2015. október 31., szombat

Orbán köszönete Sorosnak: Gyűlöllek!!!

Soros Györgyöt ekézni a kormányzat részéről nem új passzió. Az a fajta conteo, hogy a jelenlegi problémákról tehet Soros György, illetve az, hogy a migránsok és embercsempészek között van kapcsolat, mégsem egészen nélkülöz minden alapot. Legfeljebb az az alap a plafonról lóg lefele. Ahhoz képest, amit Orbán Viktor legutóbb előadott.

Ha abból indulunk ki, hogy egy egységes szövetségi rendszer lokális felrúgása, a globális együttműködési keretek egyoldalú értelmezés-váltása mindenképpen politikai zárvány kialakulásához vezet, az alighanem belátható. Amennyiben egy ország nekiáll kerítéseket emelni, akkor az óhatatlanul egyfajta láncreakciót válthat ki. A magyar kerítés kerülőutakat, más országoknak fokozott terhelést jelent. Ott felerősödhetnek a kerítést pártoló hangok, és esetleg újabb sövényeket terem. Az így átrendeződő menekült-útvonalak újabb országokban szereznek támogatókat a kerítéseknek. S mire az EU esetleg felébred, addigra egy kerítésekkel szabdalt hatalomtechnikai játszótere azoknak a hülyegyerekeknek, akik szerint egy globalizálódó piaccal szemben az izolacionizmus egy előremutató tendencia lehet. Eltekintve attól, hogy egy-egy lokális zsebdiktátor sovén szólamokra alapozott, de alapvetően csak a saját harácsnokságát ismerő hatalmához teremthet ideiglenes alapot. Ideiglenest, mert a szólamok, gazdasági lehetőségek, erőforrások híján üresek maradnak. Ez az EU-nak közvetve sem kedvez. Ám másoknak még hozhat a konyhára, ha egy kebelbarát hajlandó elindítani egy ilyen láncreakciót.

Soros György felelőssége a hatalmi tényezők környékén különben valóban tetten érhető. Nem is annyira az EU felbomlásában. Egyszerűen azért, mert Amerikából nézve az EU felbomlása egy nagy, és egységesen szabályozott piac elvesztését is jelentheti. Az meg miért lenne érdeke egy pénzembernek? Az a megközelítés, hogy a tőzsdében, piacban érdekelt milliárdosnak érdeke lenne az EU szétrobbantása, elég megalapozatlannak tűnik. A felelőssége tehát nem ez. Az azonban igen, hogy Soros pénzén tanult Orbán Viktor is. Alkalmasint skill-eket gyűjtve ahhoz is, hogy ma kerítésépítő pozícióban lehessen. De nem csak ő volt Soros támogatottja a hazai hatalom gépházából. Amiről nyilván szeretnének az érintettek megfeledkezni. A hála különben sem történelmi kategória. Különösen akkor, olyan körülmények között nem, amikor hallgatólagosan elviselve, burkoltan, vagy nem is annyira burkoltan hallható az antiszemita retorika. S miközben a hála nem politikai kategória, már Jókai is megjegyezte, hogy „A hála egy neme a gyűlöletnek” (A lélekidomár). Az érintettek tehát igencsak gyűlölhetik Soros Györgyöt.

Orbán Viktorral az élen. Aki alighanem, világos pillanataiban, nyilván pontosan tudja. Anélkül a bizonyos alapítvány nélkül ma talán csak elfeledett zugírnok lenne valahol. Az, hogy olyam kijelentésekkel gondol rúgni Soros-ba, hogy a milliárdos és az embercsempészek tehetnek a menekültáradatról, emberileg tehát talán érthető egy kicsit. Nem szereti, ha a fenti „mellékkörülményre” valakinek a puszta világon-levése folyton folyvást emlékezteti. Talán emiatt gondolta, hogy megfelelő környezeti ellenpólust tud maga körül teremteni timikéző Andy felkarolásával és pénzzel való kitömésével. Csak hát ugyebár a tehetség és belső a motivációs nem ugyanaz Soros György és Andy Vajna esetében. A jelek szerint. Meg az eredmények szerint.

