Nagy Imréé lehet az orbáni gyávaság újabb szobra

Az Orbán-kormány idegességét valószínűleg a napi-froclik színvonalán is le lehet mérni. Ha innen közelítjük a kérdést, akkor Nagy Imre szobrának az eltávolítása egy különösen erős idegroham eredménye lehet. Nem is annyira a ténye, mint a módja miatt. Amennyiben sebtében, és hajnalban történt. Talán intő jelként is, hogy most még csak szobrokért mennek a hajnali órákban.

Magáról a szoborról nyilvánvalóan meg lehetett, és meg is lehet mindenkinek a véleménye. Pont olyan eséllyel tetszhetett valakinek, amilyen eséllyel nem. Netán lehetett iránta közömbös is. Ahogy a többség valószínűleg az lehetett. Közömbös. Már csak azért is, mert nem sok olyan kép kering az interneten sem, ahol százezrek állják körül áhítattal a hídon álló békés könyvelő szobrát. Akár tudják róla, hogy miniszterelnöke volt 1956 őszén az országnak, akár nem. Tudom, kivégezték, és holtában sem hagyták rendes sírban nyugodni. Ezért aztán újratemették. Mely újratemetésen egy borostás fiatalember sikerrel kreált magának legitimációs, illetve politikai tőkét abból, hogy olyasmiről beszélt, amiről tudható volt: lejátszott, kiterített kártyapakli. Mert a szovjet csapatok kivonásának követelése aligha volt más. Mihail Gorbacsov ezt megalapozó elvei, könyv formájában (Átalakítás és új gondolkodás) 1987-ben magyarul is megjelentek, és az afganisztáni csapatkivonás is ismert tény volt, és Magyarországról is már áprilisban elindulnak vissza a csapatok. Valójában Orbán egész politikai karrierje egy hatalmas blöffel indult. Ahogy „A nagy balhé” című filmben is lefutott futamokra alapozzák a nagy átverést.

Mintegy jelezve azt, hogy Orbán már akkor sem vállalt valós felelősséget. Ahogy később sem. Jól mutatják ezt szavazási távolmaradásai, és általános megnyilatkozásai. Illetve, nem is annyira a miniszterelnöki megnyilatkozások, mint az, hogy az esedékes szólamait általában valamelyik házi-magnójával mondatja fel először. Aztán távolról szólogat csak be esetleg, ha valami mégsem arat osztatlan sikert. Ahogy a legutóbbi hírek egyike az, hogy a rabszolgatörvénnyel puskaporossá tett közhangulatban az év végére ígért szabad kédésű sajtótájékoztatóját is elviszi a cica a jelek szerint. Mert a háztáji mikrofonállványoktól eltérően, netán valóban spontán kérdésekkel előálló, még előálló, újságírók elé már nem mer kiállni. Úgy, hogy esetleg valós problémák szülte valós kérdésekkel kellene találkoznia.

Ahogy a valós népszavazások szülte valós megmérettetést is már jó ideje lecserélte a szájbaszabott konzultációk sorával. Amelyek nagy eséllyel az előre elvárt eredményeket hozzák. A nemzeti konzultációk tehát inkább a kormányvezetői gyávaság intézményesített kísérőjelenségei. Ahogy a közterek használatának terezett korlátozása sem igazán a tömeggel szemben bátran, akár vitatkozva is kiálló hatalmi képviselőket szokták jellemezni. Sokkal inkább a valós tömegeket csak messziről és lehetőleg széles karhatalmi sávval elválasztva lenéző szellemi pöttömöket. Lett légyen a hatalmuk akármekkora. Akár a szobrok létéről, illetve nemlétéről döntő hatalommal is rendelkezve. Mely szobrokkal kapcsolatban érdemes a Szabadság téren felállított szoborzatról is megemlékezni. Amelynek avatása elől Orbán megfutott, mint egy bolti lopáson kapott siheder.

S ebben a sorban szépen illeszkedő darab a hajnali órákban elkezdett szoborbontás is. Mert azokban az órákban nyilván kevesebb a járókelő, jobban ellenőrizhető a környék, illetve, és talán ez a legfontosabb, kevésbé lehet számítani komoly ellenzői felvonulásra. Márpedig Orbánnak a tömegek froclizása létkérdésnek tűnik. Ám a nyilvánvaló ellenállás könnyen elérheti azt a mértéket, amit már az ő cseppnyi bátorsága már önmagának sem képes ellensúlyozni. Az, hogy Nagy Imre kinek milyen jelkép-értékkel bír, az bőven lehet változó. De a szobra eltávolításának módja mindenképpen erős jelképe lehet a regnáló hatalom suttyón gyáva sunyiságának.

