2014. június 30., hétfő

Tasnádi a III/II-es vakond

A csapat
Fotó: Máthé Zoltán / MTI
Tasnádi László államtitkári kinevezése látszólag nagy vihart kavart. Leginkább azért, mert annak idején az állambiztonsági apparátus tiszti egyenruhába felesküdött tagja vala. Márpedig emlékezhetünk arra, hogy az ilyesmit korábban a kormánypárt milyen teátrálisan kezelte. Az, hogy okkal, vagy ok nélkül volt teátrális az egy más kérdés, és kinek-kinek lehet akár szubjektív véleménye róla.

Minden esetre Tasnádi Stirlitzet kinevezték, és mert kellő politikai akarat van mögötte, egyelőre nem is bukik. A politikai akarat mögött természetesen jócskán azt kell érteni, hogy Pannónia felkent szabadságharcosa támogatja. Még! Amiből az például biztosan következik, hogy akit Orbán támogat, annak teljesen mindegy a múltja. Elvégre ő dönti el, hogy ki a bűnös, és ki az ártatlan. Ugyanakkor az új államtitkár egy nagyon fontos szerepet is eljátszhat a hatalmi sakktáblán. Akár tudta nélkül, de akár tudtával is. Akár akkor is, ha a kinevezése alapvetően baki volt. Amit azért kétlek, mert a Parlamentben ücsörgő hatalmi tényezők mindegyike volt olyan helyzetben, hogy biztos információkat szerezzen az egykori ügynökökről. Még talán a Jobbik is, mivel Vona Gábor például igencsak Orbán Viktor szárnyai alatt kezdte meg a politikai pályafutását. De inkább kanyarodjunk vissza a szabadságharcos vezérhez. Akinek a döntése nélkül Tasnádi aligha lehetett volna államtitkár, és aligha maradhatna az.

Orbán Viktorról közkeletűen ismert, hogy permanens harcot folytat. Ami azért is nagyon hálás szerep, mert egy vezénylő tábornoknak ritkán kell mentséget keresnie. Alighanem Nürnbergben is sokan meglepődtek a vádlottak padján, hogy ilyesmire kényszerültek. Amellett az indulatok irányított levezetésére is igen alkalmas a permanens forradalom és szabadságharc. Egyáltalán nem véletlen, hogy számos diktátornak úgy kellenek az ellenségek, mint egy falat kenyér. Ha pedig nincsenek, akkor gyártanak. Mert a harchoz nyilvánvalóan kell az, aki ellen vívják. S ehhez a fajta, elsősorban hordóról történő kiabálással, és populista retorikával megvívott harchoz az sem kell, hogy valaki bátor legyen. A gyávaság egyáltalán nem kizáró ok. Mert azért van a testőrség, hogy feláldozható homokzsákként fogja fel a valós indulatokat. A gyávaság különben annyira nem kizáró ok, hogy nem egy diktátor kifejezetten paranoid tünetekkel volt képes egészen a „leleményes” kategóriáig tökéletesíteni az ellenségkeresést.

Ennek egyik végső stádiuma nyilván az, hogy a vezérlovat is leütik. Bebörtönzik, száműzik, vagy csak egyszerűen méltó helyére, a zárt osztályra továbbítják. A Napóleonok, és Messiások közti teremben aztán el lehet, mint a befőtt. Van a történelmi példák alapján egy közbülső állapot is az említett végállomás felé vezető úton. Amikor a külső ellenségek vagy annyira nyilvánvalóak, hogy a Vezértől függetlenül is hallható a bombázók sikolya, vagy egyszerűen elfogynak. Az előbbi a kisebbik baj, mert a hordóról meg lehet próbálni túlkiabálni a csatazajt. Megfelelő technikával még akár sikerülhet is. Az utóbbi azonban egy veszélyes állapot. A harcosnak ugyanis mégis csak kell az ellenfél, az ellenség. Így aztán ideglázas keresésbe kezd, és legtöbbször meg is találja az ellent. Természetesen a saját soraiban. Ami felveti azt, hogy a ráolvasáson kívül miként is lehetne azonosítani azokat, akik még képesek önálló értékítéletre, konzekvens gondolkodásra. Mert nyilvánvalóan ők azok, akik esetleg kételyt is érezhetnek az omniscience vezető döntéseivel kapcsolatban.

S íme, megteremté az ellenségkeresésé a belső bomlasztót, a soraiba férkőzött ellenzéket, a belső ellenséget. Az örök bűnöst, akinek még vannak maradványai a gerincéből, és nem mindig barna a nyelve. A lebuktatására is kész a recept. Kell egy olyan provokatív akció, ami képes kimutatni az ellenzékiség nyomait is. Egy olyan vezéri döntés, ami felkavarja az indulatokat, és szembemegy a korábban hirdetett elvekkel is. S persze kell néhány provokátor is, akiknek a fellépése bátorságot önt az alvó belső ellenbe azzal, hogy a támogatás látszatát ígéri. Ennek fényében érdemes lehet esetleg újra rápillantani a Tasnádi László államtitkári kinevezése körül kialakult helyzetre. Annyiban, hogy az előbb említett forgatókönyvben mennyire illik bele, és mennyire kell esetleg Prokrusztész-elvtársat segítségül hívni.

Annyi bizonyos, hogy egy volt ügynök kinevezése alkalmas a Fidesz belső köreinek a megosztására is. A provokatív hatás tehát annyira nyilvánvaló, hogy kiveri az ember kezéből a klaviatúrát. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy elvtelenül szembemegy szinte mindennel, amiről eddig a kormánypártban beszéltek. Így arra is alkalmasnak látszik, hogy kételyeket ébresszen mindenkiben, aki még önállóságra legalább nyomokban képes. Az egyedül Orbán Viktort látók számára természetesen ez a kognitív disszonancia egyszerűen nem létezik. Számukra a Vezér megmondta, és a Vezérnek mindig igaza van. Míg el nem viszik muszájdzsekiben. Utána keresnek maguknak másik feneket. Az első pontot tehát kipipálhatjuk. Az egykori sportminiszter, illetve a CÖF fellépése pedig könnyen lehet, hogy szimpla provokáció. Egyben azt is szolgálva, hogy a párton belüli demokráciát demonstrálva. Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő, illetve a Békemenetek eddigi történetébe simán belefér az is, hogy a „na most volt elég” látszatát keltve eljátsszák a provokatőrt. Aki pedig felül ennek a Fideszben, az repül. Akár egyenest a NAV karmai közé. Útba ejtve a Turul-t.

A választ nyilván a jövő fogja meghozni. Ha az Orbán Viktort eddig elvtelenül támogató Deutsch Tamás egy hónap múlva még szabadlábon, illetve Fidesz-tagként nyilatkozik, akkor például nő az említett beépítettségi koefficiens. Ha kilép, vagy kirúgják, akkor az jelezheti a gerinc legalább morzsalékos megmaradását benne. A Tasnádi-féle kinevezés addig is szépen szolgálja a korábban Sztálintól is ismert forgatókönyvet a belső ellenség felszámolására a kormánypártban.

Andrew_s

E’mi? Országjárás.

Rétvárinak van képe
A Fidelitas szabadegyetemi beszéde után L. Simon László számára most komoly fejtörőt adott fel Hoppál Péter. Azt, hogy a török kultúra vajon átmegy-e az lsimoni vizsgán, vagy csak a még indultak közé tartozik? Ha az utóbbi, akkor ugyanis a magyar-török kulturális együttműködés csak üres ígéret. Bár nem ez lenne az egyetlen.

