Nyílt levél a Nemzet Sportolóihoz

Tisztelt Társasága azoknak, akikre a sporteredményeik révén felnézhetnénk!

Nem szokásom nyílt levelet írni, de most mégis azt hiszem: muszáj. Muszáj azért, mert hazánk sportolói kemény munkával mutattak példát sokaknak évtizedeken át. Igen, elismerem, hogy az olimpiai érmek, de még egy szimpla pontszerző hely eléréséhez is kemény, sokszor önsanyargató munka vezet. Elismerem annak ellenére, hogy legfeljebb a játszótéri asztaliteniszig jutottam a sportok garmadái közt ténferegve. Vagyunk még így páran. Jó páran, akik a haza nevében könnyezik az aranyérem mellé felcsendülő Himnuszt. Akkor is, ha legfeljebb a megállóban veszteglő busz „lefutása” a maximális napi sportteljesítményünk.

Ám mi vagyunk az ország. Az a többség, akik összedobják a többséget a sportban képviselőknek a pénzt. Még akkor is, ha azt a jól-rosszul megválasztott vezetők mérik a sportolók zsebébe. Többet, vagy kevesebbet. De mégis a miénk. Cserébe azt várjuk, amit már említettem. Azt, hogy az ország nevében büszkék lehessünk a sportolóinkra. Azt, hogy nyilvános eredményeikkel példát mutassanak. Nem csak fizikai példát, hanem morális példát is. Mert tisztességes küzdelemben gerincesen lehet alulmaradni is. Ahogy egy vizsgán tisztességgel bukhat meg az, aki elmondhatja: mindent megtett, ami tőle telt. Nem véletlen, hogy a sportolók közt a TV előtt ülők is megvetik azt, aki a futóversenyen lerúgja a másikat. Ahogy kevés a becsülete a bundázó bíróknak, az övön alul ütő bokszolónak is. Mert érezzük: a küzdelemnek a szabályok szerintinek, tisztességesnek kell lenniük. A sportban és a magánéletben is.

Így igen furcsa volt, amikor Schmitt Pál plágiumügye kapcsán a sportvilág jobbára hallgatott. A volt sportoló, immár államfőként, morálisan megbukott. Szomorú volt a hallgatás, melyen szépségflastromként díszelgett csupán a csalással szerzett doktori cím megvonása. A sportolói példamutatás most újabb pofont kapott. Ha a híreknek hinni lehet, immár a Nemzet Sportolója a csalfa címmel megfogott egykori szállodaigazgató. Ha a híreknek hinni lehet, a plágiumbotrányba keveredett talpnyaló mellett szinte a végsőkig kitartó miniszterelnök „megismerve és tudomásul véve a Nemzet Sportolóinak javaslatát” ültette be a kiemelt körbe Schmitt Pált.

Tisztelt Társasága azoknak, akikre a sporteredményeik révén felnézhetnénk!

Önök tényleg kiálltak és kiállnak egy ilyen javaslat mellett? Önökben tényleg nincs egy szemernyi önérzet? Önök mind megengedhetőnek tartják a csalást? Önök mind morálisan megsemmisült tagjai a sportéletnek? Önök közül senki sem érzi úgy, hogy maga a kormányfői „kinevezés” is megalázó? Önök közül senki nem érzi úgy, hogy morális példamutatásként meg kellene szólalnia? Önök közül senki nem érzi úgy, hogy ki kellene állni tisztesség az évszázados nimbusza jegyében? Önök közül senki nincs, aki úgy érzi nem vállalhat közösséget egy ilyen „csapattal”?

Tisztelt Társasága azoknak, akikre a sporteredményeik révén felnézhetnénk!

Nem várok kimerítő, sallangoktól díszes válaszokat. De várom, nagyon várom, hogy valaki felemeli a hangját Önök közül. Nagyon várom, hogy valaki visszaadja a címet Önök közül. Nagyon jó lenne, ha azokra, akikre egykoron büszke lehetett az ország nem opportunista csúszómászókká degradáltan maradnának meg a későbbi emlékezetbe.

Tisztelt Társasága azoknak, akikre a sporteredményeik révén felnézhetnénk!