Robin a bátor elszaladt Bátran elfutott, el ő A vész láttán, ahogy tudott Farkát behúzva elfutott

Andrew_s

Szobrot a talapzatra

Forrás: Bal – Rad

A jelek szerint a Vizes VB hagyatéka a Dunában marad. Mármint az a betontalapzat, amin az ugrótorony nyugodott. Állítólag azért, mert a későbbi hasonló versenyek esetén hasznosításra kerülhet. Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor tulajdonképpen az egész torony ott maradhatott volna. Mert hátha a legközelebbi versenyre kell, és akkor miért akarnák újra felépíteni?

Addig meg kiváló kiindulási pontja lehetne azoknak az amatőr ugróknak, akik nem is akarnak épségben vízbe érni. Az, hogy a betontalapzat benne marad a Dunában, felveti az egyéb célú felhasználási lehetőségeket. Illetve azt, hogy esetleg más céljai lehetnek az azt megtűrni akaróknak. Az egyik lehetséges megoldás lehetne a hasznosításra az, ha némi utómunkákkal fásítanák. Ehhez csak néhány mély likat mélyítve a betonba, és abba fűzfákat telepítve. Legalább lenne egy kis extra hozzájárulás a budapesti zöldterülethez.

De lehet, hogy valójában inkább szobortalapzatnak szánják. Elvégre ott van a Parlament látóterében. Központi helyen is van. Ideális helye lehetne egy igazán kifejező szobornak. Egy szobornak, amely I. Feltsuthy Orbán Viktort ábrázolja. Amint megáldja a Dunát.

Andrew_s

Ügyészségi reklám az ellenzéknek

Úrfej-felmutatás 2013
Fotó: HVG / Túry Gergely

Az M1 híradója szerint vádat emeltek Dopeman ellen egy 2013-as fejbe-rugásért. A vád: garázdaság. Még akkor is, ha a fej ugyan Orbán Viktoré volt, de „hungarocellből” készült. Ráadásul egy tüntetésen, egy kormány-, illetve Orbán-ellenestüntetésen esett meg az a bizonyos rúgás. Ugyanakkor, a vád minden visszássága dacára előfordulhat, hogy az ellenzék hálás lehet Polt Péter hivatalának.

Ha ugyanis véletlenszerűen megszólítunk járókelőket az utcán, akkor valószínűleg elég szegényes képet kaphatunk a Szolidaritás Mozgalom ismertségét illetően. Annak ellenére, hogy azt a bizonyos, és korántsem százezreket megmozgató, szoboravató tüntetést ők szervezték. Mert a szobor ledöntése előtt felavatták a kormányfő, Sztálin-stílusú mását. Nem bronzból, de szegény országnak rászoruló ellenzéke van. A szobor-döntés jelképes aktusához meg teljes mértékben megfelelt így is. A részt vevők aligha értették félre, hogy a kiépülő diktatúra jelképe a szobor. Arról sincs hír, hogy ezt követően megugrott volna a pszichológusoknál előforduló pánikbetegek száma. Annak ellenére, hogy az ügyészség szerint a vádemelést a szobordöntés riadalmat okozó volta indokolja. Többek között. Miközben ott, és akkor, 2013. szeptemberében ez egy sokkal inkább kontraproduktív előadásnak tűnhetett.

Közben az ellenzék elbukott néhány választást, és önmaga szétszalámizásával is tett néhány szívességet a hatalomnak. Az akkori szobordöntést szép lassan eltemették a hétköznapok. Pityinger László is szép lassan feledésbe merült, és a Szolidaritás és békésen porosodhatna tovább. Azzal a bizonyos habosított műanyag-fejjel egyetemben, ha meg nem rágták az egerek. Ám van, aki ezek szerint nem felejt. Illetve, van olyan szervezet, ami nem felejt. Például az ügyészség. Ők vádat emeltek, mert ezzel is szolgálni gondoltak. Talán éppen Orbán Viktornak. Elvégre az sosem árthat, ha demonstrálják: még a képmását sem lehet büntetlenül bántalmazni. Különösen nem egy olyan időszakban, amikor Rijádtól Varsóig a szobor modelljét rugdalják körbe. Ha nem is szó szerint, csak képletesen. De annál nyilvánvalóbban. Ilyenkor igazán megérdemel egy kis önbizalom-erősítő gesztust a kedves vezető. Az legyen Polt Péter gondja, hogy miért nem vett inkább egy doboz cukorkát, és zárta le csendben a Dopeman-aktát. De még az is lehet, hogy nem a legfőbb ügyész a hunyó.

