A birodalmasodás útján

Az emberi közösségek evolúciójának örökségéről korábban is írtam már. Érintve az alfa-szerep absztrakt társadalmi pozícióvá válását is. A humánetológiai ismereteink ugyanis nem mondanak ellent annak a folyamatnak, amit a szűkebb és tágabb közösségekben tapasztalunk. A kisebb közösségekben éppen úgy, mint a birodalmakban.

Az utóbbiak, a birodalmak kapcsán kétségtelennek látszik az emberi társadalmak története alapján, hogy a közösségek fejlődése kedvez a birodalmasodásnak. Különösen akkor, ha birodalomnak azt a központi irányítás alatt levő modellt tekintjük, mely a számára tőle független korlátokkal behatárolt közösséget tekintjük. Ebből a szempontból izolált birodalomnak tekinthetjük akár a hegyekkel körülvett völgyben élő törzset is. Ezt a modellt azért is érdemes figyelembe venni, mivel világos, hogy mind lakókörzeteiben, kalyibái számában, mind népességében addig fog növekedni, míg ezt a rendelkezésre álló erőforrások lehetővé teszik. S amíg a növekedés akadálytalan, addig a törzsfőnök nyugodtan ülhet az alfa-szerepet reprezentáló trónon. Amikor az erőforrások fogytán vannak, szinte biztosan csökken az átlagos elégedettség, és megjelennek azok, akik önbevallás alapján sokkal jobban tudnak mindent. Leginkább, hatékonyabb erőforrás-felhasználást ígérve, újabb növekedést vizionálnak. Ha csoportot tudnak maguk köré szervezni, akkor megjelennek, mint alternatív alfa-szereplők. Akik vagy nyernek, vagy elbuknak. Ha nyernek, de nem tudnak technológiai fejlődést, hatékonyabb szervezést felmutatni, akkor belelépnek az előző vezető cipőjébe.

Ha az adott völgyben több, hasonló technológiai szinten álló törzs él, akkor versengésük nyomán kitörhetnek háborúk, melyek eredménye visszavezetheti a helyzetet az előzőekben tárgyaltakhoz. Ugyanakkor szövetséget is köthetnek, melynek nyomán megindulhat a kölcsönös migráció, és a szövetségnek szintén szüksége lesz egy egységes vezetésre az erőforrás-hatékonyság kényszere miatt. Végső soron, noha eredetileg több belső centrumon alapul, a helyzet szintén az előzőekben tárgyaltakhoz hasonlóan alakul tovább. Miközben nyilvánvaló az is, hogy amennyiben technológiai áttörés következik be, akkor egy hegymászó saruban átlépik a hegygerincet, és hasznosítani kezdik a további erőforrásokat. Biztosítva ezzel a birodalom terjeszkedését. Akár a belső centrumok, illetve a külső területek egyes, a szövetségbe bevont újabb egységek hagyományainak tiszteletbe tartásával mindaddig, amíg ez nem veszélyezteti a hatékony erőforrás-hasznosítást, és az ezt szolgáló egységes irányítást.

A történelem során számos esetben tapasztalható volt, ahogy erős természeti korlátok között a fenti mechanizmusokhoz hasonlóan kialakultak egyes birodalmak. Majd, például a szükséges technológiai, illetve szerveződési újítások híján, felbomlottak. Az erőforráshiány ugyanis belső elégedetlenségekhez, a centrum körüli területek lemorzsolódásához, majd a centrum felbomlásához, illetve átalakulásához vezet. Miközben a történelem, például a görög városállamok történelme arra is szolgáltat példát, hogy mi történik, ha nem jönnek létre tartós, és egységes irányítás hatékonyságát kihasználó, birodalomszerű szövetségek. Jön egy hatékonyabban működő, és elsöpri, illetve beolvasztja. A görög esetben jött végső organizátorként a Római Birodalom, és mindaddig, amíg biztosítani volt képes a zavartalan erőforrás-utánpótlást, stabil is tudott maradni azon keretek között, melyek technológiailag megadattak az adott korban.

