. Ellenkező esetben nem az iskola nevével, hanem a fejlesztésével, a diákjaival, vagy akár az iskolatársakkal való sörözéssel foglalkozna. Habár a névmágiát már közel két éve is emlegette, mint most olvasom a neten. Talán mert a lézerekről már akkor is mindent tudott. Mert olvasom most, hogy azzal foglalkozik az akadémikus úr. Aki különben 1973-ban a Szovjetunióban, Kijevben végzett. Aki ezek szerint a Ságváriról elnevezett iskolában elég jó ifjúkommunista lehetett. Akkortájt ugyanis nem akárkiket vettek fel a szovjet egyetemekre. S mert az adatlapján azt olvasom a végzettségei között, hogy „1975 PhD. fizikából, JATE”, nem akárki lehet a most nyilatkozó névmágus. 1975-ben ugyanis PhD fokozat de facto nem létezett hazánkban. Ha neki, két évvel a kijevi tanulmányok után mégis odaadták Szegeden, akkor azt hiszem, inkább nem akarom tudni, hogy Bor Zsolt mennyire volt „mondvacsinált kommunista hős” az 1970-es években. De akkor sem, ha elfogadom az akadémiai adatlapot, ahol csak egyetemi doktori szerepel az adott évben.

Ahogy azon akadémikusok pályáját is lehet, hogy jobb nem feszegetni, akik a névminősítő bizottságot alkotják. Amelynek ténykedését jelzi az, hogy „Ságvári nevének használatát az MTA a “nem javasolt” kategóriába sorolta”. S akkor hirtelen eszembe jut, hogy kár is lenne nevesíteni a dísztársulatot. Elvégre lehet: Horger Antalról azt sem tudnánk, hogy a világon volt, ha nem csapja ki a nevét később megörökítő József Attilát. De aztán eszembe jut, hogy mégis érdekes lehetne tudni a döntnökök névsorát. Mert az akadémikusok jobbára nem az 1990-ben született korosztályból keverednek ki. S mégis érdekes lenne tudni, hogy akadémiai szinten kik komcsiznak. Hátha kiderülne, hogy annak idején intézeti párttitkárok, évfolyam-bizalmik, és hasonlók lebegtetik most másik, a most más irányba elvárt nyelvcsapások irányába a köpönyeget.

Andrew_s

Orbán és a valóság

Az Orbán Viktorral készült interjúknak nem kis történelmi jelentősége van. Még akkor is, ha ez esetleg csak a valós történelem újraértelmezéséhez ad támpontot. Ha ugyanis kellően sokat hagyják beszélni, akkor el fog jutni arra a pontra, mint Sztálin elvtárs a valamikori ifjúsági regények sugallataiban. Olyan képet hagyva maguk után kirajzolódni, mintha a generalissimus egy szem maga állította volna meg a tengelyhatalmak hadait. Egyszerre az összes fronton.

Amellett az Orbán-interjúknak azt hiszem egy igen komoly kommunikációs szerepe is lehet a győzedelmes dicső vezér önképének erősítése mellett. Annyi téveszmét, tévedést, vagy konkrét hazugságot tartalmaz, hogy az elemzők belefáradnak. Gyakorlatilag immunisakká válnak. Ahogy a kocsmai háryjánosok történeteire is csak legyintenek egy idő után. A jelentős különbség csak az, hogy ott legfeljebb a napi feles a tét, míg a miniszterelnök esetében a kormányzati hitelesség. Már az a kis sercli, ami még maradt belőle. A sifonér sarkában. Kicsit penészesen, és az egerek által is nagy ívben elkerülve. Erről a gránitszilárdságú sercliről sikerült pár morzsát megint lepattintani azzal az interjúval, ami több részletben jelent meg a Bild-ben, és amelynek első részében jelezte Orbán Viktor, hogy sikerrel leszámolt talán a benne élő kommunizmussal is. Amit csak az tesz kétségessé, hogy nem adta vissza a miniszterelnöki megbízatást. Mert a választójogosultak felénél is kevesebb szavazat birtokában arcoskodni többségi felhatalmazással továbbra is elég bolsevik trükknek tűnik.