Az is lehet, hogy valaki, suttyomban, rémesen utálhatja Orbán Viktort. Ezért, a látszólagos szervilizmus lázrohamában elindította a vádemelést. Ezzel a szinte elfeledett politikai csoport, szinte észrevehetetlen akcióját, és annak hősét hirtelen beemelte a napi hírfolyamba. Azok után, hogy Simicska jelezte: Orbánt simán és nagy nyilvánosság előtt le lehet gecizni, igazán kellhetett az emlékeztető. Arra, hogy hungarocell-feje már 2013-ban is rugnivaló volt. Különösen azért is időszerű volt erre emlékeztetni, mert az eltelt időszak ismeretében mindenki felállíthatja a diktatúra-számláló jelen állásáról a saját kis röpdiagnózisát. A mostani vádemelés, különösen, mert a királyi csatornák, mint egyfajta elrettentő erődemonstrációt szórják is a nép közé a hírét komoly reklámértékkel bír.

Közvetve leporolva Gyurcsány jelképes akasztásának emlékét is. De leginkább Sztálinét, és az egykori, nem kevésbé öntömjéneztető diktátorét. S természetesen a Szolidaritásnak, Dopeman-nek, és az egykori, már-már elfeledett szobordöntésnek is akkora reklámot biztosítva a köz-kanálisokban, amekkorát önerőből akkor sem értek volna el, ha megfeszülnek.

Andrew_s

Stadionavatás a sas mögött

Budapesten megtartották az FTC stadionavatóját. Ahogy, ha hinni lehet a nemzeti hírszolgálatnak, az MTI is beszámolt róla. S ott volt mindenki, aki számít Orbán Viktor szerint. Ha avatni kell valamit. Leginkább a miniszterelnök. Mondott is beszédet. Tanulságokkal ékeset. Legyen hát mindenkinek savanyú a szőlő, aki nem volt ott.

Nekem is roppant savanyú, mert én sem voltam ott. Marad tehát az, amit írásban el lehet olvasni a stadionavatóról. Ami mégsem hídavatás. Bár azért van pár magas pontja. A beszédek ívéről azonban legalább senki nem esik le. A közönséget és az avatókat legfeljebb az a veszély fenyegeti, hogy az egójáról leesik az IQ-jára. De inkább figyelmezzük azt a megnyitó szöveget. A tanulságai okán. Mert megtudhatja belőle a város apraja és nagyja, hogy süvegelje meg a létesítményt. Az MTI interpertációjában: „A kormányfő úgy fogalmazott, az egész ország számára nagy nap a mai, mégis elsősorban a fradistáké, akiknek nagysága előtt még azok is megemelik a kalapjukat, akiknek nem "zöld-fehér vér" folyik az ereiben”. Ha figyelembe veszem az olykor szétvert metró-kocsikat, akkor tényleg inkább megemelem a kalapomat. A nyári melegben is. A fenének hiányzik, hogy a hős szurkolók leverjék. Esetleg rosszul céloznak és nem csak a kalap repül, hanem pár fog is.

Mert azért a vulkáni vért leginkább onnan lehet megismerni városszerte, hogy követhető a fradisták hangzavara. Persze lehet, hogy nem is kell vulkáninak lenni az említett vér-színhez. Néhány gerinctelen is képes vöröstől eltérő színű testfolyadékot produkálni. Meg aztán az is lehet, hogy a fradizmushoz migrénes görcsök, és ahhoz a vért zöldre színező gyógykezelés is társul. De természetesen tudjuk, hogy a kormányfő jelenlétében csak talpig becsületes és gerinces férfiak lehetnek jelen, hiszen ő maga is egy jellemdús és talpig becsületes polgárember. Tehát máris leszögezhetjük: azt a zöld vért, amiben kis fehér ázalékok úsznak, csak átvitt értelemben kell érteni. Ahogy nyilván azt a mondatot sem szabad rosszindulatúan értelmezni, hogy: „az új stadiont négy évvel azután sikerült felépíteni, hogy "Magyarország a csőd szélén tántorgott". Mert ugyebár négy évvel ezelőtt már az Orbán-kormány uralkodott. S az ország túl volt a Szijjártó-Kósa duó okozta árfolyam-káoszon is. Ami tényleg a csőd szélén tántorgáshoz vezetett majdnem. A devizahitelesek a megmondhatói. De tudjuk, egy burkolt „elmútnyócévezésként” kell ezt érteni. Eltántorodva azoktól az értelmezésektől is, amelyek azt sugallnák: Akkor a csőd szélén tántorgott az ország, de azóta már bele is esett. Hiszen itt vannak a stadionok, melyek legújabbika az FTC-é.

