Pénzmosodai fancsali csodálkozás

2012-ben történt, hogy a magyar hatóságok egy elítélt gyilkost kiadtak az azeri hatóságoknak. Hogy aztán Ramil Safarovot otthon szabadon engedjék, és nemzeti hősként ünnepeljék. Mostanság pedig arról lehet sokat hallan hallani, hogy a „baltás gyilkos” kiadása nem annyira ember-, mint pénzbaráti gesztus volt. Egyben olyan látszatot keltve, mintha most csodálkoznának rá kerek szemekkel az ötletre.

Amely csodálkozásnál csak az lehet nagyobb, hogy Polt Péter legfőbb ügyésznek, a jelek szerint, nem igazán okoz álmatlan éjszakákat az esetleges pénzmosodai szolgáltatás. Nem érezvén különösebb késztetést arra sem, hogy akár csak megpróbálja kivizsgáltatni a gyanú mögötti esetleg meghúzódó valóságtartalmat. A pénzmozgásokat firtató kérdésre egész egyszerűen a NAV-ra hivatkozik. Mint olyan szervezetre, amelyre az ilyen pénzmosási ügyek tartoznak. Az maradhat legfeljebb ezek után kérdéses, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal pénzmosást ellenőrizni hivatott irodája mit fog mondani a kérdésben. Talán még elmutogatnak másfele. Erősen bízva abban, hogy ez a mutogatósdi kitart egy darabig. Aztán majd csak belefárad mindenki. Beleértve az ellenzéket is. Mely ellenzék soraiból a Poltot kérdező Demeter Márta LMP-s parlamenti képviselőnő mellé felemelkedett a kérdéseket a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) vezetőitől váró Molnár Zsolt (MSZP) is.

Az természetesen teljesen rendben van, hogy egy zűrös hatalmi ügyet, különösen a választásokhoz közeledve, feszegetni kezdenek. Ugyanakkor azt a képzetet is jó lenne szétoszlani látni, hogy hazánkban a most felmelegített váltságdíj-ügy nem egy, az esetleg előre megkoreografált választási körtáncban, éppen esedékes lépések egyike. Az anyagi haszonszerzés lehetősége, valamint az, hogy nem csak morális ára van a kiadatásnak már 2012-ben is felmerült. Aztán elmerült. Holott volt közben egy választás is. Persze, mondhatjuk: jobb később, mint még később.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Baltát a kézbe

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Országunkba érkezett az azeri elnök, és a magyar miniszterelnök bő nyállal téve csúszóssá előtte az utat fogadta az emberi jogok baltaél-harcosát. A vélt és várt gázüzlet reményében Orbán Viktor megnyilvánult, és a felügyeletét ellátó szóvirág-csokrászok már megint nem voltak résen, hogy időben bokán rúgják. Hallgatásra intve, mielőtt őszinte szavai lebuktatják.

Alkalmasint persze ne legyünk teljesen ál-naivak. Az üzleti érdekek mentén nem Magyarország kormánya lenne a világon az egyetlen, amelyik tárgyalóasztalhoz ül diktátorokkal. Mert a gazdasági stratégiai érdekük azt kívánja, hogy bizonyos szerződések megkötésekor némi fanyalgásos álarcot vegyenek fel, de azért aláírják. De nyilván azért nem igazán arról híresek a magukat demokratának hirdető, és általános jellemzőjük szerint is demokratikus országok, hogy a stratégiai érdekeken túlmenő, stratégiai partnerséget deklaráló szerződést írjanak alá. Az üzleti szerződés ugyanis lehet stratégiai érdek, de a partneri szerződés azt jelentheti, hogy a magyar kormány a stratégiai döntéseket megvitatja az azeri kormánnyal. A szerződések megkötése előtt, harmadik féllel szembeni tárgyalásoknál is. Mert a partnerség ezt jelenti a hétköznapi olvasatban. Az üzleten túlmutató, politikai együttműködést is.

