Kereszténységvita Húsvétra

Orbán Viktor Húsvéti interjújának beharangozója

A híreket és történéseket nézve lehet, hogy még visszasírjuk azokat a napokat, amikor Schmitt Pál doktorija vitte el a politikai kommunikációval kapcsolatos híreket. A Jobbik médiahekje bevezette Húsvét legalább is erre enged következtetni. Mert megszólalt a miniszterelnök, és persze megszólalt az ellenzéke is. Sajátos módon a miniszterelnöki megszólalásnak köze sem volt a parlamentben felelevenített tiszaeszlári perrel kapcsolatos vérvádakhoz. Elítélőileg nem. Viszont elegendőnek bizonyult a megszólalás ahhoz, hogy ismét felkorbácsolja vallási állásfoglalások körül a kedélyeket.

Természetesen, és mondhatnánk megnyugtatóan, Orbán Viktor nem erősítette meg azt, hogy az antiszemitizmusnak helye lenne a napi politikában. Bár egy pártszintű elhatárolódás Baráth Zsolt beszédétől talán még jobb lett volna. De mert pártjának képviselői ott helyben igyekeztek helyére tenni a Jobbik képviselőjének kirekesztő szövegét, talán nem is baj, hogy nem emelte a kormányzati kommunikáció szintjére az egész vérvádas médiakupacot. Mindamellett erősen kérdésessé teheti a valós elhatárolódást akkor, amikor Húsvét ünnepét megelőző napokban egy ismerten és vállaltan vallási elkötelezettségű folyóiratnak adott, a kereszténységet gyakorlatilag egyedüliként elfogadhatónak tekintő interjút. Mely nyilván nem azt jelenti, hogy egy miniszterelnöknek ne lenne joga ahhoz a lelkiismereti szabadsághoz, mely mindenkit megillet. Azonban az is kétségtelen, hogy Orbán Viktor nem csak magánemberként jelenik meg a médiában, hanem egy ország politikai képviselőjeként. Ez pedig felértékeli a tévedések, csúsztatások szerepét. Azokat a félreszólásokat, melyek egy kocsmai beszélgetésben valóban elintézhetők egy sallerrel, és nem egy esetben kokit is érdemelnének.

Még akkor is, ha nyilvánvalóan a szerkesztő felelőssége is, ha a nyomtatásban megjelent interjú olyan részletét teszi közszemlére az interneten, mely csúsztatásokat, pongyolaságokat, vagy akár a tévedés határát súroló, megállapításokat tartalmaz. Akkor is, ha a saját személyes vallási meggyőződését hájjal is kenegeti esetleg, hogy kormányzati erőcentrumból kap megerősítést. Már akkor, ha a elvonatkoztatunk attól az „apróságtól”, hogy a kereszténység éppen a belső meghatározottságot, a lélekkel való Istenhez fordulást, a másik ember iránti feltétlen elfogadási készséget, és nem utolsó sorban a politikától való egyfajta elfordulást hirdeti. Ehhez elegendő Jézusnak és apostolainak a tanításait olvasgatni. Ám természetesen, valakinek, akinek elég baja van a saját népvezéri elképzeléseivel való hadakozással, miként is írhatnánk elő, hogy talán nem árt némi tudással is felvérteződnie valamiről, amire hivatkozik. De azt is tudjuk, hogy a történelem gyorsan rácáfolt például arra, hogy Jézus nem a földi királyság megszerzését tette céljául. S ez megint csak azt jelzi, hogy az, aki akár egy földrész ideológiai mintaszónokának hiszi magát, ne törődjön olyan apróságokkal, mint vallástörténet. Hiszen Európa emlékszik arra a korszakra, amikor a kereszténység kizárólagos államvallásként igenis a földi hatalom eszköze volt. Földtörténeti távlatokban szinte pillanatokkal ezelőtt. De az emberi történelemben sem olyan régen, hogy akár a történelemkönyvekbe ne kapna súlypontos helyet az egyház földi hatalmának igazolása. Mert elegendő azokra az uralkodóra gondolni, akik meg akarták törni ezt. Ha valakinek kételye lenne eziránt olvasson utána a kanosszajárásnak. S nem véletlenül vált az önmegalázó bocsánatkérés szinonímájává.