Hoppál Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára, és Oguz Öcan pécsi találkozóján azért leszögezték, hogy erősödhet az említett együttműködés. Alkalmasint felmerült “a közös gyökerekből is táplálkozó népzenei kincseink, a tárgyalkotó népművészet és a hímzőkultúra párhuzamainak, továbbá a hagyományos magyar konyha török hatásainak kutatása”. Amiből azért azok a közös gyökerek különösen érdekesek. Nem azért, mintha bárki kétségbe akarná vonni azokat. Az ilyen kétségeket nyugodtan el lehet hessenteni. Már csak azért is, mert ha nem tudnánk a honfoglaló ősök némelyikének török-irányú elcsellengéséről, akkor is lett volna jó pár évtized bepótolni a hiányosságot. Bajban legfeljebb azok lehetnek, akik legfeljebb a lovat tűrnék meg betolakodóként az ősmagyar génjeik közé. Azoknak közülük, akik esetleg „Török” vezetéknévvel is születtek, most nopláne itt a kihívások kihívása. Az emberi laposelemfelügyelet hivatalosan elismeri kulturális keveredést, ami mellett alighanem a népességé is szóba kerülhetett. Rémes lehet. Az ősi magyar gulyásleves alapanyagainak és fűszereinek zsigeri kitiltása után már a kromoszómáikat is szégyellhetik majd. Hiába is hímeznek-hámoznak, már a hímzést is közösbe kutatják majd. Hoppál Péter aligha gondolta ezt meg alaposan. A végén még címlap-sztori lesz a kurucosan informálódóknál. Úgyhogy az említett kultúravizsgálat tényleg megérne pár misét.

Ha nem is egészen abban az értelemben, amin Balog Zoltán vett részt Mezőberényben. Itt, talán mert eredeti foglalkozásához is illett, Orbán Viktor szája és füle gyanánt jelent meg. A Mezőberényi Református Egyházközség templomának volt ugyanis a 210. fennállási évfordulója, és egy füst alatt a felújítás örömére is tartottak egy hálaadó istentiszteletet. Egyébként, mielőtt bárki a savanyú szőlőt kezdené emlegetni, nem irigylem a mezőberényiektől a templom felújítását. Inkább örülök annak, hogy olyan sikeres az ottani református egyházközség gazdálkodása, és oly nagy a hívek adományozó kedve, hogy erre sor kerülhetett. Amellett Balog Zoltánért sem irigylem őket. Bár még az is lehet, hogy az adófizetők pénzéből is csurrant oda némi forrás. Akkor meg az a legkevesebb, hogy végighallgatják a pátoszos minisztert. Különben is. Orbán Viktorral sem jártak volna jobban. Bár azért a miniszter mondott pár érdekességet is.

Az egyik az előző felvetésre is választ ad: „ahol ma a Kárpát-medencében magyar közösségek építeni akarnak, ott számíthatnak a kormányra”. Tehát van állami pénz abban a felújításban. De ez a kitétel azért is érdekes, mert mintha amerikai közösségek is kaptak volna magyar állami támogatást erre-arra. Márpedig érdekes hely lehet ez a Kárpát medence, ha kormánypropagandától függően akár óceánokon is átível. Esetleg megalakult Orbán Viktor vezetésével a Világkormány, csak még rajta kívül ezt senki sem tudja. Aztán olyat is mondott lelkészből lett közszolga, hogy: „A templomok közösségformáló szakrális terek, ahol nemzedékek találnak egymásra”. Ami azért némi képzavart sejtet. A keresztény templomok általában zárt épületek és nem terek. Bár még ebben az esetben is inkább szakrális hely, esetleg szakrális központ lehetne. Hacsak nem valami tér-időn túlmutató tér-részre gondolt a miniszter. Ami azonban inkább a fantasykat idézik, mintsem a templomokat. De fogadjuk el, hogy a templomok Balog Miniszter úr világképében a valóságból kiragadott tér-csücskök, amelyek terein a nemzedékek találnak egymásra. Csak ne legyen nagy a korkülönbség. Mert vagy furcsa, vagy akár büntethető is. S van elég baja az egyháznak a pedofil papokkal az ilyen bíztatás nélkül is.

Egyébként, ha már nemzedékekről volt szó, a gyermek-diszkrimináció nagy árnyékkereszténye is szerepelt a hétvégén. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, Rétvári Bence, a Református Nagytemplomi Gyülekezet és a Ceglédi Polgárok Társasága által szervezett megemlékezésen és konferencián hallatta a hangját. S valószínűleg elfelejtett konzultálni történészével és a vezér gyógyszerészével. Olyamiket mondott ugyanis, hogy: „A kommunista diktatúra letarolta Magyarországot és tulajdon nélküli, a szűk hatalmi rétegnek kiszolgáltatott bérmunkások országának kialakítására törekedett”, Ami azért vérzik pár sebből. Bármennyire is hangzatos lózungnak tűnik. Igazoltan kommunisztikus közösség volt például Jézus és tanítványainak köre. Ám ők nem hirdettek diktatúrát. A közakarati kisebbség talaján álló hatalmi többség által meghirdetett a bolsevizmus talaján valóban sarjadtak diktatúrák.

Azonban ezzel meg a Fidesz környékén óvatosabbnak kellene lenni azok után, hogy a szavazatra érett lakósság felénél is kisebb támogatásával bulizták ki a parlamenti többséget. Képviselve egy olyan szűk hatalmi réteget, amelyik közmunkásokban látja a piac megváltását, és olyan miniszterelnökkel, aki gyakorlatilag rabszolga-kereskedelmet szorgalmaz. Az Emmi országjárására tehát Rétvári Bence igazán feltette a koronát. Az i-re pedig a vesszőt.

Andrew_s


2014. június 29., vasárnap

L. Simon a káderképzőben

Foto: Béres Attila / Magyar Nemzet
Annak idején igen divatosak voltak a párt, illetve a PÁRT politikáját agyba mosni szándékozó táborok. Voltak alapszervezeti kirándulások, és KISZ-vezetőképzők. S megannyi más olyan lehetőség, amin a politikai direktívákat tesztelték, illetve terjesztették. Valami ilyesmi juthat eszünkbe az átpolitizált „szabadegyetemekről” is.

A Vezérről tudható, hogy a külföldi káderutánpótlás, és a felelősségvállalást tompító távolság miatt szeret fellépni Tőkés László háztáji képződményén. Most L. Simon Lászlóról derült ki, hogy szintén meg képes ragadni az alkalmat. Arra, hogy a káderutánpótlás hazai bázisán eressze szélnek az aktuális szólamokat. Ennek érdekében Mátrafüred-Sástón, a Fidelitas csütörtöktől vasárnapig tartó nyári szabadegyetemén lépett fel. Egy olyan vitán, amit „a Kultúra, és ami benne van” címmel tartottak. Moderátora Balogh Ákos Gergely, a Mandiner hírportál főszerkesztője volt, és az MTI szerint még Geszti Péter hallatta a hangját a KISZFidesz vezetőképző táborában. Lényegében leszögezve, hogy az állami pénzekért folytatott kulturpofozkodás zajlik. Ez olyasmi lehet, amit annak idején úgy jellemeztek: a kádereknek a bogrács körül a könyökükön is sarkantyú van.

Azért persze nem feledhetjük el, hogy a kormányzati tényezők szavát is igyuk, mint száraz itatós a kifröccsent tentát. Figyelmezzünk hát egy cseppet arra, amit a fentebb említett bogrács felkent őrizője nyilatkozott. Bele a vitába. A nemzeti távirda közleménye szerint ekként szólott: „Furcsa önképünk alakult ki. Trianon után a környező, a magyarokat kisebbségi létbe kényszerítő országok meg akarnak bennünket előzni, meg akarják mutatni, hogy az ő kultúrájuk legalább olyan jó, mint a miénk”. A Miniszterelnökség parlamenti államtitkárától igen szép, és veretes teljesítmény. S még azt sem lehet állítani, hogy nincsenek benne részigazságok. Furcsa önképünk például biztosan kialakult. Ezt Trianon kapcsán mi sem bizonyítja jobban, mint egy nem is olyan régen, egy másik fórumon elhangzott beszélgetés. Emlegetve például olyan marhaságokat, hogy ma is Trianon miatt magas az öngyilkosok száma. A téma előadója alkalmasint tanszékvezető főiskolai tanár volt. Jelezve, hogy milyen nagy keletje is van jeligeként az említett helyiségnek. Oda kell biggyeszteni, és már be is lehet seperni a kultúrharc esedékes csillagát.

