Orbánnak: egy sün rendel

Forrás: Receptlap

Dicső, csak önmagával mérhető, és azt is felülemelkedő miniszterelnökünk saját szájával bejelentette a kristálycukor, búzafinomliszt, napraforgó-ételolaj, sertéscomb, csirkemell és a 2,8 százalékos tehéntej esetében árának visszacipelését a korábbi év októberének a szintjére. Majd gondolt egy nagyot, és Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter szájával kiegészítette a listát a csirke far-háttal.

A teljes megoldáscsomag egésze nem mentes a tanulságoktól. Az egyik ilyen tanulság, hogy teljesen nyilvánvalóvá teszi: szegénység márpedig van. Nem általában, és nem optikailag, hanem ténylegesen és a konkrétan. Olyan mértékben, ami gyakorlatilag a napi élelemhez jutást is kockáztatja. A másik nem kevésbé tanulságos az, ahogy ezt megoldani gondolja a kormány. Egyfajta feudális bejelentéssel, a „jó király” jót tesz az ő népével. Hatástanulmány a termékkör megállapításának a módjáról biztos van. Biztos van?

De tegyük fel, hogy van. A boltban fizetendő ár csökkentésnek lehetett volna az a módja, hogy az ÁFA nullázásra kerül. Ezzel a költségvetés magára vállalja a támogatást, és nem hárítja át azokra a kisebb vállalkozásokra, amelyeknek aligha van komolyabb tartalékjaik. Nem kis részben éppen a kiváló kormányzati munka korábbi hajóágyú-reflexes rángásai miatt. Így viszont valójában nem csak az érdekes, hogy milyen áruk árát csökkentették, ha csökkenést jelent, hanem a befolyásolás módja miatt más is. Az, hogy vajon az Orbán-családban, vagy a holdudvarban kinek támadhatott kedve az élelmiszer kereskedelmét a saját zsebébe konszolidálni. Miközben az teljesen világos, hogy a magyar költségvetés, az igen hozzáértő, és nem produktív beruházásokba ölt milliárdoknak is köszönhetően, nincs abban az állapotban, hogy lemondhasson az alap-élelmiszerek után befizetett ÁFA összegéről.

A termékek körének utólagos kiegészítése természetesen egyéb tanulságokat is rejt. Egyrészt azt, hogy Orbán Viktor, nem először, gyáva volt ahhoz, hogy ne valamelyik slapajával vitesse el az ebből fakadó balhét. Mert balhé márpedig lehet. Mert lehet ugyan, hogy abban a körben, ahol a fővadásza már vadászni is csak tenyésztett rénszarvashoz nem lusta, a csirke far-hát nem tétel. Lehet, hogy az ő nagyságos köreikben már a kutyák is csak fintorogva esznek ilyesmit. Ugyanakkor a robogó gazdaság lánctalpai alá temetett sokaságban ez bizony játszik. S nem kutya-, vagy macska-takarmányként.

A bejelentés egyik üzenete így az is lehet, hogy ha már vannak szegények, akkor a kormány kutyába sem veszi azokat, akik így jártak. Valójában ennek számos jele tapasztalható egyébként is. Így ezt a far-hátas gesztust úgy is tekinthetjük, hogy eljött az őszinteség kora. Ugyanakkor a csirke far-hát az, ami korábban, és sajnos joggal, összefonódott az időskori szegénységgel. Számos rossz ízű viccel a nyugdíjasok kárára, és nem kevés sztereotípiával is. Az árakat csökkentő csomag tehát valójában ezekre játszik rá.

Márpedig az a kormányfő, aki képtelen szolidaritást vállalni a szegényekkel, de rájátszva a „csirkefarghátas-csoró-nyugger” sztereotípiára, gúnyt űz, illetve a miniszterével gúnyt űzet belőlük, az ne kormányozzon. Az szarjon sünt. Harántfekvésben, ha lehet. S ez, a kormányfő és miniszterének benyögései után akkor is igaz, ha a gyávák védőszentjévé előlépve az írásban megjelenő rendseletben márakármi is is lehet.

Andrew_s

Nyugdíj-kifizetési nyögvenyelős főpróba

A nyugdíjak késve érkez(t|n)ek. Pont. Nagyjából ez az, amit tudunk. A többi szinte kivétel nélkül találgatás. Amely találgatás-cunamiban kétségtelenül lehetne egy kicsit fixebb kavics, ha a miniszterelnök kiállna, és mondana valamit. A magyar, egyetemleges felelősséget takaró, berendezkedés alapján akár bocsánatot is kérhetne a nyugdíjasoktól. Ahogy azt a DK is felvetette.

Ez még akkor is egy gerinces, ha tetszik polgári, lépés lenne Orbán Viktortól, ha tetszőleges technikai, műszaki, illetve emberi okai vannak a késedelemnek. Azt azonban, hogy a miniszterelnök milyen képzetekkel rendelkezik a gerincről, mint olyanról azt jól mutatja a DK felvetésére született zsigeri válasz. Ami kimerül abban, hogy a DK bezzeg elvett egy havi nyugdíjat. Miközben elfeledkeznek pár dologról. Még arra az esetre is tekintettel, ha a megállapításuk helytálló lenne. Ezek egyik legfontosabbika az idő-faktor. Nevezetesen azt, hogy kilencedik évébe fordult Orbán Viktor kormányzása. Így a bezzegező visszamutatás már nem annyira okszerű, mint nevetséges. A másik, hogy a Gyurcsány-kormányt egy választás leváltotta annak idején. Ha tetszik, a választók megbüntették a hibákért, hiányosságokért.