De azért van egy interjúnak első része, hogy legyen egy második is. Az orbáni szószappan-opera második része is megjelent, és abban már az Európai Parlament tagjainak megválasztására is kitért. Mely választásról azért érdemes felidézni, hogy rekordalacsonyságú részvétel van leadott szavazatok mögött. Ami azt jelenti, hogy a papírforma szerinti kicsit több mint ötven százalékos Fidesz-győzelem mögött igen kevés valós szavazat van. Ez akkor is igaz, ha a többi politikai erő EP-képviselőire még kevesebb választópolgár voksolt. Ami mit sem von le abból, hogy természetesen tehetett valaki mindenféle ígéreteket a választóknak a kampányban. Néha még megtartani sem ártana ezeket. De azért azt hiszem igen érdekes eredményre vezetett volna, ha akár a választás napján megkérdezik az embereket, hogy mi a véleményük Jean-Claude Junckerről. Könnyen lehet ugyanis, hogy kiderült volna:

Fogalmuk sincs kicsoda;

Sokaknak a II. világháborús repülőgépek, például a Ju87-esek ugranak be róla;

Egy szóval, a többségnek alighanem lövése sem lett volna, hogy ki az, akire a kérdés valójában vonatkozik. Ahogy szintén hosszas keresgélésre sem biztos, hogy előadják Orbán Viktor rá vonatkozó ígéretét. Ami önmagában semmit sem jelent, mivel aligha az Európai Bizottság tisztségviselőire gondolva töltik az emberek a napjaikat. Csak abban az összefüggésben van az egésznek értelme, hogy Orbán Viktor szerint ő ígéretet tett a választóinak Juncker útjának elállására. Gondolván talán arra az interjú közben, hogy egy német lapnak, messziről jövet, azt mond, amit akar. Ahogy a korábbi részben is megpróbált olyan látszatot kelteni, mintha egyedül verte volna ki a szovjet csapatokat az országból.

Az 1989-es újratemetés kapcsán most a második részben egyébként inkább Ukrajnáról tartotta érdemesnek szólni a kormányfő. Talán azért, mert 1956-ban szó sem volt még a mai ismert EU-ról, és Ukrajnában alapvetően nem arról szól a történet, hogy egy politikai oldal szereplői között zajlanak az események. 1989-ben pedig nálunk nem volt polgárháború, mint arra a rendszerváltás utáni miniszterelnök is tett némi cinikus megjegyzést annak idején. Így, miután igen kevés rokon vonás található az események politikuma között, remélem mindenkinek nyilvánvaló az a nyílegyenes asszociációs út, amivel az egyiktől el lehet jutni a másikig. Már akkor, ha attól a nyilvánvaló hasonlóságtól eltekintünk, hogy minden ártatlan áldozatért kár. Bármi is legyen a konfliktus oka, természete.

Tulajdonképpen csak abban bízhatunk, hogy vagy az említett interjúnak találják meg a harmadik részét, vagy hamarosan újabb beszélgetést rögzítenek Orbán Viktorral. Alighanem már sokan rágják a körmüket az izgalomtól, hogy milyen újdonságok derülnek ki a múltról. Amit aztán kötetbe gyűjtve ki is lehet majd adni. „Orbán Viktor így változtatta meg a történelmet” címmel. Hamarosan tananyag is lehet. A KLIK majd gondoskodik róla.

Andrew_s

Hatalmi mécseshitel

Amennyiben asszociációs játékot kezdenénk, a kommunizmusról akár számos különböző képzet is felbukkanhatna a kollektív tudatalattiból. Jézustól Sztálinig ívelve át a történelmi korokat, és ideológiai képzeteket. Ennek megfelelően a kommunizmus áldozatainak a köre sem biztos, hogy mindenkinél azonos. Talán ez is indíthatta 2013-ban Áder Jánost, hogy egy hivatalos lista készítését kezdeményezze az áldozatokról. Talán ez is segíthette volna annak a tisztázását, hogy amikor idén mécsest gyújtott, akkor ki előtt is tisztelget.