De nyilvánvaló, hogy egy diktátorral szemben egy másik diktátornak lehet a legkisebb morális fenntartása. Orbán Viktor, az aláírás gesztusával, a szabadságjogoknak hadat üzenő illiberizmus meghirdetése után, egy újabb őszinte gesztust gyakorolt. A saját világszemléletének, a saját hatalmi céljainak demonstrálása érdekében. Ha valakinek mégis kétségei támadnának, annak szerepeljen itt az a mondat a közleményből, amit alighanem még sokat fognak idézni, elemezni: „A különbözőségek ellenére Azerbajdzsánban és Magyarországban közös, hogy mindkettő világos stratégia mentén irányított, vezetett, helyes irányba fordított ország”. Orbán tehát sajnálja kicsit, hogy vannak eltérések, hiszen még nincs dinasztikus diktatúra sem, de azért világosan a centrálisan vezetett, központi akarat által irányított igazgatási modell mellé zárkózik fel.

 

Az azeri elnök válaszul megköszönte a szíves bemutatást. Azt, amivel Orbán Viktor közvetlenül is bemutatta hűségesküjét a diktatúrák mellett, és a magyar verzió megvalósulásáig is azt, hogy miként kell kezet-lábat széttárva belefeküdni egy diktátor Prokrusztész-ágyába. A kétségek további oszlatása érdekében Ilham Aliyev azt is kiemelte, hogy a két ország közötti politikai kapcsolatok kiválóak. De annak érdekében, hogy ne csak a politikai kapcsolatok legyen kiválóak, 200 diákot is delegálnak ösztöndíjasként Magyarországra. Azt hiszem, sokan látatlanban beleegyeznének 201-be, ha cserediákként Orbán Viktor gyermekeinek egyike kerülne ki a baltás gyilkos diákjának. Mert azért ne feledkezzünk meg arról, hogy az azeri diákok egyik díszpéldánya volt az a katona-tanuló, aki a népművészet baltás-fejszétverési ágát is mester-fokra vitte.

Így aztán előre elkezdhetünk kíváncsiskodni, hogy az említett kétszázas kontingens vajon valamelyik erdészeti szakiskolát fogják-e erősíteni? Ebben az esetben például szabályszerű felszerelési tárgyukká tehető a balta is. Ellenkező esetben mégis csak feltűnő lesz a vizsgára baltával megérkező diák, aki esetleg némi célzással beállítja az említett szakipari eszközt a sarokba, mielőtt a felelésbe kezdene. Elvégre a politikai partnerség talán büntetlenséget is ígér a jövőben. De ha nem, az se baj. Kiadatásban már rutinos az Orbán-kabinet. Otthon meg úgyis felmentik és kitüntetik majd. Elég lehet az, ha bebizonyítja: az éppen agyonvert áldozat legalább fényképen látott már egy örményt. S már lendülhet is a műszer. Oszt jónapot.

Andrew_s

Üzenet az Aliyev-bélyeg alól

Heydar Aliyev a Pentagonban 1997-ben.
Forrás: 444.hu

Az azeri orgyilkos kiadása és előléptetéses szabadon-engedése után tegye fel a kezét az, akit meglep a hazai erőcentrum, és a bakui vezetés közti egyeztetések mélyülése. Ennek csak egyik, noha feltűnő tünete az az emlékbélyeg, melyet elvileg még csak nem is a kormány adott ki. A Magyar Posta ugyebár a saját szakállára intézte az azeri nagykövetséggel. Mi meg elhisszük. Ha a Fidesz valamelyik szócsöve még esetleg nem mondta volna, akkor is lefogadnám, hogy ez lesz a mentség.