Ha az Orbán-csapat a visszamutogatásban látja az okokat, és a megoldások helyett a bűnbakot keresi az elődjében, abból csak egy dolog következhet. Nevezetesen az, hogy a jelenlegi kormány valós teljesítménye semmivel nem jobb az elődjénél. Ellenben rosszabb ettől még lehet. A győzelmi kommunikáció ellenére. Illetve, talán éppen azért. Ha ugyanis a körülmények látványosan javulnak, akkor nincs az a zsákfalú, amelyben ezt nem vesziu észre valaki magától is. Ha folyamatosan bele kell verni az emberek orrát egy-egy kommunikációs kampányba, akkor mégsem lehet annyira látványos a haladás, hogy ezt észrevegyék az emberek. Nem a kormányfő baráti körében, hanem általában az országban. Talán nem véletlen, hogy a győzelmi jelentésekkel való kampányolás, a saját hatalmukat megtapsoltató gyűlések szervezése az olyan kormányzatok sajátja, amelyekben az erő fitogtatása észrevehetőbb a teli asztalnál.

De térjünk vissza a nyugdíjak kése körül kialakult lózungváltásokra. Orbán kiállhatott, és bocsánatot kérhetett volna. Azonban alig hiszem, hogy akár a DK-ban is, de bárki komolyan gondolta, hogy erre sor fog kerülni. Ugyanakkor az, hogy Orbán mondja meg, hogy ennek mik a valós okai, az szintén egy naiv elvárás. Ha az okok gazdaságiak, akkor azért nem fogja megmondani, mert nem foglalkozik az üzleti világgal. A saját üzleteinek bonyolítására strómant tart. A családira ott van a felesége. Országosan pedig van egy dedikált miniszter. Az a különben talán jobb sorsra, és jobb kormányfőre érdemes Varga Mihály, aki nyomokban még szakértelmet is tartalmaz. Nem is értem, hogy mit keres még a kormányban, és miért nem Mészáros Lőrinc ül a helyén. Abban az esetben esetleg valószínűbb lenne az a kép, amely államcsőd-közeli helyzetet vizionál a kifizetések késedelme mögé.

Akkor is, ha ez a késedelem a GIRO Zrt. péntek esti közleménye alapján csak fél nap. Azt ugyanis az Index összefoglalója is jelzi, hogy a banki rendszeren való átfutás még korántsem jelenti azt, hogy a nyugdíjas számlájára rá is kerül a bankjánál a pénz. Az ugyanis a saját bankjának a rendszerétől is függ. Azt a képet ugyanis nyugodtan hessentse el mindenki, hogy akár a pénzek feladásakor, akár azok számlára könyvelésekor serény kisasszonyok körmölgetik a feladóvevényeket, és csörgő-hörgő pénztárgépeken gépelik be a számlavezetés napi átutalásait. Valójában éppen az teszi kétségessé a magyarázkodások egy részét, hogy nem így van. Valószínűbb ugyanis, hogy időzített, kötegelt átutalással indul el a pénz egy olyan listára, amely lista mögött részben az informatikai rendszerben nyilvántartott fogadó oldali folyószámla, illetve ennek hiányában fizikai postacím van. Tekintettel arra, hogy az informatikai rendszerek képesek a dátumok automatizált kezelésére, a megfelelő értéknap szabály-alapú kiválasztására, még az értéknap ellenőrzés néllküli hibás kiválasztása is kérdéses lehet. Az, ami állítólag hivatkozási alap lehet.

Természetesen ettől még előfordulhatnak akár informatikai, akár emberi hibák a rendszerekben és a rendszerek üzemeltetésében. Ha azonban ez a helyzet, akkor az, akinek pesszimistább a szemlélete, nehéz lenne erről a pesszimizmusról lebeszélni. Mert vagy a rendszer belső ellenőrzést végző alrendszereivel, az automatizmusok kezelésével, illetve az informatikai minőségével van probléma, vagy az üzemeltetését végzők szakértelmével. De bármelyik is legyen ezek közül a valós ok, elég fedezetlen ígéret lenne az, hogy soha többet nem fog ilyen eset előfordulni. Miközben az, aki conteo-érzékeny, akár főpróbának is tekintheti a jelenlegi esetet. Annak tesztelésére, hogy amennyiben egy költségvetési csőd, netán egy kis fél-egynapos költségvetési spekuláció, miatt állnának le az állami kifizetések, akkor milyen lenne társadalmi reakció.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: kézcsókot tízezerért

Forras: http://gepnarancs.hu/

Nyugdíjasnak lenni ma Magyarországon, a jelek szerint, a froclizás céltáblájává válást jelenti. Annak alapján mindenképpen, ahogy a nyugdíjasoknak szánt tízezer forintot körbekerítik a különböző nyilatkozatokkal. Melyek közül talán ismét Kósának sikerült az alulmúlhatatlan teljesítményt kimaxolni. Mondván: ez nem jár, és ne is higgyék azt a nyugdíjasok.