Tehát, valóban furcsa önképünk van. Sőt. Önképeink vannak. Még szerencse, hogy a kultúra nagyjából egyetemes, és az államtitkár a világért sem diszkriminatív. A világért biztosan nem. A Fidelitas soraiból várható helyeslő pampogásért, illetve a tapsért már készségesen. Azért érdekes lenne egy egyszerűbb kísérlettel kalibrálni L. Simon világlátásának módját. Beültetni egy kerekesszékbe, és megkérni, hogy tartson lépést másokkal. Ha ezt követően meg akarja mutatni, hogy legalább olyan jól megy neki, mint másoknak, akkor közölni vele, hogy egy szemét alak, mert mit kerekezik olyan serényen. Nemzetközi mezőnyben egyben közölni vele azt is, hogy egy magyartalan senki, ha nem ő éri el elsőként a kocsmát. Egyébiránt persze tudjuk, valójában kultúra van. Nem jobb vagy rosszabb kultúra, hanem kultúra. Ezek egyik irányvonalát követi valaki, míg a másikat nem. Amellett a kultúrák, civilizációk is dinamikusak. Pont az szokott a haláluk lenni, ha befagynak, dogmatikussá válnak.

Ezt egy kultúrát, történelmet ismerő politikusnak illene tudni. De L. Simon László fel van alóla mentve. Sem a kultúra, sem a történelem ismerete nem alapkövetelmény egy államtitkártól ahhoz, hogy nyilatkozzon róla. Ostobaságot. Mert az, hogy az egyik nép kultúrája jobb, mint a másik, csak kivételesen ismerethiányos lelki toprongyok mondják. Meg azok, akiknek kell valami önigazolás ahhoz, hogy utálják a másikat. Alkalmasint persze a pár száz évvel ezelőtt honos pannóniai kultúra, például a higiénés kultúra viszonyai között L. Simon László, és a Turul-barát haverjai, a teljes Fidelitas-egylet nagy része sem sokáig bírná fintorgás nélkül. Azért a nagy magyarkodókat ez nem tartja vissza a melldöngetéstől. Holott tudható, hogy például a tisztálkodási szokásokat éppen a török megszállás alakította át gyökeresen. Ám egy államtitkárnak ezt sem okvetlenül kell tudni, amikor megakad a tű a gramofonon ott, hogy szóvá teszi: a szomszédoknak is meg van a maguk kultúrája. Szégyelljék magukat. Holott már igazán tudhatnák, hogy egy a kultúra igazsága, és L. Simon az ő prófétája.

Már csak azért is, mert ahogy az MTI kiadta: „Az államtitkár szerint Magyarországon a színházi és a komolyzenei élet a pezsgő és izgalmas”. Habár az én értelmezésemben a pezsgő egy borászati termék és nem a komolyzenei élet, de egy felesleges névelőn már nem akadunk fenn. Az MTI-nél semmiképpen. Nekik erre futja és kész. Tudomásul vesszük. Azért persze érdemes tudni, hogy a közelmúlt egyik leglátványosabb komolyzenei eseménye a Vezér által preferált szobor-állítás ellen szerveződött és magánkezdeményezésre. A színházi élet pezsgése alatt pedig jobbára az olyan kirohanások okozta adok-kapok értendő, mint amilyen kirohanás Kerényi Imre buzilobbizása volt. Amihez igazán csak gratulálni lehet. Ahogy ahhoz a hallgatáshoz is, amit abban az ügyben előadtak a hatalom tányérnyalói. Ahogy ahhoz a törekvéshez is, hogy a könyvkiadást a hatalom alá teperjék.

Andrew_s

2014. június 28., szombat

Avatatlan avatók

Ez nem az acatás, csak a mozaik
Forrás: Deske.hu
Tegnap végigálltam egy doktori avatóünnepséget. Először azért vállalkoztam az ülés megtagadására, mert térdizületileg biztosabb voltam a felállásban, ha le sem ülök. Végül nem csak emiatt nem bántam meg a döntést. Meg van annak is a maga előnye, hogy az ember bármikor szünetet rendelhet el magának,

Nem vitatva persze, hogy nyilván meg van ezeknek az avatóknak a maguk szokásos forgatókönyve. Aminek a kereteit az olyan apróságok, mint a realitások igazán nem zúzhatják szét. Többek között akár az is, hogy tekintettel legyenek a meghívottakra, azok érdeklődésének becsülhető szintjére. Például minden más iránt, mint az általuk preferált avatandó kiszólítása és a várva várt kézfogás, a diploma átadása, a fotók, és a többiek. A forgatókönyvet ez természetesen nem zavarja. Meg a szervezőket sem. A rendezvénynek meg kell adni a módját, és a felvezetéssel csigázni a várakozást. Tudva azt, hogy a jelenlevők egy része érintett a csúcspontban. Tehát nem fog hazamenni, mint egy zenemű hosszú, ámde legalább unalmas nyitánya közepette.

Így rendre végig fogja szenvedni a díszdoktorok, szerencsére csak kettő, székfoglaló beszédeit. Köztük egyet külföldiül, és olyan témában, ami borítékolhatóan nem érdekel egy szűk szakembergárdánál szélesebb hallgatóságot. Egyébként azokat sem, mert ők meg elolvassák. Nagyjából ez volt az a pont, amikor először örültem a fentebbi döntésnek. Simán, kevés feltűnéssel lehetett elosonni egy kávét szerezni a büfében. Nem dicsőség, hanem állapot. Megfutamodás a javából. S ebben még az sem vígasztalt, hogy láthatóan az előadó is megfutamodott volna. Egyre fásultabban ismertette a fenntartható erőműtervezés, vagy mi legújabb folyamatszervezési kutatásainak, vagy miknek az eredményeit. Igyekezett nem nézni a hallgatóságra, és ezzel megóvni magát az üveges, ámde érdektelen tekintetektől. De mindegy. Több is veszett Mohácsnál. Meg az ember annyi marhaságra fecsérli olykor az idejét, hogy abba néhány díszdoktor-avatás is igazán beleférhet.

Tulajdonképpen az előbb említett előadást felvezető dékáni mutatvány volt az, ahol az önmegkarmolással kezdtem kacérkodni. Nem forgatókönyvileg, mert az igazán rendes dolog, ha a díszdoktor egész életútját elmesélik. Természetesen dicsérőleg, mert úgy illik. S angolul, mert finnül még annyira sem tudná felolvasni az erre kijelölt dékán-bácsi, mint angolul. Meg a hallgatóságból sem értené talán senki. Ellentétben az angollal. Az egyetemi vélekedés szerint. Ami egyébként hibás döntés volt a szervezők részéről. Az említett felolvasással ugyanis leginkább azt sikerült demonstrálni, hogy a dékánnak is komoly gondjai vannak. Vagy az olvasással, vagy az angol nyelvvel. Vagy mindkettővel. Ami csak azért kellemetlen, mert akkor is elvárja a diákjaitól a nyelvvizsgát, ha ő maga a „such” kötőszót első körön „sucs”-nak olvassa, és igazi balkánenglish kiejtéssel birkózik meg a bonyolultabb mondatokkal.