A döntés az Önöké! Az Önöké kellene, hogy legyen! A közé a vélemény! Önökről! Ha mindez szó nélkül marad. Ha pedig szó nélkül marad, akkor tessenek elmenni a fészkes fenébe. Mert futhatnak gyorsabban, üthetnek nagyobbat, úszhatnak mélyebben, mint az emberek többsége. De csak ennyi.

Ja, és a görény egy aranyos állat.

Andrew_s

Kiről, mit tudhat a portfoliógyáros?

A tanári minősítés fontos dolog. Annyira, hogy ez megihlette az oktatáspolitikusokat is. Jó ötletet látva abban, hogy ezzel megzsarolva a pedagógusokat, teljes életpályák szellemi termékeit nyúlják le. De megihlette a szakdolgozatok bértollnokait is. Annyira, hogy nyíltan látszanak hirdetni a szellem-portfoliókat.

Mármint a tanári portfoliókat, amelyek feltöltését elvárja a kormányzat. Felvetve azt a már többször felvetett kérdést, hogy vajon ez mennyire teszi lehetővé pedagógus szellemi termékének felhasználását. A morális érzék azt súgja, hogy semennyire. Az ugyanis igen furcsa helyzetet teremtene, ha az így megszerzett esettanulmány-számba menő leírások, komplett óratervek, óramegtartási ötletek később az oktatáspolitikusok egyikének újrahasznosítása nyomán köszönne vissza valami kiadványban. Például egy tanári kézikönyvben, módszertani leírásban, disszertációs dolgozatban, vagy bármi másban. Amennyiben ez bekövetkezne, akkor az állam előléphetne a legnagyobb plagizátorrá. Az egyes kis csavarkák már amúgy is jól teljesítenek. Ahogy Schmitt Pál elég magasról esett orcára. Még akkor is, ha a gumigerincnek köszönhetően visszapattant, és stadionokat avathat. De máig zavaros Semjén Zsolt tudományos(?) fokozatának megalapozottsága éppen úgy, ahogy a bíboros tesójáé. Erdő Péter testvére, Fülöpné dr. Erdő Mária rektorasszony phd-dolgozata ugyanis szintén felvet néhány, december óta is nyitott, morális kérdést. De legalább nyitva hagyva a megnyugtató válasz lehetőségét.

Ám olyan kerettörténetet nyújtva a politikusok karának előadásában, hogy komoly optimizmus, valamint előrehaladott naivitás szükséges azt hinni: a tanárok portfolióit senki, semmilyen körülmények között nem fogja térítésmentesen, illetve forrásmegjelölés nélkül felhasználni. Ami természetesen nem menti fel azokat a tanárokat, akik más szellemi termékét kívánják felhasználni sajátjukként. Habár azért az, ami az eduline.hu-n olvasható a témában ugyancsak felvet néhány kérdést. Azt állítják ugyanis, hogy a szakdolgozatgyár saját honlappal, illetve ügyfélszolgálattal rendelkezik. Tehát nem kocsmák füstös hátsó udvarán felállított utazóládában körmölik titokban mások helyett az egyetemi beadandókat, szakdolgozatokat. No meg most már a portfoliók alkatrészeit. Miközben a másik oldalon a szakdolgozat beadásakor is alá kell írni, hogy az csak a benyújtó saját alkotását tartalmazza. Aki tehát ezt hazudva írja alá, az tulajdonképpen okiraton hazudik. Ami nem szép dolog. Annyira nem szép, hogy a zugfirkászat internetes manifesztátumait talán az okiratokon elkövetet adathamisításban érdekelt hatóságok is felkereshetnék. Ám nyilvánvalóan nem teszik, és az említett honlap(ok) üzemeltetői aligha tartanak ettől.