A Magyar Posta központjában majd megtalálják az aktuális bűnbakot, ha nagyon muszáj. Holott azért elég nyilvánvaló, hogy a bélyegek világa általában is tükrözi azt a politikai, társadalmi környezetet, amelyben a rajzoló nyomóformába önti mondanivalóját. Ebből a szempontból szinte teljesen mindegy, hogy az a bélyeg, ami Heydar Aliyev kilencvenedik születésnapjára emlékezik, kinek a fejéből pattant ki ötletként. Ahogy többször írtam, egy idő után nem kell a centrumnak irányítani. A világos hatalmi üzenetek mentén kialakul az öncenzúrázott, és túlteljesítő csinovnyikok hálózata. A rendszer önjáró, önszabályozó. S bár kontraszelektált, de éppen ezért lojális. Amikor tehát megjelenik az említett bélyeg annak emlékére, aki számos örmény életért felel, és életútja a sztálini világ csinovnyikjától halad a mába, óhatatlanul üzen.

Arról is, hogy valaki jó ötletnek tekintette kiadni. Ez lehetett akár az azeri nagykövet is. Őt nyilván hajtotta a maga teljesítési kényszere. Az, amivel otthon el kell számolnia. Elítélni tehát nincs miért. Az is nyilvánvaló, hogy csak akkor tarthatta a felvetést keresztül vihetőnek, ha erre nézve pozitív válaszra számíthatott. Maga a kérés tehát azt sugallja, hogy a hazai politikából erős, az azeri érdekek felé elfogult visszajelzéseket kaphatott korábban. Ha ilyen visszajelzés nem érkezett, és a postán ötlötte ki valaki, akkor maga az ötlet lehet az említett visszajelzés. Ha tehát bárkinek kétsége lehetett volna korábban arról, hogy kormány az azeri érdekszférába, és politikai viszonyokba sorolandónak tekinti Magyarországot, akkor annak ettől a szimbolikus gesztustól is oszolhat a kétség.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ötlet csak egy pontja a bélyeg kiadásának. Az ötletet el is lehet utasítani. Amikor tehát nem utasítják el az ötletet, hanem megtervezik, és kiadásra előkészítik, akkor az világosan jelzi, hogy valaki tényleg egyfajta példának tekinti Heydar Aliyevet. Esetleg csak azt gondolja, hogy a hatalmi centrumban megszerzi az aktuális piros pontját, mert feltételezése szerint ott pozitív gesztusnak számít majd. Bár, ez a forgatókönyv akkor érvényes csak, ha elfogadjuk a kormánytól független döntést a bélyegről. Efelől, lévén az államközi kapcsolatokat érinti, azért vannak kétségeim. Valószínűbbnek tűnik, hogy kormányhoz közeli döntés eredménye a KGB egykori vezérőrnagyának tisztelgő bélyeg. Aligha nélkülözve azt a politikai üzenetet, hogy a maffiakapcsolati gyanútól, és diktatórikus módszerektől sem mentes Heydar Aliyev igenis példakép lehet egyeseknek. Például a magyar miniszterelnöknek, aki már korábban megnyilatkozott saját vonzódásáról az egykori, diktátumalapú rendszerhez.

Andrew_s

Külügyigazsági szappanopera.

 Az azeri balta, úgy tűnik, végül mégis Orbán Viktor lábára, vagy ahhoz nagyon közel esett. De lehet, hogy úgy kellene fogalmazni, hogy az igazság újabb rétegei kezdenek előbukkanni. A történet újabb fejleményei következtében aztán lehet, hogy nem csak a téma iránt még egyáltalán érdeklődő olvasók, hanem a kormányzat tagjai is a fejüket kapkodják. Orbán Viktor és a külügyminiszter, Martonyi János nyilatkozata ugyanis nem teljes fedésben került nyilvánosságra. Alig egy nap eltéréssel.