No meg azért is kellemetlen lehet, mert ezzel az angoltudással, egy kevésbé önérzetes fejvadász is elküldené. S ez ott lehet kellemetlen, mert leköszöntetése esetén a tudomány nagy öregjéből a kis portása lenne. Minden szakmai múltja dacára. Ami jelezheti persze a hazai felsőoktatás, és minősítő rendszer trónolását a felfordított éjjelin, de attól még ez van. Olyanok avatnak, akiket magukat ma nem avathatnák talán. Akkor is, ha egykori iskolám, a Kertészeti Egyetem díszterme ennél jobbat érdemelne. Elvégre olyan szép az a mozaik, ami Hincz Gyula alkotásaként a falát díszíti. Meg aztán ez az egész lehet egy szubjektív vélemény, és a dékánnak is lehetett rossz napja, vagy lámpaláza. Távol álljon tőlem feltételezni, hogy tényleg csak ennyire birkózik meg a feladattal.

Andrew_s


2014. június 27., péntek

Schmidt Mária ajánlása

Ízlelgetek egy ízelítőt. A Heti Válasz weboldalán ajánlgatják a lapot, ami rendben van. Ennek kertében bele lehet olvasni a Terror Háza Múzeum igazgatónőjének írásába. Nyilvánvalóan kiragadott részleteket. Ámde szerkesztett formában. Tehát, noha kiragadott részletek, mégis kell, hogy tükrözzék a lényeget. Vagy a szerkesztőt.

Mondjuk Barcza György legutóbbi alakítása után talán lehetnek fenntartásaink a főszerkesztővé válás szakmailag szelektív voltáról, de tekintsük azt kivételnek. Ami erősíti azt a szabályt, hogy egy szerkesztő tudja, hogy mit csinál. Meg azt, hogy mit válogat ki, ragad ki a szövegösszefüggéséből. Mit tekint jellemzőnek, és mit gondol a célközönségről. Különösen egy ajánló esetében. Tehát, bevallva, hogy én sem olvastam az eredeti egész tanulmányt, magam is élek a kiragadás lehetőségével. Schmidt Mária „tabudöntögetőnek” beharangozott írásának azon részeiből, amivel az olvasókat csábítják. Amúgy különben azért kell ez a hosszú felvezetés, mert nem egyszer az a legfőbb érv egy vélemény ellen, hogy „bezzeg az eredetiben...”. Némi joggal. Így aztán nyilvánvaló, hogy ami az adott esetben a weben olvasható, az a szerzőt és szerkesztőt egyaránt jellemzi. S akkor jöjjön a tabudöntögetés.

Amiből első körön a „tabu” nem volt világos. A Szabadság téren felállítandó bronztemető léte nem tabu. Maga a miniszterelnök kötelezte el magát mellette. Döntögetését követelni sem tabu, mivel régóta szerepelnek a tiltakozások a sajtóban. A szobor és az ellenzése tehát közismert. Azt azonban még nem sikerült kellően felfognom, hogy a szoborállítás ellenzése a balliberális szellemi terror jele. Márpedig a Heti Válasz szerkesztője szerint az igazgatónő azt feszegeti többek között, hogy: „A 2014-es választások után azonban lassan semmivé válik a befolyásuk és évtizedek óta tartó szellemi terrorjuk”. Mármint a balliberális értelmiségé. Világos tehát, hogy József Attila szobrának elmozdítása, egy szobor bármi áron való elszállítása az nem a szellemi terror jele. Ellenben mindezek ellen tiltakozni az mi más is lehetne. Már várom azt a tabudöntögető írást, amiben kifejtik: A TV-székház annak idején felgyújtotta önmagát, és menekülés közben magába szívta a csőcseléket. De tekintsük ezt a beharangozást a szerkesztő szellemi bakugrásának. Elvégre a jobboldaliaknak kell egy kis ballibsizés, hogy elkezdjenek odafigyelni. A szerkesztő véleménye alapján enélkül nem megy. Az olvasóiknak.

Ja, még annyit, hogy ugyaninnen. Schmidt Mária az ajánló szerint „számon kéri a balliberális értelmiségen, hogy miért nem foglalkozik annyit a tegnapi kommunizmus bűneivel, mint a tegnapelőtti nácizmuséval”. Aminek hatására próbáltam visszaemlékezni olyasmire, hogy mikor hallottam az ÁVH-ról, hogy pusztán „idegenrendészeti eljárás” volt a recski munkatábor, és vallatások megannyi áldozatának el-, illetve meghurcolása, halála. Próbáltam arra is visszaemlékezni, hogy az előző kormányzat hol állított olyan szobrot, aminek az orosz medve lett volna az egyik a kulcsfigurája. Netán a hős vallatótiszt emlékszobrát? Arra sem emlékszem. De biztos a memóriámmal van baj. Meg az internetével. Mert ott sem találtam. Azonban nem vonom kétségbe, hogy hülyék vagyunk itt mindahányan, és az évek röpke percek. Faludy György, Villon stílusában ezt azzal folytatná, hogy:
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Van azonban az ajánlóban egy komoly, és hosszabb idézet is a Terror Házát igazgató indulatcsomótól:
Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek. Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát, és az »áldozatiságot« ki akarják terjeszteni azokra a nemzedékekre is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a »tettesség« is öröklődik.

Amivel kapcsolatban csak csendben szeretném megjegyezni, hogy annak idején a magyar kárpótlási rendszer, aminek ma számosak köszönhetik közvetve, a kárpótlási jegyek felvásárlásával, a millióikat ugyancsak a felmenőkre alapult. S a felmenők, illetve az elszenvedő, de akkor már jobbára idős emberek tragikus sorsának örökölhető és előnyökre váltható voltára. Amellett az idézetben van egy igen alapos, és nyugodtan aljasnak tekinthető csúsztatás is. Az áldozatiság mindig személyes. Még a csoportos nemi erőszak áldozata is személyesen szenvedi el az erőszakot. Miközben a csoport, mint csoport jelent fenyegető erőt. A tettesség tehát túlmutat még az említett esetben is azon, hogy ténylegesen közösült-e, vagy sem az, aki „csak ott volt”. Amikor egy állami, kormányzati ideológia nevében gyilkolnak embereket, akkor sem más a helyzet. A tettesség igenis túlterjed azon, aki meghúzza a ravaszt. Radnóti Miklós nem csoportként, hanem egy diszkriminált, és a hatalom által rámutatással elkülönített csoport tagjaként, egy adott szellemiség következtében halt meg. A szellemiséget védők, a diszkriminációt hirdetők mellett kiállók tehát társ-tettesek. Nem vitatva, hogy a II. világháború konkrét gyilkosainak zöme már vallóban porlad.

Amíg a magyar kormányzat nyíltan kiáll a neohorthyzmus mellett, a belügyi erők csak ímmel-ámmal állnak ki a rasszista ideológiákat hirdetők ellen, amíg az egyházi méltóságok nem tüntetnek a Horthy-fétis avatása ellen, amíg... Igen. A magyar kormányzat utólagos társtettessé teszi a jelen nemzedéket. Ez nem vád megfogalmazása a „jóérzésű magyarok” felé, hanem egy helyzet. Ami ellen különben éppen a jóérzésű magyaroknak kellene leginkább tiltakozni. A kormánynál. S persze nem feledkezve el azokról a jóérzésű emberekről, akik akár nyilas-egyenruhában is emberek életét mentették annak idején.

Az is jellemző különben, hogy az igazgató nő nem rájuk hivatkozik „jóérzésű magyarként”, hanem azokra, akik a kart lendítve képzelik el a személyes jövőjüket.

Andrew_s

A Demcsák-ügyről is a net tehet

Az internetet annak idején úgy találták ki, hogy hibatűrő, sokközpontú, és a hibatűréssel kapcsolódva, jelentős mértékben autonóm vezérlésű legyen. Ennek két mellékhatása van. Az egyik, hogy ami kikerül a netre, az gyorsan szét tud terjedni. A másik, hogy ami kikerül a netre, az jó darabig ott is marad. Ezt sokan nem annyira szeretik.