Mert idén, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Áder János mécsest gyújtott. A Terror házánál. Ahol az ÁVH-nak valóban sok áldozata sínylődött. Ahogy korábban is. Az a bizonyos épület a II. világháború alatt is a rendőrterror, az önkény helye volt. Mert az épületeknek is története van. Ahogy az egyes embereknek is. S ahogy az egyes eszméknek is. Talán ezért is hat furcsán, amikor a kommunizmus eszméit zászlójára tűző egykori állampártban, illetve annak ifjúsági szervezetében viselt tagságot, netán vezető szerepet látszanak feledni egyes emberek. Például parlamenti házmesterek. Kövér bajusszal. Miközben bőszen komcsiznak. Vagy miniszterelnökök, amikor mások gatyáját próbálják minősítgetni.

Orbán Viktor egy éve ugyanis még a narancsszínűre cserélt vörös alsógatyákról értekezett az áldozatokra is megemlékezve. Talán ez idén már azért sem lehetne téma, mert Paks kapcsán a saját, narancsosra fakult, alsója is ismét vörösben pompázik. Esetleg még komoly ideológiai törést sem szenvedve el eközben. Nem a gatya, hanem Orbán Viktor. A rendszerváltó szerepében tetszelgő vezér, aki saját szájával ismerte el, hogy a Kádár-rendszer ellen ő aztán egy gyufaszálat sem igazán tett keresztbe. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az újkori kommunizmust hirdető rendszerek által be-, és feldarált emberek emléke előtt ne kellene éppen úgy tisztelettel adózni, mint bármely más önkény ártatlan áldozatai előtt. S még az sem lenne természetesen gond, hogy a magyar államiság nevében a hon közjogi méltóságai hajtanak fejet az áldozatokra emlékezve.

Álságossá legfeljebb az teszi ezt a megemlékezést, hogy ugyanezek az emberek egy percre sem néznek szembe önnön személyes történetükkel. Úgy téve, mintha igaz lenne, hogy amiről hallgatnak, az eltűnik. Amit éppen az a kiabáló gyávaság emel ki a csendből, amivel például Kövér László szokott komcsizni. Amikor a saját szellemiségének sötét szobájába marad egyedül. A saját, rendszerváltás előtti, emlékeivel. S ez a hatalomban kiépült közös decibel-platform az, ami élővé teszi a kérdést, hogy vajon valójában mire, illetve kire emlékeznek azok, akik a mából emlékeznek vissza az egykori MKP-, MSZMP-, és KISZ-tagokra. A rendszerre, amit szolgáltak. Valamint az áldozatokra, akiket a hatalom szolgálói kiszolgáltattak balsorsuknak. Nem feledve természetesen, hogy ebben az esetben sem igaz a kollektív bűnösség, mint tényállás. S éppen ezért lett volna szerény következménye annak, ha a jelenlegi hatalmat élvező vezetők kiállnak, és fellebbentik saját állampárti kapcsolataikról a feledés függönyét. Nem most, hanem még az első komcsizásaik, gatyavizsgálataik előtt.

Mert most már kicsit későnek tűnik. Mára odaszáradt a kérdés, hogy például Orbán Viktor milyen minőségben jelent meg, a saját önmeghatározása szerint, a megemlékezésen. Az újbudai Memento-nál. Mert még az is lehet, hogy a rendszerváltás és nem a kommunizmus áldozataként. A rendszerváltás áldozataként, mert ez az aktus kényszerű, és évtizedes vargabetűkre, alakoskodásokra kényszerítette a személyi kultuszos teljhatalom eléréséig. Mely teljhatalom, ha sikerül időben a KB-ba, majd az első titkári székbe agitálnia magát, szinte az ölébe hullhatott volna. A hatalom, és mindaz, ami azzal jár. Bár ahhoz, hogy választ kapjunk arra a bizonyos, a miniszterelnök belsőjébe temetett kérdésre, aligha számíthatunk. Ellentétben azzal, ami nyilvánvaló: lassan a külsőségekkel sem kell látszólag törődnie. Jól mutatja ezt egy, a Rákosi-rendszernél korábbi önkényuralom tisztára mosásának szándéka.