Orbán Viktor ugyanis végül elismerte, hogy a személyes döntése volt a katonatársát álmában meggyilkoló hős azeri orgyilkosnak a várható következményekkel dacoló kiadása. A miniszterelnök személyes felelőssége természetesen akkor is fennállna, ha a kormány valóban kollektív döntést hozott volna az ügyben. De az orbáni beismerés napján még úgy volt, hogy Navracsics Tibor és Martonyi János stábja egyaránt ellenezte a kiadatást. Aztán a felelősség valahogy kezdett szétkenődni, és a Külügyi Bizottságban zajlott meghallgatásáról távozó külügyér már kormányzati döntést emlegetett. Ami egyben természetesen egyfajta kollektív felelősséget is sejtet az ügyben. Ami az előbb említettekkel szembe megy. Így aztán kiderülhet, hogy a külügyminiszter és a miniszterelnök a végén még elirigyli egymástól a felelősséget ebben a kiemelkedő külügyi ismertséget szerző ügyben. Miközben továbbra is áll a kérdés, hogy Martonyi János meddig marad, illetve meddig maradhat a posztján.

Az egyik lehetőség ugyanis az lenne, hogy miután demonstratívan fütyültek a fejére, feláll és távozik. Akár Navracsics Tiborral egyetemben, amennyiben szintén rajta keresztül nyúlva hoztak döntést, és a kiadási papírokra kényszer hatására került rá az aláírása. Ez azonban kétségtelenül csapdát jelenthet, és ebből a szempontból Orbán Viktor kétségtelenül dicséretet kaphat abból, hogy a saját ülepét védje. Ha ugyanis az említett urak felállnak a kormányból, mint azt egyes blogok is mintegy előre vetítették, akkor szinte automatikusan elviszik a balhét. Így tulajdonképpen ebből a szempontból egyfajta kormányelrántós mérkőzésre hívta ki saját kormányának tagjait. Tulajdonképpen olyan helyzetet teremtve, hogy mások beáldozásával védekezhessen. Elvégre, ha Martonyi lemond, akkor egyrészt feladja a labdát lecsapásra annyiban, hogy immár távoztában mindent rá lehet kenni. Másrészt viszont ugyanakkor szabad prédává teszi a külügyi apparátust, melyet adott esetben valószínűleg Szijjártó Péternek dobnának oda. Annak alapján vélve ezt, hogy éppen az azeri ügyben is Szijjártó nyilatkozott a Külügyminisztérium szóvivője helyett. Ugyanakkor, ha akár az apparátus védelme miatt, Martonyi a maradás mellett dönt, akkor sem feltétlenül jobb a helyzet.

Ha ugyanis tartja magát a saját mondataihoz, hogy kormányzatilag közös a felelősség, akkor maga ad ütőkártyát a saját lemondatásához. Mert a külpolitika formális vezetője szinte adja magát ahhoz, hogy az áldozati oszlophoz kötözve ébredjen. Így aztán Martonyi János a jelenlegi helyzetben elképzelhető, hogy nem tud olyan forgatókönyvet kitalálni, hogy hosszabb távon a pozíciójában maradjon. Igazi szappanoperává változtatva a „marad, vagy nem marad” opciók között ingázó találgatásokat. Távoztával pedig megnyílik az út a további, miniszterelnök-mosdató, akciók előtt. Amiből az is következhet, hogy Orbán Viktornak tulajdonképpen érdeke szép folyamatosan erodálni külügyminisztert. Szinte az utolsó pillanatig a székéhez szögezve, és csak akkor adva meg a lehetőséget a selyemzsinór, vagy a kegyelemdöfés választására, amikor már a felelősség legnagyobb részét rá tudta tolni Martonyira és csapatára. Függetlenül attól, hogy ez az elhúzódó végjáték még milyen károkat okozhat a nemzetközi kapcsolatokban.