Vegyék csak tudomásul, hogy a kormány igenis kegyet gyakorol. Akkor, amikor a hazai gazdaság rendkívülinek beállított teljesítményéből valamit csorgat az idősebbeknek is. Elvégre a fergeteges demokrácia egyik legbiztosabb jele nyilvánvalóan az, hogy vannak egyenlők, és vannak nem annyira egyenlők. Az utóbbiak nyugodtan dögöljenek meg. Lehetőleg a saját fűtetlen lakásukba. Mert nehogy azt gondolják, hogy Stadionisztánban számítanak bármit is. Akkor sem, ha a töküres lelátókkal pangó építmények árából kicsit alá lehetetett volna támogatni az egészségügy rogyadozó felépítményét. Amely alatt szintén jobbára az idősebbek, a nyugdíjas korosztály tagjai halnak bele valami kórházi fertőzésbe, a krónikus orvoshiány okozta várólistába, valamint a hatalom hasonló jótéteményeibe. Amelyhez képest a tízezer forint talán tényleg apró pénz. Kósának például egészen biztosan az. Alig valószínű ugyanis, hogy valaha a büdös életben megpróbálkozott volna a mindenkori minimálnyugdíjból megélni. Sőt! Akárcsak túlélni. Noha megtehette volna. Arról most talán nem is beszélve, hogy a politikusi teljesítménye alapján leginkább ő tekintheti alamizsnának, kegynek a fizetését. Nem tízezer forintot, hanem az egészet.

De nem csak Kósa nyilatkozgatott az ügyben, hanem elég sokan érezték úgy, hogy ezzel a pénzzel érdemes labdázgatni egy kicsit. Ha más szempont nem jut éppen eszébe valakinek, akkor a kézbesítés módját érdemes kicsit feszegetni. Mert van ugyan egy erre alkalmas postaszolgálat hazánkban, de ez nem elég jó. Vigye csak ki a közszolga. Legalább is az első verziók szerint. Ha másért nem, akkor a Kósa-féle emlékeztetés gyanánt. Tanulja meg az a hülye nyugdíjas, hogy kinek pitizzen a pénzért. Esetleg csókoljon kezet. Lehetőleg csapatostól. Ha másért nem, mert Orbán orcája valószínűleg minden pénzt megérne. Ha már évekkel ezelőtt képes volt egy fennhéjázó előcsücsörítéssel kézcsókra nyújtani a pracliját, akkor milyen képet vágna vajon most?

Addig is, amíg kiderül, levelezgetni fog a nyugdíjasokkal. A kilátásba helyezet kegy-utalványok mellé levelet is ígérnek a nyugdíjasoknak. Ha már a postás viszi majd ki az éppen aktuális álláspont szerint, akkor tulajdonképpen tényleg vihet levelet is. Remélhetőleg szépet, vereteset. Amiből aligha fog hiányozni a hatalom öntömjénezése, a lózung-gesztusok a nyugdíjasok felé. S szinte bizonyosan hiányozni fog az, hogy hova lettek a fiatalok, az orvosok, a mérnökök, a szakasszisztensek, vagy akár csak a jó szakemberek százezrei. Holott ők azok, akik a ma még csak leendő nyugdíjasok öregkorát biztosíthatnák. Valamint azt, ami az ország jövőképét, és a ma nyugdíjasának jelenét is megalapozhatná. De ezzel aligha fog felvágni a hatalom. Már csak azért sem, mert ez bőven túl lenne azon a látóhatáron, ami a felcsúti kertvégen álló stadion VIP-lelátójából még befogható. S ameddig a szotyihéj elköphető.

Andrew_s

Orbán a szerencsétlen

Hallgatom, hogy Orbán Viktor szerint legfőbb ideje törvényt hozni a családok belső viszonyainak újabb szabályait lefektetendő. Mert mi más célt szolgálhatna az, hogy törvénnyel köteleznék a gyermeket a szülőkről való gondoskodásra. Mármint arra, hogy nyugdíj híján a gyermek tartsa el a szülőt. Törvénnyel kötelezve. Ha igaz.

Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy hasonló kötelezettség korábban is létezett. Sokkal lényegesebbnek tűnik a költségvetési, illetve a szociológiai értelme ennek az ötletnek. A kormányzati moralitást is lehetne ennek kapcsán kritizálni. De ami nincs, azt nem érheti kritika. Az ugyanis a morál, a tisztesség hiányát jelzi, hogy először államosítják a magánpénztárak nyugdíjvagyonát, majd adóvá teszik a nyugdíjjárulékot, és ezt követően azt üzenik: coki az egyéni számláknak. Az orbáni ötlet azonban nyilvánvalóan üzen a gazdaságról. Azt üzeni, hogy az adószerűen beszedett nyugdíjjárulék nincs meg felhalmozott vagyonként. Tehát el lett tapsolódva. Tehát szó nincs arról, hogy annak fejében bárki számíthatna egy későbbi nyugdíjra. Tehát Selmeczi Gabriella kezdhetné ismét megvédeni a nyugdíjakat. Orbán Viktortól és csapatától.