S mielőtt bárki a hajánál fogva előrángatott szempontnak gondolná ez utóbbit, elég a kommunizmus áldozatainak emlékére megemlékezők névsorán végignézni. Ott látjuk azt a polgármestert, Rogán Antalt, aki szerint az antiszemita Horthy fasiszta szövetségeseinek bevonulását éltető emlékműre égető szükség van. A tervrajzok elégetése helyett. S ott van a névsorban Szakály Sándor, aki szerint a gestapós segédlettel elkövetett tömeggyilkosság idegenrendészeti akció volt csupán. Felvetve azt a kérdést is, hogy vajon, ha esetleg Putyin azt kívánná, akkor hajlandó lenne-e Orbán kérésére a Gulag áldozatainak a sírját is megtiporni? Netán társas-kirándulásnak minősítve a malenkij robotra hurcoltak útját? Esetleg testkultúra-mozgalomnak aposztrofálni a recski rabok dolgoztatását? 

Mert a hiteltelenségnek is vannak fokozatai. Még akkor is, ha senki, akiért pro forma a mécsesek égnek, nem fogja kikérni magának a megemlékezőt. A lelkiismeret pedig lehet polgári, de bizonyos körökben nem politikai kategória. Talán erről is mesélhetnének a kommunizmus szellemeit magukban kergető hatalmi csavarkák.

Andrew_s

Kinek a komcsi szüleit.

A nép egyszerű gyermekeinek egyszerű mondatok kellenek. Legyen az akár tudományos ismeretterjesztés, vagy akár a közélet. Az ismeretterjesztés olyan nagymesterei, mint Öveges-professzor sokaknak tudott kedvet teremteni a tanuláshoz, a tudáshoz. A politikai populizmus szónokai pedig tömegbázist tudnak teremteni ott, ahol csak törött tükrök cserepei állnak ki a bűzlő posványból. Mely törött tükörcserepekbe nem, vagy csak torzított képet visszavárva néz bele a beszélő.

Valahogy így járt Kövér László is legutóbb, amikor a komcsizós, önmúlt-felejtő igyekvés felülírta benne a maradék realitásérzéket is. Kivéve persze azt az egy esetet, hogy családjának ifjabb generációja szembefordult vele, és valami olyan keserűség tört ki belőle elemi erővel, ami egyszerre önvád és önbecsapás. Mint a „12 dühös ember” című film körömszakadtáig kitartó, a nemzedéki lelkiismeret furdalást előítéletbe fojtó esküdtje. A HVG-n olvasható kinyilatkoztatása szerint Kövér László azt találta mondani, hogy „a mai tüntető fiatalok apukája valószínűleg olyan kommunista vezető volt, akik ellen a rendszerváltás idején ők tüntettek”. Ami világosan jelzi azt, hogy csak valami homályos elképzelés él benne a saját koráról. Nevezetesen arról, hogy pontosan abba az ötvenes korosztályba tartozik, akiknek a gyermekei ott tüntetnek. Joggal provokatívan hatva az ezen korosztályba tartozókra. Egyben persze elfeledkezve kicsit a saját múltjáról is, mivel sem tőle, sem számos párttársától nem állt olyan nagyon messze a KISZ, illetve az MSZMP.