Aztán a beszédek sorában ott volt a klubelnöké is. Az ő szövege az MTI közleményéből: „Példaképekre van szükség, hogy mutassák a kicsiknek az utat”. Amiben annyira igaza van, hogy mindjárt a kapu előtti acél-szobor is ezt az állítást példázza. A Propeller híradása szerint ugyanis az említett szobor Mühlbach am Hochkönig egyik cukrászdájában található meg kicsiben, és onnan repült naggyá Budapestre. Ami mégis csak szép teljesítmény egy ilyen szárnyastól. Mert világért sem tételeznénk fel, hogy más ötletekből tollászkodott volna a művész. Már csak azért sem, mert állítólag a klub egykor volt kabalaállatát hivatott jelképezni. Aki pedig nem látja az acéldarabokból guberált szobor esetében, hogy egy labdát ragad meg, és lecsapva előrefelé tartja a fejét az vak. Mert a fradis kabalajószág leginkább ezen jegyekről ismerszik meg. Ellentétben egy kitűzővel, amin hasonló fejtartású sas volt, és amelyet egy más ország repülősei hordtak. Korántsem labdával, hanem egy fura kereszttel, a sas lába alatt.

Ja, és repülősök is voltak stadiont avatni.

Andrew_s

Orbán, a bátor? Megfutott!

Forrás: ATV

A nagy várakozással éppen nem vágyott emlékmű suttyomban való felállítása után érthető várakozással lehetett elé tekinteni a hivatalos avatásnak. Különösen azok után, hogy áprilisban a kormányfő azt írta róla, hogy pontos és makulátlan. Márpedig, miután a felállításáról is ő döntött, a legkevesebb lett volna, ha személyesen avatja fel. Ez azonban elmaradt.

Orbán Viktor nem avatta fel a szoborcsoportot a Szabadság téren. Alighanem most, hogy a fodrásza előtt kínossá vált parkolnia a frizuráját féltette az eseménytől. Félve attól, hogy az iránta érzett végtelen tisztelet a számára közvetlenül átadott tojáspakolásban nyilvánul meg. Márpedig igazán kínos lett volna Pannónia népszerű vezénylő csillaga számára, ha kénytelen a közvetlen kritikával szembesülni. Orbán Viktor tehát a rá jellemző bátorsággal nem jelent meg szobrot avatni. Helyette az MTI-hez juttatott el közleményt. A közmédia-ellátó hírcsatorna nem szól vissza, az olvasók pedig nem dobálnak tojásokat. A monitorjuk annál többet ér. Így még csak le sem köpik. De ha mégis! Kit érdekel? Orbán Viktort nyilván nem, mert nem látja. A maga kis belső világában tehát ő lehet I. Feltsúthy Orbán Viktor, a népszerű. A bátor. A gerinces. A döntéseinek következményét bármikor nyilvánosan vállalni képes vezető. Amely utóbbi különben igaz. Akkor, ha a maga kis nyilvánossága személyre szóló meghívóval verbuválódik, TEK által ellenőrizve. De legalább is a CÖF-menetelők előszűrésén megméretve.

A Szabadság tér pedig nem ez a nyilvánosság lett volna. Tehát Orbán Viktor, a bátor, elszelelt. Az elpottyantott nyilatkozatban pedig olyanokat közölt például, hogy ezzel a mű-nem-alkotással az „alkotmányos rendnek, az egykori áldozatoknak és ma élő magyaroknak tartozunk”. Mármint ők. A királyi többes. Orbán Viktorok. Mind. Meg a neki hajbókolók. Egymásnak. Az alkotmányos rendnek ott, ahol üzemen kívül helyezték az Alkotmányt, és a Kerényi-bérencek illusztrálta Alaptörvény az úr. Meg az egykori áldozatoknak. Hogyne. Akiket vágóbaromként tiszteltet az emlékmű feliratait megalkotó. Alighanem valami tudatalatti elszólásból támogatva azt a szemléletet, amit a kormányzat által hallgatólagosan támogatott szélsőjobb képvisel. S amely szemlélettel ugyan nem tartozik a ma élő magyaroknak. Azoknak, akik jó eséllyel a saját üknagyapjukat sem ismerik. Nemhogy száz-évekre visszamenőleg a pedigréjüket. Nem mintha hiányozna bárkinek. Normálisan. Mert a saját kisszerűségüket csak a mások megtiprásával nagynak látni képesek számára persze kell az ilyesmi, mint egy falat penészes kenyér.