Orbán Viktor szociológiai üzenete legalább ilyen súlyos. Az nyilvánvaló, hogy figyelmen kívül hagy egy nagyon komoly jelenséget. Azt, hogy jelenleg nem egy nyugdíjas kényszerül támogatni a gyermekét. Mert munkanélküli, mert a semmire sem elég közrabszolgaságra kényszerül, mert valós minimálbérhez jut csak hozzá. A tendencia jelenleg éppen fordított, mint amiről Orbán Viktor vizionál. Nem azért, mert törvény teszi kötelezővé, hanem azért, mert a családi moralitás kilométerekkel a kormányzati előtt jár. Általában. Tiszteletlenség a kivételnek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy amikor ezen a területen törvényeket hoznak, akkor az rombol. Ami kötelező, az nem spontán. Ami nem spontán, az sandul. Ami sanda az rombol. Orbán Viktor tehát alapvetően hadat üzent a szülő gyermek kapcsolatoknak. Szokásos harcainak egyikét tehát a családok ellen kezdte el. Az emberi kiszolgáltatottság, a janicsárkultúra elterjesztés jegyében

Van azonban egy másik lehetséges magyarázata az ötletnek a saját életének tükröződése a felszólalásokban. Ebben az esetben két dolgot tételezhetünk fel. Az egyik az, hogy a miniszterelnök csak akkor hajlandó a szüleivel foglalkozni, ha erre törvény fogja kötelezni. Igen „bensőséges” családi köteléket feltételezve a kormányfő és felmenői között. A másik lehetséges magyarázat a saját jövőjéért való aggódás. Talán megérezve valamit abból, hogy alkalmasint mégis elzavarhatják a hatalomból. Erre az estre Orbán Viktor forgatókönyve világos. Pontosan tudja, hogy a barátaira addig számíthat, amíg hatalomban van. De a gyermekeket érintő törvényjavaslat alapján a gyermekeire is csak addig számíthat.

Ez utóbbi azt jelenti, hogy Orbán Viktor, a saját propagandája szerint családbarát, családcentrikus atya alapvetően egy sajnálandó, szánandó, szerencsétlen kókler. Olyan, aki a gyermekeire is csak akkor számíthat, ha erre törvényt hozat. Úgyhogy a következő törvény az lesz, hogy a gyermek, minden nap, adott időt köteles beszélgetni a szülőkkel. Akkor talán Orbán Viktorral is szóba áll majd otthon valaki.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Rúgj a nőkbe, hadd szóljon

Hallgatom, olvasom a „gyermekért nyugdíjat” rendszerrel kapcsolatos híreket, és nem igazán értem, hogy a kigondolói csak szimplán embertelenek, vagy embertelenül cinikusak. Az ugyanis látszólag teljesen rendben lenne, hogy a gyermekéért áldozatokat hozó szülőt a közösségi haszon elvét követve honorálja valahol a társadalom. A nyugdíj azonban nyilvánvalóan nem az a csatorna, ami erre alkalmas. S ennek semmi köze ahhoz, amit a kormányoldalon hebegnek és habognak a kérdéssel kapcsolatban.

Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy a diplomás gyermek „megtermelése” nem csak és kizárólag a nőkön, de még csak nem is csak a családokon múlik. Az legfeljebb a Varga István egykori felszólalásának szellemi színvonalán dagonyázók fejében van úgy, hogy a nők akár pofonnal is ágyban küldhető keltetőgépek. Persze lehet, hogy a Vezér ezt látta otthon, és ezért olyanokkal veszi körül magát, akik számára ez egy természetes állapot. Ám ettől a világ családi alrendszerei még nem mindenki számára így működnek. Talán azért, mert bár mindenki fideszes képviselőnek születik, azért néhányan továbbfejlődnek. Aztán felszednek némi emberséget is egy füst alatt. Így a végén még azt is el tudja képzelni, hogy a kiszámíthatatlan életpályák országában, a közrabszolgaság diadalmas kiterjesztésének honában nem mindenki képes a fenomenálisan túlfizetett közmunkából a Sorbonne-ra járatni a gyermekét. De lehet, hogy máshova sem.

Ha tehát valakit már megnyomorított a tartós közmunkaság, és munkanélküliség, abba az új rendszer még egy továbbit is rúg. De nem is lehet mit várni egy kormányzattól, melynek vezetője nyíltan szakított posványfalván az emberi szabadság tiszteletben tartásával. Majd jön Soltész államtitkár úr és megmondja, hogy ki kivel, mikor, és hányszor. Talán még a gyertyát is tartja. A Nemzeti hágatóházakban, a nemzet prostituáltjainak. Kiérdemelve ezzel a nagy Nemzeti Vibrátor-díjat. Fallikus nemzeti szimbólumnak ott lesz majd a Szobor. Valószínűleg Turullal a vállán. A Nemzeti Termékenység szimbólumaként. Bokájánál Istennel, és lába alatt, papucsként, egy-egy stadionnal.