Ebből a szempontból válhat értelmezhetővé az említett esetleges családi problémája a parlament pulpituskoptatójának. Ha ugyanis akár a saját, akár valamely pártbéli jó barátjának rokonságába tartozó gyermeket vélt felfedezni a tiltakozók között, akkor joggal tehette az említett megjegyzést. Ellenkező esetben azt kellene feltételezni, hogy a tiltakozásokon részt vevőkkel kapcsolatban igen komoly családfa-kutatást végeztetett Kövér László. Amolyan ősdemokrata módra. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy akik ellen ők tüntettek, korántsem lehettek jelen olyan számban a hatalomban, ahány indokolná a ma diákjainak létszámát. Az életkori adottságokról szintén megfeledkezve, hogy akik ellen tüntettek, azok alighanem inkább Pozsgay Imre korosztálya. Így aztán legfeljebb az unokákról lehetne szó. Bár alighanem a házelnök kapcsán is érvényes az a régi mondás, hogy „ne keress logikát ott, ahol nincs”. S így aztán talán meddő próbálkozás is racionalitást keresni az idézet kijelentés mögött. Kövér László alighanem nagyot, még számára is egyszerűen felfoghatót akart mondani, és bízott abban, hogy mire dől a fa, sikerül mást alálöknie. Elvégre micsoda dolog az, hogy annak idején, amikor egyfajta kontra-KISZ gyanánt megalapították a Fideszt elindultak a teljhatalomhoz vezető úton, és ez a mostani ifjúságnak mer nem tetszeni.

A komcsizás meg olyan divatosan jó dolog szerinte. Azóta, amióta a saját elfeledve megtagadott ifjúságának kísérő-zöngéjévé váltak a lenini alapfogalmak, és azok a mára megkopott szólamok, melyek jegyében minden hatalmat nekik. Elvégre már Orbán Viktor is elmondta, hogy nem a diktatúrával, hanem az uralkodó személyével volt gond. Felvetve, hogy Kövér László is sokkal inkább a saját hatalomvágyának kiteljesedéséért, mintsem az antikommunizmus jegyében tüntetett. Egy teljes tükör persze ezt is megmutatná, ha bele merne nézni a házelnök. Úr? Elvtárs? Ki-ki döntse el annak alapján, hogy elveiben társ-e az, aki úriemberinek tartja ütni a gyermekeken. Akár csak virtuálisan is. Azokon, akik azért a demokráciáért tüntetnek, mely szembe megy a mai kormányzat abszolutizmusával. Azokon, akik esetleg azért kénytelenek elhagyni az országot, mert hiányzik az a bizonyos milliónyi új munkahely. Azokon, akik azért tüntetnek, mert itt, a hazájuknak tekintett országban akarnának érvényesülni. A teljesítményük és nem a szüleik alapján. Azokon, akikkel szembe Kövér Lászlónak csak az a kocsmában sem éppen ildomos érve van, hogy „apád komcsi volt”. Bízva a feledékenységben. S abban, hogy a gyermekeit sikerül elszigetelni a jelentől, a jövőtől, a tükröktől, a társaktól és a hírektől.

Andrew_s

Antikommunista narancsködök.

Forrás: Gépnarancs

A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából számos politikus gondolta már egy nappal korábban is alkalmasnak az időpontot, hogy véleményét, vagy akár indulatait artikulálja. Olcsó retorikai fordulat lenne arra hivatkozni, hogy talán az egyetlen dokumentált kommunista közösség Jézus és tanítványainak közössége volt. Miközben természetesen érthető, hogy politikai és nem a megvalósult kommunizmus kétségtelenül létező áldozataira gondolva vonult fel a politika. Azt követően, hogy Orbán Viktor az alsógatyákról értekezve előkészítette a terepet az évértékelője közepette.

A miniszterelnök a kábítószercsempészekkel párhuzamban hirdetett harcot azok ellen „akik vörös alsónadrágjukat narancssárgára cserélték”. Noha aligha gondolt arra, hogy a narancsszínű alsónadrágoknak akkora keletje lesz, hogy csempészárúként kell majd lecsapni az azzal esetleg dugiban kereskedőkre. Az azonban kétségtelen, hogy tekinthető jó hangulati felvezetőnek azokhoz a megnyilvánulásokhoz, melyek pár nappal ezt követően törtek a felszínre. Talán azzal a szándékkal is, hogy eljátssza Tuskó Hopkins szerepét. Elvégre igaz, hogy bárkire nézve „az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: ő olvassa!” Még akkor is, ha a szerepeket értelemszerűen módosítani kell a Rejtő Jenő által leírtakhoz képest. Annyiban, hogy amennyiben olyan határozza meg a kommunisták körét, aki a saját asztala körül ülők közt is bőven találna a vörös pöttyeiket vörös gatyába rejtőket, addig azt olvas bele a névsorba, akit akar. Ami azért nem változtat azon a tényen, hogy a Fidesz-ben és holdudvarában is igencsak vannak alsóilag rétegesen öltözött kollegái a miniszterelnöknek.