Amikor tehát valaki az európai keresztény gyökerekről beszél, akkor néha felmerülhet a kérdés, hogy melyik kereszténységre gondol. Arra, amelyik a szegények felkarolását, a gyengék megsegítését, vagy arra, amely a hatalom és vagyon koncentrációját képviseli. Mert földrészünk mindkettőnek helyet adott a történelem során. Ennek nem-ismerete, vagy az erről való szelektív „elfeledkezés” egy meglehetősen féloldalas történelemszemléletet sejtet. Hasonlót ahhoz a káoszhoz, ami a nemzetiségi vagy a vallásalapú szegregáció kapcsán tapasztalható. Ez a történelemszemlélet persze lehet elfogadható egy magánbeszélgetésben az említett kocsmában, és szó nincs arról, hogy a miniszterelnök egyedül lenne ezzel. S éppen ez értékeli fel a megszólalás és közlés felelősségét. Az említett parlamenti előzmények fényében pedig különösen felértékeli. 

Mert lehet ugyan Robert Schuman-ra hivatkozni, aki valóban keresztény Európát álmodott, de érdemes lenne ilyenkor hozzátenni pár további tudnivalót is. Az egyik, hogy az említett politikus akkor harcolt a nácizmus ellen, amikor ez korántsem volt a politikai előmenetel előfeltétele. Amit az is bizonyít, hogy ennek következtében megjárta Dachau-t (http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Schuman). A másik, hogy Robert Schuman kereszténydemokrata talajon álló politikus volt. Így érthető a személyes elfogultsága is akár a kereszténység irányában, de az is valószínű, hogy számára ez nem a másokat kirekesztő centrális politikáról szólt. Miközben az ő munkássága és a jelen közt eltelt évtizedekről sem árt nem megfeledkezni. S arról sem, hogy az elfogultság nem jelent tévedhetetlenséget. Mely hatalmi tévedhetetlenség hirdetése sokkal inkább az egyeduralkodó hatalmak, a diktatúrák sajátja, és éppen a kereszténység helyezte papságát ebbe a pozícióba. Ami azt is jelenthetné, hogy a kereszténység akár a szabad véleménynyilvánítás elleni fellépésre is feljogosítva érezhetné magát.

Amire szintén volt példa a történelem során. Elegendő az eretneküldözésekre vagy a tudományfejlődés elleni fellépésekre gondolni. Amikor tehát valaki keresztény gyökerekről beszél, akkor azt sem ártana tisztázni, vagy egyértelművé tennie, hogy e tekintetben mire gondol. Mert kár lenne, ha olyan kép alakulna ki, hogy a miniszterelnök által sokat emlegetett „centrális erőtér” vezetőjének tévedhetetlenségét, az ellenvéleménynek a vallás pörölyével való szétzúzási szándékát gondolhatnánk a kijelentés mögé. Miközben minden más nézettel szemben intoleranciát hirdet esetleg, ami az új alaptörvény bevezetőjével kapcsolatos vitákat juttathatja eszünkbe. A keresztény alapokat, majd a lakosság megosztását hívőkre és hitetlenekre egy szövegblokkban emlegetni ebből a szempontból nem szerencsés. Enyhén szólva nem szerencsés. Óhatatlanul arra utal ugyanis, hogy aki keresztény, és ezt fennen hirdeti, azt kebelére öleli a hatalom, míg mindenki mást eltaszít. Holott a hit még csak nem is feltétlenül vallási kategória. 

Márpedig amikor már a diákság megosztása is napirendre kerül a szülők hite alapján , akkor nehéz ezektől a gondolatoktól szabadulni egy vallási ünnep közeledtével adott miniszterelnöki interjú kapcsán. A kötelező hittan, illetve az az álválasztás, ami az egyház kezébe helyezett erkölcstant nyújtja alternatívaként végső soron ugyanis a diákság szintjére leszállított hitalapú szegregációt jelenti. Oktatáspolitikai segédlettel nevelve az idegenek, másként gondolkodók elutasítására. Ami akár a családok szintjén is megnyilvánulhat, ha egy adott vallás családkoncepcióját ismeri el a hatalom, vagy annak gyámolított szervezete, egyedüliként. Így érthető, hogy az ellenzék egyik markáns képviselője szinte azonnal reagált az említett interjúra, és sok pontját elutasítón reagált. Amely reakcióra, természetesen, szinte azonnal megjelent a kormányzó FIDESZ szóvivőjének válasza. Ez azonban kicsit kapkodónak tűnik. Selmeczi Gabriella ugyanis Gyurcsány Ferencet teszi meg ünneprontónak a DK reakciójának időzítésével. Miközben az Új Ember honlapján az olvasható, hogy „Ünnepi beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel”. Márpedig a miniszterelnöki interjú időzítéséről és annak pongyolaságairól, tévedéseiről aligha az ellenzék tehet.