Orbán Viktor a bátor tehát nem tartott szobor-avatót. Helyette Lázár János sem tartott. Ellenben megmagyarázta a híveknek, hogy ezt a kormányzati távolmaradást miért kell erénynek tekinteni. Közölte, hogy: „nem tartanak avatóünnepséget, amit azzal indokolt, hogy a kormány tiszteletben tartja az elmúlt néhány hét társadalmi vitáit, megszólalásait, az emlékművet sérelmezők fájdalmát, >>félreértéseit<<”. Amiből egy szinte biztosan látszik. Az, hogy Miniszterelnökséget vezető miniszter legfeljebb a rinocéroszoktól tarthat a bőrvastagsági versenyben. Az állatvilág egyszerűbb tagjait simán veri. Mondhatta volna egyszerűen azt, hogy nem tartanak avatóünnepséget, mert csak. A vak-híveket az is kielégítette volna. A többiek meg úgyis tudták volna, hogy Orbán Viktor egyszerűen bepánikolt. De azt állítani, hogy a kormány tiszteletben tartott volna bármi... S ezzel magyarázni a pánikot... Na ez az, amihez pofa kell. Nagyon vastag bőrrel. Az igazi társadalmi vita egy népszavazás lett volna, azonban azt nem tették lehetővé. Az igazi tisztelet az lett volna, ha legalább a saját kreálmányukért ott helyben vállalni merik a felelősséget és akár a tojásokat is. De ahhoz gyávák voltak.

S ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a kormányzat nevében ki nem avatott emlékművet. Legfeljebb csak annyiból nem mindegy, hogy a bátorság hiányáról már többször tanúbizonyságot tett kormányfő mellé immár a teljes kabinet felzárkózott. Lázárral, a magyarázkodóval, Semjénnel az álszenttel, L Simonnal és a többiekkel. De talán még nagyobb baj, hogy az ország alsó hangon két részre szakadt az emlékmű kapcsán is. Orbánra, akinek hatalma van, és a népre, akinek tartása volt. Mert ez csak múlt idő, amikor szemtől szembe hülyének lehet nézni százezreket, milliókat.

Robin a bátor elszaladt Bátran elfutott, el ő A vész láttán, ahogy tudott Farkát behúzva elfutott

Andrew_s

Gábriel a valóságról

Forrás: ATV

A különböző művészeti alkotások elemzésekor gyakran megesik, hogy a sorok közti üzenetet, a rejtett jajkiáltást emelik ki. A kényszerből vállalkozó művész, a megrendelő ostobaságát kihasználó, a hazugságot mégis leleplezni vágyó üzenetét. A újnemzetieskedő Orbanisztán történetének egyik leghíresebb ilyen darabja eddig a kaméleonos Alaptörvény-illusztráció volt talán. Híven jelezve, hogy milyen köpönyegforgató hosszúnyelvű alak mondott akkor beszédet borostásan a Hősök terén. Nagy Imre koporsójánál. Most a Szabadság térre került egy ilyen mintadarab.

Igen kérem, az emlékműről van szó. Arról, amit lopva, sötétben bujkálva emeltek a helyére. Aminek felállításához minden hatalmi tényező gyáva volt az arcát, a fényképét adni. Ami ellen száznapos tiltakozó akciót szerveztek, és amit a tiltakozás ellenére beemeltek a térre. S aminek a korábbi terveit láthatóan az utolsó pillanatban megváltoztatták. Ezzel különben, könnyen lehet, hogy mégis megmaradásra érdemesnek ítélték ezt a különben inkább bronzhulladéknak tűnő alkotást. A megszállási giccsparádé jeles alkotását. Az alkotója ugyanakkor lehet hogy maga javasolta az említett változtatást. De lehet, hogy Mária küldte le egyik angyalát a sugalmazással. Az eredmény, mondhatni fenomenálisan őszintére sikerült.

Az eredeti tervek alapján, mint tudjuk, Gábriel kezében az volt, amit már az Éden kapujában is hurcolászott. Kard. Mert Gábriel kard nélkül szinte elképzelhetetlen. Volt. Mostanáig. A szoborzat végleges formájában azonban a kardot kivették a kezéből. Így még a látszata is elkerülhetővé vált, hogy az országot képviselő Gábriel kardot, mit kardot, kezet emelt volna a megszálló csapatokra. Akik nem is igen voltak megszállók, mert mindössze bevonultak a szövetségeshez. A kard tehát ment a levesbe, és a helyére országalma került. Aminek ugyebár meg van, meg lehet a maga szimbolikája. Például az, hogy alapvetően az országos hatalmat, és nem az országot jelképezi. 

Az országot képviselő Gábriel így, ebben a formában végső soron az ország hatalmát birtoklókat válik képviselővé. Ami abból a szempontból igaz, hogy bizony még egyenruhások is tudottan mentettek zsidókat és nem-zsidókat egyaránt. Ellentétben a zsidó-törvényeket hozó, majd a Gestapót és SS-t is kiszolgáló hivatalnokokkal, a hatalom mindennapi gyakorlóival. Gábriel tehát az istenadta nép helyett a kormányzati hatalom képviselőjévé vált a szoborkompozícióban. Márpedig ennek fényében igen lényeges a kéztartás, az országalma helyzete is. A szobron jól látható a felajánló gesztus. Hűen jelképezve az akkori történelmi helyzetet.

Azt, ahogy a fasiszta Németországgal akkor szövetségben álló ország hatalmasai, a kormányzó és köre képviselte akkor az országot. Hallgatagon tűrve a német bevonulást és felajánlva az országot, gyakorlatilag puskalövés nélkül a bevonuló hatalomnak, melyet a birodalmi sas képvisel. A szobor tehát meglepően őszinte. Még akkor is, ha Orbán Viktornak aligha ez az értelmezés tetszik. Ahogy valószínűleg a kaméleonos képet se szereti. Ha azóta megértette az üzenetét.

Andrew_s

Szobor és ellenzéke

Az időhúzás meghozta a maga kormányzati gyümölcsét. A 2014. július 20.-ára virradó éjjel felállították a Szabadság téren a Turul-piszkozatot. Lopva, éjszaka, amikor a legtöbben alszanak, a birodalmi sas megszállta a teret. Valóban, még a szoborállítás körülményeivel az egykori bevonulást, a magyar szövetségeshez becsattogó német náci haderőt idézve.

Egy percig sem téve kétségessé a továbbiakban, hogy a hatalmi apparátus megteszi, amit Orbán Viktor kitalált. Holott ez a bronztemető esélyes szakítópont lehetett volna akkor, ha a Fidesz-ben, és a mögötte álló pénzügyi hatalomban egy cseppnyi igény van a demokráciára, illetve legalább a látszat tartósabb fenntartására. Már csak azért is, mert a Szabadság téren mintegy századik napja tartott a civil tiltakozás. Az a fajta „gördülő tiltakozás”, ami mögül sajnos egyvalami hiányzott. A tömeg. Az a tömeg, ami adott esetben, ha kell fizikailag is megakadályozza a szobor alapjainak lerakását, illetve a birodalmi sas térre csempészését. Alkalmasint talán a Fővárosi Törvényszék is másként gondolja akkor a népszavazás szükségességét. Mely törvényszék a szoborállítás előtt utasította el a felállítást feszegető szavazást. Éppen időben. Az elutasítás kapcsán Steiner Pál, az MSZP V. kerületi polgármesterjelöltje ismertette azt is, hogy az „MSZP szombati kongresszusa állásfoglalást fogadott el, amelyben kijelentik, hogy szolidaritást vállalnak” a Szabadság téren tiltakozókkal. Alkalmasint még emlékszem arra a korszakára a magyar történelemnek, amikor vállalati nagygyűléseken és pártfélórákon tiltakoztak a vietnámi háború ellen. S szolidaritási nyilatkozatok születtek az embargó alá vont kubai nép megtámogatására. Bár én szerettem az a jó vastag héjú, de lédús kubai narancsot, a nyilatkozatok eredménye ismert.

Az MSZP szolidaritási nyilatkozatának is immár ismert az eredménye. A szobor fel vagyon állítódva. A terültet biztosító erők nyilván büszkék magukra, hogy megoldották. A kormányzat nyilván büszke magára, hogy „naugye, hogy nektek coki”. Rogán melle dagadhat, hiszen megoldotta az ő vezérének szíve vágyát, kirakták a sasocskáját. Ezzel az izével tulajdonképpen a második világháborút is besorolhatjuk a nagy nemzeti büszkeségek sorába. Abba a sorba, amibe Mohács, Zrínyi, Rákóczi, Dózsa, 1848 is tartozik. Megannyi büszkén emlegetett esemény, amelyben a haza vesztes állapotban volt. S mégis ki fog lógni a sorból. Ez a birodalmi sast utánzó Turul olyan háborúnak állít emléket, ahol az ország nem csak területileg, katonailag volt a vesztes oldalon, hanem morálisa, erkölcsileg is. Szakály Sándor, Schmidt Mária és a többi történelem-kókler egy nyilatkozata sem fogja hazahozni a doni áldozatokat, felébreszteni Radnótit, Rejtőt, és a megannyi névtelen áldozatát a hazai üldöztetéseknek, és a szakályi „idegenrendészeti eljárásoknak”.

S ezért szomorú, hogy a szobor felállítása megtörténhetett. Nem jogilag, hanem morálisan. Azért, mert immár a kormányzat hivatalosan, időt-állóan letette a voksát a szakályi történelemértelmezés mellett. A szoborállítási körülményekkel pedig a diktatúra mellett is. Ilyenkor persze fontos annak artikulálása az ellenzéki pártok részéről, hogy nem értenek ezzel egyet. Fontos az elvi támogatása a tiltakozásnak is. Kérdés azonban, hogy mi történt volna, ha szolidarítási nyilatkozatok helyett a személyes jelenlétre szólít fel az MSZP. Akkor lettek-e vajon elegen a fizikai akadály-képzéshez? Vagy csak egy újabb, látványos kudarc elől menekültükben nem tettek ilyen felhívást az asztalra? Sosem fogjuk megtudni. De igazságtalan lenne azt állítani, hogy soha egy párt képviselője nem jelent meg a helyszínen. Megjelentek, és helyben is kifejtették a véleményüket. Ahogy a szoborállítás kapcsán is, megjelent Gyurcsány Ferenc nyilatkozata az orbáni holocaust –hamisításról. Az Együtt-PM pedig azt ígéri, hogy eltávolítják az emlékművet, ha megnyerik az önkormányzati választásokat.

Erről egy olyan történelmietlen vízió jutott az eszembe, ami átértelmezi a Sztálin szobor ledöntését. Eszerint az összegyűlt emberek szolidaritásukról biztosítják az egyetemistákat. Erről közfelkiáltással szavaznak. Ezt követően peticiót fogalmaznak meg, amit majd az arra kijelölt önkéntesek visznek el Rákosi elvtárs hivatalába. Azzal kezdve, hogy: „Igen tisztelt Rákosi elvtárs! Nekünk nem tetszik, hogy diktátornak tetszik lenni, és ez a szobor is ronda. Tessék kérem lemondani, és mi szeretnénk ezt lebontani...”.

Andrew_s

Mozgástér-fogyta Orbániában

A MAZSIHISZ vezetői elmentek Orbán Viktorhoz. Kellemesen elbeszélgettek gondolom, és meghallgatták a soros vezéri okosságokat. Amiről, mint tudjuk, nem igazán van sok gondolkodni való. A miniszterelnök sem tesz ilyen fárasztó műveletet. Neki mindig az van a száján, ami a beszédírói, vagy randitrénerei szívén. Maga mondta annak idején, hogy a tetteit kell figyelni.

A tettei pedig azt mutatják, hogy nem tartotta be a tárgyalásokra vonatkozó korábbi ígéreteit, és megindult a bronztemető építése a Szabadság téren. További tettei azt mutatják, hogy a nagy ívben tesz a tiltakozásokra. Amiben igaza van. A saját szempontjából biztosan. Ha ugyanis engedne most a nyomásnak, akkor az Isten le nem mosná a tükörképéről fogmosás közben: meghátrált az alattvalók előtt. Márpedig számára a MAZSIHISZ sem több egy alattvalói szervezetnél. Ráadásul egy olyan szervezetnél, amelyik akár csak a puszta létével is kínosan emlékezteti az antiszemita megnyilvánulásaira. Valamint arra, hogy holmi ígéreteket tett korábban. No meg arra is talán, hogy sorra felejtett el elhatárolódni Szakály Sándortól, ifj. Hegedűs Lórándtól, a neohorthysta fétisavatóktól, a Hősök terén esküdöző gárdistáktól, és megannyi mástól.