A menekültekre és embercsempészekre visszatérve. Kicsit a szellemi abszurd kategóriájába látszik tartozni az, hogy a menekülthullámot az embercsempészet tartja fenn. Az ugyanis feltételezné azt is, hogy az embercsempészek globális összeesküvése volt képes kirobbantani a szíriai polgárháborút. Az ISIS létrejöttéről már nem is beszélve. Talán még a Boko Haramról is az embercsempészek világszervezete tehet. Orbán Viktor szerint. Az ugyanis kétségtelen, hogy az útra kelők nagy része a háborús viszonyok miatt szánja el magát a vándorlásra. Beleértve az olyan közvetett hatásokat is, mint a szociális rendszer összeomlása, az éhezés, a napi erőszak, és hasonlók. Amikről a miniszterelnök nyilván csak azt tudja, hogy olvasta valahol egy jelentésben. Még talán januárban, mielőtt elment Párizsba. Ahol már megfenyegette az uniót a menekültekkel. Hogy aztán hónapokig ne csináljon mást, mint a gyűlöletet szítsa.

Alkalmasint mesterségesen is olyan helyzetet teremtve, amely kétségtelenül az embercsempészeknek kedvez. A magyar hivatalos politika esetében már augusztusban úgy tűnt, hogy valójában, árfelhajtó tényezőként, kedvez az embercsempészetnek. Akármi is a hivatalos kommunikáció. Ennek haszonélvezői aligha a menekültek. Ellenben egy maffia-szerű szervezet, amely erre rá képes települni, kétségtelenül az lenne. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a kormányzat, vagy érdekszférája érdekelt lenne az embercsempész-maffiákban. De azt jelezheti, hogy Orbán beszédírójának már megint sikerült az orráig sem elszemlélődnie, mielőtt ostobaságokat tálalt fel a miniszterelnöknek. Hacsak nem Orbán kérése volt a burkolt célzás: már megint az ő húzása a passzát-szél. Ha nem is tudja pontosan, hogy egy stadion melyik oldala a passzát.

Andrew_s

Kit zavar Kocsis sértett hírneve?

Forrás: Fidesz.hu
A bíróság döntött arról, hogy Kocsis Máté jó hírnevét sértette meg Ungár Klára, amikor lemelegezte. Ez a sértegetőnek két millába fáj az első fokú döntésről szóló hír alapján. A pereskedés még valószínűleg folytatódik. S mert Kocsis Máté szeret pereskedni, és a pártjáé a hatalom előre leszögezem, hogy kijelentése alapján elsőre elhiszem, hogy nem meleg.

Annyira elhiszem, hogy azt is elhiszem, ha holnap sajtóközleményben fogja tudatni a nagyvilággal: annyira nem meleg, hogy már ki is hűlt, és zombiként ténfereg a nyóckerben. Tehát Kocsis Máté hőmérséklete ezzel letudva. A szexualitása pedig, őszintén szólva, nem igazán érdekel. Alapvetően magánügynek gondolom. Ezért mindig zavar, ha politikai fegyverként gondolják használni. Alkalmasint minden oldalon. S valamiért mégsem tudok szabadulni teljesen attól a gondolattól, ami a bírósági híradásban is felbukkanó gondolat: ha valakinek rossz hírnevét lehet kelteni azzal, hogy melegnek titulálják, akkor ott valami baj van. Ha ezt a bíróság, akár akarva, akár akaratlanul megerősíti, ott még nagyobb baj van. Ha ez a „saját kör” a hatalmon levő pártot jelöli, akkor országos politikai véleménynek tekinthető, bírósági döntés alapján, hogy a Fideszben, illetve a Fidesz holdudvarában lenni, és melegnek lenni egyenlő a politikai öngyilkossággal? Csak nem a politikai homofóbiát igazolta a bíró? Ez nyilván túl mutat Kocsis Máté konkrét perén és konkrét nemiségén is. Amiről készséggel elhiszem, mint írtam, hogy a párt elvárásnak megfelelően makulátlan. S olyan férfiasan heteroszexuális, hogy leveri a gyertyát. Amit különben sem szándékozom tartani senkinek.