Most éppen talán Demcsák Zsuzsa és Széles Gábor kívánja a fenti két jellegzetességet a pokolba hazánkba. Az a hír, vagy kacsa, vagy kacsa alapú bulvárhír megjelent majd szétfreccsent a bitvilágba, hogy Demcsák Zsuzsa Lázár János társaságában segített az utóbbinak időt tölteni és pénzt költeni. Ezt egy internetes oldal tette először közzé, mint „leleplezést”, és a hivatkozások révén elég gyorsan megjelent a legkülönbözőbb megosztásokon. Lehet különben akár szemen szedett hazugság is, a terjedést ezt nem igazán állítja meg. A népek csámcsogni akarnak egy TV-munkatársnő magánéletén, tehát nagy ívben tesznek az olyan tiltakozásokra, amelyet a szülők, vagy a szülők nevében tettek közzé. Mármint Demcsák Zsuzsa szülei. Mely tiltakozásban tényszerűen próbálják cáfolni az „oknyomozói hírt”, illetve megértést, ad abszurdum sajnálatot próbálna kicsiholni a leányzó iránt. Aki egyébként egész nagykorúnak tűnik.

Az ügy nyertese is lehet különben a műsorvezető hölgy, mert igen komolyan ráirányítja a figyelmet. Bármennyire is sajnálandó minden nő, akit megvernek, és minden ötödik fokozottan. Mert őket meg is erőszakolják. Ha tényleg igaz az éveken át tartó zaklatása, azzal sincs egyedül. Ez sem menti persze a zaklatót, de azért alapesetben elég nagy a társadalom toleranciaszintje. Ami szintén nem örömteli, de attól még valós jelenség. S amennyiben igaz, hogy Lázár János ágyában is megfordult, még abban is lehetett némi kényszer. Azt látva például, hogy milyen stílusban, a felzaklatott rinocérosz minő kecsességével és gyengédségével rohan neki minden vélt vagy valós ellenfelének a főminiszter. Ugyanakkor azt is felidézhetjük, hogy a legutóbb botrányt kavart hotelszámlát nem nők társaságában, hanem saját neméből választott útitársakkal hozta össze. S talán az sem teljesen véletlen, hogy Semjén Zsolt is a napokban kezdett fantáziálni az azonos neműek kapcsolatának szintlépéséről. Arról, hogy milyen is lehet három férfi együtt. Lázár János tehát szintén haszonélvezője lehet az ügynek. A saját köreiben még az asszonyverőkkel szemben is toleránsabbak, mint a melegekkel szemben. Márpedig az említett esetben mégis csak egy nővel hozták hírbe.

Talán ezért is gondolta első közelítésben jó ötletnek, szinte baráti gesztusnak Széles Gábor, ha szétszórja az említett hírbe-hozást a népek között. De azt is hihette, hogy Lázár János alapvetően büszke egy ilyen hódításra, és miért ne nyaljon kicsit a milliárdos a miniszternek. A jó kapcsolat pénzt jelenthet. Azonban alighanem mellé nyúlhatott az adott esetben. Könnyen lehet, hogy kapott egy baráti telefont például azzal, hogy „Kedves Gáborom, mikor is járt nálad a NAV utoljára?” Mert bármikor kiderülhet valami, amire Varga Mihály felkapja a fejét. Meg a telefont. Az is lehet, hogy már úton van a javaslat valamelyik képviselő fejében, hogy a NAV-ot át kellene nevezni. Az Állami Vámhatóság például szintén megfelelne. A rövidítése pedig patinás örökséget idézhetne. De ez természetesen puszta elrugaszkodás a valóságtól. Ahogy a CÖF bázis-tagjának telefonhívásairól sem lehet tudni. Még. Az azonban biztos, hogy Széles Gábor villámsebesen leszedegette a Facebook-oldaláról.

S itt lép be az a fránya internet. Széles Gábornak ugyanis ezzel sincs szerencséje. Nem elég, hogy antigravitációs ötletén sokan és hosszan röhögtek, most még az internet is összeesküdött ellene. Hiába szedte le a bátor kiállást és a vélemény karakán vállalását demonstrálandó említett bejegyzést, a net megőrizte. Így járt. A nyájas olvasó pedig immár sokadik példát láthatja arra, hogy nem egy esetben a net bugyrait érdemesebb olvasni, mint azt, amit a hatalom látni enged.

Miközben persze tudjuk: a hatalom oldalán mindenki szent, és csak az internet tehet mindenről.

Andrew_s


2014. június 24., kedd

Demagógisztáni napló: Barcza György megnyilvánult

A Vezér egyik kedvenc talpnyalójának, és a stadionbeléptetők tudójának stílusában feltehetnénk a kérdést: Ki a fene Barcza György? Ne találgasson a kedves olvasó. Elárulom. A Napi Gazdaság főszerkesztője. Igen bizony. Annak az izének a főnöke, ahol a matematikával hadi lábon állnak.

Alkalmasint most éppen a matematikatudásának bírálata kapcán kapta fel a vizet. A mosogatórongyot nem, mert nála sokkal többre hivatottabbak kénytelenek mosogatni a világ számos más országában. Egy olyan gazdasági rendszer kártétele nyomán, mellyel kapcsolatban az állítólagosan gazdasági lap nem éppen a kritikus szavairól nevezetes. Ellenben sietett beszállni a kormányzati írtó-hadjáratba a hatalomtól még nagyjából független médiákok ellen. Most éppen az RTL-klub ellen, melyet lehet szeretni, vagy nem szeretni. De még szidni is csak pontosan és szépen érdemes. Elkerülendő a mérhetetlen pofonokat és kártérítési igényeket. Különben úgy jár, mint a Napi Gazdaság, mely orgánum még olcsón megúszta a „tévedést”. A tévedést, melyet másutt alighanem szimplán hazugságnak aposztrofálnának. Az RTL Klubnál kiosztott tiszteletdíjakról állítván olyat, amiről villámgyorsan kellett helyreigazítást közölniük.

Talán egyébként azért, mert manapság az arab számokat használjuk. Márpedig hithű hátranyilazós nem ismeri el, hogy ismernie kellene az arabok számait. Még csak nem is keresztények. A Turul-tojás héjának szilánkjait sem hordják a fenekükön. Így aztán rögtön világos, hogy Barcza György szerkesztősége nem foglalkozik a számokkal. Egy gazdasági orgánumnál minek is tennék. A Vezért megmondja, hogy ma hány centit nőtt a gazdaság, ők leközlik, oszt jónapot. Különben erre az ismerethiányra mutatott rá Dirk Gerkens, az RTL Klub vezérigazgatója hétfőn. Egy Facebook-kommentben jegyezve meg, hogy „néhány embernek vissza kellene mennie az általános iskolába, hogy megtanulják a matematikát”. Alkalmasint erre robbant fel a főszerkesztő kartárs fejében pár neuron. Amiből nyilvánvaló, hogy a „néhány ember” közé sorolta magát. Az azonban már kevésbé világos, hogy amennyiben a felháborodással elismeri, hogy neki is vissza kéne mennie az általánosba, akkor miért neki áll feljebb. Különösen az említett, és igen alapos bakit követően.

A Barcza György közismereti címkével ellátott humanoid objektum erre akként reagált, hogy: „Szeretek tanulni, de nem szeretem, ha kioktatnak. Több alázatot és kevesebb pökhendiséget várnék el attól, aki a magyarok kenyerét eszi és időnként a magyarok segítségére szorul”. S hogy ne végezzen félmunkát, ezt az MTI-nek is eljuttatta. Egy közösségi portálon megjelent komment nyomán! Az ég megáll, és a Nap tántorog. Ezen az alapon az MTI-t mindenki napjában százszor elláthatná kommünikével. Igaz, talán fel sem tűnne. De ez egy más kérdés. Az viszont világos, hogy a főszerkesztői babérokat spájzban őrző egyed aránytévesztésből jelest érdemel. A többi baromsággal már csak azt követően érdemes foglalkozni, hogy az aránytévesztést követő röhögő-görcs enyhült kicsit. De azokkal is csak apránként, mondatonként. Mert nem lehet egyszerre. Csak úgy! A veretes butaság ennél többet érdemel.