Talán ez is kicsúszott a honvédelmi miniszter látóköréből, amikor kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott beszédet Esztergomban. Azt üzente ugyanis, hogy „Amíg Európában a vörös csillag nem önkényuralmi jelkép, amíg nem jön létre a kommunizmus nürnbergi pere, ahol az emberiség egyszer és mindenkorra elítéli a totális rendszerek minden formáját, addig a kommunizmus nem múlt idejű történelem”. Egyben persze egy erős képzavarba is belekeveredve, mivel a nürnbergi per elsősorban embereket és tetteket vont eljárás alá. S a per következménye, az ott feltártak járultak nagyban hozzá ahhoz, hogy az embertelen náci ideológia megvetés tárgyává vált mindenki számára, akiben a humánumnak legalább szikrája felvillanhat. A kommunizmust, mint eszmerendszer egy kicsit talán más. Mert összességében, a populista hangulatkeltés szándékát felismerve érthető Hende Csaba szándéka. Azonban egy minisztertől talán elvárható, hogy különbséget tudjon tenni egy eszme, az eszme nevében cselekvők, és egy olyan jelkép között, mely nem állt kizárólagos használatban az adott eszme követői számára. Ha egy minisztertől ez a különbségtétel elvárható, és Hende Csabáról feltételezzük azt a történelmi tudást, ami erre alkalmassá is teszi, akkor túl sok ok nem marad, amiért a képzavaros kijelentés elhangozhatott. Marad a populista hangulatkeltés, és a napi problémákról való retorikai figyelemelterelés.

Ami finom tereléssel Wittner Mária, mint a Fidesz vörös-csillagügyi megbízottja, még véletlenül sem gyanúsítható meg. Egyszerűen kijelentette, hogy „ha nem kérnek bocsánatot, nincs bocsánat”. Mármint az ’56-os megtorlásokban részt vevők számára. Amivel magánvéleményként nem is lehet vitázni. Wittner Mária így érzi, és ezzel közreadta azt az ars poetica-t, hogy ő addig fogja dédelgetni magában a gyűlöletet, ameddig csak él. Ami magánemberként jogában áll, és legfeljebb sajnálni lehet érte. Politikai szereplőként persze ez már nem teljesen igaz. De Wittner Mária már annyi kirohanást tett az utóbbi évtizedek különböző politikai eseményei, vagy csak a parlamenti munka során, hogy meglepetéssel is csak mérsékelten tud szolgálni ebben a műfajban. Miközben, korántsem húzva egyenlőségjelet az események között, azért tőle sem ártana legalább egy kis bocsánatkérés a TV-székház felgyújtásához vezető folyamatokban játszott szerepéért. Ám nem áltatom magam azzal, hogy ez a közeljövőben be fog következni. Elvégre az, aki egész életét a mások szemében, talán már rég elkorhadt, gerendák vizslatásának szentelte, az aligha fog a saját apró szálkáival foglalkozni. Ugyanez okból azt is kár feszegetni, hogy bár a bocsánatkérés erény, a bocsánatnak nem előfeltétele. Ahogy a bocsánat és a felejtés sem azonos.

S ebből a szempontból Áder János nyilatkozata volt talán az egyik leginkább mértéktartó. Igaz, köztársasági elnökként a szerepéhez jobban illik a mértéktartó nyilatkozat, mint az egykori vakondokvadászat szóvirágai. S legalább a korábbi pártharcostársaktól eltérően igyekezett elkerülni a populista pongyolaságok csapdáinak jó részét is. Alkalmazkodva ahhoz a mindenkit képviselni szükséges szerephez is, melyet Brüsszelből hazajövet felvállalt a hazai politikában.

Andrew_s