A következőkben tehát szó nincs a nyóckeres polgármesterről. Pusztán egy gondolatról. arra nézve, hogy adott esetben miként lehetne kétségek eloszlató módon bizonyítani a nem-melegségét valakinek. Nyilván lehetnek erre nagyon adekvát módszerek. De a leghétköznapibb bírósági megoldásnak mégis a tanúk meghallgatása jöhet szóba. Talán egy pszichiáterrel az élen, aki felvázolja a nagy valószínűséggel elvárható reakciókat a delikvens esetében. S aztán jöhet az illető kapcsolati hálójának feltérképezése, és a tanúk meghallgatása. Például a feleség meghallgatása a család szexuális szokásairól. Beleértve az ágyban eljátszott, akár pillanatnyi szerepekről is. Mert igazolni kell a macho fellépést az utolsó nyikkanásig. Ezt a feleség nyilván nagy örömmel fogja elmesélni.

Majd jöhetnek a többiek. Az összes hölgy-ismerős. Akiknek félreérthető megjegyzést tett, azért. Akiknek nem, azoknak meg azért. Ha netán viszonya volt valamelyikükkel, akkor arról jöhet a részletes beszámoló. Gondolom a feleség legnagyobb örömére. Meg a szerető legnagyobb örömére is. De természetesen nem maradhatnak ki az azonos nemű barátok, ismerősök, munkatársak sem. Nekik egytől egyig célszerű letenni az esküt arra, hogy velük sosem. Egy félreérthető gesztus erejéig sem. A tanúk megbízhatósága érdekében talán az ő hölgy-ismerőseik meghallgatásával is tarkítva. Amely tanúmeghallgatások végére valószínűleg több kínos részlet derülhetne ki, mint egy pornófilm-sorozatban. S mindezt természetesen az alapkeresetet benyújtó közvetlen ismerősein keresztül, az ő számukra mindenképpen nyilvánosan. Akár szándékuk, kíváncsiságuk ellenére is. Már csak azért is, belemenve a nyilvános vájkálásba, mert a bíróságot lehet, hogy meggyőzi egy zárt tárgyaláson elhangzott orvosi szakvélemény, de az utca emberét már nem biztos. Márpedig egy közszereplő politikai marketingje nem a bíróságnak szól.

A végre persze lehet, hogy minden munkatársnő és munkatárs elmondja a magáét, és a bíróság kimondja: még csak gondolni is tilos melegként a pereskedőre. Azon aztán el lehet gondolkodni, hogy miközben bírósági papírt szerez arról, hogy nem meleg, aközben nem szerez-e egy másik bizonyítványt is. A tanúk magánéletének óhatatlan kiteregetése, az élete párjának belerángatása kapcsán kiérdemelve az orbitális tahó, a címeres bunkó kétes hírnevét.

Mely természetesen nem vonatkozik Kocsis Mátéra. Már csak azért sem, mert esetében nem került sor, a hírek szerint, ilyen kapcsolati hálófelderítő tanúvallomásokra.

Andrew_s

2015. október 25., vasárnap

Lenne köziskolaszerű tehetségoktatás? Aligha

Csontváry Kosztka Tivadar:
Marokkói tanító
Az előző, pedagógiai tárgyú írásban már szóba került, az iskolai számonkérés. Ha pedig az iskolai visszatekintéseknél tartunk, akkor a szám kéréseket is érinti a tanár, illetve az iskola szerepe. Ez már csak azért is érdekes lehet, mert az iskola szerepe, és ebből fakadó lehetőségeinek számba vétele határozhatja meg, hogy mit kérhetünk számon az iskolától.

