Dallal csalogatva messzebre a messze élőket

A nemzeti, bocsánat, NEMZETI barackfa terméséből a jelek szerint lassan már pálinkát sem fognak főzni. Mármint akkor, ha külföldön kereslet támad a magyar pálinkafőzőkre. Vagy felhagyva a kezdődő májelégtelenség ápolásával, a pálinka ivói néznek munka után. Ott ahol van. Külföldön. Ahonnan 2013. vége felé hatalmas eredményként sikerült is visszacsalogatni a kitávozottak 0,0042%-át. De most a kormány új akcióba lendül. Énekeltet.

Nem először kísérletezve azzal, hogy valami népnemzeti kottaolvasást rendezzen. A barackfát megéneklő rigmus kottája is elérhető. Arról meg a világért le nem beszélnék senkit, hogy énekelgesse. Legfeljebb előtte szóljon a szomszédoknak. Az semmiképpen nem árthat. Biztos, ami biztos. Habár ez az összetartozósdi nem nagyon jöhetett be, ha a gazdasági exodus mértékét tekintjük. S persze azt a visszatérési arányt, ami nagyjából megfelel a munkaerőpiacon megbukottak vélhető arányának. Elvégre ott, ahol dolgozni kell, és nem alanyi jogon, a megfelelő előszobában végrehajtott tapsolásért jár a kolbász-kerítés, előfordul, hogy valaki nem jár sikerrel. De azt sem vonom kétségbe, hogy tényleg felbuzdul valakiben a honvágy annyira, amely mérték a közrabszolgasággal is dacol, és hazakerget. Ahogy az is cudar, aki tagadja: lehetnek visszatérő vállalkozók is. Nagyjából ezek a csoportok tehetik ki annak a sokasságnak a gerincét, amelyről a Gyere Haza Fiatal programjának keretében ekként emlékeztek meg: „A program által hazatért fiatalok száma hónapról-hónapra növekszik, több száz fiatallal tartják munkatársaink a kapcsolatot, és több ezer fő regisztrált a programunkba”. De érdemes talán azt is figyelembe venni, hogy a kapcsolattartás és a regisztrálás pusztán gondolkodóba esést is jelenthet.

Amellett, hogy a „több ezer” fiatal hazatérése nagyjából a távozottak egy ezrelékének, illetve legfeljebb egy százalékának, visszatérését jelentené. A többieket, regisztrálni sem regisztráló, mintegy 99% -ot, illetve világ különböző pontjain élő magyarokat általában, célozza meg az Örökségünk mozgalom. Beharangozója Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár volt. Egészségére. Azt a dalt is, amelynek népszerűsítésére indult a mozgalom, ha igaz. Ha nem, hát nem. Ellenben a kezdeményezés kétségtelenül figyelemre méltó. Különösen a hazai politikai körülmények, és a hazai kivándorlás-történelem ismeretében. Akár csak az utóbbi szemelvényes ismertében. A Magyarországról eltávozott, külföldön sikert, tudományos karriert kivívó magyarokra például töretlen büszkeséggel, és kidüllesztett mellkassal emlékeznek meg sokan. Azok is a különleges magyar géniuszt emlegetve velük kapcsolatban, akiknek ideológiai előfutárai elől menekültek el az országból. Mert akkor, ha ott maradnak, jó, ha egyáltalán életben maradnak. De ahogy más földrészekre értek, rögtön a nemzeti büszkeség tárgyává váltak.

A történelemmel, valamint napjaink politikájával, a horthyzmus reneszánszával, hallgatólagos kormányzati támogatásával, a gazdasági exodushoz vezető egzisztenciális pangással szembeénekelni azért mégis érdekes kezdeményezés. Bár lehet, hogy a rasszizmus visszaszorítása, az egzisztenciális-, és létbizonytalanság felszámolása, az évtizedekre átlátható gazdaságpolitika többet használna. Azért persze még lehet énekelni is. Ahogy az idősebbek emlékezhetnek azokra a remek filmekre, amikor a hősnek nem volt mit ennie, gyógyszer híján belehalhatott egy karcolásba, de azért lelkesen énekelve lobogtatta a párt zászlaját, és kezét-lábát törte, hogy beléphessen a kolhozba, illetve TSz-be. Mielőtt tényleg kezét-lábát törik. Amellett a HVG-ben bemutatott felvétel szereplőitől sem irigylem az éneklést. Különösen a gyermekektől nem. Akik remélem jól érezték magukat a felvétel közben. De akkor sem, ha esetleg a KDNP által hibás szokásnak aposztrofált gyermekkori, étkezési depriváció alanyai. Mely esetben legalább azt remélem, hogy az énekért cserében jóllakhattak.

Ebben a reményben, üsse kavics, meghallgatom a felvételt. Szemet hunyva afelett, hogy a gitáros énekesnek a hangterjedelme elfér két zárójel között, és gyermeklányoknak mossák bele a fejébe, hogy a gyermekeiknek mit adjanak tovább. A menekülni-vágyáson kívül.

Andrew_s

Nemzeti Barackfa-nap - 2014

2014. június 4. –én ismét tíz centivel nőtt a nemzet összetartozása, miközben nyilván elénekelték a Nemzeti Összetartozás dalát. A barackfáról. Az legalább tényleg nőtt. A barackfa. Ha ki nem vágták. Mielőtt felkapaszkodva rá, esetleg rálátna valaki a világ meg nem engedett szegmensére. Egy barackmagnyit.