Simay Endre István

Tűzszüneti romhalmazok.

Schmitt Pál köztársasági elnöksége befejeződött De vajon érdemes-e nekiállni a leltárkészítésnek? Valamilyen szinten biztosan. Arra mindenképpen érdemes pár pillanatot szánni, hogy legalább a nyilvánvaló romhalmazok alá temetett dolgokat szemügyre vegyük. A teljesség igénye nélkül. Már csak azért is a teljesség igénye nélkül, mert amikor ezek a sorok a szövegszerkesztőbe keverednek, még javában görögnek a kövek, és biztosan lesz még néhány omladék, míg a köztársasági elnök posztja betöltésre, a hétköznapok ebből a szempontból nyugvópontra jutnak. Melyben nyilvánvalóan korántsem lesz minden hatás nélkül való, hogy a köztársasági elnök milyen körülmények között, és milyen hatáskörrel kerül benevezésre a versenybe és kinevezve a posztra.

De mert addig még van néhány nap találgatni, egyszerűbb az üszkös romok közelebbi kupacaira figyelnünk előbb. Mely kupacok egyike kétségtelenül a média kommunikációs hatékonysága. A köztársasági elnök plágiumbotránya ugyanis tényleg hatékony függönnyel borította be a megszólítható közérdeklődést. Különösen a végjátékban, amelynek nyitányaként az a bizonyos három oldalas jelentés-összefoglaló publicitást nyert. Mert ezt követően megkerülhetetlenné vált az, hogy Schmitt Pál doktorijával kell valamit kezdeni. A várakozás, és annak kiszolgálási vágya sok mindent háttérbe szorított. Legyen az a nemzetközi gazdasági tárgyalásokról szóló hír, vagy akár a miniszterelnök gyáravatója. Azon persze lehet polemizálni, hogy ez jó-e, vagy sem. Bár valószínűleg nem az igazi. Még akkor sem, ha botrány és annak utóélete jó szolgálatot tehet annak, aki talán nem is akar a nagy nyilvánossághoz szólni. Bízva benne, hogy saját híveit meg tudja szólítani, és nem bízva kellően a közvélemény teljes fásultságában. 

Ez sajátos módon Schmitt Pál kinevezőjére is igaz lehet, hiszen a saját hibás döntésének tartós médiavisszhangja elől is el tud fogyni a levegő. De a Schmitt Pál utódja körüli találgatás mintha olyan híreket is leszorítani látszott volna, amilyen a tiszaeszlári perre való jobbikos megemlékezés volt a parlamentben. Az, hogy Baráth Zsolt felszólalásának mi lehetett a valós célja, csak találgatni lehet. De alighanem a szinte hagyományos ellenségkép-gyártási recept felelevenítése. Beidézve a parlamentbe a nem is túl burkolt antiszemitizmust. Vagy akár az idegenek elleni fellépésre felszólító üzenetet elküldeni híveinek. Miközben biztos receptet kínál mindenkinek, hogy szerinte kik azok az idegenek, vagy esetleg társadalmi rétegek, akik bűnbaki párhuzamba állíthatók a jelennel. Holott az ország területén sok idegen megfordult már a történelem évszázadai során. Bár, természetesen senki nem állíthatja, hogy pont országgyűlési tisztviselők ne lehetnének kicsit kaotikus viszonyban a hazai terület történéseivel kapcsolatban. Vagy miért pont parlamenti képviselő ne tanulhatta volna meg a zsigeri szegregációt annak idején. Az azonban kétségtelen a Schmitt-botrány egyik velejárója, hogy a felszólalásról alig szóltak a hírek. Bár, figyelembe véve a parlamenti hallgatást a beszéd alatt, és azt, hogy a parlament elnöke szó nélkül végighallgatta, talán jobb is így. Fónagy Sándor visszautasító mondatai ellenére. Így, noha alig szokták a vesztesek közé sorolni, a plágiumbotrány vesztesei között kétségtelenül ott van a közösségi kommunikáció jó része is. 