A gondolat különben egy „magánbeszélgetésben” merült fel, melyben az idézőjelet az indokolja, hogy a közösségi portálok kérdésesen tekinthetők magánnak, és az ott folyó polemizálások beszélgetésnek. De ez egy másik, különben nem kevésbé érdekes, történet. Az iskolák szerepén való elgondolkodás alapjait illetően ismét csak a múltból kotornék elő egy szöveget. Kicsit fiatalabbat a tesztek emlegetésekor idézetteknél, de nem sokkal. Az az azokhoz képest két évvel fiatalabb, még mindig a pedagógusképzést érintő, írás is már vagy öt éves. Alapgondolata az, hogy a pedagógus szerepének gyökerei valahol abban a hordalétben gyökerezhet, amikor a kölyköket rábízták a vadászni, messzire elbarangolni már nem képes hordatagokra. Praktikus okokból. Egyszerűen evolúciós, szocializációs előny fakadhat abból, ha az kergeti a vadat, aki utoléri és az gyűjtöget, aki képes rá. Miközben az alap-tapasztalatok továbbadására érthetően azok is alkalmasak, akiknek a tudás már a fejükben van, és szakavatottan képesek megmutatni a kőkés-készítés mesterfogásait. Egyben ovónénik, illetve –bácsik is lehetnek.

Nem állítom, hogy az említett megközelítés minden leendő, illetve gyakorló pedagógus részéről osztatlan ovációban részesült. Emberileg teljesen megértem az okát. Elvégre mitől lenne szimpatikus tanárként az egykori, talán lesántult, vadász szerepbeli utódának szerepében tetszelegni. Különösen, mert a napi oktatáspolitika sem becsüli meg azokat, akik hajlandók betölteni ezt a szerepet. Tekintettel azonban arra, hogy még a konferenciák szünetében sem túl sok tényszerű cáfolatot vágtak a fejemhez, most ismét ebből a szerepfelfogásból indulok ki. Az iskola szerepét illetően. Pontosabban a tehetséggondozással kapcsolatos ténykedését illetően. Azt a tehetséggondozást érintve, mellyel kapcsolatban az említett Facebook-csevelyben a következő véleménnyel éltem: „Az iskola alapvetően nem tehetségfejlesztő és nem tehetséggondozó hely. Sosem volt az. Nem is lehet az. Számon kérni valamit, amire a szerepe szerint alkalmatlan, értelmetlen”. Amennyiben az iskola alatt a közoktatás intézményeit értjük, ahogy magam a továbbiakban ezt fogom érteni alatta. Az idézett vélemény-megfogalmazásnak valószínűleg a közepe az, ami talán kifejtésre érdemes.

Már csak azért is, mert az iskolarendszerrel kapcsolatban folyamatosan azt a szemrehányást hallani, hogy csak a szürkéknek, a középszernek kedvez. Olykor alternatívnak kikiáltott iskolák születnek. Akár karriert is csinálva. Miközben a „tehetséggondozó” iskoláról inkább csak szlogeneket hallunk. Jórészt különben azért is, mert a tehetség az egy olyan képességhalmaz, ami néhány teljesítmény-irányban kiemeli a diákot a középszerből. Miközben azon tárgyak esetében, amelyben ez nem érvényesül, akár súlyosan alulteljesíthet. Ugyanaz a diák. Az iskolai minősítések rendszere ellenben nem tudja hatékonyan lekezelni az erősen aszimmetrikus teljesítményeket. Az ilyen gyermek tehát legkésőbb egy külső megmérettetésen szembesül a haranggörbe közepének kedvező oktatási rendszerrel. Addig persze lehet a szülőket és a gyermeket is valamilyen, kicsit hamiskásan izolált világban inkubálni. Az a fajta iskola, amely alapvetően a társadalmi utánpótlást szolgálja ettől még szükségszerűen „középre lő”. Alkalmasint ezért tudott évtizedes karriert befutni a sablonelvű számonkérések rendszere is.