Minden esetre vártam, hogy hirtelen rózsaszínbe fordul a világ, és a nemzet hirtelen összetartozik. Aztán láttam, hogy az ég alja is legfeljebb a frontoktól vagy a szmogtól lesz színesebb. Így a nemzet maga maradt, amilyen volt. A napok egyikét hiába nevezték ki a Nemzeti Összetartozás Napjának. Talán erre is utal az, hogy az említett napnak szentelt kormányzati oldalon a szürke az uralkodó szín. A háttérben és a szövegezésben egyaránt. Kivételesen nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Szürke alapon szürke betűk. Az olvashatóság alsó határán. Egy olyan web-oldalon, amiért egy OKJ-s vizsgán kivágnám az ezt összelapátoló delikvenst. De nyilván jó ez így. Valakinek. Meg talán meg is éri. Valakinek. Gyanítom, hogy nem közmunkában rakták össze azt a vizuális moslékot, amire futotta. Bár még az sem kizárt. Az, hogy közmunkában rakták össze. A lap ebben az esetben burkolt kritika. A nemzet nemezelő nemzetvezérségről. Úgy általában.

Arról a kormányzatról, ami közrabszolgákkal akarja megépítetni a saját dicsőségpiramisát. Arról, amelyik azt hiszi, hogy a nemzeti összetartozás ugyanúgy parancs kérdése, mint a békementes tapsorkán. Az előfizetett „Éljen Orbán!”. Holott a nemzet nem tud összetartozni. A nemzetnek nincs kivel összetartozni. Nem most, hanem soha. Egy nemzet, a maga államiságával szövetségeket köthet. Más nemzetek más államával. A nemzet, mint olyan egy absztrakció. A világban emberek élnek. Meg állatok és növények. Meg állatias indulatokkal és növényeket alulmúló intelligenciával ellátott emberformájú lények. Mert a világ meg ilyen. Összatrtozni emberek tudnak. Barátok, szerelmesek, házastársak, és rokonok. De tegye a szívére a kezét mindenki, és vallja be legalább magának: nem lehet parancsra szeretni. Lehet pénzért, hatalomért prostituálódni. De a szeretet, a szerelem valami más. Ilyen az összetartozás is. Lehet összeterelni embereket, és rájuk rivallni: tapsoljatok! De ez nem összetartozás. Valójában széttartozás. Akit odaparancsolnak, az tapsol. Ha megfizetik, még énekel is. Vagy ha eleget iszik. A megvédett házi pálinkából. Igaz, azt inkább családi, baráti körben. S nem parancsra.

Forrás: Kanadai Magyar Hírlap

Így aztán hiába vártam a barackfás napon, hogy rózsaszínbe borul a világ, és hirtelen elkezd a nemzet összetartozni. Mert hát továbbra sincs kivel. Lassan az embereknek sem. Mert félnek. Mert jöhetnek a feljelentő álbarátok, a megfigyelő megfigyeltek. A hatalmat gyakorlók egy ökölbe szorított intézményeivel. Zsarolva az egyik, fenyegetve a másik oldalon. Vagy egyszerűen lefizetve cégeket, hogy ne védje a végeket. Ahogy Lázár János elérte, hogy repüljön az őt leleplező portál főszerkesztője. Pénzzel és hatalommal. Elég pénzzel és akár informális hatalommal. Lassan kinőve abból a szürkeségből, ami körülvette. Ahogy fogy az árnyék, úgy rajzolódik ki a valós hatalom Orbán mögött. Akármi is történt abban a bizonyos hotelszobában. A puszta kérdéséért is fejek hullnak. Jelezve: tapsolj, vagy repülsz. S még örülj, hogy nem a tizedikről. Saját kérésedre, menekülés közben. Összetartozva. Napilag. Naponta.

A barackfa alatt nem a nemzet áll, hanem emberek. Az embereknek kellene tehát összetartozni. Maguktól. Parancs nélkül. Ez azonban veszélyes. Nem az embereknek, és nem a nemzetnek. A hatalomnak. Az atomizált nemzet megfélemlített és bizalmatlanságra kondicionált atomjai jobbak. A hatalomnak. A nemzetnek nem. De a hatalom ritkán foglalkozik a nemzettel. A nemzet minden emberé. A hatalom keveseké. A keveseknek nem jó, ha a sokak összetartoznak. Ha szolidárisak, Ha összefognak. Jobb az, ha a hatalom döntheti el, hogy ki az, aki a nemzet. Aki összefoghat. A hatalommal. A többieknek marad a semmi. Meg a hatalom érvényesítői. A megfigyelők. A gárdák. A pofonok és felmondólevelek. Mert a történelem már megmutatta, hogy a hatalmat láttatni kell. Minél kevesebb a löncs, annál inkább. Különben jön a lincs. Amikor a hatalom képviselői akarják megmondani, hogy ki melyik oldalon álljon. Amikor a népszavazásnál a flaszter a szavazólap.

Az emberek meg csak állnak, és félnek összetartozni. Nem csak a kinevezett napon, hanem folyamatosan. Hiába vártam tehát, hogy tíz centivel nőjön egy jeles napon az összetartozás. A félelem nőtt. Az emberek maradnak inkább a szürkeségben. A nemzet? Az meg majd csak túléli. Remélhetőleg. Ha lesznek, akik mernek össze is tartozni, és nem csak együtt vonyítva tapsolni. A falkával.

Andrew_s