Mert az is világos, hogy a korlátok csak egy adott helyzet, és adott technológiai fejlettség szintjén értelmezhetőek. Hannibál esetében az Alpokon való átkelés logisztikai bravúr, és különlegesség volt. A jelen technológiai szinten nem okoz problémát gyakorlatilag azonos szinten kezelni egy hegylánc két oldalának a kincseit. Ami korábban természetes határként jól funkcionált, később gyakorlatilag megszűnt valós izolációs tényezőnek, migrációs akadálynak lenni. A természetes közösségi izolációs határok helyett az egyes törzsek, országok alfa-szereplői természetesen megpróbáltak pótszereket alkalmazni. Kihasználva a korábbi izoláció hatásait is. Fetisizálva nyelvet, vallást, hajviseletet, vagy szinte bármi mást. Alkalmasint súlyos áldozatokkal járó háborúkat, vagy kisebb kocsmai verekedéseket is lefolytatva. Lassítva, de alapvetően nem meggátolva a folyamatot. Legtöbbször egyfajta tartományhatárként őrizve a korábbi „birodalmi”, illetve „országhatárokat”. Ahogy ez látható például Németország esetében is.

Amennyiben a természetesnek tekinthető izoláció falai leomlanak, és az így közössé vált erőforrások hatékony központi szervezése mégsem alakul ki, akkor nyitott az út egy külső hatalom előtt. Beolvasztva, saját birodalma alá rendelve, és ezzel egységes keretet adva a terület közösségeinek. Alkalmasint az egyes kisebb közösségeknek, „hordáknak” is stabilabb és jobb körülményeket biztosítva. A migrációs utak megnyílásával pedig az egyes embereknek is nagyobb terület nyílik meg arra, hogy képességeivel élhessen. Akár a lokális közösség, és az izolációt mindenek felett állónak, a hagyománytisztelet nevében fellépő, és őket megvető tagjai ellenében is. Miközben világos, hogy ebben az esetben az izoláció csak az alávetettséget segítheti. A nagyobb közösség erőforrásainak hatékony kihasználása mindig kedvezőbb. A hagyományok tisztelete, és a napi túlélés azokkal való helyettesítésének versenyében az ésszerűséget meghaladó izoláció vesztésre fog állni idővel.

S amiért érdemes talán ezen elgondolkozni az éppen a jelen európai helyzet. A nemzetállamok valós izolációja gyakorlatilag már az egyes közösségek közti fizikai távolságok tekintetében sem áll meg. Ugyanakkor az egyes államok jórészt felhasználták azokat az erőforrásokat, melyek technológiailag, vagy a befektetési források hatékonyságát tekintve gazdaságosnak volt tekinthető. Ettől még lehet természetesen az ókori görög példát követni, és megvárni, amíg valami külső szerveződés ad egy új, ám alárendelő integrációs keretet. Miközben lehet választani azt az utat, hogy az egyes törzsek szövetséget kötnek a túlélési hatékonyság érdekében. Megőrizve a nemzetiségi hagyományokból azt, ami kulturálisan megőrzendő és megőrizhető. De gazdasági, irányítási, és technológiai szempontból az egységes vezetést választva. Alkalmazkodva ahhoz a történelmi tapasztalathoz, hogy az emberiség történelme sok szempontból a hordák és birodalmak történelme. Akár szembe is menve az egyes helyi kiskirályokkal, akik a saját lokális, de csak az izoláció csökkent hatékonysága közepette értelmezett hatalmának rendelné alá történelmet.

Nem vitatva természetesen, hogy eljön majd az idő, amikor csak egy globális birodalom fogja tudni megoldani az erőforrásválságot. Vagy az sem. De annak a pár száz, vagy ezer, év múltán kialakuló helyzetnek már aligha leszek tanúja.

Andrew_s

Társadalomhorda.

Civilizáció-találkozó
Forrás: www.play-auto.net

Az emberi történelem az emberi közösségek története. Ez olyan mértékben közhely, hogy teljesen felesleges külön megindokolni. Legfeljebb a közösségek jellegének, méretének változása érdemelhetne némi külön elemzést. Különösen, mivel a történelem során számos példával találkozhatunk arra, hogy különböző méretű csoportok, államformák, ideológiák jöttek, majd tűntek el az idő forgatagában. Miközben lassan, de biztosan számos olyan jellegzetessége van a csoportoknak, melyekre nyugodtan elmondhatjuk, hogy a bennünk élő történelem részét képezi. A szó szerint bennünk, a génjeinkben élő történelemre gondolva, és csak kisebb mértékben számba véve a ránk rakódó társadalmi hatásokat. Mely társadalmi hatások szerepét sem szeretném természetesen lebecsülni.