Elvégre az a „szeretek tanulni kitétel” ugyebár rögtön bukik, ha valaki túl az általános iskolás koron elismeri, hogy az általános iskolába küldő ing az övé is. Pontosabban mégsem bukik. Igenis szerethet tanulni. Ahogy az is szerethet festeni, akinek nem megy. Amivel kapcsolatban azért néha talán a kioktatás sem árt. Rávilágítva a reménytelenségre. Ami kudarcként persze lehet frusztráló. Hát igen. Az első mondattal így már rögtön kevesebb a gond. Csak a félreértéseket kell kigyomlálni belőle. Ami a kenyeret illeti, már más a helyzet. Barcza György, mint betű-, és tévtartalom-szolgáltató ugyanis ugyancsak a magyarok kenyerét eszi. Ha közvetlenül ő kapja a baksist, akkor is. Ha a költségvetésből hullik tányérjára a morzsa, akkor pedig pláne. Amennyiben a pénz forrását nézzük. Magát a mondást, amit kicsavart azt azonban nem ilyen helyzetekre szokták emlegetni. Ismerős ugye: „Ameddig az én kenyeremet eszed...”. Amiből látszik hogy alapvetően az ellenszolgáltatás nélküli adományra, az eltartottságra vonatkozik. Egy kereskedelmi TV-re ez talán kevésbé igaz, mint a pletyik szerint a költségvetésből is pénzt kapó egyik szervezetre, és annak faliújságjára. Mely ebben az értelemben igencsak a magyarok, az adófizetők segítségére szorul.

Ugyebár kedves főszerkentyű? Szóval több alázatot és kevesebb pökhendiséget kellene prezentálni. Mert ezzel a barczai stílussal egy kocsmába csak bejutni lenne könnyű. De kijönni? Talán futva.

Andrew_s

Kónyának mázlija van: Kosarat kapott

Kónya Péter, a tagság döntésétől függően, de felvetette a független párt alapításának lehetőségét. Meg is bántódtak a népek az Együtt - a Korszakváltók Pártja berkeiben, és felfüggesztették az együttműködést a Magyar Szolidaritás Mozgalom Egyesülettel. A racionalitás ugyan azt mondatná talán, hogy teljesen mindegy, hogy egy szervezetet miként neveznek el, ha a célokért lehet vele tárgyalni. De annak, aki a három részből összecsavart szimbólán akarja előadni Tintoretto remekműveit (Rejtő után szabadon), a névmágia elsődleges lehet.

A névmágia meg azért névmágia, hogy mindennek a legszebben csengő, és olykor bongó nevet adják. Olyat, ami csak úgy cseng és bong a fülekben. Amikor a fal adja a másikat. S akkor a csillagok is egészen közel kerülnek a csak belső világára fogékony szemlélőnek. Mert egyébként az áprilisi választások után szép nagy önérzet, és szelektív vakság kell azt hinni, hogy a 2013 augusztusára beérlelt vezérelvű ellenzékiségnek van értelme. Keletje a választásokon például láthatóan nem volt. Különösen azok után, hogy eredményesen sikerült felépíteni a vezér nélküli vezér-lét képét, és annak zavarát. Ami azért egy kulcskérdést valamiért nem enged feltenni a választási összefogás Farkasházy-színpadon egymást (sem) támogató önjelölt centrumának. Azt például, hogy vajon tényleg akkora durranás velük összefogni? Miből gondolja azt bármelyik, különben magát demokratikusnak tekintő párt vezetője, hogy ő a legkisebb királylány. Nem annyiban, hogy közös hotelszámla-növelésre induljon mondjuk Lázár Jánossal, hanem abban az értelemben, hogy a társasága abszolút érték.

Ez a meggyőződés ugyanis okvetlenül kellhet ahhoz, hogy egyfajta pozícionális arroganciával kezeljék az egykori szövetséges felvetését. Fel sem tételezve azt, hogy ez a kapcsolat-megszakítás alapvetően egy egyre kínosabb közösségből való felszabadulás lehet a másik félnek. Miközben ettől függetlenül is legalább tisztítja valamelyest a képet. Azt a képet, ami már 2012. októberében is kicsit összekarcolódott. Akkor, amikor Bajnai Gordon mögött, mellett három szervezet alakított szövetséget. S amely szövetség zsigeri viszonyt deklarált, Juhász Péterrel az élvonalban, Gyurcsány Ferenccel szemben. Olyan helyzetet kialakítva, ami sokáig, túl sokáig bénított meg bármilyen nyitást. Tulajdonképpen nem csak Gyurcsány Ferenccel és a DK-val szemben, hanem szinte minden politikai párttal szemben is. De még a Fideszben csalódott jobboldaliakkal szemben is. Akkor Kónya Péter volt az, aki egyedül hajlandónak bizonyult az eredmény-, és nem az eszközorientált szemlélet bevitelére a napi politikába. Hajlandóan arra, hogy akár pártokkal is együtt mutatkozzék 2012. októberében, ha azok a közös célt különben támogatni hajlandóak.

Ahogy egyébként jelenleg is az egyik „felmondási ok” volt a jelek szerint az, hogy Kónya Péter leült tárgyalni Gyurcsány Ferenccel. Holott nyilvánvaló, hogy van pár olyan szerep, amire a DK vezetője lényegesen alkalmasabb, mint a többiek. Például arra, hogy retorikában bírja a versenyt Felcsút nagy szülöttjével. Amihez hozzá tartozik az is, hogy olykor a két-három diplománál kevesebbel rendelkezőket is meg kell tudni szólítani. Amellett úgy, hogy ne közhelyek pufogtatásának tűnjön mindaz, amit el képes mondani valaki. Kónya Péter tehát szóba merészelt állni Gyurcsány Ferenccel, és cserébe elvesztette a bizalmat. Pártalakításilag a tagságra gondolja bízni a döntést, és kirekesztik a demokratikus ellenzékből. Holott könnyedén előfordulhat, hogy hosszú távon Kónya Péter bizonyulhat inkább reálpolitikusnak. Egy szűk körből merítő ellenzéknek, ami ráadásul leginkább az önszalámizással van elfoglalva, alighanem esélye sincs a közeljövőben. De a távoliban sem biztos. A ködös szemmel elvont dolgokon merengő, és minden sarkon saját mozgalmat generáló filozofikus elitizmusnak most nem kedvez a világ. Különben sosem kedvezett, de legalább áprilisban nyilvánvalóvá kellett volna válnia sokaknak.

Elég szomorú, hogy a politikai palettán ez jelenti a kisebbséget a jelek szerint.

Andrew_s

2014. június 23., hétfő

Paksilag sem Orbán szív

Orbán a paksi szavazás alatt
Miniszterelnöki Sajtóiroda/Botár Gergely
A lengyel lehallgatási ügyek margójára feljegyezték az ottaniak sajátosan perverz véleményét Orbán Viktorról. Eszerint, habár Lázár János csinált az azonos nemű tolmácsaival, vagy kikkel, kétmilliós hotelszámlát, Orbán szerzett orális örömet Putyinnak. S nem azzal, hogy lukat beszélt a hasába. Ám, a lengyelek alaposan tévednek.