Talán éppen a felvezetőben leírtak miatt. Például, ha a politikai közszereplők által itt-ott beadott szakdolgozatok, diplomamunkák, illetve az általuk jegyzett kiadványok valós forrásairól rendelkeznek biztos információkkal. Ebben az esetben nagyon kínos lehet, ha az utóbbi években megvédett címeket, fokozatokat, végzettségeket megalapozó dolgozatok egy razzia nyomán hirtelen füstté válnak. S ez kínos lehet akkor is, ha nem a politikus, hanem a csemetéje válik alanyává a kinyíló szájakból kigomolygó leleplezéseknek. Egyébként éppen a szakdolgozatgyárak nyílt, és láthatóan leplezetlen működése visszafele is hathat. Pontosan úgy, hogy megerősítheti a politikusok sakkban tarthatóságát ezen téren. S ezen az a nyilvánvaló szépségflastrom sem segít, hogy a bértollnokokról szóló tudósítás szerint formailag ezek a társulások csak „segítik” a pedagógust a beadandó összeállításában. Nyilván azokat, akik több éves „gyakorlat” után sem képesek egy óratervet összeállítani. Ellenben meg tudják fizetni, hogy más tegye meg. Így elsőre a Hoffmann Rózsa-osztályú igazgatók és politikai oktatásfullajtárok jutnának eszembe potenciális üzletfélként. Az ő esetükben azonban lehet, hogy a „plágiumszűrővel is felvértezett szakértők” már az alapdiploma dolgozata esetén is láthatnának csoda dolgokat.

Már ha volna mersz, szándék, és elhatározás a vizsgálatra. De ez aligha várható. A „gyalogpedagógus” folyamatosan fenntartott informális zsarolása, megfélemlítése sokkal inkább. Már csak azért is, hogy ne merjen reklamálni, ha a „plágiumszűrő”, azaz egy internetes keresés nyomán a saját munkáját egy politikai tótumfaktum „művében” látja viszont. Az alapanyag begyűjtése elvileg ma már nagyipari módon, törvényileg alátámasztva zajlik. A Vezér egykori dolgozata, illetve a nyomában felvillantott kérdések ennek fényében egy gyenge kezdő béna szárnypróbálgatásainak tűnhetnek.

Andrew_s

Disszertáció, Szakdolgozat, Morál

A minap Erdő Péter testvére, Fülöpné dr. Erdő Mária rektorasszony phd-dolgozata kapcsán szóltam a disszertációkról. Az említett dolgozat, életrajzilag közölt, előzményei kétségtelenül egyfajta forráshiányt sejtetnek. Miközben ez szimpla trehányság, felületesség következménye is lehet, azért még felvet további gondolatokat is.

Röviden áttekintve az előzményeket:

• Az említett forráshiány részben arra vonatkozik, hogy a dolgozat egyrészt nem megtekinthető, és a tényleges megvédéséről kevés adat áll rendelkezésre;
• Ugyanígy nem sikerült közvetlen adatot találni a dolgozat nyelvére, védésének körülményeire;
• Még a címét is csak közvetve, az azt bíráló egyik professzor munkásságából sikerült megtudni;
• A cím alapján vélelmezett témájából a rektorasszony egyetlen előadást tartott, ami igencsak soványka tudományos, publikációs alapnak tűnik egy phd-dolgozathoz;

A továbbgondolásra serkentő egyik jelenség kétségtelenül a felsorolás harmadik pontja. Nem azért, mintha okom lenne immár bőséges alapnak tekinteni a phd-dolgozathoz egy gyakorlatilag szóbeli közlést. Ahogy a publikált önéletrajzban, a kutatások listájában szerepeltetett egyik téma sem igazán fedi le a dolgozat címe által sugalltakat („Diákok és szüleik médiahasználati szokásai (2000)”). Lévén nem a multimédiás oktatásról látszik szólni. Ellentétben azokkal a munkacímekkel, amiket a rektorasszony által, tanszékvezetőként, „felügyelt” BA-s, illetve MA-s dolgozati témák fednek le. Ezek a „Média és pedagógia – hatások, lehetőségek empirikus vizsgálatok tükrében” a BA-t, illetve „A média lehetőségei hit átadásában” az MA-t végző hallgatók számára. Közülük az empirikus kutatásokat javasló szakdolgozati téma már 2008-ban is része a szakdolgozati témalistának. Amiből természetesen két dolog biztosan nem következik azonnal. Sem az, hogy valóban készültek a témában szakdolgozatok. Sem az, hogy azok tartalma, eredményei kerültek be a rektorasszony phd-dolgozatába.