Azonban az új rendszer szinte természetesen nem csak a munkanélküliekbe rúg nagyot, hanem másokba is. Ha ugyanis valakinek, például biológiai, egészségügyi okokból nem lehet gyereke, az megszívta. Ha közmunkás, akkor duplán megszívta. Igaz, legalább a meg sem született gyerek nem fog kimenni Angliába. Azért az egészségügyileg hátrányosabb helyzetbe került nőkbe mégis csak jól eshet belerúgnia a kormányzatnak. Elvégre nyilvánvalóan saját szórakoztatásukra nem szülnek gyermeket. Sőt, a meg nem szülhető gyereket kifejezetten ellenzéki magatartásból nem járatják egyetemre. Miközben persze adott a nagy lehetőség. Ugyanis abortusz-problémát sem jelentenek. Így a Nemzeti Kuplerájokban tehát akár közmunkásként is alkalmazhatóak. Nyugdíjat ugyan ettől még nem kapnak, de legalább örömet okozhatnak azoknak, akiket Pannónia Géniusza erre érdemesnek tart. Az antiliberális diktatúrák némelyikében ennek is van, illetve inkább volt haladó hagyománya. Bár a japánok a múltjuknak erre a szakaszára talán nem olyan büszkék, mint amilyen büszkén menetel Orbán Viktor az egykori tengelyhatalmak által kijelölt úton.

Az is nyilvánvaló, hogy az egész mögött egy sokkal egyszerűbb tény van: nincs pénz nyugdíjra. Ahogy annak idején is azt sipákolták: kérd a kapitalistáktól. Most majd jönnek, és kérhetjük a komcsiktól. Bár akkor meg Kövér elvtárstól kellene kérni. Így nyilvánvaló, hogy ilyen nyíltan nem lehet lemondani az emberekről. Maradnak a körmönfontabb megoldások. Bűnbakokat képezve az akármiért gyermektelenekből. Mint olyanokból, akik arról tehetnek, hogy nincs pénz nyugdíjra. Mert ugyebár a gyermeknek kéne megtermelni. Tehát nem termeltek gyereket, így mindenről ők tehetnek. A kormány, amelyik eltapsolta az államosított nyugdíjpénztárak vagyonát, nyilvánvalóan semmiről nem tehet. Selmeczi Gabriellát esetleg egyenesen a nyugdíjak védőszentjévé kéne avatni. Ahogy a lassított éhenhalás közmunkásított nemzeti programját maga a miniszterelnök menesztette menyei magasságokba.

Tapsot nekik. Nagyot! A nyugdíjra számítóknak úgyis a fal adja a másikat.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Arccal a farhát felé

Forrás: Receptlap

A plázázás össznépi sport az emberek és emberkék, emberpalánták egy részének körében. Azt hinnénk, hogy valami hasonló lehet az is, amikor egy csarnokba, az élelmiszerek hagyományos beszerző helyére lép be valaki. Hát nem! Ott a plázaélményt legfeljebb azok a turisták élik át, akiket, mondjuk, a Nagyvásárcsarnokba visznek el az utazásszervezők. A napi bevásárlást megkísérlők legnagyobb „örömére”. De most ne róluk szóljanak a gondolatok.

Nem azért, mert nem érné meg. Hanem azért, mert amikor a magyar átlépi az országhatárt, és tenyerébe nő a fényképezőgép, akkor aligha jobb a helybeliek szemében. Már akkor, ha átlépi az országhatárt, és turistaként lépi át az országhatárt. Vendégmunkásként ugyanis pontosan úgy dolgozni vagy vásárolni fog egy ilyen bevásárló helyen, mint itthon. Ha van rá pénze, hogy vásároljon. Nem hímzett ingyom-bingyomokat, hanem zöldséget, húst, kenyeret, egyebet. S ezzel eljutottunk egy sarkalatos pontra. Az árcédulák világába. Amely világba tett kirándulás különben a turistáknak sem ártana. Mármint szervezetten. Mert egyénileg nyilván sokan megteszik, hogy megnézik az árakat. Arrafele, amerre terelik őket. Holott, egyfajta kalandtúraként igen tanulságos körutat lehetne megszervezni.

Például úgy, hogy tegyenek egy felmérő-utat a nyersnek látszó húsok és állatalkatrészek körében. Azzal a nehezítéssel, hogy a kilónként kétszáz forint feletti árkategória egyszerűen számukra nincs. Huss! Elvitte a kánya. Azt hinné az ember, hogy ekkor a csarnok árukészlete megszűnik. Holott egy cseppet sem. Igenis létezik ilyen árkategóriában is állati fehérje. Például csirke farhát. Esetleg akciósan. Lehet, hogy becsesebb helyen a kutyák eszik, de azért ne felejtsünk el két igen komoly szempontot. A hő fertőtlenít, és néhány baktérium-toxint is lebont. Másrészt a kutyákkal, macskákkal egyfajta szimbiózisban is lehet élvezni az élet ilyen apró, ámde csontos örömeit. Elvégre hol van az előírva, hogy ne lehetne egy levest is főzni az olcsón beszerzett csirkedarabokból, mielőtt a szőrös gyerek is megkapná a maga adagját? Na ugye, hogy sehol. A jelenség nem új, és a kispénzű nyugdíjasok esetében a kabarétréfáig bezárólag régóta ismert. Ami különben önmagában sem a társadalom nagy dicsőségére váló jelenség.