S eközben előfordulhat, hogy Orbán Viktort ez utóbbi érdekli kevésbé. Azzal kontrasztban legalább is, hogy Martonyi János lassú kivégzése intő példát is statuálhat a saját stábja számára. Az a fajta bedarálás, amin aligha fog segíteni, hogy a külügy, igazságügyi apparátus anyagaiból egyértelműnek tűnik a miniszterelnök egyszemélyi felelőssége. Így a most feláldozhatónak látszó Martonyi János esete akár Navracsics Tibor számára is példaként lehet tálalva arra, hogy a miniszterelnök az, aki a saját köreiben pozíciót ad, vagy elvesz. Függetlenül akár a személy elismertségétől, akár a környezeti hatásoktól. Márpedig ez a környezetbehódoltatás lényeges lehet a miniszterelnöknek. Demonstrálandó azt, hogy még a beismerten hibás döntések nyomán is más viszi el a büntetést. No meg persze azt is, hogy bármit megtehet, mert nincs olyan erő a saját berkeiben, ami nyílt csatában bevállalna bármilyen érdemi megnyilvánulást. Amennyiben ez a feltételezés igaz, akkor felértékelheti azt a frakcióülést, mely semmi érdemi reakciót nem mutatott a jelek szerint, a különböző csatornák információi alapján, némileg meghasalt IMF-listák ügyében. Végső soron hozzájárulva annak bemutatásához, hogy Orbán Viktor számára a saját környezete semmilyen formában nem ellenfél. Könnyen lehet, hogy még akkor sem, ha Draskovics Tibornak van igaza, és törvényeken gyalogol keresztül.

Simay Endre István

Orbán esete a baltával.

Az örmény elnök és nemzetbiztonsági tanácsa
Forrás: Origo.hu

Az utóbbi idők egyik legnagyobb hatású külpolitikai tettével Orbán Viktor bebizonyította, hogy nem futó ötlet sem a keletre fordulás, sem az, hogy az azeri gazdasághoz szeretnénk közelíteni. Igaz, ennek igazolására olyan akciót választott a magyar kormány, mely messze túlmutat ezen a két gazdaságpolitikai hatáson. A vezető hírré ugyanis az vált, hogy Magyarország engedélyezte az azeri baltás gyilkos, Ramil Safarov azeri katonatiszt, hazatérését, akit ott helyben szabadon is engedtek, kitüntettek és előléptettek. Az ügy előzménye egy nemzetiségi indíttatású gyilkosság, egy hazai, életfogytig tartó szabadságvesztésről szóló ítélet. Közvetlen utóélete pedig az, hogy Örményország megszakította diplomáciai kapcsolatait hazánkkal, miközben azt vélelmezik, hogy Orbán Viktor személyes döntéséről van szó.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzet felkavarta a politikai közéletet, és megszületett olyan vélemény is, mely a külügyér azonnali lemondását szorgalmazza. Ami, megjegyzem nem is lenne olyan meglepő. Elvégre, ha tudta, hogy milyen következménye lesz ennek a látszólag büntetőjogi akciónak, és akkor végtelenül cinikus és szándékosan kárt okozó lépésről van szó. Ha ellenben nem tudta, akkor olyan szinten felkészületlen, hogy ideje lenne átadni a helyét valakinek, aki ért is hozzá. S ezen az sem változtat, hogy Azerbajdzsán elvi nyilatkozatot adott ki a büntetés folytatásáról, mivel a formális betartása is felmérhető módon gyakorlatilag nyaralást jelentett volna a hazai börtönökhöz képest. A külpolitikusnak a lehetőségekkel és következményekkel is számolnia kellene tudnia. Országos szinten, és nem csak a saját íróasztala szintjén. Beleértve esetleg azt is, amit egy-egy akció a belpolitikának üzen. Nem csak abban az értelemben, hogy az örményt megölő azeri könnyített büntetésre való átadása azt is üzeni, hogy a kormányzat nem számít esetleg azokra, akiknek ősei egykor örmény területről érkeztek. Akár II. András királlyal.