S most hagyjuk is magára kicsit Fülöpné dr. Erdő Mária dolgozatát, mert a diákok készítette szakdolgozatok kapcsán talán érdemes kicsit mélyebben belegondolni a helyzetbe. Különösen azért, mert évente százával készülnek szakdolgozatok a különböző felsőoktatási intézményekben. Olyanok, amelyeknek legalább egy konzulensük, és általában két bírálójuk van. Joggal és kötelességgel felruházva arra, hogy kiszúrják az esetleges plágiumokat a számukra elérhető irodalom alapján. Amelynek adatbázisába, optimális esetben benne vannak a korábban elkészült szakdolgozatok is. Tegyük fel tehát, hogy ezek mind, de legalább a döntő többségük, önálló munkát tartalmaznak. A diák erőfeszítéseivel gyűjtött kísérleti eredményeit, illetve irodalmi adatgyűjtéseit feldolgozva. Munkájában a konzulense segíti, és a sikeres védés esetén együtt örülnek az eredményeknek. Lehúzzák a pezsgőt, majd a függönyt, és mindenki megy a dolgára.

A konzulens számára, különösen, ha éveken keresztül, jobbára hasonló témában, számos diákkal tart kapcsolatot nyilvánvalóan nem ér itt véget a történet. Az adott eredményeket joggal érezheti részben a sajátjának is. Valószínűleg több joggal is, mint amikor egy kutatócsoport, egy intézet, egy tanszék vezetője azon az alapon kér társszerzőséget egy publikációban, hogy ő is ott ül a heti értekezleten. Mely utóbbi jelenség korántsem új, és szinte tradíciószámba megy. Olyan szocializációs alapot tekintve, amire építkezve a konzulens is érezheti magát részesnek a diák eredményeiben. Mint említettem, nem is feltétlenül ok nélkül, mert az ő pedagógiai segítségével kerül elvetésre a mag, amiből az ő segedelmével cseperedik fel az új eredmények bokra. Ugyanakkor ott növekedhet benne évről-évre a tüske is, hogy egy szakdolgozatban mégsem szerepelhet ott társszerzőként. Az, hogy ez a tüske kifejlődik-e, és milyen keménnyé válik, nyilván a konzulens emberi kvalitásaitól, hiúságától, önbizalmától, és egyéb tudományos karrierjétől is függ. De a lehetőség adott. Ahogy a helyzet morális oldalról is felvethet kérdéseket. Azt például, hogy mennyiben használhatja fel, gyakorlatilag ingyenmunkásként, a diákot a saját tudományos pályafutásának egyengetésére. Illetve azt is, hogy kié a diák eredménye, mennyire használható fel szabadon.

A morálisan megalapozott válasz alighanem az, hogy: „semennyire”, „a diáké”, és „semennyire”. A látszólagos gordiuszi csomó átvágására pedig ott van kardként a társzerzőség intézménye. A konzulens nyilvánvalóan nem lehet a diák társzerzője a szakdolgozatban, azonban lehetnek társszerzők egy tudományos publikációban, előadásban. Például olyan felállásban, hogy megszületik a szakcikk, és abban megjelenik a diák is, mint szerző. Még akkor is, ha nem végzett az egyetemen. Mert a munkája akkor is lehet elismerésre méltó, és az erőfeszítései méltánylandók, ha értelemszerűen nem számít a tudomány nagy öregjének. Akkor pedig, ha akár diákgenerációk eredményeinek összehasonlításából születik egy komplex dolgozat, akkor abban ott szerepelhetnek a korábbi publikációk, és valamennyi, a témával foglalkozó szakdolgozat az irodalomjegyzékben. Elhárítva a gyanút is, hogy a konzulens simán lenyúlta a diákság munkáját. Bízva abban, hogy a hierarchikus viszonyok miatt nem igazán lesz reklamáció. Különösen, ha a volt diák hetedhét határon túl van addigra. Vagy az említett komplex dolgozat van hetedhét haton túl megvédve, Ott, ahol a nyelvi eltérések miatt aligha fogja a konzulens kiszúrni a diákoktól felfele irányuló „lenyúlásokat”. Ám ez megint olyan vágányra terelné a gondolatokat, hogy talán nem is annyira véletlen a váci rektor szlovák nyelvterületen beadott doktorija. Ahol aligha kerül boncasztalra a főiskoláján védett diáki szakdolgozatok sora. Márpedig nem szeretném efelé terelni a szavakat, mert az említett disszertációt nem látván, az irodalomjegyzéke sem ismert.