A társadalmi környezet ugyanis olyan polgárokat igényel nagyobb számban, akik egyszerre képesek a kilós árból kiszámolni a tíz deka parizer árát, kimosni a zoknijukat, illetve megkülönböztetni a vándorpatkányt a repülőgéptől. Kőkés-pattintó őseink példájához visszatérve: a kőkés előállítása az egyedi és csoportos túlélés záloga volt. Az ennek fejbe-csiszolását érdemes volt az ebben járatosakra, tömegképzés gyanánt rábízni. Barlangfestőre ehhez képest alighanem kisebb igény mutatkozhatott. Meg aztán az alapokon túl ezt aligha lehetett volna tömegképzés gyanánt oktatni. Az iskola tehát alkalmas helye a napi rutin, a társadalmi minimum megtanításának, az ehhez szükséges készségek pallérozásának, de szerepe alapján sem tehetségfejlesztő műhely. Így tehetséggondozásban is már bőven túlteljesít akkor, ha nem nyomja el a tehetséget. Mely utóbbihoz azonban olyan tanári kar kell, amelyben nem az önbizalom-hiányos, kiégett, mindenre már csak legyinteni képes tanerők vannak. Bár! Belegondolva a mindenre legyintő tanár legalább nem piszkálja a tehetségeseket sem. Ebből természetesen nem következik az, hogy kész előny a kiégett tanári kar. Az ugyanis a középmezőny késpattintó-képességét sem képes pallérozni.

Mindezek alapján természetesen egy percig sem vonom kétségbe, hogy bizonyos iskolákban halmozódhatnak a tehetséges gyermekek. Például egy zeneszakos iskolában szinte biztosan több zenében jártas diák fog előfordulni, mint egy olyanban, ahol a kertészet van a középpontban. De nagyjából ennyi. A továbbiakra fenntartom, hogy a tehetség egyedi. A tanártól személyében elvárható (lenne), hogy felismerje (általában nem ismerik fel), és ha felismerte, legalább ne nyomja le a középmezőnybe. Noha általában lenyomják, mert az kényelmesebb. A valós tehetséggondozás sosem lesz tömeges. Legfeljebb papíron. A magam részéről a marketing-ízű szövegek helyett már azzal elégedett lennék, ha az iskolák azt a szerepet betöltenék, amire valók. A tehetség szót félretéve a készségek és képességek fejlesztéséből kihozva a maximumot.

Ami a tehetséget illeti, balójában azt hiszem a helyzet az, és továbbra is az marad, hogy a tehetséges gyermekért a szülőnek, a zseniért önmagának kell megharcolnia. Nem egyszer önmagával is. Néha az egész környező társadalommal is. De, ez már szintén egy nagyon más történet.

Andrew_s

A tesztek (még)sem nőnek az égig

A hiúságot sokszor sorolják a káros tulajdonságok közé. Az is. Különösen, ha megalapozott. A megalapozott hiúságot legtöbbször nem is annak, hanem önbizalomnak hívják. Sokak szerint ez is káros, és az önbizalom-hiányos környezet elkezd címkézni. A címkén olyan szavakkal, mint: hiúság, nagyképűség. A következőkben pont ez következik az iskolai tesztek kapcsán. Akit ez zavar, ne is olvassa tovább.

Még akkor sem, ha szinte biztosan sokan ismerik azt az érzést: mondanak, illetve leírnak valamit, amire legtöbben rá se bajszintanak (legfeljebb koppintják), majd hirtelen visszaigazolást találnak a mondandójukra. Aki erre úgy reagál, hogy „a francba, már megint igazam volt”, és bánatában leissza magát, annak részvétem. Személyiségét végzetesen megfertőzte a többségi szürke massza által rákényszerített önmarcangoló műszerénység. Amely kényszert különben sosem értettem igazán. Ha valaki gyorsabban old meg egy matematikai feladatot, mint az osztálytársai, az miért ne lehetne rá büszke. Lehet, hogy a gyengébb matekos gyorsabban futja le a százat. Márpedig a futóverseny győztesétől senki nem várja el, hogy bánatosan zokogni kezdjen. Hamut szórva a fejére, amiért jobb, mint a többiek. Az iskolaévek során azonban sokan és sokszor találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a jobb tanulónak szinte a fű alatt kell elsunnyognia egy szaktárgyi versenyre. Ha pedig a tanórákon is jobb a többieknél, akkor az őt érő korosztályi gúnytól igen kevéssé védi az iskola. Ha pedig olyasmit mer kérdezni, amire a tanár se tudja a választ? Akkor jobb, ha legtöbbször elbujdokol. Mert a különben természetese jelenségre a tanárok önérzete legtöbbször heves védekezéssel reagál. Lemarva a gyermeket, froclizva a szülőt, vagy csak egyszerűen elhanyagolva a későbbiekben mindkettőt.

Az iskolai tesztek világa ide úgy kapcsolódik, hogy elvileg a tanári szubjektivitás kikapcsolására és egyben a tanuló tudásszintjének felmérésére szolgálhatnának. Az, hogy az objektivitása hiú álom, korábban részletesen kifejtettem. Nem sokkal azt követően, hogy az akkor, 2008-ban már létező, és országosan rendezett kompetenciamérések kapcsán bátorkodtam leírni: a tesztalapú mérés korántsem biztosan mér. Azt sem és az objektivitás hiú vágyát sem ezen a blogon, hanem másutt, még az euroASTRA-n boncolgatva. Elkerülve a teljes önismétlést csak annyit megjegyezve itt, hogy az akkori véleményem az volt: a teszteken nyugvó, tesztmegoldásokra szocializáló iskolai mérések tesztorientált, sablonelvű oktatást „okoznak”. Alkalmasint kiölve a fejlődéshez leglényegesebbet: az önálló gondolkodás serkentését, és vele intuíciót. Ha ugyanis elképzeljük ősünket a barlangban, aki a helyváltoztatásról csak azt a tesztet töltötte volna ki, hogy:
Oroszlánt hallasz, mozgásod:
a)    sétáló;

b)    szaladó;

c)    pánikszerűen rohanó;
Akkor kétségtelenül kevesen halnak meg az oroszlántól (c válasz), de sosem találják fel a kereket. A teszt tehát egy statikus állapotnak kedvez. Sok erőforrással egy ösvény összes fűszáláról felhalmozva minden információt. De anélkül, hogy új ösvényt nyitna valaki. Mert eszébe sem jut talán.

Talán erre a megállapításra juthattak a nagy vízen túl is, ahol pedig igen szép hagyományt teremtettek az élethosszig tartó sablon-kitöltésnek. Talán megszületett a felismerés: annyian lemajmolták az amerikai oktatási modellt, hogy lassan nincs honnan innovációra még képes agyakat szivattyúzni. Mindenesetre, a The New York Times egyik legújabb híre azt mutatja, hogy az Obama-kabinet szakítani akar az iskolai tesztek túlsúlyával a vizsgákban, szintfelmérőkben. Az iskolaidő mintegy két százalékára redukálva a szellemi egyenirányítást szolgáló visszakérdezésre fordított időt. Ami akkor is egyfajta előrelépés, ha változtatás bejelentésekor óvatosan fogalmaztak. Emlegetve a várható hatások felmérését, az esetleges differenciált változtatást, azt is, hogy senkit nem akarnak hátravetni a változtatással. S talán azt, hogy senkit nem hagynak a tanulmányi út szélén, egy kicsit komolyabban vehetjük az USA, mint Magyarország jelene esetében.

Azonban az kétségtelenül előremutató, hogy legalább elindult a gondolkodás a változtatás irányában. Visszaigazolva részben azt is, ami tendenciájában elgondolkodva, már mintegy hét éve felmerült a tanárképzés során általam írtakban is. A hiúság, az önérzet? Az kérem legyezgetve lett.

Andrew_s