2013. június 9., vasárnap

Emlékpárhuzam


Nem ő volt az igazgatóm. De ő is mindenhez értett.
S mindenhez jobban értett.
Az 1980-as évek második fele egy vidéki kutatóintézetben ért. Rég volt, szerettem. Pár szakmával, és sok-sok évvel voltam fiatalabb. Akkortájt történt, hogy az intézet igazgatóját a minisztérium nyugdíjazta, és új igazgató került oda. Egy akkori főiskola egyik tanszékéről. A pletyka kísérte, és olykor megelőzte. Azok szerint távozása a főiskoláról korántsem volt minden botrányoktól mentes, és mi a PÁRT-nak köszönhettük a kinevezését. A párt tette hozzánk igazgatónak, mivel nem lehetett a korábbi érdemeire, mint a szovjet kandidátusi, és tudja az ég, hogy milyen egyéb szolgálatok, tekintettel eltüntetni a süllyesztőben.

Az összes pletyka megegyezett abban, hogy a valószínűsíthető botrányok az alkohol túlzott fogyasztásának, a hatalomvágynak, és másik nem béli, a női beosztottakkal szembeni, a munkakörön kívüli elvárásoknak az eredőjéből fakadt. De megnyertük igazgatónak, mert a párt hierarchiája nem engedhette meg, hogy egy általuk kedvelt figura botrányokba fulladva kerüljön oda, ahova képességei predesztinálták. Valami magányos posztra. Csákánnyal és lapáttal a kézbe. A pletykák részleteit aztán sikerült megtapasztalnunk. Jó néhány férj és barát ígérte meg, hogy személyesen oldja meg a hölgyek zaklatásának problémáját. Ma már azt mondom, szerencsére nem került rá sor. Nem azért nem került rá sor, mert a hölgyek meghunyászkodtak. Ó nem! Emberünk a feltámadó, falusi környezetben összetartó, ellenállás nyomán gyakrabban kezdett alsóneműt váltani. Különösen azt követően, hogy sikerült a hentest is felbosszantania. De szerencsére nem jutott el odáig a helyzet, hogy újrarendezzék a fogsorát és bordázatát.

A személyes gyávasága természetesen nem tette jobb szakemberré, jobb vezetővé, jobb igazgatóvá. Mivel a hatalom kiélésének egyik szála elszakadt, ott maradt a többi. Minden olyan publikáció szerzőjében személyes ellenséget keresve, és persze találva, amiben ő nem lett társszerző. Minden olyan helyzetben az ellenségek összeesküvését sejtve, amely helyzetről fogalma sem volt. Az utóbbit azzal próbálta megelőzni, hogy egyre több, egyre hosszabb értekezletet tartott. Egyre több munkakört próbált személyesen ellenőrizni. Egyre több, korábban önálló munkavégzésre bizonyítottan képes kollegát kárhoztatott arra, hogy csak az ő jóváhagyásával léphessenek. Megtorolva azt, ha valaki magától lépni mert. Akkor is, ha nem volt más észszerű lépés, mint amit megtett.

Bejárva az inkompetens, de hataloméhes vezetők útját, az eredmény kikerült a cselekvési centrumból. A középpontba a módszer került. Előírásokat szülve szinte mindenre, és megkötve szinte mindenki kezét. Még egyszer jelzem, az 1980-as éveket írtuk, amikor a párt még erős, megdöntésének lehetősége legfeljebb gondolati kísérlet. Eszközparkja pedig bárki tönkretételét lehetővé teszi. Hatalmat adva a legotrombábban ostoba csinovnyiknak is. Függő helyzetben tartva azt is, aki tagja, és azt is, aki nem. Az említett előírások szép lassan megölték azt munkát, ami az intézet fő célja lett volna. A publikálható tudományos eredményeket lassan felváltotta a kilóra mérhető, hangzatos számokat tartalmazó jelentések előállítása. Tömegesen. Iktatva. Száz-oldalakban mérhető mondathalmokban tálalva a semmit. A működési üresjáratot. Miközben az igazgató látszólag pörgött, és mindenütt ott volt. Beleszólt a kapálásba, a kísérleti terület kitűzésébe, a kutatók munkájába, a mikroszkóp olajozásába, és bármibe, ami éppen jött. Az operatív vezetés látszatát keltve azzal, hogy megpróbált beleoperálni mindenbe.

A rutinosak természetesen jelentőségteljesen bólogattak, majd tették, amit tenni kellett. Függetlenül attól, hogy a szesztől erodált szellem mit talált ki az adott helyzetben. Majd a jelentésbe az került, ami az elvárás volt. Megszülve azt, hogy volt egy intézeti jelentésben elvárt, és volt egy tudományosan indokolható működési rendszer. Az utóbbiak lektorálást kiálló publikációkat szültek kifele, és a belső ellenség manifesztációját az igazgató szemébe. Aki talán érezte is valahol, képességei korántsem megfelelőek a poszthoz. Így egyre többet lehetett a kocsmák irányába látni. S azért, hogy mászkálását indokolja, mindenbe beleszólt, ami munkát csak látott útközben. Egyre kevesebbet vezetve az intézetet, és egyre többet foglalkozva azzal, ami ehhez képest pótcselekvésnek számított. A tényleges vezetés, látszólag az ő szájával kimondva, de annak a kezébe került, aki kezelni tudta az igazgatót és pénzt tudott szerezni. Az előbbit azzal, hogy táplálni tudta a hatalmi komplexust. Újabb és újabb célt adva annak. Újabb, még szabályozandó feladatot felkínálva. No meg persze kellő bűnbakot is szolgáltatva ahhoz, hogy eddig miért nem sikerült kézileg vezérelni. Az utóbbit, a pénzszerzést pedig olyan ténykedéssel, ami alapvetően nem az intézet működéséhez, hanem inkább egyfajta melléküzemághoz tartozott. Értelemszerűen tovább rombolva a tudományos munkát, és okot adva ahhoz, hogy a nagyobb tudással, szakmai ismerettel rendelkezők feleslegességét meg lehessen ideologizálni. Már csak azért is, mivel minden amúgy is az igazgató kezén fut keresztül ugyebár. Amiről ő nem tud, az nincs, és amire ő nem adja áldását, az nem is lehet.

A vezetői jelenlét hizlalja a múltat
A rendszerváltás előtt aztán persze megvilágosodott, és hirtelen nagy ellenállónak gondolta magát. Úgy rémlik a kisgazdákban vélte megtalálni hirtelen támadt rendszerváltó vágyának megtestesülését. De végeredményben ennek nincs is jelentősége. Addigra az intézet leginnovatívabb kutatói már máshol dolgoztak. Más intézmény nevében publikáltak. Mire, a rendszerváltás következtében, a párt védőernyője összeomlott, addigra szinte helyrehozhatatlan kárt sikerült okoznia. Mert ezt az igazgatót eltávolították ugyan, de a káderpolitika minden kára, ott maradt. Ellenben kétségtelenül beírta magát az intézet történetébe. Ha csak felsorolásként is, de az intézet évszázados fennállásának alkalmából, de bekerült a listába. Míg az általa tönkretett életutak listája, csak kinek-kinek a fejében, emlékeimben él tovább. A párhuzam a jelennel, és más léptékekkel pedig korántsem tesz elégedetté. Legfeljebb csak jelzi, hogy a pótcselekvésekbe menekülő, gyáva vezetők szinte minden szinten, és kortól függetlenül jelen lehetnek.

Andrew_s


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook