Kedves tüntetést szervező fiatalok!

Kedves tüntetést szervező fiatalok!

Nem becsülöm le a tüntetéseket. Igaz, túlbecsülni sem szeretném. Természetesen lehet azt mondani, hogy fotelforradalmár vagyok. Egy olyan nemzedék tagjaként amelyik lassan itt hagy Titeket. Ki gyorsabban, ki lassabban. Egy olyan nemzedékből amelyik túlélte Kádár rendszerét. Egy olyan rendszert, amely biztosítja: Orbánét is túl lehet majd élni. Jobbára ugyanazokkal a reflexekkel.

Ráadásul egy olyan nemzedék tagjaként írok, amelyet lassan itt hagytok. Nem képletesen, hanem szó szerint. Sokan elmentek majd külföldre. De legalább is sokan tervezik. Mások a sarki kocsmába. Akár tervezés nélkül. Ám visszatérnék a kádári korszakra. Ez az a nemzedék, amelynek gyakorlatilag minden tagja elmondhatja: a vérébe, zsigereibe ivódott a korszak. Nyugi. Most sokan azt fogják mondni, hogy nem, ők, vagy az X., illetve az Y. kivételek. Nyugi. Nem kivételek. Egy hosszú korszak szocializálta az embereket arra, hogy a felelősség leginkább másokkal szokott megtörténni. Arra, hogy kilométeres lózungokkal, és a helyi kiskirályoknak kedves szólamokkal kenjék szét a valós felelősséget. Amely kiskirályi pozícióra is vágyódnak páran. Amely pozícióban sokszor keresnek egy még kiskirályabbat. A legkiskirályabbak pedig a hordóról szórják a legkevésbé felelősségre kötelező szövegeiket.

Elég azokra tekinteni, akik Boross Péterhez hasonlóan, kiszolgáltak, illetve kiszolgálnak mindenkit. Csak számon kérhető felelősséget ne kelljen vállalniuk. De igaz ez a az ország felelősségpánikos miniszterelnökére is, akinek Kádár személyével is csak az volt a baja valószínűleg, hogy nem ő ült a székében. Most ő ül, és gyakorlatilag egy ugyanolyan párt-apparátust működtet. Amúgy a fentiek igazak az olyanokra is, akik csak szeretnének valakik lenni. Akikben a tömeg hajlandó a Messiást látni. Miközben nem mondanak semmi számon kérhetőt, és leginkább semmit sem mondanak. Bármilyen indulat elinflálására, a semmibe földelésére készen. Az önkritika hangján pedig meg kell említeni, hogy igazak azokra is, akik a kanapéról nézve a világot pontosan meglátják a tendenciákat, megírják a tendenciákat, érzik a piacon kapható zápult tojás szagát, de nem szerveznek tüntetéseket.

Ez van. A világ már csak ilyen. 1848-ban sem 50-70 éves, a korábbi korszakok túlélési stratégái voltak a lánglelkű forradalmárok. Igaz, forradalom is azért lett, mert szakítottak a hagyományokkal. A tegnapi tüntetés előtt azt írtam, hogy a ma fiataljainak talán sikerül szakítani azzal, ami a korábbi generációk túlélését jelentette, de a jobbára megölte a kezdeményezőkészségüket. A tüntetés megtartatott. Gyakorlatilag azzal az eredménnyel, hogy sikerült megbeszélni: jövő héten is összejöttök. Mint egy házibuliban. Aztán lesz talán még egy, meg még egy. Míg majd csak a szervezők mennek el. Ha még az országban lesznek. Mert az is egy út. A felelősség elöli menekülés egy jövedelmező útja. Ami akkor is igaz, ha tudom: a regnáló hatalom ezer módon nyomja a vele elégedetleneket ebbe az irányba. Nem véletlenül.

Van azonban egy kis bökkenő. Ha Angliában, vagy bárhol másutt, ahol a főnököt nem Kádár szocializálta, próbálkoztok meg a decibelkirálysággal, akkor csak putri jut. Ha pedig úgy gondoljátok, hogy itt nem kell felelősséget vállalni, de ott majd sikerülni fog, akkor hazudtok. Vagy magatoknak, vagy azoknak, akiket tüntetni hívtatok. Mert egy regnáló hatalmat nem lehet leváltani egy olyan tüntetéssel, amelynek a szervezői nem hajlandók addig elmenni, amíg nem teljesül a cél: a hatalomváltás. Márpedig ebből a szempontból a tüntetés eredménye: nulla. Mert a hatalom maradt, új szavazás nem lett, és alapvetően minden maradt, ahogy volt. Elképzelem 1848-at, amint a szervezők hazamennek azzal, hogy majd egy hét múlva visszatérnek a témára. A Téli Palota ostromát pedig egy színpadról elmesélt igény szintjén. Azzal, hogy a cár legyen kedves megdönteni a saját hatalmát, mert a forradalmi ifjúság egy hétig még készülni szeretne a beszédekkel.

Persze, persze. Most jön az, hogy megsértődtök, vén hülye kádárizmus-szökevénynek gondoltok, aki otthonról mondja az okosságokat. Talán igazatok is van. De mi gátol meg bárkit is, hogy meghaladja ezt? Hogy programot adjon? Hogy felelőssége a célig, és ne csak az eszközig tartson? Minket talán a kádári reflexek. De titeket? A valós elégedetlenség hiánya? A felelősségvállalási készség hiánya?

Mert, ha Orbán csak kicsit úgy működik, mint a bolsevizmus korábbi nagyjai, akkor a lehetőség hiánya nem gátol. Még. De holnaptól talán már az is.

Andrew_s

A Momentum esete orbanizmussal

Akcióban a bátor forradalmárok.
Forrás: Gépnarancs

A Momentum Mozgalom és az Origo kalandjából a friss hírek sem frissek. Az utolsó talán az, hogy a szerkesztőség feljelenti a Momentum tagjait. Ezzel végső soron egyfajta nyugvó pontra jutott a helyzet. Politikailag azonban korántsem. Mert a hatások a választásokig nyúlhatnak.

Az egyik ilyen hatás kétségtelenül az, hogy az akció nagyon sokat elárult a Momentum demokrácia-felfogásáról. Leginkább arról, hogy ilyen felfogásuk gyakorlatilag nincs. Ez egyébként nem új jelenség. A feltűnésük kétségtelen társadalmi igény, a nép döntési vágyának hatására volt átütő. Ugyanakkor a korántsem pártalakuláshoz, hanem egy népszavazási kezdeményezéshez adott aláírásokra is hivatkozva indokolták a pártosodást. Amely akció már jelezte, hogy a Momentum vezetőinek a moralitásról nagyjából az a felfogásuk, hogy a „célunk szentesíti az eszközeinket”. Alkalmasint visszaigazolva azokat a véleményeket, amelyek párhuzamokat véltek felfedezni a Fidesz és a Momentum, illetve a vezetőik között. Már csak azért is, mert a Fidesz pontosan ugyanezen mottó mentén működik. A szerkesztőségbe való behatolásuk ezen a történetláncon átlépte azt a morálisan vörös vonalat, ami a törvények öncélú kezelésének a határa. S amely vonal ott kellene, hogy világítson, amikor valaki olyan szerepre vállalkozik, amelybe a törvénykezés is beletartozik.

Ez egyébként akkor is igaz, ha a regnáló hatalom törvényeit csak azok átlépése árán lehet megváltoztatni. Jellemző ez a helyzet az autoriter államvezetések szélsőséges eseteire. Köztük a diktatúrákra is. Azonban, szerintem, ilyen esetben is csak azoknak az akcióknak van értelme, amelyek egyrészt közvetlenül a hatalomgyakorlás operatív intézményei ellen irányulnak, másrészt a társadalmi többség számára morálisan visszaigazoltak, illetve visszaigazolhatók. Ha az előbbi nem teljesül, akkor egy gyáva pótcselekvésről beszélhetünk. Ha az utóbbi nem teljesül, akkor egy öncélú forradalomról. Ami nem több, mint a társadalmi többséget nem szolgáló, hanem csak fel-, és kihasználó egyik hatalom lecserélése egy másik, ugyanilyen hatalomra. Ha innen nézzük a Momentum szerkesztőségi akcióját, akkor a helyzet még rosszabb.

Egy szerkesztőségi betűpiszkáló önkényes felkeresése, és számon kérése aligha tekinthető a hatalomgyakorlás operatív intézményrendszere elleni akciónak. A Momentum tagjai tehát gyakorlatilag felkeresték a szódás lovát, és nagyon csúnyán néztek rá. Elérve azt, hogy beszéljenek róluk, de leleplezve azt a döntéshelyzeti gyávaságot, amire aligha lehet a légváraknál komolyabb felépítményt alapozni. De ezen messze túlmenve, gyakorlatilag bejelentkeztek önjelölt forradalmárnak. Márpedig a valós kockázatokat rejtő döntések szülte felelősségtől irtózó, gyáva „forradalmárok” jobb, ha nem kapnak operatív hatalmat. Erre a legjobb példa maga Orbán Viktor és hatalomgyakorlása. Fekete-Győr András és társai akciója ebből a szempontból is sokkal leleplezőbb valószínűleg, mintsem azt szerették volna.

Gyakorlatilag kiírva a Momentum Mozgalmat abból a listából, amelynek tagjai a demokráciát tartják szem előtt. S nem a maguk alkotta unortodox szabályrendszerek mentén. Egyben a nyersen illiberális orbanizmus mellé egy, a Fidesz módszertanát egy pótcselekvős populizmusba oltó vonulatot is meghatározva. Talán annak érdekében, hogy a Fideszt elhagyó választóknak legyen még egy gyűjtőkosárkája. A Jobbik mellett.

Andrew_s

Egy egykori eszmenap emlékére

Forrás: Thecopydude.com

Oroszország múlt századi nagy fordulataként ünnepelték hazánkban is évtizedeken át a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját november 7.-én. Hagyományosan a bolsevik erők győzelmeként, és a létező szocializmus hosszú menetelésének startpisztolyának eldördülésére emlékezve a szocialista blokk államaiban. Aztán a rendszerváltásnak nevezett történelmi izé keretében megszűnt hazánkban is ünnepnapnak lenni. Annyira, hogy talán már szentségtörésnek minősül akár szóba is hozni.

Holott ott és akkor egy valódi tömegbázison alapuló valódi forradalom volt, és korántsem olyan célokat tűzve a zászlóra, ami miatt a legtöbb tekintetben elvetélt kísérletnek minősíthető ma már. Nagyrészt azért, amiért a tömegek valójában eszközül szolgáltak. Még akkor is, ha a vezetők célja esetleg valóban nem a rossz szándéktól bűzlött. A cári birodalom hagyatéka ugyanis kétségtelenül a tömeges szegénység volt, és a periféria, valamint a birodalom centruma közti olló igencsak szélesre nyílt. A történészek provokálásának szándéka nélkül, de kívülről, és messziről akár egyfajta éhséglázadásnak is tekinthető az a bizonyos forradalom. Nem is igazán vezetett volna talán egy erőszakos rendszerváltáshoz akkortájt, ha a tömegek indulatait nem sikerül becsatornázni egy konzisztens ideológiai rendszer megtámogatásának folyamatába. Egy olyan ideológia szolgálatába, melynek kidolgozása egyáltalán nem alulról jövő kezdeményezésként indult. Uljanov grófot ugyanis aligha lehetne tanulatlan tuskónak tekinteni. Ahogy utódja a hatalomban, a papnövendékből lett aktivista szintén nem volt egyszerű falusi suttyó. S ez még akkor is igaz, ha ma divat lehet akár Lenin, akár Sztálin intézményesített utálata.

Amit nagyrészt azzal érdemeltek ki, hogy alapvetően szó nem volt rendszerváltásról arrafele. Alapvetően egy authoriter rendszert lecseréltek egy másik authoriter rendszerre. A váltáshoz pedig az indulataik nyomán manipulált tömegek szolgáltak eszközül. A cár helyére egy grófból lett vezér került, és lassan, de biztosan gyakorlatilag ujjászerveződött a centrumból parancsokkal vezérelt, és bürokratikus rendszer. A tömegek pedig szép lassan ráébredhettek arra, hogy túl sokat csak a szólamok szintjén nyerhettek. Illetve, sokan alighanem rá sem ébredtek, mivel a generációkon át ható célzatos nevelés eredményeként végső soron a vakhit erejét is latba vethette a hatalom. Egyben elültetve a fejekben a kiválasztott, a történelem által kivételezett nép, illetve a történelmileg kivételezett eszme képét is. Mert azért erre mindig nagy a kereslet akkor, ha kiszolgálója lehet az erős kompenzációs mechanizmusoknak.

Egyrészt kompenzálja az elnyomatás, az igények kielégítetlenségének érzését, mivel minden áldozatot indokolttá tesz. Másrészt kompenzálja az egyéni inkompetenciával való szembesülést is. A behódolást szükségszerűvé, az önfeladást indokolttá téve, és szolgálva ezzel a személyiség túlélését. Márpedig, mint azt a történelem számos diktatórikus rendszernél igazolta, ezekkel élve a kezdeti ideológiáktól függetlenül alakulnak ki a konvergens társadalmi evolúció termékei. A fasizmus például éppen úgy operált a kivételes nép eszméjével, mint a bolsevik ideológia agymosodájának üzemeltetői. Amit már csak azért is érdemes lehet megemlíteni, mert a névadó párt ugyancsak ebben az időszakban ünnepli születésnapját. A Partito Nazionale Fascista (PNF) november 7.-én már szintén erősen közeledett a szülőszobához. Majd 1921. november 9.-én hivatalosan is megszületett.

Az orosz forradalomra visszalapozva talán a legfőbb tanulsága az lehet, az említett konvergens folyamatokat is figyelembe véve, hogy kár lenne elfeledni. Elfeledni azt, hogy a forradalmak haszonélvezői nem feltétlenül azok, akik manipulálva megvívják azokat. A személyes szándékoktól teljesen függetlenül. Amellett az azt követő évtizedek alapján már ismertek azok a jelek, amelyek beindíthatják a létoltalmi szirénákat. Amikor egyre többször hallani az éppen aktuális ellenségekről. Amikor figyelmeztető szövegek kezdenek obégatni a külső erőkkel a győzedelmes nép ellen szövetkező belső ellenségekről. Amikor minden problémáról mások, és minden eredményről a bölcs vezető tehet. Amikor egyre szorosabb kötél teszi egyre gyengébbé a problémákról szólók hangját. Amikor problémák felemlítése a vezető elleni összeesküvés része. Amikor a vezető már a saját környezetében sem bírálható. Amikor az eszmecsere szó szerint értendő, mert a túlélés zálogává válik a vezér eszméjének istenítése. Amikor már csak perifériálisan lehet megemlékezni bármiről, ami csak nyomokban is emlékeztetheti az embereket arra, hogy talán rossz úton haladnak. Illetve jó úton csak rossz irányban. Például, visszafele a bolsevizmus útján.

Míg el nem dördül egy új Auróra ágyúja.

Andrew_s