Nem azért, mert egy többgyermekes családapáról igen csúnya dolog ilyen véleményt terjeszteni. Mert a történelem ismer ilyen fordulatokat. Ha nem is sűrűn. S még emlékezhetünk a brezsnyevi fogadások kötelező forgatókönyvére is. Úgyhogy a magyar miniszterelnök akár le is térdelhetett volna az orosz nagyúr előtt. Akárcsak átvitt értelemben is. Mert azért gyanítható, hogy a le-, illetve kihallgatott vélemények is átvitt értelemben érthették az élvezethajhászó közeledést. Már csak azért is, mert Putyinnak, a neten keringő képek alapján, jobb ízlése van. Mint férfinek, és nem úgy, mint a saját üzletembereinek hasznot hajtó vezetőnek. Az utóbbi ugyanis egy másik kategória. A pénznek meg amúgy sincs szaga. Legfeljebb fénye. Ha elég sokáig tartják sugárzó anyag közelében. Márpedig Pakson elég sok sugárzó anyag van, és lesz még évtizedekig ahhoz, hogy a teljes magyar pénzkészlet fényesen ragyogjon. De nem fog. Szinte nem is lesz. Mármint az országnak komoly pénztartaléka.

Hacsak nagyon gyorsan ki nem dolgozzák azt a technológiát, amellyel gazdaságosan lehet aranyat is gyártani az atomerőmű bővített blokkjaiban. Ellenkező esetben könnyen bekövetezhet, hogy Putyin hitelbe felvásárolta Magyarországot. A parlamenti gombnyomorgató többség boldogan révülő idiotizmusa nyomán. Amellyel megszavazta az orbanista embertípus prototípuskészlete az orosz irányba való tartós eladósodást. Amellyel különben iránytól függetlenül sikerült félgyarmati sorba hozni az országot. Miközben azért érdemes talán emlékezni arra, hogy milyen nagy vauúúú volt arról, hogy nehogymár Moszkvából mondjanak meg bármit is. Nyugodtan megállapítható, hogy ezt követően nyugodtan megmondhatják. Egy országot zsaroltak már meg kevesebbel is, mint nukleáris hulladékkal, és több milliárdos adóssággal. Márpedig az ajtó kitárult, és a küszöb is eltűnik, ha a nem létező esettanulmányokkal megtámasztott kártyavár omlani kezd, és lehívják a 10 milliárd eurónyi orosz állami hitelt. A CÖF már kezdheti is szervezni a Békemenetet az immár hagyományos „nem leszünk gyarmat” szlogennel. Már csak azért is, mert az orosz-ukrán nézeteltérés mögött is felsejlettek némi kifizetetlen számlák. Nagy tételben. Így aztán a rendszerváltás előtti világ iránt nosztalgiázók kiemelt kedvéért lehet, hogy még fognak Budapesten orosz egyenruhában mászkálni.

Amúgy Orbán Viktornak is igen komoly nosztalgiája lehet már. Miután neki az a rendszer a saját elszólásai nyomán is igencsak megfelelt. S sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a Fideszt később, kezdetben különben egyfajta kontra-KISZ gyanánt megalapítók sorsa, ha I. Feltsúthy Orbán Viktort meghívják a KISZ-KB tagjai körébe. Tagnak. Azonban a „volna” ismerten nem történelmi kategória. Vona és Putyin viszont a jelen. Az ország meg szív középen. Tehát a lengyeleknek már csak ezért sincs igaza. Nem Orbán Viktor, hanem az egész ország megszívhatja ezt a „roppant előnyös” üzletet. Amelynek hatástanulmányairól különben kiderült, hogy nincsenek is. Jól mutatva azt, hogy a Fidesz képviselőinek átlagos intelligenciája, talán a kialakult tömeghatás miatt, milyen hathatósan közelít a kísérleti patkányokéhoz. Azokat is meg lehet tanítani, hogy a nem létező sajt reményében is nyomkodjanak gombokat. Csak néha kell egy kis morzsát lökni nekik. Mint a kormányzati képviselőknek. Időnként szót, a büfében szódát, és havonta fizetést kapnak. S már nyomják is a gombot, ha jelet kapnak rá.

Miközben a Vezér, Pannónia bátor agara vacsorál. Mert annyi más esethez hasonlóan Orbán Viktor nem szavazott Paksról. Bátran, mint a pánikbeteg kisegér. Elmenekült az általa elindított döntési lánc végéről. Így a lengyel véleményezőknek már csak ezért sincs igazuk. Orbán Viktor Díszvacsorán fogadta a Magyar Corvin-lánc Testület tagjait az Országházban. Miközben hívei elvégezték a piszkos munkát. Tehát Orbán Viktor kérem ellenállt. A felelősségvállalásnak. Mint már annyiszor.

Andrew_s


2014. június 22., vasárnap

Izentek Norvégiába az uborkafáról

Lázár Jánossal elszaladt a ló. Ez talán érthető akkor, ha egy kisvárosi akarnok hatalomhoz jut. Van ilyen. Miniszterelnökben is. Miért pont egy szürke, illetve egyre feketébb eminenciással ne fordulhatna elő. Az utóbbi időszak, például a norvég pénzek kapcsán folytatott ámokfutás, azt mutatja, hogy ez a bizonyos paci fejjel előre lökte lovasát a falnak.

Ahol nagyot csattan, és mégsem hallgathat. Belelépet ugyanis egy olyan örvénybe, amiből igen nehéz lehet kilábalnia. Már akkor, ha egyáltalán feltűnik az örvény, és a süllyedést nem emelkedésnek érzi. Ami előfordulhat akkor, ha valaki fejjel előre merül. A norvég pénzek körül ugyebár az alapfelállás az, hogy a Fidesz, illetve a kormányzat összeállította a számukra kínos, vagy csak tőlük független szervezetek listáját. A jelenség nem új. Rákosi Mátyás belső elhárításának is bizonyára voltak ilyen listái. De még az 1980-as években is ismertek voltak a pártszimpátiával súlyozott névsorok. A bolsevik és horthysta hagyományokból egyre nyíltabban merítő hatalom tehát aligha láthatott bármi kivetni valót az említett listázásban. Amellett végső soron bármely szervezetnek joga lehet talán, hogy felmérje a potenciális támogatók és ellenzők körét. Ez kormányzatilag csak azért lehet kínos, mert a kormánynak elvileg a kisebbséget, a rájuk nem szavazókat is képviselnie kellene. Egy művészeti, közszolgálati jellegű, egyházi, érdekvédelmi és hasonló tevékenység megítélése tehát lehet szubjektív, de ebben nem játszhat szerepet az, hogy a bolsevik kisebbséget, vagy a hallgató többséget támogatja. Mármint demokráciában biztosan nem.

Mondom, kormányzatilag. Mert magánalapítványok, illetve az adott helyen regnáló hatalomtól független szervezetek esetében nyilvánvalóan más a helyzet. Ott adott esetben az is megengedhető, ami hatalmi helyzetből semmiképpen. S ez az a fal, aminek Lázár János láthatóan nekiugratott azzal a bizonyos lóval. Az ugyanis, hogy bizonyos, számukra nem megfelelő, de különben törvényesen működő szervezeteknek nekirontott felér egy önleleplezéssel. Az antidemokrata önvallomásával. Elárulva azt, hogy a kormányzat csak azon állampolgárok kormányának tekinti magát, aki átszellemült arccal képes és hajlandó nekik tapsolni. A kritikus hangot megfogalmazó, vagy nem elég hangosan tapsoló szervezeteknek ki nem osztott támogatás aligha jelez mást. Ha netán még kínos kérdéseket is meg merészelnek fogalmazni, akkor szíve szerint be is szántaná az univerzális miniszter. Behintve a helyét sóval. Meg borssal és patkányméreggel.