Még kevésbé az, hogy a felhasználói réteg egyre szélesebb. Ez abból is látható, hogy a viszonylag jobb minőségű szárnyas-alkatrészeket forgalmazó helyeken gyorsan csappan az árukészlet. Amit különben egyre kevésbé a tipegve topogó korosztály vásárol fel. Így aztán teljesen nyilvánvaló, hogy ahol van kereslet, ott a kínálat is követi. Egyre zűrösebben kinéző izék halmait is feltárhatjuk az árukészletek vizslatásával. Olyan, állítólag apróléknak nevezhető valamiket is, amik legfeljebb csak állatorvosi értelemben nem tekinthetők károsnak. Szemben a látvánnyal, ami nem kifejezetten az esztétikai élményszerzést szolgálja. Mármint átlagosan. Mert nyilván van, akinek igen, de ez alighanem a kisebbség. Ám valószínűleg még ez az árukategória, a kuka felé indultában megállított csontos-csőrös zutyulék is gazdára lel. Lehet, hogy ezt már tényleg valamelyik kutya nyeri meg. Habár nehéz elképzelni azt a több napig éheztetett vérebet, amelyik önként elfogyasztaná. Így aztán nem teljesen kizárt, hogy ezek a valamik némi mosás és válogatás után szintén a leveses-fazékban kezdik meg háztartási pályafutásukat.

Mert az emberi étkeztetés, mint azt annak idején a táborok, manapság pedig a közétkeztetés példái mutatják, nagyobb toleranciával bír, mint az állatoké. Meg aztán az ember a szőrös kedvenceknek nehéz szívvel ad olyasmit, amit maga is fenntartásokkal fogyaszt esetleg. Nem beszélve arról, hogy az akciós, de a beszerzést követő néhány óra múlva már távolról is kiszagolható húsárut egy jobb érzésű macska meg sem eszi. Csak a gazdája. Főleg, ha kénytelen vele. Mert adott esetben egy fél évig, rosszabb esetben egy évig kénytelen kicsit kevesebből megélni, mint a képviselők havi javadalmazása. Akiknek különben szintén tanulságos lehetne a fentebbi kalandtúra. Ha esetleg arra kényszerítenék a díszes társulatot, hogy napi pár száz forintból próbáljon megélni. S nem úgy, hogy szerviz-szolgálat biztosítja a hidegtálakat, sofőrszolgálat a szállításukat, és dotált büfé a kávét. Mert úgy nem nagy bravúr.

Érdekesebb lenne azt látni, ha például olyan ketrecharcban kellene a napi aprólékra valót megkeresniük, amiben legutóbb például gyermekek vettek részt. A hazai ifjúságpolitika nagyobb dicsőségére. Aztán elmennének a csarnokba, és lesütött szemmel kérhetnék ki a farhátat, és siethetnének vele haza, hogy gyorsabban főzni kezdhessék, mint a bacik belakják az egyre melegebb időben. Gyanítom, lenne nézettsége egy „így élt túl a képviselő csirkeaprólékon” című összeállításnak. Különösen, ha közölnék vele, hogy az eddigi kéthavi jövedelméből egy évig kell kihúznia. Miközben hallgathatná, hogy a közrabszolga-bér mindenre elég, és szemét lusta naplopó csirkefogó az, akinek az nem megfelelő. Mert ugyebár az, aki kétmilliót perkál vissza egy duzzogó óvodásként, az nem az.

Andrew_s

Annyi nyugdíjat érsz, amennyit a gyereked kapar

Ez egy másik Kerekasztal

Szinte már unalomig koptatott lázári kijelentés az, ami a kaparás, és az adott ember értéke közti összefüggést méltatta. Most egy olyan javaslatot terjesztettek elő, ami ezt kiterjeszti a gyermekekre is. Akinek a gyereke jobban kapar, az többet is fog érni. Például nyugdíjasként.

A Népesedési Kerekasztal nyugdíjreform-tervezete legalább is valami ehhez hasonló ötlettel állt elő. Ez a kerekasztal nem az a kerekasztal, ami körül lovagok gyűlnek össze, hanem egy másik. E körül az asztal körül azok lovagok és lovagnők ülnek, akik azt mondják: „cupp”. Esetleg a rekettyésben. Mert az asztalon azért elég kényelmetlen lehet. Mármint a népesedéspolitika kézbevétele. Természetesen tudományosan. Már csak azért is, mert az említett gömbölyű asztalt Magyar Tudományos Akadémia szervezésében alakították meg. Még 2009-ben. S pár hónapon belül meg is kezdte tanácsosztogató és programajánló tevékenységét. Nyilván alapos, tudományos előkészítéssel, ahogy ezt illik is egy nyolc munkacsoporttal megalakult tudományos valaminek. Olyan javaslatokkal az évek során, amelyek között nyilván vannak jobbak, és kevésbé jobbak is. Ahogy ez már lenni szokott olyan esetekben, amikor a vizsgálat tárgyai önálló akarattal rendelkezne, és a körülményekre a vizsgálódónak gyakorlatilag az égvilágon semmi ráhatása nincs.