Ez a belénk írt történelem még olyan, látszólag bonyolult jelenségekben is tetten érhető, mint például a tanár társadalmi szerepének kialakulása. Azonban szemléltetni ennél sokkal nyilvánvalóbb jelenségen, a vezető szerep kialakulásán sokkal egyszerűbb. Mert az akár napi élménye lehet mindenkinek, hogy egy magára hagyott csoportban elég gyorsan kialakul az a szerep, ami a csoport akár formális, akár informális vezetőjének kiválasztásához, kiválasztódásához vezet. Annyira nyilvánvaló ez a jelenség, hogy sokan azt kérdezik ezek után, hogy jó, de mi ebben az érdekes. Ilyenek vagyunk, kész. Ugyanakkor mások erre talán azt gondolják, hogy ez így nem teljesen igaz, mivel a demokrácia a közösség uralma, és mit fecsegünk ennek kapcsán evolúciósan determinált vezetőről. S ebben talán igazuk is van abból szempontból, hogy nem determinálódik a vezető személye. Ám, ha belegondolunk, akkor a demokrácia is elsősorban egy vezető kijelölésének a módjában mutatja a legmarkánsabb eltéréseket.

Nem szaladnék azonban előre ennyire, inkább tekintsünk vissza a messzi múltunkba, illetve jelen rokonainkra. A messzi múltunk a főemlősök kialakulásának ágai és bogai közé vezet, míg a jelen rokonsága a főemlősök jelen csapatait mutatja. Arra nézve, hogy őseink csoportokban éltek, ott vannak a régészeti bizonyítékok. Fogadjuk tehát el. Arra nézve pedig, hogy például a csimpánzok igen közeli rokonaink, ott vannak a genetikai bizonyítékok. Fogadjuk el tehát ezt is el. Ha akár egy természetfilmet megnézünk eme közeli rokonainkról, akkor a sok olyan hasonlóság között, mint amilyen a csoportos agresszió is, vessünk egy pillantást a csapat hierarchiájára. A vezető szerepben ott fog feszíteni egy alfa-szerepű egyed, aki a csapat formális vezetője. S persze informális vezetője is, mert amikor megrendül benne a bizalom, akkor kihívja egy trónkövetelő, és letaszítja a vezetésből. Ha tudja. Ha pedig bármi baj éri a vezetőt, akkor a csapat új vezetőre tesz szert rövid időn belül. Tehát megállapíthatjuk, hogy a főemlősök csapataiban nagy a hajlandóság arra, hogy hierarchikus vezetés alakuljon ki.

Ennek fényében talán már nem is annyira meglepő, hogy az emberi történelem hajnalán is megjelent a csapat vezetője. Ez a szerep pedig konzervatív módon öröklődött át a társadalmasodás későbbi szakaszaira. Arra nézve, hogy a törzsi szerveződés során szinte mindig jelen volt egy formális vezető, a törzsfő, arra nézve biztosnak tekinthető ismereteink vannak. Márpedig egy eszközkészítő, a környezetével dinamikus viszonyban, és a többi törzzsel háborúban, vagy kereskedésben álló törzs már igencsak komoly „társadalomnak” számíthat a hordához képest. Ugyanakkor a bonyolultsággal együtt megjelent a formális és informális vezetés szétválása is. Elvégre lehet, hogy a törzsi hierarchia élén a törzsfőnök állt, de ha döntéseiben ki kellett kérnie a sámánnak, vagy a törzs véneinek, a szenátusnak a tanácsát, akkor a tényleges vezetés nem az ő kezében összpontosult. Erre a jelenségre a későbbi korok, a papi arisztokrácia szerepének változása szép példákkal szolgál. Miközben ennek során folyamatosan elkísérte az emberi társadalmat a horda alfa-szereplőjének kiválasztási igénye. Így a legnagyobb birodalmak legnagyobb császárai is tekinthetők a hordalét alfa-hímjének, alfa-nőstényének absztrakt utódaként. S ahogy a hordában kialakult hierarchia ellen nagyon ritkán lázadnak fel a tagok, a humánetológiai megközelítés azt is megmagyarázza, hogy egy létező, és stabil társadalmat miért csak ritkán ráznak meg belső elégedetlenségek.