Sokkal érdekesebb és általánosabb érvényű lehet az a gondolat, hogy vajon morálisan minden diák estében érvényesül-e az egyenlő szerzői elbírálás? Munkájuk vajon mindig elismerésre kerül-e akkor, amikor konzulensük, vagy annak egy kollegája, beosztottja beemeli a saját munkásságába? S az elveken túl, egy magasabb tudományos fokozat elbírálásakor vajon a gyakorlatban is érvényesül-e az a megalapozott elvárás, hogy a plágiumot a diákok dolgozatai tekintetében is vizsgálják? Nyilvánvalóan annak örülnék, ha így lenne. A diákok érdekeit, későbbi emberi pályafutásukat tekintve tehát egyáltalán nem attól lennék „beljebb”, ha Vácon más lenne a gyakorlat. Már csak azért sem, mert az ott végzettek további generációk moralitását fogják meghatározni.

Andrew_s

Semjén teokratikája, és védművei.

Dőlő bábuk?
Forrás: kormany.hu

A különböző egyetemeken őrzött, és különböző végzettségekhez kötődő kéziratok körüli kétségek sora csak nem akar véget érni. Schmitt Pál megbuktatása kapcsán jó nevet szerzett magának ezen a területen a HVG oknyomozó tevékenysége, melyet most Semjén Zsolt tapasztalhatott meg a saját bőrén. Felmerült ugyanis, hogy annak a teológiai dolgozatának, mely később a tudományos fokozatának is alapjául szolgált, jó néhány része plagizált. A felvetés mellé közölt dokumentáció nem zárja ki azt a gyanút, melynek megerősítése, illetve egyértelmű cáfolata nyilvánvalóan még számos közleménynek lesz az alapja. Miközben az első reakciók is meglehetősen felemásak.

Az a közölt részletek alapján azonban úgy tűnik, hogy Semjén Zsolt az eredeti szövegrészletek átvételénél az eredetiben felhasználni vélt irodalmi hivatkozást a magáéba bemásolta. Abban a hitben, hogy ezzel minden rendben van, és részéről ezzel le is zárta az irodalomjegyzék felduzzasztásának problémáját. A bakit az okozhatta, hogy az eredeti ugyan valóban hivatkozik egy szerzőt, de nézeteivel kapcsolatban már nem az idézet szerző gondolatait idézi. Így Semjén Zsoltnak alighanem szövegértelmezési problémái lehettek a szövegrészletek átvételénél. Ami megerősítheti a HVG szerzőjének azon vélelmét, hogy a politikus gyenge lábon áll egyes idegen nyelvek, tudományos szövegekhez mért, bírásával. Ez persze azt is jelenti, ha valóban ez történt, hogy a források értelmező olvasását követő dolgozatba való beépítés esetén nem lennének olyan tünetek, melyek a gyanút egyszerűen megfogható módon megalapozzák. A dolgozat utóélete, annak átminősítése, és az átminősítés szabályossága külön tanulmányok tárgyát képezhetné. Azonban elképzelhető, hogy egy már kiharcolt cím birtokában könnyebben nyíltak meg egy politikailag exponált szereplő előtt a doktori tanácsok. Akár minden járulékos formaságot is betartva.