Hari Sheldon legyen a talpán, aki ilyen körülmények között akárcsak modellezni tudja a népességet. Egy birodalomnyit. Egy sci-fiben. A hazai viszonyok között legfeljebb a hatalmi nagyképűség éri el a Galaktikus Birodalom méretét, és a napi politikai populizmusoknak nagyobb szerepe van a szociálpolitikában, mint a tervezési szándékoknak. Nem feledve persze azt sem, hogy az emberek népesedési szándékukat viszonylag ritkán szokták az akadémiai közlemények, és javaslatok alapján megélni. Pártdirektívák mentén is csak akkor, ha elég erős kényszerek működnek közre az utasítások betartására. S ebben az esetben sem feltétlenül egyenlők a szándékok. Az egykori életforrás-programot is valószínűleg másként élték meg a tenyészbikaként kezelt SS-tisztek, és másként az esetleg megerőszakolt árja-kinézetű parasztlányok. De ez nyilván csak az egyik véglet, és a hazai demográfiai programok itt még messze nem tartanak. Ahogy a legutóbbi zseniális javaslat is a nyugdíjak irányából próbál hatni.

Felvetve azt az ötletet, hogy ne csak a gyermek felnevelése számítson bele a nyugdíjba, hanem a gyermek iskoláztatása is. Rímelve arra a Balog Zoltántól ismert cinikus baromságra, hogy a gyermekek kibontakozását a szülők, és nem a szegénység gátolja a mélyszegénység körülményei között. Nem vitatva persze azt, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer úgy rossz, ahogy van. Különösen azok után, hogy a Fidesz-vezette kormány a magánnyugdíj-magtakarításokat is eltapsolta. Ezek után az elöregedő generációk tényleg csak a gyermekeikre számíthatnak. Akik közül az iskolázottabbak valószínűleg jobban is fognak keresni. Legfeljebb külföldön, ha a hazai közrabszolgarendszerből elegük van. De kétségtelenül jobban. Ez a gyermekre támaszkodó rendszer azonban a Népesedési Kerekasztal tudományos lovagrendje nélkül, a kormányzati hibák nyomán spontán is kialakult. Miközben van a jelenlegi javaslatnak egy komoly szépséghibája.

Nem más, mint az, ami már Balog Zoltán 2012-es megszólalásában is szégyellni valóan ostoba volt. Az, hogy koránt sincs képzési egyenlőség. Attól a pillanattól kezdve, amikor nem beszélhetünk valós esélyegyenlőségről az iskolázottság megszerzésében, minden ezen alapuló diszkrimináció a szociális szakadékot mélyíti és szélesíti. Márpedig valós esélyegyenlőség nincs. S lehet azt mondani, hogy régen, a rendszerváltás előtt sem volt. Ami igaz is. Csakhogy az olló, például a felsőoktatási keretszámok manipulálása, a fizetős oktatási formák elterjesztése, a követelmények csak fizetett különórákkal teljesíthető megállapítása nyomán, kissé szétnyílt mostanában. Kissé a töréshatárig szétnyílt. Nem vitatva természetesen, hogy volt már ilyen a magyar történelemben. Amikor volt egy akár Bécsben, Párizsban iskolázott nemesség, és volt az éhbérért robotoltatott zsellérség.

Csakhogy akkor senki nem is beszélt demokráciáról, és meg sem próbált a nemesség tudományos álca mögé bújtatott javaslatokkal operálni. Bár biztos lett volna annyi pénz, hogy valami zugkutató összeállítson egy javaslatot arra, hogy miért jó, ha a nemes nyugdíjként is többet kap a gyermekei után, mint a zsellér. A világ azonban változik. Akkor nem érezték szükségét egy ilyen máznak. Most meg csak a máz az igazi. A nyugdíjrendszer, a demokrácia, a képzési esélyegyenlőség meg egy nagy hazugság a máz mögött.

Andrew_s

Demagogisztáni pénzígéretek

A gazdasággal, az ígéretekkel kapcsolatban a kampány élesedését, és az év végi leltárt egyaránt a számháborúk jelzik. Az egyik célcsoportot a nyugdíjasok, egy részben velük átfedő csoportot a szegénységbe taszítottak képezik. De az se baj, ha a kormányzati propagandával megcélzottaknak memóriazavarai vannak, és a számokkal is hadilábon állnak. Bár, az utóbbi nem létkérdés.

Nem létkérdés, mert az egész pályás demagógiaháború nehéztüzérségét csak az egész rendszert áttekintve lehetne hangtompítani. Holott néhány egyszerű kérdésre sem tudnak például a netes trollok sem válaszolni. Ilyen örök kérdés, hogy abban a vezéri vezérszólamban, miszerint „Magyarország jobban teljesít” a „jobban” az mit jelent. Kinél, minél jobban. A kérdésre, noha talán száhel-övezet lenne a jó válasz, általában valami homályos gyurcsányozás szokott a válasz lenni. Ami nettó ökörség, mivel pár éve nem Gyurcsány Ferenc vezeti a kormányt. Amellett nagy mellénnyel bevonulva a parlamentbe a Fidesz megkapott minden lehetőséget ahhoz, hogy megoldja az élet nagy problémáit. Például az általuk vállalt garanciának megfelelően ne államosítsák a nyugdíj-megtakarításokat. Vagy megadják a 13. havi nyugdíjat, ha szerintük minden baj okozója annak elvétele volt. Valamiért ezek egyike sem következett be.

Ezzel szemben, valami hipotetikus inflációszámítás alapján tesznek egy 2,4% -os nyugdíj-emelési ígéretet. Amivel kapcsolatban persze az egyik kérdés a várható reálinfláció mértéke lehetne. Van azonban egy másik fele is a kérdésnek, amiről mintha kevesebb szó esne. Az, ami szinte egyetlen kérdőszóba is belesűríthető: Miből? Vállalva a pontatlanságokat és a demagógia vádját, de az „utca” szintjére lehozva a magasztos matematikát ez ugyanis jelenleg nehezen megfinanszírozhatónak látszik. Különösen akkor, ha ehhez hozzávesszük az egyéb kormányzati ígéreteket is. Például a permanens rezsiharc újabb ígéretét, aminek eredményeként újabb bevételcsökkenés, áfakiesés várható a költségvetésben. Alig valószín ugyanis, hogy az energiaszektorban felhasznált valamennyi erőforrás adója már ma is nulla lenne. A költségvetés réseit lehet persze az államadósság terhére növelni, de az már, egyes vélemények szerint, enélkül is növekvő pályán van. S a sokat emlegetett belső fogyasztás sem látszik felpörögni. Talán azért is, mert vásárló-erőparitáson Magyarország nem teljesít jobban. Mármint akkor, ha az EU átlaga és nem a Föld éhségzónája a viszonyítási alap.

De ezen kis kitérő után röppenjünk vissza ahhoz a 2,4% -os ígérethez, és a fedezeti kérdésekhez. Mely utóbbihoz rögtön hozzávehetjük az IMF kiebrudálása után eladott állampapírok kamat-ígéreteit. Ez is inkább 3% fölött, mint az alatt van. Lehet persze nominálisan dobálózni a milliárdokkal, de ha feltételezzük, hogy a jelenlegi összes ezermilliárdok feletti újabb milliárdokat csak az újabb milliárdokból lehet kifizetni, akkor az említett százalékos arányoknál is maradhatunk. Ha a túloldalon is arányokat veszünk figyelembe. Nevezetesen a gazdaság bővülésének jellemzőjeként. Az ugyanis valószínű, hogy csak az ott megtermelt nyereség adhatja meg az alapját egy államadósságot csökkentő, de az ígérteket kielégítő költekezésnek. S itt nagyon komoly problémák adódnak, mivel az állam bevételeit nem lehet újabb aranybányák megnyitásával, és a kormányzati gyémánttartalékok nemzetközi eladásával bővíteni. Maradna tehát a gazdasági növekedés, mint fedezet. Vagy, ahogy az 1950-es és 1960-as éveket idéző, de a jelen vezetéstől sem idegen, fordulat szólna: a gazdaság fedezete nem az arany, hanem a munka.

A GDP-ről pedig tudjuk, hogy az idén kiugró mezőgazdasági teljesítés hatására zártunk eddig jó évet. Ez azt jelenti, hogy a III. negyedévben 1,6%-os volt a növekedés a KSH szerint. Fogadjuk el. Az is nyilvánvaló, hogy a viszonyítási alap sem mindegy. Ez az idei növekedés például a 2012-ben tapasztalt tartós csökkenéshez viszonyítva értelmezhető. Szintén a KSH adatai alapján. Azonban tegyük fel, hogy innen már tényleg tartósan növekszik majd a gazdaság. Ráadásul, hiperoptimista becslés alapján, az idei mértékben. A KDNP összes tagja fel sem áll a térdelésből. Nem a Fidesz iránti kapcsolat okán, hanem mert folytatólagosan imádkozik a mezőgazdaságért. Biztosítva, hogy ne legyenek kései fagyok, jégesők, árvizek és az aszály se sújtsa a földeket. Ezen hitbeli teljesítés eredményeként tételezzük fel, hogy az idei arányban nő az ország. A 2,4% -os nyugdíjemelési szlogen, a közmunkásoknak ígért emelések, valamint a 3% fölötti kamatígéretek fényében mintha továbbra is látszana némi olló ezen ígérvények, valamint az ország várató teljesítőképessége között.

Emellett úgy tűnik, hogy az adóalanyok száma, és az általuk befizetett adó is csökken. Többek között a társadalomban érvényre jutó globális abortusz miatt is. Na szóval. Amikor a kormány-kampány további pénzkiáramlásokkal akar megnyerni tömegeket, vagy leszerelni elégedetlenkedőket, akkor tulajdonképpen miből is? Újabb hitelekből? S amennyiben megnyerik a választásokat, akkor a nyilvánvaló hazugságot mivel fogják ellenőrizni? A gárdákkal? Amennyiben pedig elvesztik a választásokat, és a lerakott aknák robbannak, akkor? Csak nem arra számít a mai hatalom, hogy másfél év múlva amúgy is az utcán fog eldőlni a kormányzás?

Andrew_s