Ezek után a MAZSIHISZ vezetőinek van képe zavarni a felhős mélabúban magába fordult Vezért. Annyira megzavarva a saját kis világában, hogy talán képes volt őszinteségi rohamot kapni. Rögtön azt követően, hogy az egyéb rohamokra szedett nyelvnyugtató, és arcizom-rángástalanító bogyók hatni kezdtek. A találkozóról kiadott közlemény ugyanis azt tartalmazza, hogy a kormányfő megerősítette: nincs mozgástere elmozdulni a korábbi, szoborállítási koncepciótól. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy már csak egy szobrot képes felállítani, és ahhoz is daru kell. De még valakinek valami keresztényietlenül vulgáris jutna erről az eszébe. Amellett nem is ez az említett őszinteségi rohamra gyanúokot adó szempont. Mert igenis: hajlandó vagyok hinni Orbán Viktornak. Abban, hogy elfogyott a mozgástere. Már csak azért is, mert az említett meghátrálás látszata nélkül valóban nem tudna visszalépni az alagútból. Mások talán hullabűzös és féregrágta járatnak mondanák, de Orbán Viktor számára ez alighanem alagút. Aminek ott a végén a fény. A hatalom lobogó fénye. Kicsit lángoló, kicsit véres emlékekkel körbevett, de hatalom.

Ugyanakkor más tekintetben is lecsökkenhetett a mozgástere. Mert kedvesen hű szélsőséges csatlósaival szemben is kötelezettségei vannak. Olyan kötelezettségei, amelyeket be kell tartania. Különben a hatalma fabatkát sem ér. Azon erők nélkül, melyek „bevetésével” bármikor tömegrendezvényen lehet önmagát tapsoltatni, és szükség esetén őrjáratra is vezényeltethetők. Immár bírósági engedéllyel. Márpedig ezeknek a csoportoknak hűséggesztusok kellenek. Mert valóban megfélemlítő, és ezzel az alattvalóvá alázott tömegeket sakkban tartani képes erőt képviselhetnek. Úgy nem mellesleg. Velük szemben Orbán Viktor megannyi ponton elkötelezte magát. Innen visszatáncolni legalább annyira nem képes, ahogy a saját önhitsége elől sincs menekvése. A hatalom talmi ígérete tehát a szélsőségek által is zsarolt pozícióba hozhatta. Így nyugodtan elhihetjük, hogy ebből az irányból is valósan lecsökkenhetett a mozgástere.

Így a miniszterelnök olyan kettős szorításban vergődhet, ami nála erősebb jellemeket is képes lehetne tehetetlenségre kárhoztatni. Márpedig Orbán Viktor sok minden, de nem bátor. Egy felelősségpánikos és lassan önmagában és önmagától felőrlődő személyiség ilyen helyzetben gyakorlatilag cselekvésképtelenné válik. Sodródik. Aszerint, hogy éppen mit tekint a következő pillanatban a legnagyobb haszonnal kecsegtetőnek. Magánemberként megjelenik például a szentté avatáson, miközben a hivatalos küldöttséget Semjén Zsolt vezeti. Talán azért, mert reményei szerint szerez némi szimpátiát ezzel. Holott a reformátusok elvetik a szentek tiszteletét. Így pont magánemberként nem lett volna ott keresni valója. Hacsak a saját egyház-vállalása nem valami alakoskodás. De ez csak egy példa. Orbánia Vezérétől rendszeresek az impulzív megnyilvánulások, melyek ellenkezőjét és derékszögben metsző verzióját is képes pillanatokon belül elővezetni. Márpedig ez előbb utóbb cselekvésképtelenséghez vezet.

Már csak ezért is elhiszem, hogy igen, Orbán Viktornak erősen lecsökkent a mozgástere. Nem csak szoborállításilag, hanem általában is. Már csak a vagdalkozásnak van tere. Amíg tere van egy cselekvésképtelen és láthatóan személyiségzavaros diktátornak. Akár miniszterelnöknek hívatja magát, akár első fehérló-csiszárnak. Virágvasárnapon. Vagy bármikor.

Andrew_s