Ami érdekesebb lehet, az a dolgozat többszöri újrahasznosítása, melyre szintén a HVG hívja fel a figyelmet. Az azonban megjegyzendő, hogy egy jól sikerült tudományos dolgozat önálló könyvként is megjelenik, nem tekinthető sem különlegesnek, sem károsnak. Az egyetemi könyvtárban porosodó kéziratnál ugyanis nyilvánvalóan olvasottabb lehet egy bárki által megvehető kötet. Idáig rendben is van a dolog. Az azonban már furcsa, ha valaki egy dolgozat jelentős részét más köntösben újra benyújtja egy újabb végzettség elnyerése érdekében. Semjén Zsolt azonban a gyanú szerint éppen ilyen módon szerzett szociológusi végzettséget. Ugyanakkor egyes részletek önálló publikációként és könyvrészletekként is megjelenni látszanak. Ami nyilvánvalóan jótékonyan hatott a politikus publikációs listájának bővítésére. Azonban kissé túlmutat a korábbi teljes dolgozat egyszeri, könyvként való megjelentetésén. Sokkal inkább hasonlít arra, hogy valaki a tudományos munkásságának látszatát akarja kelteni a bővülő listával. Anélkül, hogy a lista mögött önálló munka lenne. Amennyiben ez a helyzet, akkor ez egyszerűen arcátlanság. Még akkor is, ha talál még akárhány olyan akadémiai szereplőt, aki így járt, vagy jár el.

A KDNP politikusán ugyanis kettős morális teher van. Az egyik nyilvánvalóan a politikusokkal szembeni általános elvárás. Még akkor is, ha hazánkban ezt a lécet sikerült igen alacsonyra leküzdenie a parlamenti és azon kívüli szereplőknek. A másik magas léc azonban az, hogy éppen Semjén Zsolt pártja, és párttársa Hoffmann Rózsa harcolta be az etika és erkölcsoktatást a NAT-ba. Márpedig ez nyilvánvalóan a példamutatás igényét is támasztaná a KDNP valamennyi politikusa számára. Ennek fényében természetesen az a forgatókönyv is könnyen gellert kaphat, ami már Schmitt Pál esetében sem jött be. Nevezetesen a mérlegelés nélküli zsigerből kétségbe vonása mindennek, ami kapcsolatba kerülhet Semjén Zsolt tudományosnak tekintett munkásságával. Hoffmann Rózsa már a gyanú felmerülésének a napján kifejtette, hogy kizártnak tartja a plágiumot. Ehhez magánemberként és a párttársi szolidaritás jegyében természetesen joga van. Oktatáspolitikusként azonban kicsit óvatosabb megfogalmazást is elvárhatnánk talán. S persze a parlamenti témafelvetéskor is megindult a KDNP összezárása, mint arról az Index beszámolt. Eszerint „Pálffy István a katolicizmus szelleméhez közel álló apokaliptikus látomás műfajában szólalt fel”, és megvédte pártbéli főnökét. Ami igazán szép dolog tőle. Bár alighanem annak ellenére kevés ténybeli ismeret birtokában tette, hogy Semjén Zsolt dolgozata kikerült a világhálóra. Így szabadon tanulmányozható, és éppen úgy végig is elemezhető, ahogy korábban Orbán Viktoré. Mely különben annak alapján számos, azóta is csak feltételesen megválaszolható kérdést vetett fel. Pálffy különben egy füst alatt megpróbálta Rétváriból is menteni, ami menthető a család kapcsán felmerült házas- kontra élettársak vitában. De ez értelemszerűen nem kapcsolódik a semjéni plágiumgyanúhoz.

Annak már inkább, hogy Semjén Zsolt maga „természetesen” meghökkenten nevezte képtelenségnek az ötletet. S ugyancsak várható volt, mintegy Pálffy véleményének megelőlegezéseként, hogy Havasi provokációnak nyilvánította a HVG cikkét. Ezek a reakciók alig maradnak el attól, ami egyszerűen bulvárkacsának minősítette a Schmitt-ügyet annak idején. Mely „bulvárkacsa” meglehetősen alaposan nyomta víz alá a volt köztársasági elnököt. Az, hogy az élet védelmét szajkózó párt delegálta madárvadász miniszterelnök-helyettesnek sikerül-e kacsává nyilvánítatni a plágium hírét, az a jövő kérdése lesz majd. Az azonban eléggé kínos lehet, ha ez esetben is a HVG kérdésfelvetőinek lesz igaza. A most megszólalóknak, köztük az oktatáspolitikát szétverő Hoffmann Rózsának külön kínos lehet megmagyarázni, hogy a pártfegyelem miként írta fölül a hazai diplomák értékmegőrzésének szándékát. Mert ezek a botrányok ott, a teljes felsőoktatásban hatnak vissza.

Simay Endre István