Minihorda
Forrás: http://en.wikipedia.org

Egyébként ez azt is megmagyarázza, hogy a családon belüli erőszak áldozatai miért olyan nehezen képesek szabadulni a csapdahelyzetből. Sok szempontból ugyanis a család is felfogható úgy, mint egy mini-horda, melynek alfa-szereplője a hatalom birtokosa. Ilyenkor a „beosztottak” szemében korántsem biztosan triviális, hogy belülről próbálják ezt a hatalmi rendszert szétrobbantani. Sokszor előfordul, hogy miközben minden észérv amellett szólna, hogy az autoriter, erőszakos frátert nagy ívben otthagyja valaki, egyfajta belső gát dolgozik ez ellen. Mert életbe lép a behódolási mechanizmus, ami normális körülmények között, a csoportokban élő állatoknál a csapat stabilizálásában nagy jelentőségű. Egy komplex társadalom részeként működő családnál azonban felérhet egy szociális öngyilkossággal, ha túlsúlyba kerül. Kikapcsolja ugyanis azokat a mechanizmusokat, melyek lehetővé tennék, hogy a nagyobb egység érdekében, az utódnevelés, illetve a társadalmi produkció érdekében könnyen megszűnjenek a túlzottan autoritánus minihordák. Miközben persze azt is láthatjuk, hogy ezek vezetője a behódolási reflexszel éppen úgy képes visszaélni, ahogy a „cirkuszt és kenyeret” elvét valló diktátorok.

De a vezetőre átruházott alfa-szerep nem csak az autoriter, diktatórikus társadalmakra igaz. Az egyes társadalmak, az egyes országok, de akár az egyes termelési egységek esetében is azt látjuk, hogy a közösségnek saját, külön bejáratú, vezetője van. Absztrakt módon akkor is, ha ez a „vezető” egy komplexebb rendszerben jelenik meg kifelé. Mert hívhatják igazgató tanácsnak, ami önálló pontként jelenik meg a beosztottak felé, általában van egy még szűkebb kör, illetve egy vezérigazgató, aki a tényleges alfája a szervezetnek. Ahogy a legdemokratikusabban megválasztott parlamentnek is van általában elnöke, és a miniszterek egyletének is van saját elnöke. Ha tehát a horda-analógiát kiterjesztjük országos szintekre, akkor a demokrácia sokak számára csak a vezetés belső struktúrájában és a vezető megválasztásának, kijelölésének módjában fog eltérni az alternatív rendszerektől. S talán ezzel magyarázható az is, hogy sokan miért intézik el egy vállrándítással azt, ha a vezető a demokrácia alternatívájáról kezd vizionálni. Azonban az is tény, hogy a rendszer csak addig működik, amíg egyfajta belső hegemónia tud működni.

Mert amikor ez elkezd bomlani, akkor megjelennek az alternatív trónkövetelők, akiknek a sikeressége az egyes hordatagok által megélt egyensúlyvesztéssel arányos. Miközben az is nyilvánvaló, hogy minél számosabb a tagok száma, minél kevesebb az arányosan elosztható erőforrás, annál inkább válik a horda, bocsánat társadalom vagy birodalom egy túlmelegített kuktához hasonlóvá. Melynek feszülése közben először a külső rétegek, a perifériák kezdenek leválni. Majd végül egy alaposabb megrázkódtatásnál az egész szétpattan, s kisebb darabjai saját vezetőt választanak, vagy a kukta darabjait új módon összerakva újabb társadalmi modell mentén választódik ki az újabb vezetés. Így bennünk él tovább az, hogy az emberi közösségek alakulása sokszor kedvezett a birodalmasodásnak, de nem kedvezett azok fennmaradásának. Etológiai múltunk tehát sok szempontból hat történelmünk ciklikusnak tűnő alakulására. melynek dinamikájával már külön tudományterület foglalkozik.

Simay Endre István