Bár ez az üzenet is igencsak megosztó lehet, hiszen se szeri se száma ezeknek a családoknak. Beleértve azokat is, akik talán már nem is igazán tudják, hogy ősei bizony örmények voltak. Van azonban egy sokkal veszélyesebb belpolitikai üzenet is. Nevezetesen az, hogy közvetve bár, de a gazdasági előnyszerzés oltárán bármi és bárki feláldozható. Mert a számos helyen megfogalmazott gyanúk alapján alapvetően gazdasági haszonszerzés mozgatta a miniszterelnököt. Ez önmagában is veszélyes kommunikációs hatás a kormányzat részéről. Még akkor is, ha beleillik abba a vonulatba, amit Lázár János képvisel. Miszerint mindenki annyit ér, amennyit kaparni tud magának. De érdemes talán azt is figyelembe venni, hogy mindez olyan belpolitikai környezetben következett be, amit a szélsőséges mozgalmak fokozódó manifesztációi jellemeznek. Legyen az gárdaavatás, vagy szinte nyílt pogromfelhívás, melynek illusztrálására elegendő Ceglédre tekinteni. Márpedig ki fogja elmesélni a hazai szélsőségeseknek, hogy örmény diáktársat baltával megölni nem kell félni, de más nemzetiségit bántani igen. Mert ez is benne van a pakliban.

Különösen, mivel a hatalmi játékok során valamiért a hazai reguláris karhatalom nem igazán látszik serénykedni a szélsőségesek hazazavarásában. Akár két pofonnal, akár anélkül. Így például erősen hiteltelennek tűnik a miniszterelnök minden olyan kijelentése, mely a hazai nemzetiségek biztonságának szavatolásáról szól. Mert ameddig ilyen kiadási példákat nem statuál, addig lehet talán a belügy tehetetlenségére hivatkozni és legfeljebb egy-két rendőrkapitányt, végszükségben a belügyminisztert beáldozni a hatalom oltárán. Amikor nemzetközi cselekményként definiálódik a nemzetiségi indíttatású bűnök bocsánatossága, akkor ezt az álláspontot nehéz lehet képviselni. Elvégre a hazánkban tartózkodókat a kormányzatnak nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül kellene tudni megvédeni. Ahogy egy zsebtolvajnál sem tesz különbséget a jog aszerint, hogy hazai kisnyugdíjast, vagy német turistát lop meg. A baltás gyilkos esetében ráadásul az elkövetés is nyilvánvalóan a nemzetiségi ellentétek importjára vezethető vissza. Így például erősen kérdéses lehet a kormányzat hozzáállása egy olyan palesztin beutazóhoz, aki tevőlegesen besegít zsidózni a szélsőjobbnak. Akkor vajon érvényes Orbán Viktor ígérete, hogy nem kell félni, vagy sem. A jelen üzenet szerint nem, mivel a bűnelkövetés után bizton számíthat arra az elkövető, hogy kiadják a honos országának, ahol akár nemzeti hőssé is válhat.

Sőt, végszükségben akár ötletadó is lehet a jelen akció, hiszen a nemzetiségi ellentétek hazai megéléséhez immár biztos recept áll rendelkezésre, Importálni kell az elkövetőt, aki akár előzetes garancialevelet is kérhet majdani kiadására. Úgy, hogy közben a jelenlegi precedens elveszi a lehetőséget annak megtagadására. Hiszen egy örmény megölése után miért igen, míg egy cigány, szász, német, zsidó, román, stb. megölése után miért nem? Vagy akár egy azeri után, hiszen korántsem biztos, hogy a jelen akció alkalmas a bosszúvágyak csillapítására. Így aztán lehet, hogy a jelenlegi akció teljesen jogszerű, és kellően le van papírozva. A moralitása azonban erősen kérdéses. Vagy inkább kétségtelenül megalapozatlan. Egy agyzakkant megoldás egy politikailag felkészületlen és hazai lakosságot is részben vagy egészen semmibe vevő hatalomtól. Az a bizonyos balta ugyan nem a kormányzat kezében volt, de a jelen helyzetben eléggé maga alatt, és az ország alatt sikerül vele vágnia fát a hazai vezetésnek. Ami helyett talán kollektíven lehetne elnézést kérni a halott szellemétől, és honfitársaitól. A magam részéről ezennel mindenképpen megteszem, mert minden gyilkosság áldozata pont annyival több a kelleténél.

Simay Endre István