De természetesen, elsétálva a következő kupachoz ott találjuk a felsőoktatást is a romok alatt. Az már a plágiumvád felbukkanásakor tudható volt, hogy amennyiben bebizonyosodik, akkor kellemetlen perceket szerezhet a felsőoktatásban dolgozóknak. Különösen azoknak, akik komolyan gondolják a szerepüket a tudományban és az ahhoz kapcsolódó oktatásban. Pedig januárban még nem is lehetett tudni, hogy a tényfeltárónak szánt bizottság megpróbálja az egyetemre rámaszatolni a köztársasági elnök felelősségének legalább egy részét. Talán abból kiindulva, hogy ha szélesebb felületen kenődik szét, nem olyan feltűnő. Az azonban biztos, hogy elindult egyfajta felelősségi licit is, mely kétségtelenül továbbrombolta az amúgy sem túlértékelt felsőoktatás presztízsét. Ha figyelembe vesszük, hogy már őseink is valami irigységgel vegyes tisztelettel nézhettek fel a törzs sámánokra, az embernek olyan érzése támadhat, hogy ebből mára a helyzetet túlérni hagyó hatalom képviselőben több maradt az irigységből és kevesebb a képzésben dolgozók iránti tiszteletből. A társadalmi helyzetük továbbtépázása ugyanis aligha tekinthető másként.

Mert a romkupacok egyike kétségtelenül a tudományos fokozatok iránti, és általában a tudományban dolgozókkal szembeni bizalom maradékát rejti. Miközben a mégis elhangzó hatalompárti nyilatkozatok egy igen furcsa szemlélet kibontakozását is sejtetheti. Lázár János felvetése ugyanis a rendszerváltás előtti fokozatok felülvizsgálatára irányulva, megfeledkezni látszik pár dologról. Az egyik ilyen nyilvánvaló dolog a tudományos fokozatokkal rendelkezők száma. Melyek alapját képező dolgozatok tüzetes felülvizsgálata még kételyektől mentes körülmények között sem lenne egyszerű. De van egy másik probléma is a felvetéssel. Nevezetesen az, hogy a felülvizsgálatot nyilvánvalóan csak olyanok tudnák megejteni, akik maguk is rendelkeznek fokozattal. S akkor az övéket ki hitelesítené? Netán a politika, esetleg a FIDESZ prominensei szeretnének alanyi jogon felkent tudományos vizsgálóbiztosokat kinevezni? Ez a történelem során kevésszer volt hatásos, és valami hasonló mechanizmus vezethetett Giordano Bruno megöléséhez is. Mikor is szintén a politikai, hitbéli lojalitás avatta tudóssá a különben meglehetősen egységsugarú inkvizítorokat. Ha a politikai irigység tárgya a tudomány, a tudós értelmiségi szerep, akkor persze világos a recept annak rombolására. Bár esetleg a néhány diplomának sem ártana a felülvizsgálat.

S talán ennek jele az a törmelékkupac, mely a közbizalom maradéka felett kezd kiépülni. Amikor már szinte semmit sem kell elhinni, ha „x” vagy „y” mondta. A napi tényeket is a lojalitás mérlegére téve. Ahogy megkezdődött egyfajta kampány arra nézve, hogy vajon Gyurcsány Ferenc írt-e szakdolgozatot, vagy éppen ellenkezőleg Orbán Viktor valóban jogosan rendelkezik-e diplomával? Márpedig ezek azok az árnyékboksz-menetek, amik már nem csak az egyes iskolákban, hanem a teljes közéletben mérgezőként hatnak. Akkor is, ha újabb gumicsontokkal képesek ellátni a plágiumügyben megéhezett botrány-epizodistákat. Mert mi más lehet a célja mindezen próbálkozásoknak? Esetleg az, hogy a teljes hazai közéletet feláldozzák egyetlen cél, a Schmitt Pál kinevezésének balfogását csökkenteni szándékozó kommunikáció oltárán? Remélni lehet csak, hogy nem. 

Mert az ország jövőjét továbbra sem a közéleti, politikai és tudományos hulladékkupacok közé felállított szekértáboroknak kellene uralni. S akkor talán arra is lehetne gondolni, hogy ne a sötétben bujkáló plagizátorok utáni önjelölt partizánháború meghirdetése legyen egy frakcióvezető legfőbb üzenete. Egy nyugodtabb közéletben pedig talán több energia maradna azokra a problémákra is, melyek talaján most mondvacsinált ellenségek képzelt képeit tartó rudak süllyednek egy történelmileg többször megöntözött mocsárban. De könnyen lehet, hogy ebből lenyugvásból sem sok lesz. Mert a köztársasági elnökség épülete alatt tovább rázva az alapokat még számíthatunk pár omlás veszélyes pillanatra. Még akkor is, ha ez csak annak lehet egyedül érdeke, aki a kellően instabillá vált közéleti építményt a rend jegyében bármi áron megerősíteni akarja majd. Akkor is, ha előtte maga ásta alá az alapokat. Schmitt Pál bukása, akkor pedig túl nagy lavina elindítójává válhat.

Simay Endre István