Azt pedig kifejezett és személyes sértésnek érzékeli, ha más szervezetek támogatni mernek az általa pokolba kívántak közül bárkit is. Ennek a dedóstempónak az egyik nyilvánvaló ütközete az, amit a norvég támogatási pénzek körüli harcok tartogatnak. A KEHI-t használva nehéztüzérségnek, és a birodalmi médiát szócsőnek. Az ugyanis kétségtelen lehet, hogy a pénzek forrásaként a norvég állam is fellelhető. Ami azonban mit sem von le abból az erényből, hogy itt ezek a források egy  Orbán-vezértől független alapot jelentenek. A hazánkban életben levő törvények betartásával azt támogatnak, akit jónak látnak. Ez tetszhet, vagy nem tetszhet Lázár Jánosnak, de attól még nagyjából ez van. Alkalmasint ebbe az is beletartozhat, hogy amennyiben a pénzek általuk célnak tekintett helyre való megérkezését nem látják biztosítottnak, akkor ne folyósítsanak egy vasat sem. Amikor tehát a vásárhelyi kocsmák Riviérát járó bikája betámadta az említett szervezeteket, és a norvég támogatást, akkor arra elég nyilvánvalóan számítani lehetett, hogy a kifizetési kedv nem marad töretlen.

Meg is tört. Amire a Miniszterelnökség klaviatúrát és tolmácsot ragadott, hogy levelét megírhassa. Azt szeretvén elérni, hogy az EGT és a Norvég Alapok mihamarabb oldják fel a kifizetések leállítását. A beragadt közel harmincmilliárd ugyanis alighanem jól jönne most a hatalomnak az önkormányzati kampány közelében. Még akkor is, ha a civil szervezetektől adó formájában nyúlja le csak egy részét. A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vegzálási rohamáról azonban hallgat a Miniszterelnökség. Nyilvánvalóan azért, mert azt azért tudják: Az említett alapokkal nem a magyar kormányzatot akarják megtámogatni. Joggal indulva ki az alapok kezelésekor abból, hogy támogassa a hatalmat, a saját oligarchiája. Az persze egy sajátos helyzet, hogy Orbán Viktor csapata, és benne Lázár János alighanem fordítva gondolja. Azt próbálván elérni, hogy a külföldről, a civil szervezeteknek juttatni szándékozott pénzekből is a saját haveri kör kenyerén vastagodjon a zsír.

Megfeledkezve arról az apróságról, hogy ezek a pénzek alapvetően nem taroznak a fennhatóságuk alá. A norvégok adják, vagy nem adják. Kérhetnek, könyöröghetnek, pitizhetnek. Ahogy a közmunkás a túlélésért. De nem követelhetnek. De maradnak inkább pökhendiek és ostobák. A pénzhez ugyanis nem adnak pár dolgot. Például emberi tartást, kultúrát, és intelligenciát. Egy uborkafára felmászott tahó gazdagon is tahó marad. Szmokingban is. Egy úri vadászaton is.

Andrew_s


Egy nem antiszemitáknak való éj

Biztos lehetne tudni, hogy hányadik éjszakája volt a múzeumoknak 2014. június 21.-én, de most kapásból nem néztem utána. Sokadik. Mégis, a politika nem kis részben gondoskodott arról, hogy ne csak a tárlatokról szóljon a nyárköszöntő éjszaka. Hanem Holocaustról, antiszemitizmusról, köztéri szobrokról és közös éneklésről is.

A lista két eleme egy ponton összekapcsolódott. A Szabadság téren felállítandó szoborpiszkozat, vagy inkább piszkok szellemi hulladéka, ellen tiltakozók megtámogatására közös éneklést szerveztek. Az Örömódát, melyet az Európai Unió hivatalos himnuszának is avattak Fischer Ádám karmester vezényelte. Nem egy maroknyi kisebbség számára, ahogy azt a hatalom szeretné beállítani, amikor Orbán Viktor „csak azért is hatalom” mottójú mozgalmát kritizálják. A sokaság nem a belekből jósoló koronát körbetáncoló sámánizmus, hanem a felvilágosult kultúra, a kisebbség diktatúrája helyett a többség demokráciája mellett tette le a voksát. Egy énekkel, melynek szerzője századokkal előzte meg Orbán Viktort, Adolf Hitlert, Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit és az Orbánnak kicsit megkésve, de törve nem nyájaskodó észak-koreai vezért. Természetesen egy pillanat kétségem sincs arról, hogy néhány prominens szervezet, mint például a CÖF, a Magyar Hajnal, vagy a Jobbik prominensei már firkálják az első gondolatokat arról, hogy tulajdonképpen Beethoven zsidó volt. De legalább is, a buzilobbi tagja.

Kevésbé elvont zsidósággal rendelkeztek ugyanakkor azok, akik annak idején a csillagos házakban laktak. Azokban a házakban, amelyek lakói közül sokan váltak a Szakály-féle történelmi kukabúvárok „idegenrendészeti eljárásainak” áldozataivá. Mely történelmi szemlélet egyre közelebb kerül a kormányzathoz, és lassan inkorporálódik a kormánypolitikába. Elég a neohorthyzmus hatalmi pártolására, a történelem, értékelés helyetti, már a miniszterelnök személyes élettörténetére is kiterjedő, kollektív meghamisítására gondolni. Alkalmasint a Múzeumok Éjszakája az említett házakról is szólt. A csillagos házakról. Nem véletlenül, mivel számos adat immár történelem, és a nyilaskeresztes különítmények tobzódásának emlékei immár legfeljebb múzeumi tárgyak. Még! Ha ugyanis a hatalom továbbra is a weimari szakácskönyvet forgatja, és a fasizálódás diktatórikus útjait tapodja, akkor a történelmi rímek azokat a régi napokat idézhetik. Ami már régen jócskán túlmutat azon, hogy rendszerváltás előtti szerepeken cívódjanak az emberek. Még akkor is, ha olyanok szidják a rendszerváltás előtti rendszert, és hozzák vissza Horthy, illetve Szálasi eszméit a hatalom közelébe, akik az említett vezérek rendszereiben legfeljebb vályogvetők lehettek volna. Ha túlélik. Mert nem mindenki élte túl. Túl sokan voltak, akik nem.

Mert valaki rájuk bökött és származásuk, vallásuk, vagy pusztán antipatikus voltuk miatt kirekesztettnek nyilvánította őket. Olyanokat, akik az őket kirekesztőknél ezerszer többet tettek a hazai kultúráért, tudományért, vagy művészetért. Ahogy például Róth Miksa is, akinek művészete helyet kapott számos közintézményben is. Alkalmasint ma múzeum az a ház, amelyben élt és alkotott. A Nefelejcs utca 26-ban. Ahol Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete” 1939-ig működött. A dátum talán ismerős lehet az „idegenrendészeti eljárók” szellemi jogutódjainak. Sic! Egyébként munkásságáért annak idején a híres üvegfestő megkapta a Ferenc József Rend lovagi fokozatát. Ciki lehet a Monarchiát visszasíró antiszemitáknak. De az üvegművész emlékházát, az ott kiállított műveket más okból is érdemes megtekinteni. Egyrészt jelzik azt, hogy a közintézményekbe munkákat rendelőknek volt ízlésük.

De azt is érdemes megfigyelni, hogy Róth Miksa műhelyéből magánszemélyek, korának polgárai is szép számmal rendeltek díszablakokat, festett üvegeket. Ez pedig két dolgot biztosan feltételez. Azt például biztosan, hogy az akkori polgárság ezt meg tudta fizetni. A másik az, hogy az akkori polgárságnak, a Róth-műhely fizetőképes kuncsaftjainak nem csak pénze volt. Az akkori pénzes ügyfeleknek a kulturális elvárása túlmutatott a szotyhéj-köpködésen, a B-közepes üvöltözésen, és az ízlése is jobb volta annál, hogysem egy vezető repiajándékként kapott hátizsákját, használt kólás-dobozát nyilvánítsák fétisnek. Az oszd meg (a tömeget) és fuvalkodj (fel) jegyében.

„...Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf- hangzott fölöttem. ...
(Radnóti Miklós: Razglednica 4.)
Andrew_s